George B. McClellan

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
George Brinton McClellan
George B McClellan - retouched.jpg
1861-es Mathew Brady által készített portré
Beceneve Kis Mac (Little Mac)
A fiók' Napóleon[1]
Született
1826. december 3.
Philadelphia
Elhunyt
1885. október 29. (58 évesen)
Nemzetisége amerikai
Fegyvernem US Army
Szolgálati ideje 1846–1857, 1861–1864
Rendfokozata Union army maj gen rank insignia.jpg vezérőrnagy
Egysége Ohiói katonai körzet
Potomac-hadsereg
Csatái

Mexikói–amerikai háború
Amerikai polgárháború

Civilben New Jersey 24. kormányzója, politikus

George McClellan Signature.svg
George Brinton McClellan aláírása
A Julian Scott-féle McClellan-portré részlete (kiállítva a National Portrait Gallery-ben, Washingtonban.

George Brinton McClellan (Philadelphia, Pennsylvania, 1826. december 3.Orange, New Jersey, 1885. október 29.) az Amerikai Egyesült Államok haderejének vezérőrnagya, a Potomac-hadsereg parancsnoka az Amerikai polgárháborúban, politikus, New Jersey államának 24. kormányzója, az 1864-es elnökválasztás demokrata párti elnökjelöltje. Ő szervezte meg a Potomac-hadsereget és 1861 novemberétől 1862 márciusáig a szárazföldi haderő rangidős tábornokaként[2] szolgált. A háború kezdetén McClellan fontos szerepet játszott a megfelelő kiképzést kapó csapatok megszervezésében. Noha McClellan aprólékosan tervezte és készítette elő műveleteit, éppen emiatt volt képtelen a csaták gyorsan változó terén agilisan manőverező ellenfelekkel szemben eredményt felmutatni. Ismétlődően túlbecsülte ellenfelei erejét és vonakodott teljes haderejét bevetni a harc döntő pontjain.

McClellan 1862-es virginia-félszigeti hadjárata nem ért célt a Robert E. Lee tábornok létszámhátrányban levő Észak-Virginiai Hadserege előli visszavonulás és a hadjárat célja, a konföderációs főváros, Richmond bevételének elmaradása miatt. McClellan a véres Antietami csatában megakadályozta Lee-t Maryland elfoglalásában, de azt már nem tudta megakadályozni, hogy Lee feleannyi katonával eldöntetlenre mentse az ütközetet és kibújva a csapdából megmentse hadseregét a pusztulástól. Ennek következtében a régóta szkeptikus Lincolnban megérlelődött a McClellan hadvezetési képességeivel szembeni kétség és végezetül leváltotta. Korábban elmozdította a szárazföldi hadsereg rangidős tábornokának pozíciójából, majd leváltotta a Potomac-hadsereg éléről is. Lincoln híres értékelésében így nyilatkozott McClellanről: "Ha már maga nem is képes harcolni, abban kiváló, hogy másokat felkészítsen a harcra.[3] McClellan valóban a hadsereg legnépszerűbb parancsnoka volt a katonák szemében, mivel tudták, hogy elsődleges gondja a harckészségük és jólétük fenntartása.

McClellan nem tudta Lincoln iránta táplált bizalmát megőrizni és frusztrálóan gúnyos, valamint engedetlen beosztottja maradt a főparancsnoknak. Leváltása után jelöltként indult az 1864-es elnökválasztáson a Demokrata Párt színeiben Lincolnnal szemben. Kampánya sikerét aláásta, hogy pártja háborúellenes programját megtagadta, ami pedig a Konföderáció ellen viselt háború tárgyalásos lezárásának ígéretét hordozta. A háború és a rekonstrukció után 1878-tól 1881-ig New Jersey 24. kormányzójának választották meg. Kritizált háborús cselekedeteit írásaiban védelmezte.

A kortárs elemzők többsége szerint McClellan gyenge harctéri parancsnoknak bizonyult. Történészek egy kisebb tábora azonban ragaszkodik hozzá, hogy igen tehetséges parancsnok volt, akiből az Unió vereségeit magyarázni igyekvő Lincoln-párti háttéremberek mesterkedése csinált bűnbakot. Emiatt megítélése nem egységes. A háborút követően Ulysses S. Grantet megkérték, hogy értékelje McClellant, mint katonát. Grant válaszában kijelentette: "McClellan számomra egyike a háború rejtélyeinek."[4]

Fiatalsága és karrierjének kezdete[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

McClellan Philadelphia városában született, apja az ismert szemsebész, Dr. George McClellan (1796–1847) volt, a Thomas Jefferson University alapítója. Apja oldaláról skót származású volt. Édesanyja neve Elizabeth Sophia Steinmetz Brinton McClellan (1800–1889) volt, egy pennsylvaniai család "temérdek bája és kecsessége" okán ismert leánya.[5] A házaspárnak öt gyermeke született: elsőként egy lány, Frederica, majd utána három fiú, John, George és Arthur és végül a második lány, Mary. A nagyszülők egyike a Amerikai függetlenségi háború tábornoka, a connecticuti Samuel McClellan. George 1840-ben, 13 éves korában a University of Pennsylvania diákja lett. Két évvel később katonai pályafutást választott jogi tanulmányai helyett. Édesapja John Tyler, az Az Amerikai Egyesült Államok elnöke számára írt levelének segítségével az ifjú George-ot 1842-ben felvették a katonai akadémiára, holott a szabályok szerint 16 éveseknél nem vettek fel fiatalabbakat.[6][7]

A West Pointon energikus és becsvágyó kadét volt, s behatóan érdeklődött Dennis Hart Mahan tanításai és Antoine-Henri Jomini stratégiaelméleti elvei iránt. Leginkább olyan déli arisztokratákkal volt barátságban, mint James Stuart, Dabney Maury, Cadmus Wilcox, és A. P. Hill. Társaságukban McClellan megismerte a déliek politikai és katonai felfogását az Észak és Dél között fennálló ellentétekkel kapcsolatban, melyek végső soron a polgárháború kitöréséhez vezettek.[8][9] 1846-ban végzett, osztálya 59 kadétjából a második legjobb eredményt elérve; csak Charles Seaforth Stewart múlta felül, köszönhetően annak, hogy McClellan gyenge rajzkészséggel rendelkezett.[10] Címzetes hadnagyi rangot kapott az Egyesült Államok hadseregének hadmérnöki karában.[1]

A Mexikói-Amerikai háború[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

McClellan kezdetben egy mérnökszázadnál szolgált West Pointban, de hamarosan parancsot kapott, hogy hajózzon el részt venni a Mexikói-amerikai háborúban. 1846 októberében érkezett meg a Rio Grande torkolatához, túl későn, hogy részt vegyen a szeptemberben amerikai győzelemmel véget érő Monterreyi csatában. Az ideiglenes fegyverszünet alatt, miközben Zachary Taylor tábornok csapatai tétlenül vártak, McClellan vérhast és maláriafertőzést kapott, mellyel majdnem egy hónapig kórházi kezelésre szorult. A rákövetkező évek során maláriás rohamai kiújultak—ezt "mexikói járvány" néven emlegette."[11] Hadmérnökként gyakran volt kitéve ellenséges tűznek, melyet bátran viselt. A Contrerasi csata, valamint Churubuscoi csata idején szerzett érdemeiért előléptették címzetes főhadnaggyá, majd Chapultepeci csata után címzetes századossá.[1] Winfield Scott altábornagy, McClellan apjának közeli barátja megbízásából több ízben felderítést végzett.[12]

McClellan háborús tapasztalatai későbbi katonai és politikai pályafutására nézve is meghatározó hozzáállás kifejlődését eredményezték. A szárnyak megkerülését többre kezdte tartani a frontális rohamoknál (amilyet Scott a Cerro Gordo-i csatában alkalmazott) és az ostromoknál (Veracruz ostroma). Figyelemmel kísérte Scottot, amint politikai ügyeket katonaiakkal egyensúlyoz ki, és a meghódított civil lakossággal való jó viszonyát, melyet katonáira kényszerített, fosztogatást minimalizáló szigorú fegyelemmel ért el. Emellett növekvő undort kezdett érezni az önkéntes katonák és tisztek iránt és kiváltképp olyan politikusok iránt, akik mit sem törődtek a kiképzéssel és a fegyelemmel.[13][14][15]

Békeidős szolgálata[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

McClellan a háború után visszatért a West Point mérnökegységének parancsnokaként, melyben az akadémia mérnökkadétokat képzett. A békeidő kaszárnyaélete felháborította, noha a társasági életet módfelett kedvelte. 1851 júniusában Fort Delawarebe rendelték, hogy a Philadelphiától kb. 64 km-re a Delaware) mentén lefelé elhelyezkedő szigeten kőművesmunkálatokat végeztessen. 1852 márciusában az arkansasi Fort Smithben kellett jelentkeznie Randolph B. Marcy századosnál, és egy expedíció parancsnokhelyetteseként fel kellett derítenie a Red River forrásvidékét. Júniusra az expedíció elérte a folyó északi ágának forrását, és Marcy elismerésképpen McClellan patakjának nevezte el. Július 28-án visszaérkezésük napján megdöbbenve értesültek, hogy halottnak hitték őket. A sajtóban ugyanis az a híradás keringett, hogy 2000 komancs indián támadta meg és ölte meg az expedíció összes tagját. McClellan a rémhírek terjesztését "egy csoportnyi gazfickó"-nak tulajdonította, aki "a vadnyugati határvidéken agitál, hogy ilyen, vagy olyan módon járandóságot húzhasson a kormányzattól".[16]

1852 őszén McClellan kiadott egy franciából fordított, szuronyharccal foglalkozó kézikönyvet. Ugyanekkor megbízatást kapott a Department of Texastól, hogy felmérje Texas folyóit és kikötőit. 1853-ban részt vett a Csendes-óceánhoz vezető vasútvonal felmérési munkálataiban, melyet Jefferson Davis hadügyminiszter rendelt el, hogy kiválassza a megfelelő útvonalat az eljövendő első transzkontinentális vasút számára. McClellan mérte föl a 47. és 49. szélességi fok mentén húzódó folyosót St. Paultól a Puget öbölig. E munka során kimutatta hajlamát a vezető politikai szereplőkkel szembeni engedetlenségre. Isaac Stevens, Washington Territórium kormányzója elégedetlen lett McClellan eredményeivel a Cascade Range-en át vezető útvonal felkutatásában. (McClellan alapos felderítés nélkül választotta ki a Yakima hágót, mivel ellenszegült a kormányzó parancsának, s nem volt hajlandó egy csapattal átkelni rajta télvíz idején, ami helyett inkább hibás felderítési adatokra támaszkodott a hó mélységét illetően. Emiatt mellőzött három másik, közelben fekvő sokkal alkalmasabb hágót, melyeket később vasútvonalak és autópályák építésével használtak ki.) A kormányzó elrendelte, hogy McClellan szolgáltassa be az expedíció naplóit, melyet ő megtagadott, valószínűleg azért, mert minduntalan kellemetlen kommentárt fűzött bennük a lényegi tartalomhoz.[17]

Visszatérve a keleti partra udvarolni kezdett későbbi feleségének, Ellen Mary Marcynak (1836–1915), korábbi parancsnoka lányának. Ellen, akit Nellynek is szólítottak, elsőre visszautasította a kezét megkérő McClellant, aki nyolc másik kérővel versengett érte, beleértve West Point-i barátját, A. P. Hillt is. Ellen 1856-ban igent mondott Hillnek, de családja nem adta áldását, ezért a férfi visszakozott.[18]

1854 júniusában Jefferson Davis utasítására McClellant felderítőútra küldték Santo Domingóba, hogy a hadügyminiszter számára felmérje a helyi védelmi képességeket. (A megszerzett információkat nem használták fel 1870-ig, mikor Grant elnöksége idején az Egyesült Államok sikertelen kísérletet tett a Dominikai Köztársaság annektálására). Davis kezdte védenceként kezelni McClellant, s újabb feladattal látta el, melyben az ország különböző vasútjainak logisztikai felkészültségi állapotát kellett felmérnie, újra elővéve a transzkontinentális vasút tervét.[19] 1855 márciusában McClellant előléptették századossá és az 1. lovasezred kötelékebe vezényelték.[1]

Politikai kapcsolatai és kitűnő francia nyelvtudása miatt 1855-ben McClellant elküldték a krími háborúba az európai koalíció csapatainak hivatalos megfigyelőjeként. Sokat utazhatott és legmagasabb rangú katonai parancsnokokkal értekezhetett, miközben figyelemmel kísérte Szevasztopol ostromát. Visszatérte után 1856-ban kérelmezte, hogy helyezzék Philadelphiába, ahol megírhatta az ostromról készült kritikai elemzését és az európai hadseregek szervezetének hosszadalmas leírását tartalmazó jelentését. Szintén írt egy lovassági harcászatról szóló kézikönyvet, melynek alapját az orosz lovassági szabályzat adta. A megfigyelők általános hibáját McClellan is elkövette, mivel elsiklott a figyelme a vontcsövű fegyverek megjelenésének fontossága felett, mely alapvető taktikai változtatások kidolgozását igényelte volna az eljövendő polgárháború idejére.[20]

A hadsereg rendszeresítette McClellan lovassági kézikönyvét és az általa tervezett újfajta nyerget, a McClellan nyerget, melyet állítása szerint porosz és magyar huszárok használtak. Ez a fajta nyereg vált a hadsereg sztenderdjévé a lovasság mint önálló fegyvernem létének hátramaradó idejében, és még ma is használják ünnepélyes alkalmakkor.[21]

Civil karrierje[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

George B. McClellan és Ellen Mary Marcy McClellan

McClellan 1857. január 16-án lemondott megbízatásáról és vasútépítési tapasztalatait kamatoztatva főmérnök és alelnök lett Illinois Central vasútvonalnál, majd 1860-ban az Ohio-Mississippi vasútvonalnál úgyszintén. Mindkét munkáját jól végezte, mely által; az előbbi vonalat New Orleans felé hosszabbította meg utóbbinak pedig segített 1857 pénzügyi krízisből való feltápászkodásban. Sikerei és a vonzó, évi 10 000 dolláros fizetés ellenére elégedetlen volt civil megbízatásaival, s szorgalmasan továbbra is klasszikus katonai stratégiai tanulmányokat folytatott. A utahi mormonok ellen folytatott harcok idején kacérkodott a hadseregbe való visszatérés gondolatával, valamint Benito Juárez mexikói ügyének kalózként való támogatását is fontolóra vette.[22]

A polgárháború kitörése előtt McClellan politikai tevékenységet kezdett kifejteni, aktívan támogatva a demokraták illinois-i elnöki kampányát Stephen A. Douglas javára az 1860-as választáson. Állítása szerint egy törvénytelenül más megyében szavazni akaró utasokat szállító vonatszerelvény megállításával megakadályozott egy republikánus választási csalást, s ezzel lehetővé tette Douglas számára a megyében való győzelmet.[23]

1859 októberében McClellan hosszú udvarlás után eljegyezte Ellen Marcyt, s 1860. május 22-én összeházasodtak a manhattani Calvary templomban.[24]

A polgárháború[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Ohiói tevékenysége és stratégiája[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A háború kezdetén McClellan átfogó hadászatelméleti ismeretei és vasúttal kapcsolatos tapasztalata azzal kecsegtettek, hogy szakértője lehet a katonai logisztikának. Erre a hadsereg mozgósításának időszakában égető szükség volt. Ohio, Pennsylvania, és New York, a három legnagyobb állam kormányzói mind felajánlották, hogy legyen az állami milícia parancsnoka. Az ohiói William Dennison bizonyult a legkitartóbbnak, így McClellan az önkéntesek címzetes vezérőrnagya lett, majd 1861. április 23-án átvette az Ohio állami milícia parancsnokságát. Több tiszttársától eltérően nem abolicinista családból származott, és ellenezte a szövetségi kormány beleavatkozását a rabszolgaság kérdésébe. Néhány déli tiszttársa informálisan kapcsolatot keresett vele, hogy a Konföderáció oldalára állítsa, de McClellan nem tudta elfogadni a déliek szecesszióját.[25]

Május 3-án McClellan újra szolgálatba állt a szövetségi kormány Department of the Ohio nevű szervezeténél, mely Ohio, Indiana, Illinois, és később Nyugat-Pennsylvania, Nyugat-Virginia, és Missouri államaiért volt felelős. Május 14-én a szövetségi hadsereg befogadta soraiba vezérőrnagyi rangfokozatban. 34 éves korában a general-in-chief pozícióját betöltő Winfield Scott altábornagyon kívül mindenki másnál magasabb rangú lett a hadseregben. McClellan gyors előmenetelét részben Salmon P. Chase pénzügyminiszterrel és korábbi ohiói kormányzóval, valamint szenátorral való ismeretségének köszönhette.[26]

Miközben McClellan a több ezer, szolgálatra jelentkező önkéntes kiképzőtáborba irányításával foglalkozott, jutott ideje a háború kimenetelét meghatározó stratégián töprengeni. Április 27-én, négy nappal ohiói tevékenysége megkezdése után levelet írt Scott altábornagynak, melyben elsőként próbált a háború megnyerésére irányuló egységes stratégiát alkotni. Két alternatívát dolgozott ki, s mindkettőben magának szánta a parancsnoki szerepet. Az első verzió 80 000 katonát vonultatva be támadta volna meg Virginiát a Kanawha-völgyön keresztül Richmond irányában. A második ugyanekkora létszámú hadsereggel nyomult volna előre az Ohio mentén Kentuckyba és Tennessee-be. Scott mindkét tervet elvetette logisztikai kivitelezhetetlenség miatt. Noha dicsérte McClellant és kifejezte "szilárd bizalmát intelligenciájában, elszántságában, tudásában és energikusságában", levelében azt válaszolta, hogy annak a 80 000 katonának nagyobb haszna volna a Mississippi folyami expedíciók által való ellenőrzésében, mely kettészakítaná a Konföderációt, és a déli kikötők előtt áthatolhatatlan blokáddal párosulna. Scott ezen terve, mely Anakonda-terv néven vonult be az újságok oldalára, kitartó türelmet igényelt volna az északi közvélemény részéről, és végső soron a háború lefolytatásának körvonalai felfedezhetők benne. A két tábornok közötti viszony a nyár és az ősz folyamán jelentősen megromlott.[27]

Nyugat-Virginia[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

McClellan első hadművelete keretében elfoglalta Virginia azon nyugati részét, melynek többségi lakossága az Unióban maradásra szavazott és mely később Nyugat-Virginiává vált. Május 26-án felderítési híreket kapott róla, hogy a Baltimore-Ohio vasútvonal hídjait ebben az államban felégették. A terület megszállási terveinek gyakorlatba való átültetése közben kiváltotta működése folyamán az első komolyabb politikai felhördülést, mivel kinyilvánította, hogy nincs szándékában a polgári lakosság vagyonának elzabrálása, beleértve ebben a rabszolgákat is.

„Az árulók mindazon beszédei ellenére, melyekkel rábírtak benneteket, hogy elhiggyék rólunk, előrenyomulásunkat a rabszolgák ügyébe való beavatkozás fogja fémjelezni, értsenek meg egy dolgot világosan — nem csak hogy tartózkodni fogunk az ilyesfajta beavatkozástól, de éppen ellenkezőleg, keményen le fogjuk törni mindenféle felkelési próbálkozásukat.”

McClellan hamar észrevette, hogy szavai sokak haragját vonta magára és sietve exkuzálta magát egy Lincoln elnöknek írott levélben. Proklamációjában nem az volt vitatott, hogy homlokegyenest szembement volna a kormányzat akkori politikájával, hiszen pontosan ez volt Lincoln elképzelése is, vagy például Granté és Hallecké is ekkoriban. A baj az volt, hogy a radikális republikánusok követelésével szembeszegült, akik kimondva-kimondatlanul felül akarták írni az elnök McClellan elveihez hasonlító politikáját. Emiatt katonai szerepkörének túllépésével vádolták.[28]

Csapatai gyors ütemben vonultak keresztül Grafton környékén és győztesen kerültek ki az inkább rajtaütés méretű Philippi csatából, a háború első szárazföldi ütközetéből. Személyesen először a Rich Mountain-i csatát irányította, melyet szintén megnyert, de csak miután bemutatta mélységes óvatosságát és tartalékának harcba vetésétől való irtózását, mely teljes katonai karrierjét végigkísérő vonás maradt. Alárendeltje, William S. Rosecrans keserűen panaszkodott, hogy támadását McClellan a megegyezésüket felrúgva nem segítette erősítés küldésével.[29] Mindenesetre ezen két apró győzelem nemzeti hőssé tette McClellant.[30] A New York Herald egyik cikkében "McClellan tábornok, a jelen háború Napóleonja" néven emlegette.[31]

A Potomac-hadsereg megszervezése[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

George B. McClellan vezérőrnagy megérkezését ünneplő hazafias kiadvány Washingtonban, 1861 július 23-án.

Az első Bull Runi-i csatában elszenvedett vereséget követően, 1861. július 21-én, Lincoln a fővárosba kérette McClellant Nyugat-Virginiából, ahol az északiak az egyetlen katonai sikerüket aratták odáig. Különvonattal utazott Wheelingből Pittsburgh, Philadelphia és Baltimore érintésével Washingtonba. Szerelvényét minden állomáson éljenző tömeg vette körül.[32]

Carl Sandburg szerint "McClellan a pillanat hőse volt, akit a közvélekedés és magánmeggyőződés mindent elsöprő ereje és az események sodra emelt a magasba".[33] Július 26-án érkezett meg a fővárosba, s ugyanekkor nevezték ki a Potomac-hadosztály parancsnokának, mely Washington védelméért főként felelős volt. Irányítása alatt augusztus 20-án jött létre a Potomac-hadsereg több virginiai egység beolvasztása után.[34] McClellan sütkérezett újonnan szerzett hatalma és hírneve fényében:[35]

„Új és furcsa helyzetben találom magamat itt—az elnök, a kormány, Scott tábornok és mindenki más az én utasításaimat lesi—valami mágikus erő által hirtelen én lettem minden hatalom forrása az országban. ... Szinte azt gondolom, hogy ha most valami kisebb sikert aratok, mindjárt diktátor is lehetek, vagy ami éppen tetszik—de semmi efféle nem tenne boldoggá—így hát nem leszek diktátor. Becsülendő önmegtartóztatás!”

– George B. McClellan, levél feleségének, Ellennek, 1861. július 26.

General George B. McClellan stábjával és más méltóságokkal (balról jobbra): George W. Morell tábornok, A.V. Colburn alezredes, McClellan tábornok, N.B. Sweitzer alezredes, Joinville hercege (Lajos Fülöp francia király fia), a jobb szélen pedig a herceg unokaöccse, a Párizsi gróf.

A nyár és az ősz folyamán McClellan alaposan megszervezte újonnan kapott hadseregét és gyakori lelkesítő szemléivel nagyban növelte harci elszántságát. Jelentős teljesítményt nyújtva egyenesen a Potomac-hadsereg megszemélyesítőjévé vált és sütkérezett emberei felé megnyilvánuló rajongásában.[36] Washington körül majdhogynem áthatolhatatlan védelmet épített ki, mely 48 erődből és erődített pontból állt, melyet a 7200 tüzér működtette 480 ágyú tűzereje védett.[37] A Potomac-hadsereg ereje a júliusi 50 000-ről novemberre 168 000-re nőtt és ezáltal a modern idők messze leghatalmasabb katonai erejévé vált Amerikában.[33] De ez idő tájt a főparancsnokság berkeiben megnőtt a feszültség, mivel minduntalan stratégiai jellegű vitákat folytatott a kormánnyal és Scott altábornaggyal. McClellan napóleoni stílusú döntő csata megvívását részesítette előnyben Scott Anakonda tervével szemben. Hadseregének 273 000 főre való növelését, 600 ágyúval való ellátását kezdeményezte, hogy "a lázadást egy hadjáratban megsemmisítse." Olyan háború megvívására törekedett, amely a civil lakosságra mérsékelt kihatást gyakorol és nem vonja magával a rabszolgák felszabadítását.

McClellan emancipációval szembeni ellenszenvét a szélsőséges abolicionisták indulatos támadásokkal illették a kormányzaton belül, mely fokozta a reá nehezedő nyomást.[38] Nézete szerint a rabszolgaságot az Egyesült Államok Alkotmánya elismert intézményként kezelte, így az a szövetségi kormány védelmét élvezte létezése minden pontján. Lincoln a nyilvánosság előtt ugyanezt az álláspontot képviselte egészen 1862 augusztusáig.[39] McClellan posztháborús írásai jellemzőek voltak sok északi meggyőződésére: "Vallom, hogy saját fajtámat előnyben részesítő rasszista előítéletem van és nem tudom megszeretni sem a bakkecskék, sem a niggerek szagát." Viszont 1861 novemberében azt írta feleségének: "Amellett fogok kardoskodni ha sikerül, hogy keresztülvigyem a szerencsétlen feketék helyzetének jobbítását". Később azt írta, ha ő szabhatta volna meg a béke feltételeit, akkor ragaszkodott volna a fokozatos egyenlősítéshez, mely által mind a rabszolgák, mind tulajdonosaik jogait megvédte volna a rendezés folyamatában. Nem csinált viszont titkot az radikálisokkal való szembenállásából. Ellennek küldött levelében arról írt, "Nem fogok az abolicionisták céljaiért harcolni." Emiatt nyilvánvalóan szembekerült a kormányzat körül tevékenykedő politikusok hadával, akik az ellenzéki Demokrata Párt politikájának gyakorlatba ültetésével gyanúsították.[40]

McClellan háborús stratégiájának elsődleges problémája azon meggyőződése volt, hogy a Konföderáció jelentős létszámfölényben fogja őt megtámadni. Augusztus 8-án azért hirdette ki a fővárosban a szükségállapotot, mert azt hitte 100 000 konföderációs katonával kell szembenéznie, miközben pár héttel korábban a Bull Run mellett mindössze 35 000 fő foglalt állást. Augusztus 19-re már 150 000 fő ellenséges frontkatonára emelte becslését. McClellan későbbi hadjáratait igen erősen befolyásolták az Allan Pinkerton, a titkosrendőrség főnöke által a csillagos égbe emelt ellenséges létszámbecslési jelentések, de 1861 augusztusában ezek még saját kútfejéből származtak. Ennek eredményeképpen hihetetlenül óvatossá vált, mely a kormányzat részéről megnyilvánuló legnagyobb kárhoztatás mellett teljesen kiszívta a kezdeményezőkészséget a hadseregből. Életrajzkutatója, Stephen W. Sears történész McClellan tevékenységét alapvetően jónak nevezné, feltéve, hogy valóban akkora létszámhátrányban lett volna, mint képzelte, csakhogy McClellan hadai az ellenséghez képest a valóságban ritkán voltak kétszeres létszámfölénynél kedvezőtlenebb helyzetben 1861 és 1862 folyamán. 1861 őszén például a konföderációs haderő volumene 35 000 és 60 000 fő között alakult, míg a Potomac-hadsereg szeptemberben 122 000 főt számlált, december elején 170 000-ret, s az év végére; 192 000-ret.[41]

McClellan Scott vezérkari főnökkel folytatott vitája személyes jellegűvé vált. Scott a hadügyminisztérium több munkatársával együtt dühöngött, mivel McClellan nem volt hajlandó megosztani velük stratégiai tervének egyetlen részletét sem, nem volt hajlandó közölni hadseregének erejét és diszlokációját. McClellan ezzel kapcsolatban azt állította, hogy senkiben sem tud megbízni az adminisztrációban abban a tekintetben, hogy ne szellőztetné meg terveit a sajtóban, miáltal az az ellenség tudomására jutna. Augusztus 10-én, a Potomac folyón elhelyezett védelmi erők témájának vitája idején McClellan olyan stílusban írt feleségének, mely magánlevelezésének jellegzetes darabja: "Scott tábornok óriási akadály—nem akarja megérteni a veszélyt és vagy inkompetens, vagy áruló. Meg kell küzdenem vele az elképzelésem érdekében."[42] Scott olyan mértékben letört a fiatal tábornokkal való hadakozás miatt, hogy benyújtotta lemondását Lincolnnak, melyet az előszörre nem fogadott el. A fővárosban azonban az a híresztelés járta, hogy McClellan lemondhat, vagy katonai puccsot kísérelhet meg, ha Scottot nem mozdítják el. A Lincoln kormány október 18-i ülésén elhatározásra jutott és elfogadta Scott "egészségügyi okokból" benyújtott lemondását.[43]

A vezérkar főnöke[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Ágyúcsövet imitáló fatörzsek, ún. kvéker ágyúk (Qaker guns) a konföderációsok manassasi kereszteződésénél otthagyott állásaiban

1861. november 1-jén Winfield Scott lemondott és McClellan lett az Unió teljes hadseregének vezérkari főnöke. Az elnök aggodalmának adott hangot a két egyidejűleg ellátott beosztásból fakadó "hihetetlen munkamennyiség" miatt. McClellan lakonikus válasza következőképpen hangzott: "Azt is el tudom végezni."[44]

Lincoln az északi államok polgáraival, illetve más vezetőkkel egyetemben egyre inkább türelmetlenné vált, miközben a konföderációs csapatok továbbra is megszállva tartották Washington környékét. A Leesburg mellett októberben megvívott, kis jelentőségű Ball's Bluff-i csata elvesztése közvetve ártott, mivel növelte az ellenségességet McClellannel szemben. A vesztes ütközet következtében december 9-én a Kongresszus megalakította a háború folyamán megannyi tábornokot hozzá nem értéssel és árulással vádoló Amerikai Egyesült Államok Egyesített Hadügyi Bizottságát. Ez lényegében egy radikális kongresszusi tagokból álló hűségellenőr bizottság volt,[45] melynek tagjai semmiféle katonai képzettséggel nem rendelkeztek, s azokat helyezték vád alá, akik politikai nézeteiket nem osztották, illetve nem fáradoztak eltökélten a Konföderáció veszteségekre való tekintet nélküli, mielőbbi totális megsemmisítésén. A köztudottan abolicionistaellenes McClellant elsőként idézték be számot adni 1861. december 23-án, de mivel hastífuszt kapott, nem tudott megjelenni. Helyette alárendeltjei tanúskodtak, és őszintén elismerték, hogy az ellenség felé történő előrenyomulás tervéről semmiféle tudomással nem rendelkeznek. Ez azonnal jó ürügyet szolgáltatott McClellan leváltásának követeléséhez.[46]

McClellan felsőbb körökben való elfogadottságát az is rombolta, hogy sértő engedetlenséget mutatott a főparancsnokkal szemben. Lincolnt a háború előtt az illinois-i bíróságon dolgozó ügyvédként ismerte meg, mégis négyszemközti beszélgetésen a következő kifejezésekkel utalt rá, "nem más, mint egy jóindulatú pávián", "gorilla", aki "mindig is méltatlan volt magas pozíciójára".[47] 1861. november 13-án a hozzá távollétében látogatóba érkező elnököt egyszerűen nem méltatta társalgásra elegyedésbe, hanem hazaérkezése után a hálószobájába menve azt üzente, hogy már lefeküdt és nem tudja fogadni.[48]

1862. január 10-én McClellan távollétében Lincoln vezető beosztású tábornokokkal találkozott és utasította őket, hogy készítsenek támadási tervet. McClellannel kapcsolatban Lincoln kiábrándultságának adott hangot, megjegyezve, hogy „amennyiben McClellan tábornok nem óhajtja használni a hadsereget, akkor kölcsönkérem egy kis időre”.[49] Január 12-én McClellant a Fehér Házba kérették, ahol a kabinet háborús terveinek előadását követelte. Ekkor felfedte, hogy a hadsereget hajóval leszállítja a Potomac-hadsereget a virginiai Urbannáig a Rappahannock folyón, megkerülve a Washington közelében tartózkodó konföderációs erőket, majd kb. 80 km-et menetelve elfogalja Richmondot. Még barátja, az újonnan kinevezett hadügyminiszter, Edwin M. Stanton előtt sem volt hajlandó részletekbe bocsátkozni. Január 27-én Lincoln parancsot adott rá, hogy minden parancsnoksága alatt álló hadsereg kezdjen támadó műveletekbe február 22-ig, az Elnökök ünnepnapjáig, melyet Washington születésnapján tartanak. Január 31-én kiegészítő parancsot adott a Potomac-hadseregnek, hogy induljon el és támadja meg a konföderációsokat a Manassas-nél és Centreville-nél. McClellan élve a parancsban megadott ellenvetési jogával[50] sietve egy 22 oldalas levélben válaszolt, melyben az elnök terve helyett saját Urbanna-tervét propagálta. Ekkor körvonalazta elsőként írásban a terv részleteit az elnök felé.

Március 8-án Lincoln ismét beleavatkozott hadseregparancsnoka ügyeibe. A Fehér Házban tartott háborús tanácson McClellan alárendeltjeit arról faggatták, mekkora a bizalmuk az Urbanna-tervben. Noha Lincoln saját tervét előnyösebbnek látta, McClellan tiszti kara pár kivétellel az Urbanna-tervet támogatta, így némi habozás után beleegyezését adta.[51] A találkozó után kiadott Lincoln-utasítás McClellan hadtestparancsnokává nevezett ki néhány tábornokot, megkönnyítve ezzel, hogy McClellan feje fölött átnyúlva Lincoln beleavatkozhasson a Potomac-hadsereg ügyeibe[52]. A kinevezést McClellan nem véletlenül halogatta (a kifogás szerint csak harcban mutatott hatékonyságuk megítélése után akarta foganatosítani), még akkor is, ha ez átmenetileg tizenkét hadosztály közvetlen irányítását jelentette volna a harcmezőn.[53]

McClellant két másik csapás is érte, mielőtt véghez vihette volna tervét. A Joseph E. Johnston tábornok parancsnoksága alatt álló konföderációs erők visszahúzódtak Washington alól, s új állásokat foglaltak el a Rappahannocktól délre, amely stratégiailag teljesen ellehetetlenítette az Urbanna-tervet. McClellan átszerkesztette tervét úgy, hogy csapatai a virginiai Fort Monroe-nál szálljanak partra és a Virginia-félsziget mentén indított hadjáratban haladjanak Richmond felé. McClellan azonban a sajtó és a Kongresszus pocskondiázásának kereszttüzébe került, mikor kiderült, hogy Johnston csapatai nem csak észrevétlenül eltűntek, de hónapokig a bolondját járatták az unionista hadsereggel olyan ágyúkkal fenyegetve, melyek feketére festett fatörzseknek bizonyultak. A kongresszusi egyesített bizottság meglátogatta az elhagyott állásokat és a radikális republikánusok McClellan leváltását követelő határozatot tettek közzé, de az kevés híján nem tudott felülkerekedni a Házban a szavazáson.[54] A második válságot a konföderációs páncélozott hajó, a CSS Virginia okozta, melynek megjelenése Washingtonban pánikhangulatot okozott és a James-folyón indítandó vízi műveleteket erősen kétségessé tette.

1862. március 11-én Lincoln leváltotta McClellant vezérkari főnöki posztjáról, s csak a Potomac-hadsereg élén hagyta meg, látszólag azért, hogy terhei alól felszabadítsa és szabadon Richmond elfoglalására koncentrálhassa figyelmét. Lincoln parancsa homályban hagyta, hogy McClellan vajon ismét elfoglalhatja-e posztját a hadjárat sikere után. A vezérkari főnökséget nem töltötték be más tiszttel. Helyette a „Háborús Tanácsnak” emlegetett testület, Lincoln, Stanton, és tisztek egy csoportja irányította a stratégiai műveleteket a tavasz folyamán. Noha McClellant megnyugtatták Lincoln támogató megjegyzései, egy idő után merőben másként kezdte látni a helyzetet, s úgy jellemezte, mint aki „a hadjárat megbuktatására szőtt intrikák” kereszttüzébe került.[55]

A Virginia-félszigeti hadjárat[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A Virginia-félszigeti hadjárat eseményei a Seven Pines-i csata előttig bezárólag.

██ Konföderáció

██ Unió

A Seven Pines-i csata, 1862. június 25. – július 1.

McClellan hadserege március 17-én kezdett kihajózni Alexandriából. A hajóhad mérete mellett minden korábbi expedíció eltörpült; 121 500 katonát, 44 tüzérségi löveget, 1150 társzekeret, több mint 15 000 lovat, és tonnákra menő ellátmány, valamint készleteket szállítottak magukkal. Egy angol megfigyelő megjegyzése szerint olyan volt, mint egy „óriás lépte”[56] A hadsereg lassan haladt előre a Virginia-félszigeten Fort Monroe alól. McClellan Yorktown gyors elfoglalásán alapuló terve dugába dőlt, mikor kiderült, hogy a déliek erődített vonalat létesítettek a félszigetet lezárva, ezért elhatározta a város ostromát, mely jelentős előkészületeket igényelt.

McClellan elhitte azokat a felderítési adatokat, melyek az uniós erőket két-háromszorosan meghaladó nagyságú konföderációs katonaság létét emlegették. Ezzel szemben a hadjárat kezdetén a félszigetet védő John B. Magruder tábornok McClellanéhez képest negyed-ötödannyi katonával rendelkezett. Magruder azzal keltett nagy létszámú csapatok jelenlétére utaló jeleket, hogy kisebb egységeket újra meg újra elvonultatott olyan helyeken, ahol nagy távolságból megfigyelhették, vagy a láthatáron kívül helyezett csapatokkal keltett nagy zajt fanfározás mellett.[57] Ez időt biztosított, hogy Johnston erősítést küldjön, de a déliek még így is sokkal kevesebben voltak, mint azt McClellan feltételezte.

Egyhónapos előkészület után, közvetlenül azt megelőzően, hogy megindította volna a Yorktown körüli erődítmények elleni rohamot, McClellan hírét vette, hogy Johnston visszavonult a félszigeten beljebb fekvő Williamsburg felé, így a Yorktown előtt gondosan felállított nehéztüzérség bevetése nélkül indult a konföderációsok üldözésére. Az 1862. május 5-én vívott Williamsburgi csatát az Unió sikerének lehet tekinteni, de a Konföderációs hadsereg megsemmisítése nem sikerült. Annak nagyobb része az ütközet alatt és az azt követő pár napban Williamsburg mellett elhaladva Richmond külterületén rendezkedett be védelemre.[58]

McClellan a tengerészet erőinek párhuzamos előrenyomulásában reménykedett a James folyón Richmond irányában. Ez az előrenyomulás azonban május 15-én a Drewry's Bluffi ütközetben elszenvedett vereséggel megállt, nagyjából 10 km-re a Konföderációs fővárostól folyásirány mentén lefelé. A déliek a folyó kanyarulata fölötti magaslatokra tüzérséget helyeztek, mely elsüllyesztette az uniós hajókat, s ezáltal áthághatatlan akadályt képzett a folyón. Richmond tengerészeti megközelítése ezzel kudarcba fúlt.[59]

A Potomac-hadsereg óvatosan araszolt Richmond felé a következő három hét folyamán és hat kilométerre közelítette meg. McClellan hadtápbázist létesítette a York folyó hajózható mellékfolyóján, a Pamunkey-n White House Landingnél, ahol a Richmond – York River vasútvonal elérte a folyót, s ezzel vasúti utánpótlást biztosító vonal került az irányítása alá. Szállítóhajói gőzmozdonyokat vittek White House Landingbe a lehetőség kiaknázására.[60]

Miközben McClellan támadását tervezte, május 31-én hadseregét konföderációs támadás érte. Johnston észlelte, hogy az esőtől megáradt Chickahominy kettéválasztotta az uniós hadsereget és részenként akarta megsemmisíteni azt a Seven Pines-nál és Fair Oaks-nál vívott csatában. McClellan nem tudta hadseregét irányítani, mert ismét maláriás láz vett erőt rajta, de alárendelt tisztjei visszaverték a támadásokat. Ennek ellenére Washingtonból McClellant kritizálták, hogy nem indított ellentámadást, mellyel némelyek elképzelésében bevehette volna Richmondot. Johnston megsebesült az ütközetben, így Robert E. Lee vette át az Észak-Virginiai Hadsereg parancsnokságát. McClellan a következő három hetet csapatai átrendezésével töltötte, miközben az ígért erősítésekre várt. Ezalatt Lee folytatta a Richmond körüli erődítések kiépítését.[61]

Június végén Lee megindította offenzíváját, mely a Hétnapos csata néven lett ismert. Az első nagyobb ütközet, a Mechanicsville-i csata Lee és alárendeltjei gyenge teljesítménye következtében súlyos konföderációs veszteségekhez vezetett, melyért cserébe stratégiailag alig kerültek jobb helyzetbe. Az összecsapás azonban megviselte McClellan idegeit. Stonewall Jackson vezérőrnagy csapatait eddig úgy jelentették, hogy a Shenandoah-völgyben tartózkodnak; hirtelen megjelenésük miatt McClellan még a véltnél is nagyobb létszámhátrányba kerüléstől félt. Washingtonba küldött jelentése szerint már 200 000 konföderációs katonával állt szemközt, miközben az ellenség létszáma valójában 85 000 fő volt.[62]

Uniós csapatok erős tűz alatt a Gaine's Milli csatában, Alfred R. Waud rajzát a Harper's Weekly magazin 1862. július 26-i számában jelentette meg

Lee a Gaines's Milli csatában újra kelet felé támadt, McClellan pedig nem kísérletezett a kezdeményezés visszavételével, hanem passzívan várta, hogy az események kibontakozzanak. Egységei kétharmada nem vett részt az ütközetben, mivel McClellant ismét megtévesztette Magruder jelentősnek feltűnő elterelő hadművelete.[63] A csata éjjelén elhatározta, hogy visszavonja hadseregét egy biztosabb állásba, jóval távolabb Richmondtól, a James folyó azon szakaszára, amelyet az uniós flotta ellenőrzött. Megérzése helyesnek bizonyult, mert Lee számítása szerint keletre kellett volna hátrálnia, utánpótlási bázisa felé. McClellan váratlan manővere egy nap előnyt szerzett az uniós hadseregnek.[64] Ezzel viszont azt is elismerte, hogy többé nem tudja Richmondot bevenni, mely a hadjárat célját képezte. Az ahhoz szükséges nehéztüzérséget vasúti szállítás híján a lehetetlenséggel határos lett volna mozgatni; a vasúti szállítás kulcsa viszont a York folyón létesített bázis volt, melyet most otthagytak. A hadügyminiszterhez intézett táviratában McClellan jelentést küldött a fejleményekről és a Lincoln kabinetet hibáztatta. „Ha sikerül megmentenem ezt a hadsereget, mondhatom, azt sem Önnek, sem más személynek nem tartozom megköszönni Washingtonban. Önök minden lehetségest elkövettek, hogy feláldozzák azt.”[65] McClellan súlyos vádjait szerencséjére Lincoln nem olvashatta akkoriban, mert a hadügyminisztérium táviratkezelője ezt a részt kicenzúrázta.

Sebesültek a Hétnapos csata egyik részösszecsapása, a Savage's Stationi ütközet után.

McClellan szerencsésnek mondhatta magát, hogy a hadjárat balsikere után hadseregének legnagyobb részét sértetlenül ki tudta menteni, mert általában nem volt ott a csatatéren és helyettest sem nevezett ki, aki irányította volna a visszavonulást.[66] Stephen W. Sears hadtörténész szerint „Mikor a Hétnapos ütközet harcai során a Glendale-i és a Malvern Hilli csatában elhagyta hadseregét, kötelességmulasztás bűnébe esett. Ha a Potomac-hadsereg ezen ütközetek bármelyikében összeroppant volna (és Glendale-nél megvolt ennek lehetősége), akkor a háborús törvényekkel szembeni vétség vádját emelhették volna ellene.”[67] A Glendale-i ütközet idején McClellan nyolc km-rel hátrébb, a Malvern Hill mögött tartózkodott, távírókapcsolat híján a hadsereg irányítására képtelenül. A Malvern Hill-i ütközetben pedig egy a U.S.S. Galena naszád fedélzetén időzött, mely 16 km-re távolodott a James folyón.[68] Mindkét esetben az operatív hadvezetés terhe barátja, az ötödik hadtest parancsnoka, Fitz John Porter dandártábornok vállára nehezedett. A McClellannel szemben ellenséges sajtóorgánumok nagy vihart kavartak a Galena-ügy miatt, a manassas-i kvéker ágyúk botrányához hasonlót. A véleményoldalak karikatúrái az 1864-es elnökválasztási kampány alatt azon gúnyolódtak, hogy McClellan jobban szeret egy biztonságos hajón időzni, mialatt a távolban mások vívják a csatákat.[69]

McClellan a James folyón, Harrison's Landingnél találkozott hadseregével. Vita alakult ki, hogy a hadsereget be kell-e hajózni, vagy újra megpróbálható-e a Richmond felé való előretörés. McClellan viszonya Lincolnnal egyre hűvösebb lett, mivel sem folyamatos erősítések iránti kérelmeit, sem terjengős levelekben előadott stratégiai és politikai útmutatásait nem hallgatta meg. Utóbbiakban McClellan fenntartotta abolícióellenes nézeteit és a rabszolgák elkobzására alapozó taktika elvetését. Végkövetkeztetése szerint saját magát újra ki kellett volna nevezni vezérkari főnökké, amire Lincoln minden konzultációt és tájékoztatást mellőzve Henry W. Halleck vezérőrnagy kinevezésével válaszolt.[70] Lincoln és Stanton emellett a Potomac-hadsereg vezetését is Ambrose Burnside vezérőrnagyra akarta bízni, aki azonban elhárította a megkeresést.[71]

Egy hónappal azután, hogy McClellan először erősítésekért folyamodott, a kormányzati bürokrácia 1862. június 26-án létrehozta az 50 000 fős Virginiai Hadsereget John Pope vezérőrnagy parancsnoksága alatt. Pope a szárazföldön Richmond felé való előrenyomulás parancsát kapta. McClellan a támogatás megvonását a washingtoni kormánykörök nyilvánvaló szabotázsaként értékelte. Ennek megfelelően mikor augusztus 3-án Hallecktől parancsot kapott rá, hogy vonja ki hadseregét a Virginia-félszigetről, térjen vissza Észak-Virginiába és támogassa Pope hadseregét, maga is szabotázsba kezdett. Augusztus 14-ig késleltette a Potomac-hadsereg kihajózását és késve kezdte meg három hadtestének átadását Pope számára. Pope várakozás helyett agresszív természetének megfelelően előrenyomult a Rappahannock folyóig, megkezdve az Észak-Virginiai hadjáratot. McClellan feleségének küldött levelében azt írta: „Pope-ot meg fogja verni [Lee] ... és ártalmatlanítja. ... A hozzá hasonló gazemberek romlásba döntenek minden ügyet, melynek szolgálatába állnak.”[72] Lee felismerte McClellan óvatosságát és megkockáztatta, hogy jelentős mértékű erőket vonjon ki a Virginia-félszigetről Pope megtámadása érdekében, akit a Második Bull Run-i csatában döntő módon legyőzött.

A Marylandi hadjárat[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

McClellan Fredericken keresztüllovagolva, 1862. szeptember 22-én. (Frank Leslie Illusztrált lapjából)
A Marylandi hadjáratban, 1862. szeptember 3–15. között vívott harcok során

Pope-nak a Második Bull Run-i csatában elszenvedett vereségét követően Lincoln vonakodva fordult ismét ahhoz, aki egyszer már korábban megszervezte a szétvert hadsereget. Felismerte McClellan kiváló szervezési és kiképzési képességeit, melyek lehetővé tették, hogy Pope hadseregét egyesítse a Potomac-hadsereggel. 1862. szeptember 2-án Lincoln kinevezte McClellant a "Washington körüli erődítmények és a főváros védelmére kirendelt csapatok parancsnokának". A döntést a kormány nem akarta elfogadni és tagjainak többsége petíciót nyújtott be ellene: "átgondolt álláspontunk szerint ez idő tájt nem ajánlatos megbízni McClellan vezérőrnagyot az Egyesült Államok bármely hadseregének vezényletével".[73] Az elnök egyetértett velük, hogy intézkedése a "kutyaharapást szőrével" bölcsességére emlékeztet, és titkárának, John Haynek a következőkben összegezte álláspontját: "Azokat az eszközöket kell használnunk, melyek megadattak nekünk. Nincs ember a hadseregben, mely gyorsabban tudná gatyába rázni a csapatokat és feltölteni erődjeinket. Ha már harcolni nem is tud, abban azért kiváló, hogy másokat felkészítsen a harcra."[74]

Lee támadásának megújulásától való északi félelmek valóra váltak, mikor a tábornagy szeptember 4-én megindította Marylandi hadjáratát. A déliek célja a velük szimpatizáló, rabszolgatartó állam, Maryland elfoglalása volt. McClellan szeptember 5-én indult meg ellenük 84 ezer főt számláló hat hadtesttel, míg kettőt hátrahagyott Washington védelmére.[74] A Lee ellen induló McClellan fredericki fogadtatását a következőképpen írta le a Harper's Magazine tudósítója:

„A tábornok ügetésben vágott keresztül a városon, és az utcák hatos-nyolcas sorokban teltek meg az utána lovagló katonasággal és törzsével. A tábornok hajadonfőtt, méltósággal fogadta az emberek tisztelgését. Éltes hölgyek és urak zokogtak örömükben, a gyönyörű dámák sokasága pedig zászlócskákat lengetett az erkélyekről, és a túlcsorduló boldogság minden más érzelmet elnyomott. A főutca sarkára érve a tábornokot körülfogták a hölgyek. Illatos, gyönyörű bokréták tömegét dobálták felé és a hölgyek elhalmozták legforróbb jókívánságaikkal, miközben sokukat teljesen hatalmába kerítette az érzelem. Soha életemben nem láttam még hasonlót. A tábornok finoman megszorította a hízelgő mondatok közepette felé nyújtott kezeket, meghallgatta és megválaszolta a bókokat és megjegyzéseket, mellyel az emberek illették. Felejthetetlen látvány volt—életreszóló élmény.[75]

Lee több hadoszlopra osztotta szét hadseregét, melyek jelentősen eltávolodtak egymástól, miközben Marylandbe hatoltak és megpróbálták elfoglalni a Harpers Ferry-i hadianyaggyárakat és raktárakat. Ez az ellenfélnél kisebb hadsereggel rendelkezve kockázatos elképzelés volt, de Lee McClellan már kiismert természetére alapozta tervét. Beosztottjai egyikének azt mondta róla: "Jó képességekkel bíró tábornok, de rendkívül óvatos. Hadseregének harci szelleme felettébb leromlott és összevisszaság vett erőt rajta, és amúgy sem készült fel támadó hadműveletet folytatni — vagy legalábbis nem fogja úgy gondolni, hogy felkészült lenne — három vagy négy hétig. Addigra én már remélem Susquehannában leszek."[76] Noha ez az értékelés nem felelt meg teljesen a valóságnak, McClellan hadserege letargikusan vánszorgott, átlagban alig napi hat mérföldet megtéve.[77]

Csakhogy McClellanre hamarosan rámosolygott a szerencse. Uniós katonák egy elhagyott táborban szivarok köré csavarva megtalálták Lee 191-es számú különleges parancsát, mely tartalmazta erőmegosztását és felvonulási terveit. Szeptember 13-án a Frederickben levő főhadiszálláson leadták a papírokat. McClellan mikor átlátta az értesülés fontosságát, az égbe emelt kezekkel kijelentette "Most már tudom, mit tegyek!" A papírokat régi barátja, John Gibbon dandártábornok felé lobogtatva azt mondta: „Itt van az az irat, melynek alapján ha nem tudom megverni Bobbie Lee-t, önként lemondok és hazamegyek." Lincolnnak azt táviratozta: "A lázadók egész hadserege előttem áll, de változatlanul bízom és nincs vesztegetni való időnk. Úgy vélem Lee óriási hibát vétett, amiért nagyon meg fog lakolni. A lázadók minden terve a birtokunkban van és így - ha embereim felnőnek a feladathoz - saját csapdájukba estek. ... Győzelmi trófeákat fogunk küldeni.".[78]

A South Mountain-i csata[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A South Mountain-i csata eseményei

A bátorság pillanatnyi felhorgadása után McClellan ragaszkodott a minden kockázattól való óvakodáshoz. Az elnöknek szeptember 13-án küldött távirata után csak másnap indította útnak csapatait a South Mountain hágói felé. A 18 órányi késlekedés időt adott Lee-nek, hogy reagáljon, mivel egy konföderációs szimpatizánstól hírt kapott róla, hogy McClellan tudomást szerzett terveiről. (A késedelem szintén megpecsételte a Harpers Ferryben levő helyőrség sorsát, mert a felmentésükre igyekvő hadoszlop nem érte el őket, mielőtt megadták volna magukat Stonewall Jacksonnak.)[79] A South Mountaini csatában McClellan hadserege áttört az őt Lee-től elválasztó hegyek őrzött hágóin, de ez elég időt adott Lee-nek, hogy összevonja egységeit a marylandi Sharpsburg alatt. A South Mountaini csata idején McClellan lubickolhatott abban a elismertségben és reá irányuló figyelemben, amelyre vágyott. A McClellannel nem szimpatizáló Sears történész szavai szerint:

„Elöl a hegyek között csata füstje örvénylett, s át-átsejlett rajta az ágyúk parázsló lobbanása. Az ellenséges sorokat sűrűbb füst takarta a magaslaton, és ahogy az uniós oszlopok felfelé törtek utat a hegyoldalon, minden egység hatalmas kék-fekete kígyónak látszott. McClellan ezen háttér előtt ült mozdulatlanul Dan Webster nevű csataménjén, karjával Hooker áthaladó csapatait irányítva a csatába. Az emberek addig éljenezték, míg berekedtek, néhányuk pedig a sorból kitörve körbevette a harciasság élő szobrát és a leghóbortosabb mutatványokat művelték körülötte.[80]

Az Uniós hadsereg szeptember 15-én este érte el a Sharpsburgtől keletre folyó Antietam patakot. A 16-ra tervezett támadást lefújták a hajnali köd miatt, mellyel időt adtak Lee-nek állásai megerősítésére, mikor hadserege alig felét számlálta McClellan katonáinak.[81]

Az Antietami csata[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az Antietami csata áttekintése.
Lincoln McClellannel és törzsével az Antietami csatát követően. Balról számolva az ötödik Alexander S. Webb, az V. hadtest törzsfőnöke; a hatodik McClellan; a nyolcadik Dr. Jonathan Letterman; a tizedik Lincoln; A tizenegyedik Henry J. Hunt; a tizenkettedik Fitz John Porter; a tizenötödik Andrew A. Humphreys; a tizenhatodik George Armstrong Custer százados.

Az 1862. szeptember 17-én vívott Antietami csata az amerikai katonai történelem legvéresebb napja volt. A létszámhátrányban harcoló konföderációs katonák elkeseredetten és hatékonyan küzdöttek. McClellan jelentős túlereje ellenére is képtelen volt hatékonyan összpontosítani erőit, miáltal Lee az uniós támadásokat egyenként verte vissza, mindig megfelelően átcsoportosítva egységeit az állásai ellen sorrendben először a balszárnyon, aztán a centrumban, majd végül a jobbszárnyon indított rohamok irányában. McClellan vonakodott bőséges tartalékának harcba vetésétől, melyet a helyi sikerek elmélyítésére használhatott volna föl. James M. McPherson történész rámutatott, hogy a McClellan tartalékát képző két hadtest önmagában nagyobb volt Lee teljes haderejénél. Ennek oka azt volt, hogy McClellan mint általában, ezúttal is saját hadseregét tekintette létszámhátrányban levőnek.[82]

Lincoln McClellan sátrában az Antietami csatát követően

A taktikailag eldöntetlenül végződő csatát követően Lee arra kényszerült, hogy visszavonuljon Virginiába, s ezzel feladja a stratégiai kezdeményezést, ami az uniós erők győzelmét jelentette. McClellan Washingtonba küldött távirata szerint: "Győzelmünk teljes, az ellenséget visszavertük Virginiába." A háborús kabinet nyilvánvaló csalódottsággal vette tudomásul, hogy McClellan nem tudta tönkreverni Lee hadseregét, pedig annak erejét jóval felülmúlta és háttal nekiszorította a Potomac folyónak. Beosztott parancsnokai hibái is közrejátszottak a fiaskóban, mint például Ambrose Burnside vontatott átkelése a róla elnevezett hídon, valamint Edwin V. Sumner vakon, felderítés nélkül végrehajtott támadása. Ezeket a hibákat azonban a teljes hadsereg ereje semlegesítette volna. Emellett a Hétnapos ütközethez hasonló módon McClellan parancsnoki állása túlságosan távol volt a harcoktól, hogysem személyesen irányíthatta volna a csata kimenetelét. Lovasságával sem végeztetett felderítést. Az ütközet teljes haditervét nem osztotta meg hadosztályparancsnokaival, mely lehetővé tette volna számukra a körzetükön kívüli kezdeményező fellépést és a csata lefolyásához való rugalmas alkalmazkodást. Emellett McClellan túlságosan hajlamos volt az óvatosságra intő tanácsokat figyelembe venni a tartalékerők bevetése ügyében. Amikor a derékhad jelentős áttörését ki lehetett volna aknázni Fitz John Porter azt mondta McClellannek: "Vezérőrnagy úr, kérem vegye figyelembe, hogy parancsnokságom alá a Köztársaság utolsó hadseregének utolsó tartaléka van rendelve."[83]

A csata döntetlen kimenetele ellenére Antietamet a polgárháború egyik fordulópontjának tartják, mivel véget vetett Lee első északi hadjáratának, s ezzel lehetővé tette, hogy Lincoln szeptember 22-én kihirdesse az 1863. január 1-jén életbe lépő Emancipációs kiáltványt. Lincoln korábban szándékozott ezzel a nyilvánosság elé lépni, de a kabinet tanácsára várt az első uniós győzelemig, nehogy kétségbeesés szülte lépésnek hasson az elfoglalt déli területek négereinek felszabadítása. Az Unió stratégiai győzelme és Lincoln kiáltványa jelentős szerepet játszottak benne, hogy Francia Császárság és az Egyesült Királyság tovább halogassa a Konföderáció elismerését. Némelyek azt gyanítják, hogy egy újabb uniós vereség után az elismerés megszületett volna.[84] McClellan nem bírt tudomással róla, hogy harci sikerein múlik a rabszolgák felszabadítása felé vezető úton való elindulás.

Mivel McClellan Antietam után nem üldözte a visszavonuló Lee-t, Lincoln november 5-én leváltotta és november 7-én Ambrose Burnside vezérőrnagyot nevezte ki a Potomac hadsereg élére. [85] McClellan feleségének azt írta levelében: "Akiknek értékítéletében bizodalmam van, azt mondják, hogy ragyogóan vezettem a csatát és hogy a hadvezetés remekművét alkottam. ... Szerintem mindent megtettem, amit csak elképzelni lehet, azért, hogy két ízben is megmentsem az országot. ... Csekély büszkeséget érzek, hogy egy megvert és demoralizált hadsereggel ily mértékben le tudtam győzni Lee-t. ... Nos, bízom benne, hogy nemsokára a történelem igazságot fog szolgáltatni nekem."[86]

Az 1864-es elnökválasztás[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Currier and Ives lenyomat a demokrata párti elnökválasztási tablóról, 1864.

Stanton hadügyminiszter utasításba adta McClellannek, hogy jelentkezzen a New Jerseybeli Trentonban további parancsokért, noha ilyeneket nem adott. A háború előrehaladtával többször is szorgalmazták, hogy Kis Mac-et hívják vissza, s adjanak neki fontos parancsnoki beosztást, főképpen a fredericksburgi és a chancellorsville-i vereségek után, majd azt követően, hogy Robert E. Lee megindította Észak ellen a Gettysburgi hadjáratot, és mikor Jubal Early csapatai 1864-ben Washingtont fenyegették. Ulysses S. Grant vezérkari főnöki kinevezése után megvitatta McClellan visszatérésének lehetőségét egy meg nem határozott feladatkörbe. Mindezen lehetőségeket keresztülhúzta azonban a republikánus kormányzat azon meggyőződése, hogy McClellan politikai veszélyt jelent rájuk nézve. McClellan hónapok munkájával összeállított részletes jelentése felölelte két hadjáratát és sikereit a hadsereg megszervezését illetően. A jelentés választ adott kritikusainak és igazolta tetteit, valamint megvádolta az Adminisztrációt, hogy ellehetetlenítették és megtagadták tőle a szükséges erősítéseket. A háborús kabinet nem hozta nyilvánosságra a jelentést, mert annak 1863. októberi elkészülte után McClellan Demokrata színekben kezdett politizálni.[87]

McClellanről készül rajz, melyet politikai ellenfelei készíttettek az 1864-es elnökválasztási kampány során.

Az 1864-es Demokrata Nemzeti Konvenció McClellant választotta elnökjelöltnek, akinek a republikánusok jelöltjével, Lincolnnal kellett megküzdenie. Winfield Scotthoz hasonlóan még aktív szolgálatban álló tábornokként mérette meg magát a választáson 1864. november 8-án. McClellan támogatta a háború folytatását és az Unió helyreállítását (a rabszolgaság eltörlését viszont nem), mely éles ellentétben állt a rézfejű demokraták vezére, az ohiói Clement Vallandigham által írt pártprogrammal. Ez a program a Konföderációval vívott harcok azonnali beszüntetésére szólított fel. McClellan kénytelen volt megtagadni és szembehelyezkedni vele, ami megnehezítette és döcögőssé tette a kampányt. A Demokrata Párt által választott alenöke, az ohiói békepolitikus, George H. Pendleton sem könnyítette meg helyzetét.[88][89]

A párt mély megosztottsága és a Nemzeti Uniópárt név alatt induló háborúpárti koalíció szilárdsága, valamint az 1864 őszén aratott katonai sikerek aláásták McClellan esélyeit. Lincoln kényelmes többséggel nyert, 212 elektori szavazatot nyerve a demokraták 21 voksa ellenében, mely az összes szavazatok 55%-át jelentette.[90] Hiába volt McClellan mindent felülmúlóan népszerű csapatai körében, a hadsereg 3:1-hez arányban Lincolnra szavazott; a Potomac-hadseregen belül McClellan csak a szavazatok 30%-t tudta megszerezni.[91]

A háborút követő évek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A háború következtében McClellan és családja Európába települt át és onnan csak 1868-ban tért haza. Ezen tartózkodása alatt nem folytatott politikai tevékenységet.[92] Visszatérte után a Demokrata Párt mutatott némi hajlandóságot rá, hogy ismét elnöknek jelölje, de mikor világos lett, hogy a republikánusok Ulysses S. Grantet jelölik, az érdeklődés kihunyt. McClellan mérnöki feladatokon dolgozott New Yorkban és elvállalta az újonnan alapított University of California elnökségét is.[93]

McClellan portréját William S. Warren fényképezte, kb. 1880-ban.

1870-ben a New Yorki Kikötőfelügyeleti Hatóság főmérnöke lett. A pozíció nyilvánvalóan nem vette igényelte teljes egészében, mert 1872-től az Atlantic and Great Western Railroad vasúttársaság elnöki tisztjét is betöltötte. Ezután családjával együtt hajóra szállt és újabb hároméves európai tartózkodásra utazott 1873 és 1875 között.[94]

1877 márciusában Lucius Robinson kormányzó McClellant jelölte elsőként New York állam Közmunkaügyi igazgatójának, melyet az állami szenátus visszautasított, mondván a feladat ellátásához nem ért.[95][96]

1877-ben a Demokrata Párt meglepetésszerűen McClellant jelölte New Jerseybeli kormányzónak, annak ellenére, hogy nem mutatott mély vágyat a poszt elnyerésére. Elfogadta a jelölést és megválasztották az 1878-tól 1881-ig tartó időszakra. Ezalatt óvatos, megfontolt lépésekkel, konzervatív módra igazgatta államát és nem vett részt a politikai sárdobálásban. Politikai karrierjének utolsó akkordjaként szilárdan támogatta Grover Cleveland elnök 1884-es megválasztását. Szerette volna elnyerni a hadügyi tárcát Cleveland kabinetjében, melyre kétségtelenül igen alkalmas lett volna, de New Jersey-beli politikai ellenlábasai megakadályozták jelölését.[97]

McClellan utolsó éveit utazással és írással töltötte, ekkor született meg visszaemlékezése McClellan's Own Story címen (halála után, 1887-ben adták ki), melyben hangosan védelmezte háborús tevékenységét. 58 éves korában váratlanul halt meg szívroham következtében a New Jersey-beli Orange-ben, New Jersey, többhetes mellkasi fájdalmak után. Utolsó szavai 1885. október 29-én a következők voltak: "Most már jobban érzem magam. Köszönöm." A trentoni Riverview Cemetery-ben temették el, New Jersey-ben.[98]

Fia, George B. McClellan, Jr. (1865 - 1940) Drezdában született családja első európai körútján. A családi berkekben Maxnek hívták, szintén politikai pályára lépett, és kongresszusi képviselő volt és New York polgármestere 1904-től 1909-ig. McClellan lánya Mary ("May") (1861 - 1945) francia diplomatához ment feleségül és élete legnagyobb részét külföldön élte le. Felesége, Ellen a franciaországi Nizzában halt meg May lányát meglátogatva a "Villa Antietam"-ben. Sem Maxnek, sem May-nek nem születtek gyermekei.[99]

McClellan emlékezete[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A George B. McClellan vezérőrnagy emlékmű a Connecticut sugárúton Washingtonban
McClellan szobra a philadelphiai városháza előtt

A new yorki Evening Post McClellan nekrológjában azt írta: "Valószínűleg nincs olyan katona, akinek parancsnoki kvalitásait hevesebben vitatnák ily kevés küzdelem és ily röpke vezényleti idő után."[100] A heves vita azóta is folyik. McClellant általában a polgárháború leggyengébb képességű tábornokai közé sorolják. Ennek ellenére képességeinek és tehetségének megítélése a korszakot tanulmányozó történészek megítélésében eltér. Rendszerint kiemelik szervezési képességeit és csapataival való kimagasló kapcsolatát. Katonái általában szeretettel emlegették Kis Mac-ként; mások néha a Fiók Napóleon nevet aggatták rá. A harcba bocsátkozástól való vonakodását általában az attól való erős ódzkodásnak szokták tulajdonítani, hogy embereit megkímélje vérük hullatásától. Ironikus módon pont ez vezetett oda, hogy az ellenség megverésére adódó jó alkalmakat elszalasztották, s ezáltal valószínűleg drágábbá vált a győzelem kivívása, s többen haltak meg a hatalmas csatákban. A sikeresnek tartott vezetők, mint Grant és Lee agresszívebbek voltak és több kockázatot vállaltak nagyobb ütközetek megvívásával az esetben is, ha az előkészületek nem tökéletesen folytak le. McClellan saját maga így írta le óvatos természetét memoárjában:

„Mindig is az volt a véleményem, hogy a hadműveletek optimális lefolyásának módja az, ha nem teszünk elhamarkodott mozdulatokat, amíg a körülmények engedte felkészülés be nem fejeződött és sosem vállalunk csatát ha az elérhető nyereség nem ér fel az elszenvedhető veszteséggel.[101]

McClellan nem gyávaságból ódzkodott ellensége agresszív megtámadásától, hiszen személyes bátorságát éppen eleget bizonyította a mexikói háború folyamán. A vele szemben mélységesen kritikus Stephen Sears szerint:

„Tények garmadája utal arra, hogy a csataközbeni parancsnoklás szörnyű idegi megterhelése romba döntötte erkölcsi bátorságát, különösen mikor annyira szeretett Potomac-hadseregének tagjait irányította. Legfőbb katonai felelősségének nyomása alatt a parancsnoklás vágya elpárolgott belőle. A Hétnapos csata Glendale-i és Malvern Hilli ütközeteiben kínjai csúcsfokára ért, és felelőssége elől szökve elhagyta a csatateret. Antietamnél, ahol nem volt hova szöknie bénító döntésképtelenségbe esett. Hosszabb idő távlatából megítélve McClellan vezérőrnagy sikeresen és megbékélten tudta teljesíteni feladatát beosztott tisztként és valamivel kisebb mértékben stratégiai tervezőként is, de a csatatéri parancsnok hivatása egyszerűen téves szakma volt számára.[102]

McClellan megítélését nagyban befolyásolta saját memoárjában megjelentetett levelezése. Allan Nevins történész szerint "történelmet tanulmányozó szakemberek örökké hálát kell rebegniük amiatt, hogy McClellan ily nyíltsággal tárta fel hibáit halála után megjelent könyvében".[103] Doris Kearns Goodwin állítása szerint McClellan háború alatti személyes levelezésének átnézése rávilágít saját szerepe felnagyítása iránti és saját vállának megveregetése iránti féktelen vágyára.[104] A könyv első kéziratát 1881-ben zárta le a szerző, de később egy tűzben megsemmisült. McClellan elkezdte újraírni McClellan's Own Story címen, de váratlan halála 1887-ben megakadályozta a befejezésben. Irodalmi szerkesztője, William C. Prime, a McClellant pozitívan elbíráló New York-i Journal of Commerce szerkesztője 250 feleségének, Ellennek írt levelének kivonatait jelentette meg, melyben feltárta legbensőbb érzelmeit és szabadjára engedett véleményét.[105]

Robert E. Lee fia megemlékezik róla, hogy apját egy ízben megkérdezte unokatestvére, kit tart az uniósok legtehetségesebb parancsnokának a háború végső részében. Lee azt a nyomatékos feleletet adta: "Kétségkívül McClellant!"[106]

Miközben McClellan reputációja a néger polgárjogi mozgalom erőre kapásával párhuzamosan hanyatlott, létrejött egy kisebb, de elszánt polgárháborús történészek alkotta csoport, mely szerint McClellant négy különböző okból igazságtalanul ítélték meg.

  • McClellan hívei azt állítják, hogy a tábornok erős személyes karizmával megáldott, konzervatív, Demokrata párti elkötelezettségű ember volt, s ezért a radikális republikánusok politikai jelentőségétől félve szántszándékkal ellehetetlenítették hadműveleteit.[107]
  • Mivel a polgárháború valós nyertesei a radikális republikánusok voltak, nekik nyílt lehetőségük a történelem át- és megírására, elsődleges politikai riválisukat, McClellant a lehető legrosszabb fénybe állítva.[108]
  • A történészek hajlamosak az Egyesült Államok egyik legikonikusabbá tett alakja, Lincoln szekerét tolni és az uniós csapatok kezdeti katonai baklövéseit Lincoln és hadügyminisztere, Stanton helyett McClellan nyakába varrni, hogy a felelősséget elhárítsák idoljaikról.[109]
  • Lincoln és Stanton aktívan ellehetetlenítette McClellant annak a déli igényekkel szemben mutatott megbékítő hozzáállása miatt, mely oda vezethetett volna, hogy a háborút nem a rá végül jellemző totális pusztítással kell befejezni, amennyiben Richmond a Virginia-félszigeti hadjárat következményeképpen elesik.[110][111]

Az ebbe a szellemi iskolába tartozó szakemberek azt hirdetik, hogy McClellant sokkal inkább bevallottan érdes, csiszolatlan modora miatt támadják, mint valós katonai teljesítménye miatt.[112]

Számos földrajzi helyet és intézményt neveztek el George B. McClellanről. Ezek közé tartozik Fort McClellan erődje Alabamában, McClellan Butte a Mount Baker-Snoqualmie Nemzeti Park erdősége, amin maga is átutazott, mikor a Pacific Railroad földmérésén dolgozott 1853-ban. Ezek mellett McClellan tábornoknak állít emlékezetet a Washingtonban és a Philadelphia City Hall előtt álló bronz lovasszobor.

McClellannel foglalkozó irodalom[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Jegyzetek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  1. ^ a b c d Eicher, p. 371.
  2. A szárazföldi haderő rangidős tábornoki beosztását nevezték át 1903-ban a vezérkari főnökségre
  3. Tried by War 122. o
  4. Rafuse 384. o
  5. Rowland, Leaders, p. 259.
  6. TYN 3. o
  7. Rafuse 10., 27-28. o
  8. Rafuse 36. o
  9. Rowland, Leaders, p. 260; McClellan dél-karolinai barátja, James Stuart egy indiánokkal vívott összecsapásban halt meg 1851-ben.
  10. Rowland, Leaders, p. 260.
  11. TYN 14-15. o
  12. Rafuse 43. o
  13. TYN 16-17. o
  14. Rafuse 47-49. o
  15. Rowland, Leaders, pp. 260–61
  16. TYN 32-34. o
  17. TYN 40-41. o
  18. TYN 61. o
  19. TYN 43-44. o
  20. TYN 46-49. o
  21. A McClellan nyereg valójában inkább egy közönséges, mexikói eredetű (Spanish Tree néven emlegetett) nyergen alapulhatott, melyet egy ideje már használtak az Egyesült Államokban.
  22. TYN 56. o
  23. TYN 59. o
  24. TYN 63. o
  25. TYN 66-69. o
  26. TYN 72. o
  27. TYN 75-76. o
  28. TYN 79-80. o
  29. TYN 89-91. o
  30. Beagle, p. 1274.
  31. TYN 93. o
  32. TYN 95. o
  33. ^ a b Sandburg, p. 62.
  34. Beatie, p. 480. Eicher, pp. 372, 856.
  35. TYN 96. o
  36. TYN 111. o
  37. TYN 116. o
  38. TYN 98-99. o
  39. Tried by War 122. o
  40. TYN 116-117. o
  41. TYN 101-104., 110. o
  42. Beatie, pp. 471–72.
  43. BCoF 360. o
  44. BCoF 360. o
  45. Amateurs at War: Abraham Lincoln and the Committee on the Conduct of the War. Journal of the Abraham Lincoln Association. (Hozzáférés: 2013. február 4.)
  46. TYN 136-137. o
  47. BCoF 364. o
  48. TYN 132-133. o
  49. Tried by War 66. o
  50. Bernie Siler: Face to face with the Rebels. New York Times. (Hozzáférés: 2013. július 27.)
  51. [hhttp://www.historyanimated.com/PeninsulaAnimation.html Civil War: Peninsula Campaign]. historyanimated.com. (Hozzáférés: 2013. július 7.)
  52. Bernie Siler: Face to face with the Rebels. New York Times. (Hozzáférés: 2013. július 27.)
  53. TYN 140-141., 149., 160. o
  54. TYN 168-169. o
  55. TYN 164-165. o
  56. TYN 167-169. o
  57. Bailey, Forward to Richmond, p. 99.
  58. Bailey, Forward to Richmond, pp. 107–13.
  59. Bailey, Forward to Richmond, pp. 128–29.
  60. Gates 103-104. o
  61. TYN 192-195. o
  62. TYN 205. o
  63. TYN 211-212. o
  64. TYN 216. o
  65. Beagle, p. 1275.
  66. TYN 217. o
  67. Controversies 16. o
  68. Gates 280., 309. o
  69. TYN 221. o
  70. TYN 227. o
  71. TYN 235. o
  72. BCoF 525. o
  73. TYN 260. o
  74. ^ a b Bailey, Bloodiest Day, p. 15.
  75. Harper's Weekly, Saturday, October 4, 1862, p.2
  76. Bailey, Bloodiest Day, p. 21.
  77. Bailey, Bloodiest Day, p. 23.
  78. Sears, Landscape, p. 113.
  79. Sears, Landscape, pp. 120–21.
  80. TYN 289. o
  81. Bailey, Bloodiest Day, pp. 61–64.
  82. McPherson, Crossroads, pp. 129–30.
  83. Bailey, Bloodiest Day, p. 141.
  84. McPherson, Crossroads, p. 155.
  85. TYN 238-241. o
  86. BCoF 545. o
  87. TYN 353-356. o
  88. TYN 372-374. o
  89. John Buescher: Civil War Peace Offers Ask a Historian. Teachinghistory.org National History Education Clearinghouse. (Hozzáférés: 2011. szeptember 2.)
  90. BCoF 805. o
  91. TYN 385-386. o
  92. Controversies 5. o
  93. TYN 388-389. o
  94. TYN 393. o
  95. March 16, 1877 (jelölés). New York Times
  96. January 5, 1878 (elutasítás). New York Times
  97. TYN 397-399. o
  98. TYN 400-401. o
  99. TYN 404. o
  100. TYN 401. o
  101. TYN 293. o
  102. Controversies 19-20. o
  103. Nevins, pp. 294–95.
  104. Goodwin, pp. 378–79.
  105. Controversies 6. o
  106. Lee, p. 416.
  107. Eckenrode, H. J. George B. McClellan: The Man Who Saved the Union. Chapel Hill: University of North Carolina Press, 46-47., 170. o. ISBN 978-0-548-14788-7 (1941) 
  108. Eckenrode, H. J. George B. McClellan: The Man Who Saved the Union. Chapel Hill: University of North Carolina Press, 280. o. ISBN 978-0-548-14788-7 (1941) 
  109. Rowland, McClellan and Civil War History, pp. 46, 50.
  110. Eckenrode, H. J. George B. McClellan: The Man Who Saved the Union. Chapel Hill: University of North Carolina Press, 238. o. ISBN 978-0-548-14788-7 (1941) 
  111. Rowland,. McClellan and Civil War History 
  112. Rowland, McClellan and Civil War History c. munkájának 7–8. oldala; Rowland, Leaders c. könyvének 268–70. oldala tömör történeti áttekintést nyújt McClellanről, megállapítva, hogy "az utóbbi ötven évben kevés támogatója akadt az írók között". Rafuse a 384–96. oldalakon a jelenkori munkák többségénél kedvezőbb elemzést nyújt McCellanről, melyben nem csak katonai stratégiájára koncentrál hanem whig-párti politikai meggyőződésére is, mely a Déllel való megbékélést nem kizáró módon való háborúskodás záloga volt.

Források[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • Bailey, Ronald H, Editors of Time-Life Books. The Bloodiest Day: The Battle of Antietam. Alexandria (Virginia): Time-Life Books. ISBN 0-8094-4740-1 (1984) 
  • Bailey, Ronald H, Editors of Time-Life Books. Forward to Richmond: McClellan's Peninsular Campaign. Alexandria, (Virginia): Time-Life Books. ISBN 0-8094-4720-7 (1983) 
  • Beagle, Jonathan M. "George Brinton McClellan." In Encyclopedia of the American Civil War: A Political, Social, and Military History, edited by David S. Heidler and Jeanne T. Heidler. New York: W. W. Norton & Company, 2000. ISBN 0-393-04758-X.
  • Beatie. Army of the Potomac: McClellan Takes Command, September 1861 – February 1862. New York: Da Capo Press. ISBN 0-306-81252-5 (2004) 
  • Eckenrode, H. J. George B. McClellan: The Man Who Saved the Union. Chapel Hill: University of North Carolina Press. ISBN 978-0-548-14788-7 (1941) 
  • Eicher, John H., and David J. Eicher. Civil War High Commands. Stanford, CA: Stanford University Press, 2001. ISBN 0-8047-3641-3.
  • Goodwin, Doris Kearns. Team of Rivals, New York: Simon & Schuster, 2005. ISBN 978-0-684-82490-1.
  • Lee, Robert E. Jr. Recollections and Letters of General Robert E. Lee. St. Petersburg, FL: Red and Black Publishers, 2008. ISBN 978-1-934941-13-3. First published 1904 by Doubleday, Page & Co.
  • BCoF: McPherson, James M. Battle Cry of Freedom: The Civil War Era (Oxford History of the United States). New York: Oxford University Press. ISBN 0-19-503863-0 (1988) 
  • McPherson. Crossroads of Freedom: Antietam, The Battle That Changed the Course of the Civil War. New York: Oxford University Press (2002) 
  • Tried by War: McPherson, James M. Tried by War: Abraham Lincoln as Commander in Chief. New York: Penguin Press. ISBN 978-1-59420-191-2 (2008) 
  • Nevins, Allan. The War for the Union. vol. 1, The Improvised War 1861 – 1862. New York: Charles Scribner's Sons, 1959. ISBN 0-684-10426-1.
  • Rafuse: Rafuse, Ethan S. McClellan's War: The Failure of Moderation in the Struggle for the Union. Bloomington: Indiana University Press. ISBN 0-253-34532-4 (2005) 
  • Rowland, Thomas J. "George Brinton McClellan." In Leaders of the American Civil War: A Biographical and Historiographical Dictionary. Edited by Charles F. Ritter and Jon L. Wakelyn. Westport, CT: Greenwood Press, 1998. ISBN 0-313-29560-3.
  • Rowland, Thomas J. George B. McClellan and Civil War History: In the Shadow of Grant and Sherman. Kent, OH: Kent State University Press (1998) 
  • Sandburg, Carl. Storm Over the Land: A Profile of the Civil War. New York: Harcourt Brace and Company, 1942. ISBN 978-0-8317-1433-8.
  • Controversies: Sears, Stephen W. Controversies & Commanders: Dispatches from the Army of the Potomac. Boston: Houghton Mifflin Co. ISBN 0-395-86760-6 (1999) 
  • TYN: Sears, Stephen W.. George B. McClellan: The Young Napoleon. New York: Da Capo Press (1988) 
  • Sears. Landscape Turned Red: The Battle of Antietam. Boston: Houghton Mifflin (1983) 
  • Gates: Sears, Stephen W. To the Gates of Richmond: The Peninsula Campaign. Ticknor and Fields. ISBN 0-89919-790-6 (1992) 
  • Amateurs at War: Abraham Lincoln and the Committee on the Conduct of the War. Journal of the Abraham Lincoln Association. (Hozzáférés: 2013. február 4.)

További információk[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]