P. G. T. Beauregard

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Pierre Gustave Toutant Beauregard
Pgt beauregard.jpg
Pierre Gustave Toutant Beauregard a Konföderáció egyenruhájában
Beceneve A kis kreol, Kis Napóleon, Bory, Felix, Fort Sumter hőse
Született
1818. május 28.
St. Bernard Parish, Louisiana
Elhunyt
1893. február 20. (74 évesen)
New Orleans, Louisiana
Nemzetisége USA Amerikai Egyesült Államok
CSA Amerikai Konföderációs Államok
Fegyvernem US Army
CSA
Szolgálati ideje 1838–61 (USA) 1861–65
(CSA)
Rendfokozata Union army maj rank insignia.jpg címzetes őrnagy (USA)
Confederate States of America General.png Tábornagy (CSA)
Csatái

Mexikói-amerikai háború

Amerikai polgárháború

Civilben vasútigazgató, iró, west pointi szuperintendáns, feltaláló
Pierre G. T. Beauregard fiatalon, Richard Clague festménye

Pierre Gustave Toutant Beauregard (1818. május 28.1893. február 20.) Louisianaban született katona, politikus, feltaláló, író és közszolga volt, valamint az Amerikai Konföderációs Államok első széles körben hírnevet szerző, prominens tábornoka az Amerikai polgárháború során. Ma általában P. G. T. Beauregard néven emlegetik, felnőttkorában ritkán használta Pierre keresztnevét. Levelezését G. T. Beauregard szignóval látta el.

Mérnöki képesítését a United States Military Academyn szerezte, hadmérnökként kiemelkedő teljesítményt nyújtott az 1848-as mexikói–amerikai háborúban. Rövid West Point-i tevékenység után 1861-ben a Dél elszakadását követően kilépett az Egyesült Államok hadseregéből és ő lett a Konföderáció első dandártábornoka. Ő vezényelte 1861. április 12-én a dél-karolinai Charleston véderőit a polgárháború kezdetén a Fort Sumter ostrománál. Három hónappal később diadalt aratott a Bull Run-i csatában Manassasnél.

Beauregard tevékenysége kiterjedt a nyugati hadszíntéren való hadvezetésre, részt vett a shiloh-i csatában Tennesseeben, és Corinth ostromában Észak-Mississippiben. Ezt követőben visszatért Charlestonba és megvédte az Unió 1863-as partraszállási kísérletei és szárazföldi támadásai ellen. Legkimagaslóbb eredménye Petersburg fontos ipari városának megvédése volt az 1864 júniusi csatában, mellyel közvetve a közeli konföderációs fővárost, Richmondot is védte a nyomasztó uniós túlerővel szemben.

A Konföderáció általános katonai stratégiájára való befolyását csökkentette az elnökkel, Jefferson Davisszel és más vezető beosztású tábornokokkal való rossz viszonya. 1865 áprilisában Beauregard és közvetlen parancsnoka, Joseph E. Johnston tábornagy meggyőzte Davist és kabinetje maradékát, hogy a háborúnak véget kell vetni. Johnston és a konföderáció megmaradt haderejének többsége, soraiban Beauregard katonáival letette a fegyvert William Tecumseh Sherman vezérőrnagy előtt.

Katonai pályafutása végeztével Beauregard hazatért Louisianába, és vasúti tisztviselő lett. Később a Louisiana Lottery szerencsejáték népszerűsítésével vagyont szerzett.

Fiatal évei és tanulmányai[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Beauregard a Contreras nevű cukornádültetvényen született a louisianai St. Bernard Parish-ben, New Orleanstól kb. 30 km-re egy franciaajkú kreol családban. Édesanyja Hélène Judith de Reggio volt, aki egy itáliai nemesi család tagjaként vándorolt ki Franciaországba, majd azt követően Louisianába. Férje a francia és wales-i ősöktől származó Jacques Toutant-Beauregard lett.[1] Összesen négy fiuk és három lányuk született, melyből a harmadik gyermek Pierre Gustave Toutant volt. Beauregard new orleans-i magániskolákban kezdte tanulmányait, majd utána a new yorki Frech Schoolba iratkozott. Tizenkét éves korában, négy éves new yorki tartózkodása alatt tanult meg angolul, mivel anyanyelve a francia volt Louisianában.[2]

Az Egyesült Államok Katonai Akadémiáján, West Pointban folytatta tanulmányait. Tanárai egyike az a Robert Anderson őrnagy volt, aki később Fort Sumter ostromát követően Beauregard előtt tette le a fegyvert. A West Pointra való jelentkezése idején Beauregard elhagyta a kötőjelet nevéből és a Toutant-t második keresztnévként kezdte kezelni, hogy beilleszkedjen társai sorába. Ezt követően ritkán említette a Toutant-t és mint "G. T. Beauregard" nevezte meg magát.[3] Osztálymásodikként végzett 1838-ban, tüzérként és katonai mérnökként kitűnve. Barátaitól több becenevet kapott, úgy mint: "Kis kreol", "Bory", "Kis Francia", "Felix", "Kisnapóleon".[4]

George Peter Alexander Healy 1861-ben festett Beauregard-portréjának részlete. Az eredeti a National Portrait Gallery-ben látható Washington, D.C.-ben

Az Egyesült Államok hadseregében teljesített szolgálata[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A mexikói-amerikai háborúban Beauregard hadmérnökként szolgált Winfield Scott altábornagy alatt. A contrerasi és a churubusco-i ütközetekben való részvételért címzetes századossá léptették elő, a chapulteci ütközetben szerzett váll és combsebesülése után pedig címzetes őrnagy lett. Scott egyik haditanácsán meggyőző érveléssel rávette a tábornoki kart véleménye megváltoztatására, miáltal elérte a Chapultec erőd támadási tervének átdolgozását. Egyike volt a Mexikóvárost elsőként elérő tiszteknek. Beauregard a veszélyes felderítési akciókban és a stratégia kidolgozásában végzett tevékenységét jelentősebbnek érezte, mint mérnök kollégája, Robert E. Lee százados teljesítményét, ezért kiábrándultan fogadta, hogy Lee-t és más tiszteket magasabb rangra léptettek elő.[5]

Beauregard 1848-ban tért haza Mexikóból. A rákövetkező 12 évben a Mississippi és a delta tóvidékének védelmét parancsnokolta Louisianában a hadmérnöki kar utasításai alapján. Hadmérnöki munkájának nagy részét máshol végezte, pl. Florida és Mobile alabamai partvidékénn, ahol régebbi erődöket erősített meg és újakat épített. Szintén ő erősítette meg a St. Philip és Jackson erődöket a Mississippi mentén New Orleanstól délre. Részt vett a hadsereg és a flotta mérnökeinek tanácsában, mely a Mississippi deltatorkolatának hajózhatóságát javította. Megtervezett és szabadalmaztatott egy "önműködő mederkotrót"[6] agyag és homokzátonyok elsimítására. Még mint a hadsereg tagja segítette Franklin Pierce demokrata elnökjelölt, a mexikói háborúban részt vett egykori tábornok választási kampányát 1852-ben. Pierce-t annak idején lenyűgözte Beauregard Mexikóvárosi teljesítménye, ezért az 1848-ban épített New Orleans-i szövetségi vámház hatalmas gránit épületének főmérnökévé tette. Beauregard fő problémája az volt, hogy a laza louisianai talajon emelt épület dőlni és süllyedni kezdett, ezért renoválási programot kellett indítani. Ebbéli tevékenységét 1853 és 1860 között látta el és végül sikeresen stabilizálta az építményt.[7]

New Orleans-i tevékenysége során Beauregard kiábrándult a tisztek békeidőben végzett munkájából. 1856 végén jelentette a hadsereg mérnökkarának, hogy William Walker Nicaraguát meghódító kalandoraihoz fog csatlakozni. Walker saját helyettesévé akarta tenni. Winfield Scott, a hadsereg rangidős tábornoka és más főtisztek azonban meggyőzték Beauregard-t, hogy ne hagyja el az Egyesült Államokat. Rövid kirándulást tett a politika síkján, mint New Orleans polgármesterjelöltje, akinek 1858-as megmérettetését egyaránt támogatta a Whig és a Demokrata párt az American/Know Nothing párti jelölttel szemben. Beauregard kis különbséggel elvesztette a választást.[8]

Sógora, John Slidell politikai befolyását felhasználva 1861. január 23-án Beauregard megszerezte a West Point katonai akadémia szuperintendánsi pozícióját. Öt nap múlva, mikor Louisiana elszakadt az Egyesült Államoktól, utasításait visszavonták és elhagyta állását. A hadügyminisztériumhoz ment panaszával, miszerint "a hadmérnöki karban betöltött pozíciójára és előmenetelét kedvezőtlen fénybe állították" azzal, hogy déli katonaként bélyegezték meg, mielőtt az ellenségeskedés kezdetét vette volna.[9]

Családi élete[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

1841-ben Beauregard elvette Marie Antoinette Laure Villeré-t (1823. március 22. – 1850. március 21.),[10] Jules Villeré Plaquemines Parishbe való cukornádültetvényes lányát, aki az egyik legismertebb franciaajkú kreol család tagja volt Dél-Louisianában. Marie apai nagyapja Jacques Villeré, Louisiana második kormányzója volt. Szemét kéknek, bőrét világs árnyalatúnak írták le.[11] Három gyermekük született, René (1843–1910), Henri (1845–1915), és Laure (1850–1884). Marie 1850 márciusában Laure születése közben halt meg.[12]

Tíz évvel később az özvegy Beauregard feleségül vette Caroline Deslonde-ot, André Deslonde st. james parishbeli, cukornádültetvényes lányát. Caroline John Slidell louisianai szenátor és később konföderációs diplomata sógornője volt. 1864. márciusában halt meg az unionista megszállás alatt álló New Orleansben. Nem született közös gyermekük.[13]

A polgárháborúban[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Charleston[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

„Az első találkozás alkalmával a legtöbb ember megütközött [Beauregard] "külhoni" kinézetén. Arcbőre sima és kreolszínű volt, szeme sötét és gallos melankóliát árasztó tekintete álmatag volt. Fekete hajának árnyalatát az 1860-as évekre színezőanyaggal őrizte. Feltűnően jóképű volt, vonzotta a nők érdeklődését, de valószínűleg nem mértéktelenül, vagy törvénytelenül. Sötét kecskeszakállat és bajuszt növesztett, mellyel leginkább III. Napóleonra emlékeztetett, Franciaország akkori uralkodójára—noha inkább szerette magát az ünnepeltebb Napoleon Bonaparte másának képzelni.[14]
P. Gustave Toutant Beauregard, a konföderáció tábornagya

Beauregard gőzhajóval New Yorkból New Orleans-ba utazott és csakhamar katonai tanácsokat adott a helyi közigazgatásnak, beleértve New Orleans-ba vezető vizi utakat védő St. Philip és Jackson erődök további megerősítését. Louisiana állam hadsereg-parancsnokságának elnyerésében reménykedett, de csalódására Braxton Bragget nevezték ki helyette. Bragg felismerte, hogy Beauregard-t kihívta maga ellen, és hogy leszerelje ellenállását ezredesi rangot kínált neki. Beauregard ehelyett közlegényként jelentkezett az "Orleans Guards"-ba, a francia ajkú kreol arisztokraták zászlóaljába. Ezzel egyidőben Slidellel és Davisszel egyeztetve rangidős beosztásért folyamodott a konföderációs hadseregben. Annak kilátása, hogy Beauregard esetleg az egész hadsereg parancsnoka lesz, feldühítette Bragget. Davis ekkortájt aggódott az unionista katonaság Fort Sumterben való jelenléte miatt és Beauregard tökéletes jelöltnek tűnt az ottani feladatok megoldására: nemcsak karizmatikus déli vezetőegyéniség volt, de egyben hadmérnök is. Ezen indokok folytán Davis Beauregard-t nevezte ki a charlestoni véderők parancsnokává.[15]

Beauregard lett a Konföderáció első tábornoka, mikor 1861. március 1-jén a Konföderált Államok Ideiglenes Hadseregében dandártábornokká nevezték ki.[4] Július 21-én előléptették a Konföderációs Hadsereg hét tábornagyának egyikévé; kinevezése időpontja alapján ötödik lett a szenioritási sorrendben Samuel Cooper, Albert Sidney Johnston, Robert E. Lee, és Joseph E. Johnston mögött.[16]

Fort Sumter lövetése, 1861.
George Edward Perine (1837-1885) vésete.

1861. március 3-án Charlestonba érve Beauregard találkozott Francis Wilkinson Pickens kormányzóval és szemrevételezte a kikötő védműveit, melyeket nagy káoszban talált. Állítólag "igen energikusan és nagy hévvel látott munkához, ... de kevés szakértelmet, vagy tudást mutatva".[17] Robert Anderson őrnagy az ostromlott Fort Sumter erődjéből azt írta Washingtonba, miszerint 1837-es west pointi diákjának,[18] Beauregard-nak kinevezése garantálni fogja, hogy Dél-Karolina akcióit "szakértelemmel és józan ítélőképességgel fogják kivitelezni". Beauregard azt írta Montgomerybe, az első konföderációs fővárosba küldött levelében, hogy Anderson "rendkívül lovagias tiszt". Ennek ellenére nem habozott tüzet nyitni öreg tanárára és barátjára. Több alkalommal kiváló brandyket és whiskey-ket, valamint szivarokat küldött Andersonnak és tiszttársainak az erődbe, de ezeket Anderson visszaküldette.[19]

Április elejéig a politikai feszültség egyre nőtt, melyre reagálva Beauregard Fort Sumter megadását követelte, mielőtt az uniós expedíció megérkezhetett volna az erőd számára szánt utánpótlással. Április 12-én kora hajnalban a tárgyalásnak vége szakadt és Beauregard szárnysegédei, akiket Andersonnal tárgyalni küldött elrendelték az erőd lövetését. Az amerikai polgárháború első lövéseit a szomszédos Fort Johnsonból adták le. Fort Sumter ostroma 34 órán át tartott, többezer lövedéket lőttek ki a kikötő körül álló lövegek, míg Anderson április 14-én feladta az erődöt. Beauregard életrajzírója, T. Harry Williams megörökítette, milyen extravagáns megbecsülésben részesült "Fort Sumter hőse" ezért a győzelemért: "Ő lett a Dél első lovagja".[20]

A Bull Run-i csata (1861)[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A konföderációs főváros, Richmond felé tartva Beauregardot hősként ünnepelték minden állomásán. Megkapta az Alexandria-vonal parancsnokságát,[21] az Irvin McDowell[22] dandártábornok szervezte uniós haderő a manassas-i vasúti csomópont elleni várható támadásának kivédése céljával. Beauregard stratégiai terve szerint Johnston Shenandoah-völgyi hadseregét és a sajátját összevonva nem csak megvédi pozícióját, de támadással fenyegeti a Washingtont védő McDowellt. Johnston rangidőssége ellenére nem ismerte a terepet, ezért a küszöbönálló összecsapás taktikai tervezését szakmai előzékenységet tanúsítva átengedte Beauregardnak. Davis elnök Beauregard sok kezdeményezését utasította el kivitelezhetetlenség miatt, melyet a Konföderációs hadsereg 1861-es tapasztalatlan állapota okozott. A háború folyamán Davis és Beauregard folyamatos vitában áll afölött, hogy utóbbi hivatásos hadseregre vonatkozó tankönyvi elvek alapján tervezett háborús stratégiákat. Davis úgy érezte, hogy Beauregard mindennemű gyakorlati logisztikát, felderítést, katonai erőfölényt és -hátrányt valamint politikai megfontolást sutba vág.[23]

A csapatok elhelyezkedése az első Bull Run-i ütközet kezdetén.

A Bull Run (Manassas) mellett vívott első ütközet 1861. július 23-án kora reggel kezdődött, mindkét felet meglepve— McDowell és Beauregard egyaránt azt tervezte, hogy a jobbszárny felől keríti be ellenfelét.[24] McDowell támadott elsőként, egységei átkeltek a Bull Run (Occoquan folyó) folyásán és Beauregard balszárnyát fenyegették. Beauregard egy ideig még a jobbszárnyán, Centreville felé való támadás irányába mozgatta hadseregét, de Johnston sürgette, hogy vele együtt menjen a fenyegetett szárnyon a Henry House Hillre, melyet kis erőkkel védtek. Átlátva az uniós erők támadásának súlyponti jellegét Beauregard ragaszkodott hozzá, hogy Johnston hagyja el a fenyegetett körzetet és a csata irányítását két és fél kilométerrel hátrébbra eső állásból vegye át. Beauregard eközben felsorakoztatta az ezredeket, soraik közé lovagolva lobogtatta az zászlaikat, és lelkesítette a katonákat. A konföderációs frontvonal kitartott állásában.[25]

Mikor Johnston utolsó csapatai is megérkeztek a Shenandoah völgyből, a konföderációs hadsereg ellentámadásba lendült. Ez elsöpörte az uniós vonalakat és megszalasztotta az egész hadsereget, mely visszamenekült Washington felé. William C. Davis történész Johnstonnak tulajdonítja a győzelem érdemének nagyját, mivel a fő taktikai döntést ő hozta meg, míg "Beauregard leginkább olcsó regényhősként játszotta a tábornoki szerepkört: egyik ezredének élére állva vezette annak rohamát, a katonák hurrázását fogadta, miközben ellovagolt előttük és elismerő szavakat mondott nekik válaszként. Taktikai döntéshez leginkább az a lebegtetett szándéka hasonlít, hogy visszavonuljon a Henry Hill vonalból, mikor rövid ideig összetévesztette [Johnston erősítésének előrenyomulását friss uniós csapatok érkezésével]."[26] Ennek ellenére Beauregard zsebelte be a sajtó és a közvélemény elismerését. Július 23-án Johnston javasolta Davis elnöknek, hogy Beauregard-t léptessék elő tábornaggyá. Davis jóváhagyta és Beauregard kinevezésének napját győzelme napjára, július 21-re datálták.[27]

Beauregard harci lobogója

Shiloh és Corinth[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A Shiloh-i csata térképe 1862. április 6-a délutánjának helyzetét ábrázolja, miután Beauregard átvette a parancsnokságot.

Miután Virginiában politikailag terhessé vált az adminisztráció számára Beauregardot átvezényelték Tennessee-be, ahol 1862. március 14-én Albert Sidney Johnston tábornagy helyettese lett a Mississippi hadsereg kötelékében. A két tábornok nagyarányú konföderációs csapatkoncentrációt tervelt ki Ulysses S. Grant vezérőrnagy előrenyomulásának megállítása céljából, mielőtt az egyesülhetett volna Don Carlos Buell vezérőrnagy csapataival és a Tennessee mentén fekvő Corinth ostromára vonulhattak volna. A Shiloh-i csatában 1862. április 6-án a konföderációs katonák meglepetésszerű támadást intéztek a Grant által vezetett Tennessee hadsereg ellen és kishíján legyőzték. Ezúttal egy másik, szintén rangban fölötte álló Johnston tábornagy engedte át tervezést a rangban alatta álló Beauregardnak. A lendületes frontális támadást gátolta, hogy Beauregard rosszul szervezte meg a csapatokat—kb. 5 km hosszú vonalakban, egymás után támadtak a hadosztályok ahelyett, hogy minden hadosztálynak egymás mellett jelölte volna ki a helyét a vonalban és vállt válnak vetve támadhattak volna. Ez a csapatok összekeveredését és a parancstovábbítás káoszát okozta, továbbá nem lehetett a vonal adott részén súlypontot képezni, amely által elérhető a támadás általános célja. Délután Johnston a front közelében halálos sebet kapott. Beauregard ekkor a hadsereg hátsó vonalaiból küldte előre az erősítést és átvette a parancsnokságot a hadsereg és Johnston egész katonai körzete fölött, melyet hivatalosan Második körzetnek neveztek. A sötétség leszálltával leállította a támadás Grant utolsó, tömött félkörbe szorult védelmi vonala ellen, melynek hátában már csak Pittsburgh Landing városa volt a Tennessee folyó mentén.[28]

Beauregard döntése a háború egyik legvitatottabb katonai momentuma. Számos veterán és történész tanakodott azon, mi történt volna, ha éjjel is folytatják a rohamokat. Beauregard azt gondolta, hogy a csatát lényegében megnyerték és reggelre kelve katonái felszámolhatják Grant ellenállását. Tudta, hogy a terep - egy meredek lejtő, melyet a Dill Branch nevű patak keresztezett - nagyon bonyolultnak számított és Grant védelmi vonalát erős tüzérség is támogatta. Azt azonban nem tudta, hogy Buell Ohio hadseregének első egységei már aznap délután megérkeztek és Granttel egyesülve április 7-én lendületes ellentámadást indítanak. A nagy hátrányba kerülő konföderációs hadsereg Corinth-ig vonult vissza.[29]

Grant átmenetileg kegyvesztetté vált a váratlan támadás és a kis híján elszenvedett vereség következtében, mely miatt Henry W. Halleck vezérőrnagy átvette mindkét hadsereg fölött a parancsnokságot és egyesítette őket. Halleck óvatosan és lassan közelítette meg Beauregard Corinth-i erődítményeit; hadműveletét gúnyosan Corinth ostromának nevezték. Beauregard május 29-én visszavonult Corinth-ból Tupelo felé. Sikeresen megtévesztette Hallecket, aki azt gondolta, hogy a konföderációsok támadni fognak, mert üres vasúti vagonokat járatott ide-oda, nagy füttyögések és zajongás közepette, mintha erősítések érkeztek volna. Beauregard visszavonulásának oka nem csak a nyomasztó uniós túlerő volt, hanem a városbeli víz megfertőződése is. Április és május folyamán a konföderációs hadsereg majdnem annyi veszteséget szenvedett a fertőzött víz miatt bekövetkező halálozás során, mint a rendkívül véres shiloh-i csatatéren. Másrészt azonban az igen fontos vasúti csomópont harc nélküli feladása újabb vitatott döntéssé vált. Mikor pedig Beauregard engedély kérése nélkül egészségügyi szabadságra ment Davis elnök felmentette a parancsnokság alól és Braxton Bragget nevezte ki helyére.[30]

Újra Charlestonban[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Beauregard kérésére a Konföderációs Kongresszusban levő politikai szövetségesei petíciót intéztek Davishez annak érdekében, hogy visszakapja a parancsnokságok a nyugati hadszíntéren. Davis azonban továbbra is dühös volt Beauregard eltávozása miatt és azt mondta neki, hogy akkor is a posztján kellett volna maradnia, ha hordszéken kell vitetnie magát. "Még ha a világ összes embere kérne is, hogy Beauregard tábornagyot helyezzem vissza beosztásába, melyet már Bragg tábornokkal töltöttem be, akkor is visszautasítanám."[31] Beauregard-t Charlestonba vezényelték és Dél-Karolina, Georgia és Florida tengerparti erősségeinek parancsnokságát kapta meg. Dél-Karolina és Georgia katonai körzetének parancsnokságát 1862. augusztus 29-től október 7-ig látta el, majd ezt követően Dél-Karolina, Georgia és Florida katonai körzetének parancsnokságát 1864. árpilis 18-ig.[32] Elődjét, John C. Pemberton vezérőrnagyot altábornaggyá léptettek elő és Vicksburg védelme parancsnokának nevezték ki.[33]

Beauregard nem örült új megbízatásának, mivel azt gondolta, hogy kiérdemelte az Konföderáció egyik nagy hadseregének vezetését. Ennek ellenére sikeresen megakadályozta Charleston elfoglalását, melyet az uniós tengerészeti és szárazföldi erők 1863 folyamán megkíséreltek. 1863. április 7-én Samuel Francis Du Pont ellentengernagy, az uniós blokádot kivitelező South Atlantic Blockading Squadron parancsnoka páncélzott csatahajókkal támadást indított Fort Sumter ellen, melyet Beauregard erőinek hajszálpontos tüzérségi csapásai visszavertek. Júliustól szeptemberig Quincy A. Gillmore dandártábornok csapatai támadási hullámot támadási hullám után indítottak a Morris szigeten levő Fort Wagner elfoglalása és a kikötő valamint a torkolat közelében fekvő erősségek elfoglalása érdekében. Eközben John A. Dahlgren ellentengernagy a kibontakozó második ostromban megpróbálta megsemmisíteni Fort Sumtert. Mivel ez utóbbi hadművelet kudarcba fulladt, a Morris sziget sikeres elfoglalása nem tudta hatásosan fenyegetni Charlestont.[34]{

Beauregard innovatív tengerészeti védekező módszereket alkalmazott, mint például tengeralattjáró bevetésével kísérletezett, a polgárháború idején torpedónak nevezett tengeri aknákat alkalmazott.

Richmond[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Beauregard 1864. június 15-18. közötti védelmi harcai Petersburgnél

Visszatérés a nyugati hadszíntérre[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A háborút követő életút[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az idősödő Beauregard

Beauregard emlékezete[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Jegyzetek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  1. Williams, pp. 2–3.
  2. Williams, p. 5; Detzer, Allegiance, p. 207.
  3. Williams, p. 6; Woodworth, p. 72.
  4. ^ a b Eicher, pp. 123–24.
  5. Williams, pp. 13–33; Woodworth, p. 73.
  6. Self-acting bar-excavator US 10147 A. Az Egyesült Államok Szabadalmi és Védjegy Hivatala (USPTO)
  7. Williams, pp. 34–41.
  8. Williams, pp. 42–44; Hattaway & Taylor, p. 21.
  9. Williams, pp. 45–47; Hattaway & Taylor, p. 21; Woodworth, pp. 74–75.
  10. Estelle Mina Fortier Cochran, The Fortier Family, and Allied Families (Madison: University of Wisconsin, 1963), p. 144
  11. Basso, p. 29.
  12. Williams, p. 35.
  13. Williams, pp. 203–205.
  14. Detzer, Allegiance, p. 207.
  15. Williams, pp. 47–50; Hattaway & Taylor, p. 21; Woodworth, p. 75.
  16. Gallagher, p. 85; Eicher, pp. 123, 807.
  17. Hattaway & Taylor, p. 21.
  18. Fort Sumter tájékoztatóanyag, National Park Service, Egyesült Államok belügyminisztériuma
  19. Detzer, Allegiance, p. 208.
  20. Detzer, Allegiance, pp. 272–301; Williams, pp. 57–61; Pierre Gustave Toutant Beauregard. Biography. Civil War Home. (Hozzáférés: 2011. május 18.)
  21. Eicher, pp. 124, 323; Williams, p. 103. Beauregard beosztásának hivatalos neve először Department of the Potomac (Május 31 – Június 2), később Alexandria Line (Alexandria vonal) (Június 2–20), majd végül Confederate Army of the Potomac (Potomac-hadsereg (Konföderáció)) (Június 20 – Július 21). A Bull Run-i ütközetet követően Joseph E. Johnston egyesítette a Shenandoah hadsereget Beauregard hadseregével és átvette fölötte a parancsnokságot, ebből született meg Észak-Virginiai hadsereg. Beauregard ragaszkodott közvetlen parancsnoksága alatt maradó egyesége Potomac hadsereg elnevezéséhez, noha valójában beosztott hadosztályparancsnokká vált Johnston irányítása alatt 1862. március 4-ig.
  22. McDowell Beauregard West Point-i osztálytársa volt.
  23. Williams, pp. 66–80.
  24. Detzer, Donnybrook, pp. 172–73.
  25. Williams, pp. 81–85.
  26. Davis, p. 248.
  27. Williams, pp. 91–92.
  28. Williams, pp. 113–32; Hattaway & Taylor, pp. 23–24; Woodworth, pp. 99–102; Cunningham, pp. 99, 138–40, 277–80; Eicher, p. 124.
  29. Williams, pp. 148–49; Woodworth, pp. 102–103; Cunningham, pp. 323–27.
  30. Williams, pp. 150–59; Woodworth, pp. 103–106; Cunningham, pp. 387–96; Kennedy, pp. 52–55.
  31. Williams, p. 165.
  32. Eicher, 124
  33. Williams, p. 166.
  34. Reed, pp. 263–320; Williams, pp. 177–96; Wise, pp. 1–204; Kennedy, pp. 191–94.

Források[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • Basso, Hamilton. Beauregard: The Great Creole. New York: Charles Scribner's Sons, 1933. OCLC 693265.
  • Coski, John M. The Confederate Battle Flag: America's Most Embattled Emblem. Boston: Belknap Press, 2005. ISBN 0-674-01983-0.
  • Cunningham, O. Edward. Shiloh and the Western Campaign of 1862. Edited by Gary Joiner and Timothy Smith. New York: Savas Beatie, 2007. ISBN 978-1-932714-27-2.
  • Davis, William C. Battle at Bull Run: A History of the First Major Campaign of the Civil War. Baton Rouge: Louisiana State University Press, 1977. ISBN 0-8071-0867-7.
  • Detzer, David. Allegiance: Fort Sumter, Charleston, and the Beginning of the Civil War. New York: Harcourt, 2001. ISBN 0-15-100641-5.
  • Detzer, David. Donnybrook: The Battle of Bull Run, 1861. New York: Harcourt, 2004. ISBN 978-0-15-603143-1.
  • Eicher, John H., and David J. Eicher. Civil War High Commands. Stanford, CA: Stanford University Press, 2001. ISBN 0-8047-3641-3.
  • Hattaway, Herman M., and Michael J. C. Taylor. "Pierre Gustave Toutant Beauregard." In Leaders of the American Civil War: A Biographical and Historiographical Dictionary, edited by Charles F. Ritter and Jon L. Wakelyn. Westport, CT: Greenwood Press, 1998. ISBN 0-313-29560-3.
  • Gallagher, Gary W. "Pierre Gustave Toutant Beauregard." In The Confederate General, vol. 1, edited by William C. Davis and Julie Hoffman. Harrisburg, PA: National Historical Society, 1991. ISBN 0-918678-63-3.
  • Kennedy, Frances H., ed. The Civil War Battlefield Guide. 2nd ed. Boston: Houghton Mifflin Co., 1998. ISBN 0-395-74012-6.
  • Reed, Rowena. Combined Operations in the Civil War. Annapolis, MD: Naval Institute Press, 1978. ISBN 0-87021-122-6.
  • Williams, T. Harry. P.G.T. Beauregard: Napoleon in Gray. Baton Rouge: Louisiana State University Press, 1955. ISBN 0-8071-1974-1.
  • Wise, Stephen R. Gate of Hell: Campaign for Charleston Harbor, 1863. Columbia: University of South Carolina Press, 1994. ISBN 0-87249-985-5.
  • Woodworth, Steven E. Jefferson Davis and His Generals: The Failure of Confederate Command in the West. Lawrence: University Press of Kansas, 1990. ISBN 0-7006-0461-8.

Beuregard életével foglalkozó irodalom[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • Conrad, Glenn R. "Pierre Gustave Toutant Beauregard." In A Dictionary of Louisiana Biography, vol. 1, edited by Glenn R. Conrad. New Orleans: Louisiana Historical Association, 1988. ISBN 978-0-940984-37-0.
  • Robertson, William Glenn. Backdoor to Richmond: The Bermuda Hundred Campaign, April–June 1864. Baton Rouge: Louisiana State University Press, 1987. ISBN 0-8071-1672-6.
  • Roman, Alfred. The Military Operations of General Beauregard in the War between the States, 1861 to 1865: Including a Brief Personal Sketch and a Narrative of his Services in the War with Mexico, 1846-8. New York, Da Capo Press, 1994. ISBN 978-0-306-80546-2. First published 1884 by Harper & Brothers.
  • Winters, John D. The Civil War in Louisiana. Baton Rouge: Louisiana State University Press, 1963. ISBN 0-8071-0834-0.

További információk[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Előző
Richard Delafield
Az Amerikai Egyesült Államok katonai akadémiájának szuperintendása
1861
Következő
Richard Delafield