Erdély fazekasközpontjainak listája
 |
Ennek a szócikknek hiányzik vagy nagyon rövid, illetve nem elég érthető a bevezetője. Kérjük, , ami jól összefoglalja a cikk tartalmát, vagy jelezd észrevételeidet a cikk vitalapján. |
 |
Ehhez a szócikkhez további forrásmegjelölések, lábjegyzetek szükségesek az ellenőrizhetőség érdekében. Emiatt nem tudjuk közvetlenül ellenőrizni, hogy a szócikkben szereplő állítások helytállóak-e. Segíts a szócikk fejlesztésében további megbízható források hozzáadásával. |
Az első utalások a fazekasság meglétére 1515-ből, illetve 1598-ból származnak.[1] A fazekascéh meglétét 1836-37-ben említik először.[2] A járaiak hétköznapi használati edényeikről voltak híresek.
A 19. században az egyik legfontosabb erdélyi fazekasközpont. Mesterei ekkor főként hőálló, ún. hólyagos edényeket készítettek sok szerves anyagot tartalmazó, fekete vagy sötétszürke agyagból. A 20. század elejére áttértek a kék, zöld és sárga színnel festett, kontúrozott növényi elemekkel díszített kerámiára és mázatlan edényekre, köztük az ún. járai cserépfazékra. Célközönségük főként a hegységi falvak lakói voltak.
Technológia
A katlan berakásának központonként hagyományos módszere alakult ki. A rakodásnál a fő szempont a kemence terének kihasználása, hogy minél kevesebb fára, tüzelőre legyen szükség. Ezért a kisebb fazekakat, csuprokat a nagyobb fazék belsejében égették, megfiazták a fazekat. Ennek az az előnye is volt, hogy a nagyobb megvédte a kisebbet, így a kisebb lehetett mázas, a nagyobb megvédte az összeragadástól. A fazekak egymásba tevése, megfiazása egyúttal számítási egységgé vált. Így volt Erdélyben, Alsójárán a fazekas elnevezései jelezték, hogy mit mivel fiaztak meg. Legnagyobb fazék volt az aprófőző. A kétliteres fazekat aprófőzőbe valónak nevezték. Az aprófőző után nagyságban a ficsupor következett, amelybe a négydecis csuport tették. Az aránka és az ejteles fazék kisebb méret, ezekbe nem fért semmi[3]
Bethlen Gábor 1621–1623-ban habán (hutterita) kézműveseket telepített le. Később, miután elveszítették adómentességüket és különböző adókkal terhelték őket, egyre többen elhagyták a települést.
18. sz. végéről, ónmázas fajansz bokályok ismeretesek.
Az első fazekasokról a 17. században történik említés.[1] A 19. század végén, 20. század elején fekete alapon fehérrel írókázott edények készültek. Motívumaik a reneszánsz edényeket idézik.
Sebes-Körös völgyi fehéredényes település. Míg a réviek korsót és kantát készítettek, addig a báródiak fazekaikról és tálaikról voltak híresek. Elsősorban a környékbeli településeknek dolgoztak.[4]
Fekete-Körös völgyi korsósközpontok egyike. "Ma legjellemzőbb góca belényes, ahol újabban oláhok is készítik, de tudnunk kell, hogy a 17. században a belényesi fazekas céh minden tagja magyar."[5] Fekete-Körös völgyi Kerpenyet, Kristyór, Lehecsény, Vaskóh-Szelistye, Alsó-Valenyágra településeken többségében román fazekasok dolgoztak az ő műhelyeikből kerültek ki a körösi kanták és az oláh korsók.[6] Györffy István szerint Kristyóron, Lelesden és Feketepatakon vannak fazekasok. Nyégerfalván, Alsó-Valenyágrán, Lehecsényben, Lelesden kantás parasztok dolgoznak.[7] Hasonló korsók készültek a Temes mentén Bényes román fazekasainak műhelyeiben is.[8]
A település 19. században a felcsíki fazekasság központja lett, ma fekete-kerámia üzem is működik itt.
A 18. században kifogyott a vas, ekkor a felcsíki fazekasság központja, híres fazekasfalu lett. A 19. század végére azonban ez is eltűnt a faluból.
Désháza lakosainak fő foglalkozása az 1800-as évek végén a fazekasság (fazekasipar) volt.
Régi fazekasközpont, 1512-ben céhprivilégiummal rendelkezett, ami egy korábbi kiváltságlevél megújítása volt. Stílusának alapjait a habán kerámiák jelentik, azonban a kolozsvári stílus nem rekonstruálható teljes mértékben.[9]
Az erdélyi szász fazekasság egyik legkiemelkedőbb központja a Szeben megyei Kürpöd volt, amelynek munkássága a 18. századtól az 1810-es évekig ismert.[1] Az itt készült edények nemcsak a reneszánsz hatást örző díszítőmotívumaikkal hívják fel a figyelmet, hanem a bizánci örökséget tanúsító sárga-barna színekkel is.[10]
Román fazekasok dolgoztak itt.[6] A kerámiák feltűnő hasonlóságot mutatnak a lugosi darabokkal. Szürkésfehér, durva tapintású, régies stílusú amforajellegű edényeket égettek.[8]
Magyar fazekas központ volt.[6] A kerámiák feltűnő hasonlóságot mutatnak a lippai darabokkal. Szürkésfehér, durva tapintású, régies stílusú amforajellegű edényeket égettek.[8]
Fazekasai céhszabályzatukat 1612-ben vették át a székelyudvarhelyiektől, pecsétnyomójuk azonban 1512-ből való.[1] Edényformáik közt csuporfélék, fejősajtár, lábasok, porgaló vagy porzsoló, kancsó, bokály, csicses és csics nélküli kanta, korsó és tálasedény egyaránt előfordult.[11]
A fazekasság telegden a virágkorát az 1840-es években élte. A mezőtelegdi kerámiák fehér alapon kékkel írókázottak, kitöltő színnek használták a sárgát, zöldet és a barnát. Bokályokon gyakori minta: a füllel szemközti oldalon lévő függőlegesen álló inda mellett, két oldalon lévő virág.
A bányászat mellett kőművesek, ácsok, kőfaragók, szűcsök, fazekasok, szabók, ötvösök, voltak jó hírű mesteremberei Nagybányának.
A városban egykor jelenlévő fazekasság meglétére, ma csak a Fazekasok tornya emlékeztet.
A 18-19. században jelentős fazekasközpont. Fehér alapon sárga, zöld, barna színekkel dolgoztak. Stílusuk a hódoltság kori magyar kerámiát és a bizánci hatásokat tükrözi.[12]
A kutatások szerint a fazekasság már a 16. században is virágzott. Jellegzetes, vasoxid mentes fehéragyagra, barna földfestékkel dolgoznak.[1] Az edények díszítése nagyon archaikus formákat őriz. Hasas Péter körösrévi fazekasmester elmondása szerint a kerámiákat 1200C°-on égetik ki.
1700 körül kezdték készíteni a híres, jellegzetes kobaltkék, mázas kerámiát, fehér sgraffito díszítéssel.
A legrégebbi céhvel (1572.) rendelkező székely fazekasközpont.[13] A Székelyföldön feltehetőleg itt kezdték el utánozni először a győri edényeket. A legrégebbi ismert évszámos darabok a 18. század legvégéről, a 19. század legelejéről származnak. A virág mellett megjelenik a szarvas és madár ábrázolása, ritkán ember alak is előfordul.[14] A kutatók egy része a kettős koronájú életfát székelyudvarhelyinek véli, mások tordai illetve zilahi mintának tartják. Az edénydíszítéssel a 20. században hagytak fel, piacaikat a környező fazekasfalvak vették át.[1]
Céhes és céhen kívüli fazekasok is dolgoztak itt.[13] A tordai készítmények az általános erdélyi kerámiatípusba tartoznak, a 19. század elején és közepén készült darabokat nehéz megkülönböztetni a kolozsvári, nagyváradi, valamint székelyudvarhelyi kerámiáktól. Az 1800-as évek végére, az 1900-as évek elejére jellemzőek a fehér alapra kékkel írókázott, szarvassal, madárral, növényi ornamentikával díszített, gyakran évszámmal is ellátott díszkerámiák.
Fazekasainak első említése a 17. század közepéről való.[15] Az első céhet 1738-ban alapították.[13] A 19. század első harmadától jórészt kékkel kontúrozott díszedényeket készítettek, de előfordulnak használati edények is.
Források
- ↑ a b c d e f Csupor István - Csuporné Angyal Zsuzsa: Fazekas könyv, Planétás Kiadó 1998. ISBN 9639014133
- ↑ Végh Olivér: Erdélyi hólyagos edények. Népismereti dolgozatok, Bucuresti, 1981.
- ↑ Orosz Endre Egy érdekes erdélyi edénysorozat.Néprajzi Értesítő 1930/22 p. 149-150. folyóiratcikk
- ↑ Mózes Teréz: A körösrévi és a báródi fazekasságról. Népismereti Dolgozatok, Bucuresti, 1976.
- ↑ Viski Károly: Díszítőművészet - Cserépmunka. in: Bátky Zsigmond - Györffy István - Viski Károly: Magyarság Néprajza II. Budapest.
- ↑ a b c Kresz Mária: Fazekas, korsós, tálas. Ethnographia. 1960.
- ↑ Györffy István: A Fekete-Körösvölgyi magyarság. Európa Könyvkiadó, Budapest, 1986.
- ↑ a b c Niculescu, Corina - Petrescu, Paul: Ceramica romaneasca traditionala. Editura Meridiane, Bucuresti, 1974.
- ↑ Csupor István: Erdély népi kerámiaművészete. Novella Kiadó 2008. ISBN 9639442321
- ↑ István Erzsébet: Magyar népi kerámiák - kiállítási katalógus. Néprajzi Múzeum, Budapest, 1987.
- ↑ Balogh Ödön: A marosvásárhelyi fazekasmesterség. Ethnographia. 1972.
- ↑ Szalay Emőke: Népi kerámia. Vezető a Déri Múzeum kiállításához, szerk: Dankó Imre. Debrecen, 1978.
- ↑ a b c Domanovszky György: A magyar nép díszítőművészete I-II. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1981. I. köt. Fazekasság fejezet.
- ↑ Kresz Mária: Magyar népi cserépedények kiállítása a Néprajzi Múzeumban. Néprajzi Értesítő, 1961.
- ↑ Kós Károly: A Agyagmunka.in: Kós Károly - Szentimrey Judit - Nagy Jenő: Szilágysági magyar népművészet, Bucuresti 1974.
.svg){kind=small}