Erdély fazekasközpontjainak listája

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából

Alsójára[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az első utalások a fazekasság meglétére 1515-ből, illetve 1598-ból származnak.[1] A fazekascéh meglétét 1836-37-ben említik először.[2] A járaiak hétköznapi használati edényeikről voltak híresek.

A 19. században az egyik legfontosabb erdélyi fazekasközpont. Mesterei ekkor főként hőálló, ún. hólyagos edényeket készítettek sok szerves anyagot tartalmazó, fekete vagy sötétszürke agyagból. A 20. század elejére áttértek a kék, zöld és sárga színnel festett, kontúrozott növényi elemekkel díszített kerámiára és mázatlan edényekre, köztük az ún. járai cserépfazékra. Célközönségük főként a hegységi falvak lakói voltak.

Technológia

A katlan berakásának központonként hagyományos módszere alakult ki. A rakodásnál a fő szempont a kemence terének kihasználása, hogy minél kevesebb fára, tüzelőre legyen szükség. Ezért a kisebb fazekakat, csuprokat a nagyobb fazék belsejében égették, megfiazták a fazekat. Ennek az az előnye is volt, hogy a nagyobb megvédte a kisebbet, így a kisebb lehetett mázas, a nagyobb megvédte az összeragadástól. A fazekak egymásba tevése, megfiazása egyúttal számítási egységgé vált. Így volt Erdélyben, Alsójárán a fazekas elnevezései jelezték, hogy mit mivel fiaztak meg. Legnagyobb fazék volt az aprófőző. A kétliteres fazekat aprófőzőbe valónak nevezték. Az aprófőző után nagyságban a ficsupor következett, amelybe a négydecis csuport tették. Az aránka és az ejteles fazék kisebb méret, ezekbe nem fért semmi[3]

Alvinc[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Bethlen Gábor 16211623-ban habán (hutterita) kézműveseket telepített le. Később, miután elveszítették adómentességüket és különböző adókkal terhelték őket, egyre többen elhagyták a települést.

Arad[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

18. sz. végéről, ónmázas fajansz bokályok ismeretesek.

Bánffyhunyad[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az első fazekasokról a 17. században történik említés.[1] A 19. század végén, 20. század elején fekete alapon fehérrel írókázott edények készültek. Motívumaik a reneszánsz edényeket idézik.

Barcaújfalu[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Báród[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Sebes-Körös völgyi fehéredényes település. Míg a réviek korsót és kantát készítettek, addig a báródiak fazekaikról és tálaikról voltak híresek. Elsősorban a környékbeli településeknek dolgoztak.[4]

Belényes[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Fekete-Körös völgyi korsósközpontok egyike. "Ma legjellemzőbb góca belényes, ahol újabban oláhok is készítik, de tudnunk kell, hogy a 17. században a belényesi fazekas céh minden tagja magyar."[5] Fekete-Körös völgyi Kerpenyet, Kristyór, Lehecsény, Vaskóh-Szelistye, Alsó-Valenyágra településeken többségében román fazekasok dolgoztak az ő műhelyeikből kerültek ki a körösi kanták és az oláh korsók.[6] Györffy István szerint Kristyóron, Lelesden és Feketepatakon vannak fazekasok. Nyégerfalván, Alsó-Valenyágrán, Lehecsényben, Lelesden kantás parasztok dolgoznak.[7] Hasonló korsók készültek a Temes mentén Bényes román fazekasainak műhelyeiben is.[8]

Bereck[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Berza[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Beszterce[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Brassó[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Csíkdánfalva[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A település 19. században a felcsíki fazekasság központja lett, ma fekete-kerámia üzem is működik itt.

Csíkmadaras[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A 18. században kifogyott a vas, ekkor a felcsíki fazekasság központja, híres fazekasfalu lett. A 19. század végére azonban ez is eltűnt a faluból.

Csíkszereda[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Dés[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Désháza[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Désháza lakosainak fő foglalkozása az 1800-as évek végén a fazekasság (fazekasipar) volt.

Dipse[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Étfalvazoltán[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Felsőbánya[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Fogaras[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Gagy[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Feltehetőleg Gagyon, a 18-19. sz. fordulóján készült tányér.Fehér mázon zöld, sárga, fekete növényi motívum, és körbe futó csíkozás ugyan ezekből a színekből kombinálva. Pereme cakkos. Néhány helyen mázhibás, de ép.

Gyergyószentmiklós[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Hátszeg[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Homoróddaróc[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Iza-völgye[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Kaca[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Kézdivásárhely[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Kolozsvár[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Régi fazekasközpont, 1512-ben céhprivilégiummal rendelkezett, ami egy korábbi kiváltságlevél megújítása volt. Stílusának alapjait a habán kerámiák jelentik, azonban a kolozsvári stílus nem rekonstruálható teljes mértékben.[9]

Korond[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Kőhalom[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Körösfő[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Kürpöd[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az erdélyi szász fazekasság egyik legkiemelkedőbb központja a Szeben megyei Kürpöd volt, amelynek munkássága a 18. századtól az 1810-es évekig ismert.[1] Az itt készült edények nemcsak a reneszánsz hatást örző díszítőmotívumaikkal hívják fel a figyelmet, hanem a bizánci örökséget tanúsító sárga-barna színekkel is.[10]

Küsmöd[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Lippa[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Román fazekasok dolgoztak itt.[6] A kerámiák feltűnő hasonlóságot mutatnak a lugosi darabokkal. Szürkésfehér, durva tapintású, régies stílusú amforajellegű edényeket égettek.[8]

Lugos[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Magyar fazekas központ volt.[6] A kerámiák feltűnő hasonlóságot mutatnak a lippai darabokkal. Szürkésfehér, durva tapintású, régies stílusú amforajellegű edényeket égettek.[8]

Magyarlápos[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Makfalva[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Máramaros[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Máramarossziget[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Marosvásárhely[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Fazekasai céhszabályzatukat 1612-ben vették át a székelyudvarhelyiektől, pecsétnyomójuk azonban 1512-ből való.[1] Edényformáik közt csuporfélék, fejősajtár, lábasok, porgaló vagy porzsoló, kancsó, bokály, csicses és csics nélküli kanta, korsó és tálasedény egyaránt előfordult.[11]

Márpod[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Medgyes[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Mezőtelegd[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A fazekasság telegden a virágkorát az 1840-es években élte. A mezőtelegdi kerámiák fehér alapon kékkel írókázottak, kitöltő színnek használták a sárgát, zöldet és a barnát. Bokályokon gyakori minta: a füllel szemközti oldalon lévő függőlegesen álló inda mellett, két oldalon lévő virág.

Miklósvár[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Misztótfalu[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Nagyajta[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Nagybánya[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A bányászat mellett kőművesek, ácsok, kőfaragók, szűcsök, fazekasok, szabók, ötvösök, voltak jó hírű mesteremberei Nagybányának.

Nagyszeben[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A városban egykor jelenlévő fazekasság meglétére, ma csak a Fazekasok tornya emlékeztet.

Nagyvárad[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A 18-19. században jelentős fazekasközpont. Fehér alapon sárga, zöld, barna színekkel dolgoztak. Stílusuk a hódoltság kori magyar kerámiát és a bizánci hatásokat tükrözi.[12]

Nemes[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Páva (Zabola)[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Resinár[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Rév (Románia)[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A kutatások szerint a fazekasság már a 16. században is virágzott. Jellegzetes, vasoxid mentes fehéragyagra, barna földfestékkel dolgoznak.[1] Az edények díszítése nagyon archaikus formákat őriz. Hasas Péter körösrévi fazekasmester elmondása szerint a kerámiákat 1200C fokon égetik ki.

2004-ben használt fazekas égetőkemence Körösréven

Románújfalu[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Segesvár[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Sepsiszentgyörgy[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Siklód[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Szalacs[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Szászkézd[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

1700 körül kezdték készíteni a híres, jellegzetes kobaltkék, mázas kerámiát, fehér sgraffito díszítéssel.

Szászrégen[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Székelykeresztúr[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Székelykeresztúri bokály, 19. század vége

Székelyudvarhely[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A legrégebbi céhvel (1572.) rendelkező székely fazekasközpont.[13] A Székelyföldön feltehetőleg itt kezdték el utánozni először a győri edényeket. A legrégebbi ismert évszámos darabok a 18. század legvégéről, a 19. század legelejéről származnak. A virág mellett megjelenik a szarvas és madár ábrázolása, ritkán ember alak is előfordul.[14] A kutatók egy része a kettős koronájú életfát székelyudvarhelyinek véli, mások tordai illetve zilahi mintának tartják. Az edénydíszítéssel a 20. században hagytak fel, piacaikat a környező fazekasfalvak vették át.[1]

Szentágota[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Torda[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Tordai szilke a 19. század második feléből

Céhes és céhen kívüli fazekasok is dolgoztak itt.[13] A tordai készítmények az általános erdélyi kerámiatípusba tartoznak, a 19. század elején és közepén készült darabokat nehéz megkülönböztetni a kolozsvári, nagyváradi, valamint székelyudvarhelyi kerámiáktól. Az 1800-as évek végére, az 1900-as évek elejére jellemzőek a fehér alapra kékkel írókázott, szarvassal, madárral, növényi ornamentikával díszített, gyakran évszámmal is ellátott díszkerámiák.

Vajdahunyad[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Vajdahunyad környéki bokály, 19. század vége

Vámfalu[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Zilah[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Zilahi szilke a 19. század második feléből
Zilahi tányérok 19-20. század fordulójáról

Fazekasainak első említése a 17. század közepéről való.[15] Az első céhet 1738-ban alapították.[13] A 19. század első harmadától jórészt kékkel kontúrozott díszedényeket készítettek, de előfordulnak használati edények is.

Források[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  1. ^ a b c d e f Csupor István - Csuporné Angyal Zsuzsa: Fazekas könyv, Planétás Kiadó 1998. ISBN 9639014133
  2. Végh Olivér: Erdélyi hólyagos edények. Népismereti dolgozatok, Bucuresti, 1981.
  3. Orosz Endre Egy érdekes erdélyi edénysorozat.Néprajzi Értesítő 1930/22 p. 149-150. folyóiratcikk
  4. Mózes Teréz: A körösrévi és a báródi fazekasságról. Népismereti Dolgozatok, Bucuresti, 1976.
  5. Viski Károly: Díszítőművészet - Cserépmunka. in: Bátky Zsigmond - Györffy István - Viski Károly: Magyarság Néprajza II. Budapest.
  6. ^ a b c Kresz Mária: Fazekas, korsós, tálas. Ethnographia. 1960.
  7. Györffy István: A Fekete-Körösvölgyi magyarság. Európa Könyvkiadó, Budapest, 1986.
  8. ^ a b c Niculescu, Corina - Petrescu, Paul: Ceramica romaneasca traditionala. Editura Meridiane, Bucuresti, 1974.
  9. Csupor István: Erdély népi kerámiaművészete. Novella Kiadó 2008. ISBN 9639442321
  10. István Erzsébet: Magyar népi kerámiák - kiállítási katalógus. Néprajzi Múzeum, Budapest, 1987.
  11. Balogh Ödön: A marosvásárhelyi fazekasmesterség. Ethnographia. 1972.
  12. Szalay Emőke: Népi kerámia. Vezető a Déri Múzeum kiállításához, szerk: Dankó Imre. Debrecen, 1978.
  13. ^ a b c Domanovszky György: A magyar nép díszítőművészete I-II. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1981. I. köt. Fazekasság fejezet.
  14. Kresz Mária: Magyar népi cserépedények kiállítása a Néprajzi Múzeumban. Néprajzi Értesítő, 1961.
  15. Kós Károly: A Agyagmunka.in: Kós Károly - Szentimrey Judit - Nagy Jenő: Szilágysági magyar népművészet, Bucuresti 1974.