Fajansz

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Finom, ónmázas cserépedény (majolika) hagyományos díszítéssel, Faenzából

A fajansz (másik megnevezése: majolika) fehérre vagy sárgára égetett, érdes törésű és át nem tetsző agyagú, ónos bevonattal ellátott kerámiatárgy. Nevét az olasz Faenza városról kapta.[1] Az agyagot korongon, rendszerint gipszmintákban formálják, és terrakottára égetik. Az ónos máz az egyszer égetett tárgyakra kerül.

A ókori egyiptomi művészetnél ezen kívül találkozhatunk az egyiptomi fajansz kifejezéssel is, amely azonban eltérő technikát jelöl. Ezeket a tárgyakat kvarckeverékből készítették (főleg kék vagy zöld színekben), és üvegszerű mázzal vonták be.[2]

Története[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A kerámiakészítés történetében az egyik nagy áttörés a fehér, festésre alkalmas bevonat kidolgozása volt, amit az tett lehetővé, hogy ón-oxidot kevertek az ólomalapú bevonathoz. A technikát a 9. század során fejlesztették ki Irán vagy a Közel-Kelet területén. A fajansz kerámiák kiégetéséhez kb. 1200°C hőmérsékletet biztosító kemencére van szükség.

A fajanszedények máza ón-ólom hamuból, homokból és konyhasóból készül, a kerámia festése történhet mázon és máz felett. A színező oxidokat illóolajjal keverik össze, és így viszik a tárgyra tollal és ecsettel. Már az ókori Egyiptomban használták az ónmázt. A középkori perzsa fajanszok legkedveltebb díszítése a fémfényben csillogó lüszteres máz. A török keramika elő szakasza az ún. Szeldzsuk-periódus, a 12. századtól a 14. századig tart. Az ónmáz megjelenése előtt agyag-, só- és ólommázat használtak az európai keramikaművességben. Az ólommáz a 13. században terjedt el Nyugat-Európában.


Jegyzetek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  1. Alan Caiger-Smith, 1973: Tin-Glazed Pottery (London, Faber and Faber)
  2. Henry de Morant: Az iparművészet története (Corvina, Bp., 1976.), ld.: 161. o.