Adigék

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
adigék
(адыгэ / adüge)
Teljes lélekszám
kb. 260 ezer
Lélekszám régiónként
Régió
Oroszország (Adigeföld) 124 ezer
Törökország 130 ezer
Nyelvek
adige
Vallások
Iszlám
Rokon népcsoportok
cserkeszek, kabardok, abházok, abazák

Az adigék, más néven alsó cserkeszek vagy nyugati cserkeszek[1] (önelnevezésük адыгэ / adüge vagy кIах / kah) Oroszország déli részén, a Kaukázus északnyugati és a Fekete-tenger északkeleti előterében, a Kubán folyása mentén, jellemzően Adigeföld (Адыгея) területén élő népcsoport. Számuk Adigeföldön 107 ezerre tehető (2000), de mintegy 130 ezer adige él Törökországban, s kisebb csoportjaik találhatóak Szíriában, Jordániában, Irakban, Izraelben, Németországban és az Amerikai Egyesült Államokban.

Egyes tudósok a cserkeszek nyugati csoportjaként tartják őket számon,[2] de általában is gyakran azonosítják az adigéket a cserkeszekkel (ennek okait lásd a cserkesz népek szócikkben). Néprajzi szempontból az iszlám vallású adigéknek tíz nagyobb csoportja ismert: az abadzeh, beszlenej, zsanej, bzsedug, temirgoj, mahos, egeruhaj, hatukaj, natuhaj és sapszug adigéké. Termékeny földjeiken hagyományosan állattartással és erdőgazdálkodással, illetve az ezekre épülő bőrművességgel, fa- és bútoriparral foglalkoztak, hagyományos települési egységük az aul volt. Hagyományos férfi népviseletük az észak-kaukázusi népekre jellemző cserkeszka és egy adige subaféle, a burka, a gazdagon díszített női viselet jellemző darabja a selyem- vagy bársonykaftán. A 20. században megnövekedett a vidéken a szén- és olajbányászat jelentősége, Adigeföld jelentős iparosításon ment keresztül. Autonómiát élvező köztársaságuk, a közel 8 ezer négyzetkilométeres Adigeföld 1991-ben lett az orosz államszövetség tagja, de 2002-ben lakosságának mindösszesen 24%-a vallotta magát adigének.[3]

Nyelvük[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az adige nyelv a kaukázusi nyelvek abház-adige ágához tartozik a hozzá közel álló cserkesszel, a kabarddal, valamint az abházzal, az abazával és az ubihhal. A nyelvészek négy nagyobb adige nyelvjárást tartanak nyilván: az abadzehet, a bzsedugot, a sapszugot és a temirgojt. 1927-ig arab, 1938-ig latin betűs írást, azóta cirill ábécét használnak.[4]

Történetük[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az adigék mint saját identitással rendelkező, keresztény népcsoport a 13. században jelentek meg a történelem színpadán, s egyben történelmük fénykora is ekkorra tehető: ez időben szállásterületük a Kaukázus láncolatai és a Don folyó, a Fekete-tenger és a Sztavropoli-hátság közötti tájon húzódott. Élénk kereskedelmet űztek Bizánccal, az adige ló, méz és bőráruk keresett termékek voltak a birodalom piacain, de háremek számára is gyakran vittek szépségükről messze földön ismert adige nőket. Az adige férfiak harciasságukkal vívtak ki maguknak hírnevet, s megbecsült zsoldosok voltak birodalomszerte.

Az 1240-es években a mongolok rohanták le az adigéket, s a Bizánci Birodalommal fenntartott, addig gyümölcsöző kapcsolatok megszakadtak, s az adigék lakta terület a század végére Grúzia fennhatósága alá került. Később az adigék hegyi törzsei gyakran lázadtak fel uraik ellen, és kerültek összetűzésbe a krími tatárokkal, valamint más kaukázusi török népekkel: a karacsájokkal, a kumükökkel és a nogajokkal. Szövetségest keresve egyre szorosabb kapcsolatot alakítottak ki a mind hatalmasabb Oszmán Birodalommal, s a 16. századtól egyre erősebb lett a török befolyás. A 17. századra állandósuló orosz–török konfliktusok során az adigék azzal is bizonyították lojalitásukat, hogy nagy részük iszlám hitre tért át. 1774-ben azonban az oroszok végleg megvetették lábukat a vidéken, amelyet 1783-ban Oroszország hivatalosan is annektált, és a következő évtizedekben megtörte az adigék ellenállását. Miután a cári Oroszország a 19. században stabilizálta helyzetét a Kaukázus vidékén, az észak-kaukázusi népeknek 1864-ben felajánlották a lehetőséget: vagy orosz katonai ellenőrzés alatt álló területeken telepednek le, vagy Törökországba emigrálnak. Legtöbbjük – főként a muzulmán adigék – török földre távozott, s helyükre szláv népek (oroszok, ukránok) költöztek.

Az 1917-es nagy októberi szocialista forradalmat követően a Kaukázus muzulmán népei megalakították Észak-Kaukázust, s 1918 januárjában az adige fővárosban, Majkopban megalakult a szovjethatalom. Míg egyfelől a szocialista Észak-Kaukázus, másfelől a kubáni kozákok rivális államalakulata, a Kubáni Köztársaság is igényt tartott Adigeföldre. Az adigék a bolsevikek pártjára álltak, s miután a vörösök 1920-ban kiverték a fehéreket a Kaukázus északi előteréből, cserében 1922-ben Krasznodar központtal megalakulhatott a közel 23 ezer négyzetkilométeres Adige Autonóm Terület, bár a mecseteket és medreszéket bezárta a szovjethatalom. Az adigék több ízben is hangot adtak elégedetlenségüknek és vallásszabadságot követeltek, mígnem 1936-ban autonómiájukat megnyirbálták,az immáron 8 ezer négyzet-kilométeres Adigeföld határait újrarajzolták és fővárosául Majkopot jelölték ki.[5]

Az adige népesség száma[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az idégák száma az utolsó két orosz népszámlálás között stagnált. 2002-ben 128 528-an, 2010-ben 124 835-en jelölték meg az adige nemzetiséget. Adigeföld területén számuk 108 115-ről 107 048-ra módosult, az össznépességen belüli arányszámuk viszont 24,3%-ról 25,2%-ra növekedett. A Krasznodari határterületen számuk 15 821-ről 13 834-re csökkent. Ebben a közigazgatási egységben főleg Szocsi és Anapa környékén élnek. Az adigék száma a 2010-es oroszországi népszámlálás szerint a következőképpen alakult körzetenként:

Régió Az adigék száma Az adigék aránya
Adigeföld 107 048 25,2%
Krasznodari határterület 13 834 0,3%
Moszkva 569 0%
Kabard- és Balkárföld 524 0,1%

Hivatkozások[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  1. A Pallas nagy lexikona abadzok, abadzehek, abazehek néven hozza az adigéket.
  2. James Stuart Olson, An Ethnohistorical Dictionary of the Russian and Soviet Empires, Greenwood Press, 1994. 15.
  3. Olson 1994. 15.; James B. Minahan, A Historical Dictionary of European National Groups, Greenwood Press, 2000, 11.; Magyar nagylexikon I. (A–Anc). Főszerk. Élesztős László, Rostás Sándor. Budapest: Akadémiai. 1993. 145. o. ISBN 9630566125  
  4. Olson 1994. 15.
  5. Az adigék történetéhez: Olson 1994. 15–18.; Minahan 2000. 13–15.