Tuol Szleng

S–21 (Tuol Szleng)
Ország	Kambodzsa
Település	Phnompen
Elhelyezkedése
S–21 Pozíció Kambodzsa térképén
é. sz. 11° 32′ 58″, k. h. 104° 55′ 04″11.549444444444, 104.91777777778
A S–21 weboldala
A Wikimédia Commons tartalmaz S–21 témájú médiaállományokat.

A Tuol Szleng (khmerül: ទួលស្លែង; „farkasmaszlag-domb”), hivatalos nevén az S–21 a kambodzsai Vörös Khmerek központi börtöne volt Phnompenben. Az intézményben 1976 és 1979 között több mint tízezer embert kínoztak meg, és mindössze heten élték túl bebörtönzésüket. Ma múzeumként üzemel.

Előzmények

A szélsőbaloldali és szélsőjobboldali eszméket követő Vörös Khmerek 1975. április 17-én bevonultak az ország fővárosába, Phnompenbe. Céljuk a tökéletes kommunizmus megteremtése volt. Az új államot, amely a Demokratikus Kambodzsa nevet kapta, osztályok és magántulajdon nélküli társadalomként képzelték el. Az új rend egyfajta agrárkommunizmus megteremtését tűzte ki célul, amelyben az emberek szinte kizárólag földművelésből élnek. Egyik alaptézisük a khmer felsőbbrendűség volt, Pol Pot, az államot irányító kambodzsai kommunista párt főtitkára gyakorta ismételgette, hogy ha a khmerek képesek voltak felépíteni Angkort, a hatalmas templomvárost, akkor bármit meg tudnak tenni. Új időszámítást vezettek be, amelynek nulladik éve lett 1975. A vörös khmerek eltörölték a pénzt, a szabad piacot, a polgári iskolákat, a magántulajdont, betiltották a külföldi öltözködési szokásokat és a vallást. Az iskolákat, templomokat, kormányzati épületeket és üzleteket bezáratták vagy állatfarmokká, börtönökké alakították. Mint minden kommunista elit, így a vörös khmerek is igen gyanakvóak voltak: mindenhol, mindenkiben ellenséget feltételeztek, akit el kellett pusztítani. A letartóztatott embereket addig kínozták, amíg "vallomást" nem tettek, amelyben elismerték, hogy idegen hatalmaknak, a CIA-nak vagy a KGB-nek kémkedtek. A megkínzottak általában másokat is megneveztek segítőjükként, annak érdekében, hogy véget érjen a szenvedésük. A vörös khmerek őket is elhurcolták. Gyakran a foglyok valamennyi családtagját begyűjtötték, megkínozták és megölték. Irtóhadjáratot folytattak a nem khmer származásúak, az értelmiségiek, a szerzetesek és a művészek ellen.

Az épület

A líceumot Norodom Szihanuk uralkodása alatt alapították, Ponhea Yat néven, 1955-től Boeung Keng Kang néven működött, 1970-ben pedig felvette a kerület nevét, Tuol Szleng Líceum lett.

A börtön

A Tuol Szleng, hivatalos nevén S-21, az ország nagyjából kétszáz egységből álló börtönhálózatába tartozott, amelyet a vörös khmerek belbiztonsági szolgálata, a Szantebal irányított. A szolgálat és a börtön parancsnoka Kaing Guek Eav volt. A Tuol Sleng volt a legnagyobb a hasonló célú intézmények között. A börtönt a népnyelv úgy nevezte, hogy a hely, ahova az emberek bemennek, de soha nem jönnek ki. Az őrök és a kihallgatók általában 15 és 19 év közötti fiatal kommunisták voltak, általában paraszti háttérrel. Az S-21 elnevezés először egy 1975 szeptemberi keltezésű dokumentumban tűnt fel. Az intézmény 1976 májusától vagy júniusától működött.

A börtönt egy középiskolából, a Tuol Szvaj Prejből alakították ki. Tuol szleng magyarul azt jelenti, hogy farkasmaszlag-domb. A középiskola öt kétemeletes épületből állt, ezek tantermeiben helyezték el a kihallgatóhelyiségeket és a kétszer egyméteres cellákat. A folyosókat szögesdrót háló borította, nehogy a rabok levessék magukat az emeletről vagy megszökjenek. A maroknyi túlélő beszámolóiból és a különböző hivatalos jelentésekből kiderül, hogy a foglyokat kínzással - korbácsolással, körmük kitépésével, elektromos árammal, felizzított fémtárgyakkal - bírták rá a beismerő vallomásokra. Ezeket a vallomásokat leíratták az áldozatokkal. Az őrök a kisgyerekeket elválasztották szüleiktől. Azt mondták nekik, hogy a gyermekközpontba viszik őket, de ehelyett meggyilkolták a gyerekeket.

Az udvaron ma is látható egy fagerendákból készített keret, amelyen egykor a diákok kötélre másztak. A vörös khmerek a hátrakötött kezüknél fogva húzták fel erre az embereket. Sokan a kínzások alatt haltak meg, őket tömegsírokba temették a börtön területén. A börtönben nagyon szigorú szabályok voltak, a foglyoknak teljes csöndben kellett lenniük, csak akkor szólalhattak meg, ha kérdezték őket, és csak akkor mozdulhattak meg cellájukban, ha arra engedélyt kaptak.

Azokat a rabokat, akik beismerő vallomást tettek, a közeli Csoeng Ek táborban meggyilkolták. Általában este 8 és 9 között terelték teherautókra azokat, akiknek már befejeződött a kihallgatása. A cellájukból elővezetett embereknek azt mondták, hogy egy másik börtönbe kerülnek. A teherautók előtt egy küldönc érkezett a megsemmisítő táborba, és közölte az aznapi fogolyszámot. A rabokat az őrök meggyilkolták, majd gödrökbe temették. 1977-ben naponta átlagosan száz emberrel végeztek.

Az áldozatok számáról eltérő adatok vannak, a különböző források 12-17 ezer közöttire teszik a meggyilkoltak számát. Az áldozatok között külföldiek – amerikaiak, ausztrálok és franciák – is voltak. A börtönben sok korábbi vörös khmer vezető is megfordult, akit árulónak bélyegeztek elvtársaik. A Tuol Szlengben kínozták halálra Vorn Vetet, a rendszer miniszterelnök-helyettesét is.

Tuol Szleng a börtön funkciója mellett a kiképzőtábor szerepét is betöltötte. 12 és 30 év közötti fiatalokat képeztek itt ki többnyire őröknek, vallatóknak, hóhéroknak. Arra tanították őket, hogy legyenek a lehető legkönyörtelenebbek, hogy a lehető legborzalmasabb módon tudják megkínozni az embereket, illetve arra is kiképzést kaptak, hogy a leggyorsabban is végezni tudjanak egy emberrel. Megengedték azt is ezeknek a fiataloknak, hogy szabadon fejlesszék saját fantáziájukat a kínzás és gyilkosság módszerei mentén. Az oktatás vagy a vizsgáztatás során gyakran élő embert használtak fel, aki a börtön valamelyik foglya volt.

A kínzásokon és kivégzéseken túl a Tuol Szlengben embereken végrehajtott kísérleteket is végeztek a vörös khmerek orvosai, így pl. élveboncolásokat.

A börtön „házirendje”

A frissen érkezett raboknak megmutatták a börtön szabályzatát.

„	Nem kertelsz, egyenesen válaszolsz a kérdéseimre. Ne próbálj félrevezetni. Nem tűröm a kétértelmű válaszokat. Ne játszd előttem a gyengét, a beteget, ne tettesd hülyének magad, úgyis tudom, szimulálsz. Nincs gondolkodási időd, azonnal felelned kell a kérdésemre. Nem politizálsz, nem papolsz, nem játszod a hazafit, nem agitálsz, nem mondasz nekem mesét; nincs más jogod, csak felelsz nekem. Ne merj jajgatni, kiabálni, ha megverlek, ha megszúrlak, ha bekapcsollak az áramkörbe. Nem kell elszámolnom a bőröddel. Minden engedetlenségedért kedvem szerint tíz botütéssel, öt áramütéssel büntetlek, de rosszabbul is járhatsz, úgy vigyázz!	”

Ezen kívül minden cellában található volt egy másik, hasonló „házirend”.

„	Zárkatársaddal, szomszédoddal nem beszélsz! Csak azt teheted, amit őröd megengedett! Ne próbálj lármát csapni, mert megjárod! Ha meghallod, őröd közelít, hasra fekszel! Meg ne kíséreld e rendelkezések kijátszását!	”

A börtön felfedezése

A börtönre 1979. január 8-án bukkant rá két vietnámi riporter, aki a reguláris csapatokkal érkezett az országba. A csöndes, rozsdás fémkerítéssel kerített magányos épülethez az onnan áradó bűz vezette el őket. A két újságíró akkor jött rá a létesítmény céljára, amikor a földszinten meglátta a holttesteket. Némelyikük vaságyhoz láncolva hevert. A padlót borító vér még friss volt. Egy nappal korábban, 1979. január 7-én amikor a vietnámi csapatok elfoglalták a várost, a Tuol Szleng őrei elmenekültek, de előbb még 14 embert meggyilkoltak.

Az újságírók fotókat készítettek, majd beszámoltak a látottakról a vietnámi csapatoknak. Este a katonák elégették a holttesteket. A következő napokban a vietnámiak és kambodzsai segítőik rengeteg dokumentumra bukkantak egy közeli házban. A vörös khmerek nagyon pontos nyilvántartást vezettek foglyaikról: valamennyiüket lefotózták. Néha nemcsak kínzás előtt, hanem utána is. A dokumentumok között így legalább hatezer fotónegatív volt.

Az első külföldiek, akiknek a vietnámiak megmutatták a börtönt, egy csoport újságíró volt a baráti államokból. A kubai Miguel Rivero így írt később tapasztalatairól: „A padlón még ott voltak a vérnyomok. A bűz átható volt. Zöld legyek ezrei keringtek a szobában”. 1979 februárjában vagy márciusában megérkezett a városba a khmer nyelven folyékonyan beszélő Mai Lam ezredes, akinek nagy tapasztalata volt a jogi ügyekben és a muzeológiában. Feladata az volt, hogy rendszerezze a dokumentumokat. A kambodzsai népirtás dokumentumainak feldolgozásában az amerikai Yale Egyetem jár élen napjainkban.

Mivel ezáltal rengeteg közvetlen bizonyíték állt a rendelkezésre, a börtön igazgatóját Kaing Guek Eav-ot ítélték el elsőként a vörös khmerek elleni perben.

Múzeum

Az egykori börtön épületeiben ma múzeum működik. Bejárhatók a régi cellák, kihallgatóhelyiségek. Több teremben a népirtás tárgyi emlékei találhatók: a bebörtönzöttek fotói, eszközök, amelyekkel kínozták őket, kézzel írt beismerő vallomások.

Galéria

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
•