„Galloitáliai nyelvek” változatai közötti eltérés

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
[ellenőrzött változat][ellenőrzött változat]
Tartalom törölve Tartalom hozzáadva
aNincs szerkesztési összefoglaló
4. sor: 4. sor:


==Főbb közös jellemzőik==
==Főbb közös jellemzőik==
*A latin ''cl-, gl-, pl-, bl-, fl-'' csoportok [[palatalizációj]]a.
*A latin ''cl-, gl-, pl-, bl-, fl-'' csoportok [[palatalizáció]]ja.
*A szóvégi magánhangzók – nyelvváltozattól függően, különösképpen az ''e, i, o'' – lekoptak.
*A szóvégi magánhangzók – nyelvváltozattól függően, különösképpen az ''e, i, o'' – lekoptak.
*A szóközi latin [p, t, k] [[mássalhangzó]]k a legtöbb nyelvváltozatban zöngésülnek.
*A szóközi latin [p, t, k] [[mássalhangzó]]k a legtöbb nyelvváltozatban zöngésülnek.

A lap 2008. december 13., 21:24-kori változata

A galloitáliai nyelvek – hagyományosan megnevezéssel északolasz nyelvjárások – a történelmi Gallia mai Olaszország területére eső részein, vagyis Észak- és Északnyugat-Olaszországban az eredetileg kelták lakta vidéken (→szubsztrátum) kialakult újlatin nyelvek, illetve dialektusok, amelyek hangtani, nyelvtani tulajdonságaik alapján közelebbről a →nyugati újlatin nyelvekgalloromán csoportjába tartoznak. A galloitáliai dialektusok és az olasz nyelv, illetve dél-itáliai dialektusok közötti választóvonal a La SpeziaRimini városokat összekötő képzeletbeli egyenes lenne.

E nyelveket vagy nyelvváltozatokat hagyományos értelemben – sokszor még maguk a beszélőik is – csak az olasz nyelv északi nyelvjárásainak tekintik; A világ nyelvei című szaklexikon is csupán mint olasz nyelvjárásokat tárgyalja az „olasz” címszó alatt. Nyelvészetileg ugyanakkor a galloitáliai nyelvek közelebbi rokonságban állnak a francia, okcitán, katalán nyelvekkel, illetve a rétoromán dialektusokkal, mint az olasszal.

Főbb közös jellemzőik

  • A latin cl-, gl-, pl-, bl-, fl- csoportok palatalizációja.
  • A szóvégi magánhangzók – nyelvváltozattól függően, különösképpen az e, i, o – lekoptak.
  • A szóközi latin [p, t, k] mássalhangzók a legtöbb nyelvváltozatban zöngésülnek.
  • Számos dialektusban megtalálhatóak a franciára jellemző ö és ü hangok.
  • A többes számot – olasz hatásra – magánhangzóval (-i, -e) vagy – a szóvégi mássalhangzó megváltoztatásával (palatalizálás, affrikativizálás) képzik. (A nyelvészek úgy tartják, hogy történetileg a nyugatabbra lévő újlatin nyelvekhez hasonlóan az -s volt a többes szám jele, azonban ez eltűnt az olasz nyelv befolyása miatt.)
  • Nyelvtani jellemzőjük, hogy az alaktani redukció következtében – akárcsak a franciában – a kijelentő mondatokban kötelező a hangsúlytalan személyes névmás használata az igével (ún. klitikus névmás), kiterjedt továbbá a különböző körülírások, idiomatizmusok használata.

Csoportosításuk

Források