„Chelsea FC” változatai közötti eltérés

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Laptörténet interaktív böngészése
[ellenőrzött változat][nem ellenőrzött változat]
← Régebbi szerkesztésÚjabb szerkesztés →
Tartalom törölve Tartalom hozzáadva
VizuálisWikiszöveges
Szekelyla (vitalap | szerkesztései)
1 477 szerkesztés
frissítés
291. sor: 291. sor:


=== Játékoskeret ===
=== Játékoskeret ===
: ''[[2009]]. [[december 31.]] szerint:''
: ''[[2010]]. [[június 9.]] szerint:''


{{Fs start}}
{{Fs start}}
300. sor: 300. sor:
{{Fs player|no=6|nat=Portugália|pos=DF|name=[[Ricardo Carvalho]]}}
{{Fs player|no=6|nat=Portugália|pos=DF|name=[[Ricardo Carvalho]]}}
{{Fs player|no=8|nat=Anglia|pos=MF|name=[[Frank Lampard]]|other=[[Csapatkapitány (labdarúgás)|csapatkapitány-helyettes]]}}
{{Fs player|no=8|nat=Anglia|pos=MF|name=[[Frank Lampard]]|other=[[Csapatkapitány (labdarúgás)|csapatkapitány-helyettes]]}}
{{Fs player|no=10|nat=Anglia|pos=MF|name=[[Joe Cole]]}}
{{Fs player|no=11|nat=Elefántcsontpart|pos=FW|name=[[Didier Drogba]]}}
{{Fs player|no=11|nat=Elefántcsontpart|pos=FW|name=[[Didier Drogba]]}}
{{Fs player|no=12|nat=Nigéria|pos=MF|name=[[John Obi Mikel]]}}
{{Fs player|no=12|nat=Nigéria|pos=MF|name=[[John Obi Mikel]]}}
{{Fs player|no=13|nat=Németország|pos=MF|name=[[Michael Ballack]]}}
{{Fs player|no=15|nat=Franciaország|pos=MF|name=[[Florent Malouda]]}}
{{Fs player|no=15|nat=Franciaország|pos=MF|name=[[Florent Malouda]]}}
{{Fs player|no=17|nat=Portugália|pos=DF|name=[[José Bosingwa]]}}
{{Fs player|no=17|nat=Portugália|pos=DF|name=[[José Bosingwa]]}}

A lap 2010. június 9., 14:44-kori változata

Chelsea Football Club
Fájl:Chelsea crest.png
Csapatadatok
Teljes csapatnévChelsea Football Club
BecenévThe Blues (A kékek),
The Lions(Az oroszlánok)
SzékhelyFulham Road, London, Anglia
Alapítva1905. március 10.
Klubszínekkék
StadionStamford Bridge
VezetőedzőOlaszország Carlo Ancelotti
ElnökUSA Bruce Buck
BajnokságPremier League
Nemzeti sikerek
angol Bajnok4 alkalommal
angol Kupagyőztes6 alkalommal
angol Szuperkupa-győztes4 alkalommal
Nemzetközi sikerek
KEK2 alkalommal
UEFA-szuperkupa1 alkalommal
Statisztika
Legtöbb mérkőzés795, Ron Harris
Legtöbb gól202, Bobby Tambling
Csapatmezek
Hazai
Idegenbeli
Hivatalos honlap
Chelsea Football Club honlapja
A Wikimédia Commons tartalmaz Chelsea Football Club témájú médiaállományokat.
Ez a szócikk Chelsea Football Club-ról szól. Hasonló címmel lásd még: Chelsea (egyértelműsítő lap).

A Chelsea Football Club (Chelsea FC) egy profi angol labdarúgóklub Nyugat-Londonban. 1905-ben alapították egy kocsmában, jelenleg az FA Premier League-ben, az angol első osztályban szerepel. A 2005–06-os szezonban sikeresen megvédték előző idényben szerzett bajnoki elsőségüket.

A Chelsea stadionja, a Stamford Bridge a Fulham Roadon található, Nyugat-Londonban. 42 055 fő befogadására képes. A Chelsea megalapítása óta itt rendezi otthoni mérkőzéseit.

A klub hagyományos mezszíne a kék felső és alsó, valamint a fehér sportszár, jelvényében egy pálcát tartó kék címeroroszlán látható. Roman Abramovics orosz olajmágnás 2003-ban megvásárolta a klubot.

Klubtörténet

Az alapítás előtt

1896-ban a futballrajongó üzletember, Henry Augustus „Gus“ Mears és a testvére, Joseph megvásárolták a Stamford Bridge Athletics Ground-ot Fulham-ben, Nyugat-Londonban, hogy ott elsőosztályú labdarúgó mérkőzéseket rendezhessenek. Egészen 1904-ig, a korábbi tulajdonos haláláig várniuk kellett, hogy megvehessék a fennmaradó tulajdont. A Fulham FC-t nem sikerült rávenniük, hogy használják a területet, a csapat egy, a bérleti díjról szóló vitát követően utasította el az ajánlatot, így Mears fontolóra vette az ötletet, hogy eladja a területet egy vasúti vállalatnak, a Great Western Railway Company-nek, akik szenet akartak itt lerakni. Ezt végül mégsem tette meg, kollégája, Fred Parker rábeszélte, hogy tartsa meg a területet, és alapítson egy saját labdarúgócsapatot.

Az első évek

A csapat 1905-ben

A Chelsea FC-t 1905. március 10-én alapították a stadionnal szemben levő Rising Sun pubban (ma: The Butcher's Hook) a Fulham Road-on. Mivel a stadion London Fulham kerületében volt, a reális csapatnév a Fulham FC lett volna, viszont ez már foglalt volt. Végül a szomszédos kerületről, a Royal Borough of Kensington and Chelsea-ről lett az újonnan alapított klub elnevezve, miután a London FC, Kensington FC és Stamford Bridge FC nevek el lettek utasítva. A Southern Football League-be nem nyertek felvételt a Fulham és a Tottenham Hotspur tiltakozása miatt, viszont nem sokkal később, 1905. május 29-én felvették a klubot az akkori másodvonalba. A Chelsea lett az első csapat, akik lejátszott mérkőzés nélkül kerültek a Football League-be.

A klub első címerén egy nyugdíjas volt látható, amiről aztán a csapat az egyik becenevét is kapta: The Pensioners, azaz a nyugdíjasok. Első felszerelésük kék mez volt fehér nadrággal és sötétkék sportszárral. A kék színt Lord Chelsea lóversenyző ruhája után vették fel. Első bajnoki mérkőzésüket a Stockport County ellen játszották 1905. szeptember 2-án, amit 1–0-ra elveszítettek. Első hazai meccsük egy barátságos mérkőzés volt az élvonalbeli Liverpool ellen, amit 4–0-ra megnyertek.

A skót John Tait Robertson volt a csapat első menedzsere. A Chelsea ezután már más csapatokból is erősítette keretét; olyan játékosok érkeztek, mint a kapus William Foulke, aki FA Kupa-győztes volt korábbi klubjával, a Sheffield United-del, vagy a csatár Jimmy Windridge, aki a Small Heath csapatától igazolt át. A csapat az első szezonja végén a tekintélyes 3. helyen végzett. Robertson 1907 januárjában hagyta ott a Chelsea-t, és ment át a Glossop-hoz. Utódja a menedzseri posztot ideiglenesen átvevő William Lewis lett, aki feljuttatta a csapatot az elsőosztályba. A feljutáshoz nagyban hozzájárult góljaival Windridge és George Hilsdon, aki debütáló mérkőzésén 1906. szeptember 1-jén máris öt gólt szerzett a Glossop ellen, a teljes szezonban pedig 27-ig jutott.[1] Ő volt a legelső játékos, aki 100 gólt szerzett a csapatnak.

Lewis-t David Calderhead követte, aki az elkövetkező 26 évre, egészen 1933-ig a Chelsea menedzsere lett. A csapat első szezonjai csak kisebb sikereket eredményeztek, és nem volt állandó helyük az elsőosztályban; az 1909–10-es szezonban kiestek, majd 1911–12-ben ismét élvonalbeliek lettek. 1914-ben elérték addigi legjobb eredményüket: a 8. helyet a tabellán. Az 1914–15-ös szezonban utolsó előttiként végeztek, ez volt a legutolsó szezon, mielőtt az első világháború miatt felfüggesztették a labdarúgást Angliában. A csapat normális esetben kiesett volna, de a bajnokság a háború után 20-ról 22 csapatra bővült, így maradhadtak az elsőosztályban.

A változatos sors ellenére a Chelsea az egyik legnagyobb szurkolótáborral rendelkező csapat lett. A kezdeti mérkőzéseikre csak 5-6,000 ember látogatott ki, majd 1906-ban nagypénteken már 67,000 ember előtt játszottak a Manchester United elleni bajnokin, ami akkor egy másodosztályú mérkőzésnél rekordnak számított. 55,000 néző előtt játszották le az első londoni derbit az élvonalban a Woolwich Arsenal ellen, ami szintén rekord volt akkor az elsőosztályban. A Swindon elleni FA Kupa mérkőzést pedig 77,952-en nézték meg 1911. április 13-án.

1915-ben a csapat egészen az FA Kupa döntőjéig vitte, ahol aztán az Old Traffordon 3–0-ra kikaptak a Sheffield Unitedtől. A döntőt Khaki Final-ként is nevezték, mivel sok egyenruhás katona követte a nézők közt a mérkőzést.[2]

A két háború közt (1919–1940)

A két világháború között nem sikerült semmilyen kiírásban sem győzedelmeskednie a Chelsea-nek. Az 1919–20-as volt az első teljes szezon a világháború után, és a Chelsea addigi legsikeresebb idénye. Jack Cock 24 góljának is köszönhetően harmadikként végeztek a bajnokságban, és az FA Kupa elődöntőjébe is bekerültek, ahol azonban az későbbi győztes Aston Villa csapatától kaptak ki 3–1-re, így nem játszhattak a döntőben a Stamford Bridge-en.

A csapat a 1923–24-es idényben ismét kiesett a másodosztályba. A következő 5 évben négyszer végeztek feljutásközeli helyen (1925-ben 5.-ek, 1926-ban 3.-ak, 1927-ben 4.-ek és 1928-ban ismét 3.-ak lettek), végül az 1929–30-as idényben sikerült a feljutás az élvonalba, ahol a következő 32 évben meg is maradtak. A visszajutás örömére a csapat 25,000 fontért vásárolt új játékosokat: a skót támadót, Hughie Gallacher-t (10,000 fontért), Alex Jackson-t és Alec Cheyne-t. Különösen Gallacher számított korszakának egyik legnagyobb tehetségének, korábbi klubjában a Newcastle United-ben 160 mérkőzésen 133 gólt szerzett, és ő volt a csapat kapitánya is, mikor bajnokságot nyertek 1926–27-ben. A Chelsea gólkirálya volt a csapatnál eltöltött négy szezonjának mindegyikében, összesen 81 gólt szerzett, viszont Nyugat-Londonban eltöltött ideje sokszor volt eltiltásokkal tarkítva. Ő és Jackson a híres Wembley Wizards tagjai voltak, vagyis azé a skót válogatotté, akik 1928-ban legyőzték az angol válogatottat 5–1-re a Wembley-ben. Habár a csapat jó néhány találkozón remekelt (6–2-es győzelem a Manchester United ellen, 5–0-s győzelem a Sunderland ellen) a trió nem váltotta be a hozzájuk fűzőtt reményeket, és pár éven belül mindegyikük elhagyta a klubot.

Az FA-kupa volt a legelérhetőbb trófea a Chelsea-nek a 30-as évek elején. 1932-ben a Liverpool és a Sheffield Wednesday ellen fontos győzelmeket szereztek, a Newcastle United elleni elődöntőt viszont nem tudták megnyerni, és így nem jutottak a döntőbe. Calderhead 1933-ban elhagyta a klubot, utódja Leslie Knighton lett. Az edzőváltással együtt a csapat szerencséje is változott: habár olyan játékosok szerepeltek a keretben, mint Tommy Law, Sam Weaver, Syd Bishop, Harry Burgess, Dick Spence és Joe Bambrick, akik mind válogatott labdarúgók is voltak, a Chelsea legmagasabb elért pozíciója a bajnokságban csak a 8. hely volt. 1932–33-ban és 1933–34-ben csupán két pontra voltak a kieséstől, 1938–39-ben pedig csak egy pont mentette meg a csapatot.

A csapat a sikertelenség ellenére is az ország egyik legnagyobb szurkolótáborral rendelkező csapata maradt. 1935. október 12-én az Arsenal elleni mérkőzésre 82,905-en látogattak ki a Stamford Bridge-re, ami ma is klubrekordnak, valamint a második legnagyobb angol bajnokságbeli nézőszámnak számít. Gallacher és Jackson szereplése hazai pályán is 50,000 fő körüli tömegeket vonzott. 1939-ben Knighton lemondott posztjáról, helyére a skót Billy Birrell került, aki korábban a Queens Park Rangers menedzsere volt.

A háború, és az új rendszer (1940–52)

Birrell röviddel a második világháború kitörése előtt vette át a Chelsea irányítását. Három mérkőzés után az 1939–40-es szezonban a profi labdarúgást felfüggesztették Angliában a háború idejére, ami azt jelentette, hogy a háborús eredményeket nem tekintették hivatalosnak. A Chelsea több helyi kiírásban is versenyzett, és mint a többi klubnál, a háború miatt náluk is kiürült a keret, csupán két olyan játékos maradt a csapatban, akik az 1938–39-es szezonban is játszottak. Így a csapat "vendégjátékosok" sorát játszatta, közülük a legjelentősebb Matt Busby, Walter Winterbottom és Eddie Hapgood. A Chelsea az FA Kupát helyettesítő Football League War Cup-ban is indult, itt játszhatott a csapat először a Wembley-ben. A kiírás során egyszer, 1944-ben veszítettek el döntőt (a Charlton Athletic ellen 1–3-ra), majd egy évvel később, 1945-ben megnyerték a kupát (a Millwall ellen 2–0-ra győztek), több, mint 80,000 néző előtt. Utóbbi mérkőzésen John Harris lett az első Chelsea csapatkapitány, aki trófeát emelhetett fel a Wembley-ben, amit Winston Churchill miniszterelnöktől vett át.

1945 októberében, mikor a háborúnak már majdnem vége volt, az angol futballhatóságok a békebeli játék visszatérésének ünneplésére kerestek valamilyen módot. Ennek a jóakaratú gesztusnak a részeként meghívták a Szovjetunió bajnokát, a Gyinamo Moszkvát Angliába, hogy ott hazai csapatokkal, többek közt a Chelsea-vel is játsszanak. A mérkőzésre 1945. november 13-án került sor a Stamford Bridge-en. A Chelsea a megszokottól eltérő vörös mezt viselt. A kezdőrúgás előtt a Dinamo játékosai átadtak egy-egy csokor virágot az ellenfél játékosainak. A Chelsea 2–0-ra vezetett, majd 3–2-re, végül a szovjet csapat kiegyenlített. Az egyenlítőgól lesből született, amit sokak szerint diplomáciai szempontok miatt adott meg George Clark bíró. A mérkőzést több, mint 100,000 néző követte a helyszínen, ezrek jutottak be illegálisan a stadionba. Ez a nézőszám a legmagasabb a Stamford Bridge történetében.

A háborút követően a Chelsea újból költekezni kezdett, és három újabb nagy nevű játékost hozott a Stamford Bridge-re, ezúttal Tommy Lawton, Len Goulden és Tommy Walker volt az új szerzemény mintegy 22,000 fontért. A trió gólokról és szórakoztató játékról is gondoskodott - Lawton az 1946–47-es szezonban 34 bajnokin 26 gólt szerzett - a Chelsea mégis 15. lett az idény végén, és Birrell irányítása alatt sosem sikerült a 13. helynél feljebb végezniük, 1948-ban pedig majdnem kiesett a csapat, mivel 18.-ak lettek. Birrell-el ugyan nem ért el a gárda eredményeket, viszont az ő irányításával alakult ki a Chelsea-nél az utánpótlásképző rendszer, és olyan jeles labdarúgók csatlakoztak a klubhoz, mint a csatár Roy Bentley, akit a Newcastle-tól igazoltak 11,500 fontért 1948-ban, valamint Eric Parsons.

Az 1950-es év kedvezőnek tűnt a csapat számára az FA Kupában. Miután a Manchester Unitedet 2–0-ra győzték le a negyeddöntőben, az elődöntőben a White Hart Lane-en döntetlent játszottak a rivális Arsenal-lal, majd a visszavágón az Ágyúsok győztek 1–0-ra. Egy évvel később ismét megmenekültek a kieséstől, csak a jobb gólkülönbségük miatt sikerült bennmaradniuk. 1952-ben a Chelsea újból az Arsenal-lal találkozott a kupában, az elődöntő első mérkőzésén még 1–1-es döntetlent játszottak egymással a csapatok, majd a visszavágón, mint két évvel korábban, az Arsenal győzedelmeskedett, ezúttal 3–0-ra. Birrell röviddel ezután lemondott.

Ted Drake: Modernizáció és az első bajnoki cím (1952–61)

1952-ben Ted Drake, az egykori Arsenal játékos, és angol válogatott középcsatár lett a menedzser, aki megkezdte a klub modernizációját. Megváltoztatta a klubcímert, kivette a nyugdíjas képét a programfüzetekből, ezzel együtt a csapat beceneve is megváltozott Nyugdíjasokról Kékekre. Ő vezette be először a ma is használt oroszlános címert. Ezen kívül nagy hangsúlyt fektetett az utánpótlásra és az edzésekre. Bevezette a labdajátékra összepontosító edzést, ami akkor Angliában szinte teljesen ismeretlen volt. Szakított a klub korábbi elvével, és a sztárigazolások helyett alsóbb osztályokban játszó fiatalokat hozott a csapathoz, így került a Chelsea-hez többek közt Jim Lewis, Frank Blunstone, John McNichol, Derek Saunders, Leslie Stubbs és Peter Sillett. Továbbá arra ösztönözte a szurkolókat, hogy a mérkőzéseken hangosan buzdítsák a csapatot, mivel akkoriban a Chelsea szurkolótábora az ország legcsendesebbjei közé tartozott.

Drake edzői pályafutása a Chelsea-nél kezdetben nem hozott sikereket. Az 1952–53-as idény őszén hét fordulós vereségszéria sújtotta a csapatot, a szezon végén pedig a 19. helyen végeztek, egy pontra a kiesést jelentő 20. helytől. Drake második szezonjában már a 8. helyet sikerült elérniük a bajnokságban, ami nagyban volt köszönhető Roy Bentley 21 góljának.

Majd elérkezett a jubileumi év, a csapat fennállásának 50. évfordulóját ünnepelte az 1954–55-ös szezonban. A kezdeti vereségek, és a közepes teljesítmény után (novemberben még a 12. helyen álltak) húsvétra feltornázták magukat az első helyre, négy ponttal megelőzve akkori legnagyobb riválisukat, a Wolverhampton Wanderers-t. Az idény végén is megtartották pozíciójukat, és a kezdeti eredménytelenség ellenére történetük óta először bajnoki címet ünnepelhettek - mindezt sztárjátékosok nélkül érték el. A bajnok csapatban a kapus Charlie 'Chic' Thomson, két amatőr játékos, Derek Saunders és Jim Lewis, a középpályás Johnny 'Jock' McNichol, a szélső Eric "Rabbit" Parsons, a balszélső Frank Blunstone, a hátvéd Peter Sillett és a későbbi angol szövetségi kapitány, Ron Greenwood játszott, valamint a klub oszlopos tagjai, a jobbhátvéd Ken Armstrong, a balhátvéd Stan Willemse és a veterán védő John Harris. Az egyedüli "sztár" a csapatban a csapatkapitány, gólkirály és angol válogatott Roy Bentley volt.

A bajnoki cím elnyerésével a csapat -első angol klubként- indulhatott volna az akkor induló Bajnokcsapatok Európa-kupájában. Már össze is sorsolták őket a svéd bajnok Djurgårdens-szel, mikor a nevezést a Football League és az F.A. visszautasította, mivel a tagok többsége a hazai kupákat tartotta elsőbbrendűnek. A Chelsea így nem indult a kiírásban, helyette szerveztek a csapatnak egy mérkőzést a skót bajnok, az Aberdeen ellen, amit azonban nem nyertek meg.

A következő szezonban nem sikerült újabb bajnoki cím begyűjtése, a csapat a 16. helyen végzett. Az első fordulóban már kikaptak a Bolton Wanderers-től 2–0-ra, a következő hat mérkőzésből is csak egyet tudtak megnyerni. Az 50-es évek utolsó szezonjaiban sorra a középmezőnyben végzett a csapat. Az egyetlen reménysugár a klub saját nevelése, a 18 éves korában profiszerződést kapott Jimmy Greaves volt, aki 1959-ben 33, majd 1960-ban 41 góllal lett a bajnokság gólkirálya. Greaves mellett több tehetséges fiatal is bemutatkozott a csapatban, de a játékuk nem volt annyira hatásos, mint Greaves-é. Ezt a csapatot Drake's Ducklings-nak, vagyis Drake kiskacsáinak nevezték.

Az időszak legfájdalmasabb veresége az FA Kupa harmadik körében, a negyedosztályú Crewe Alexandra ellen elszenvedett vereség volt 1961 januárjában. Greaves 1961 nyarán az AC Milan-hoz igazolt, góljai nélkül a csapat teljesítménye nagy mértékben megromlott.

Drake-et szeptemberben, a Blackpool elleni 4–0-s vereség után meneszették, mikor a Chelsea a tabella utolsó helyén állt. Helyét a 33 éves Tommy Docherty vette át.

Felemelkedés (1963–71)

Tommy Docherty

A hatvanas évek elején tehát Tommy Docherty, a klub játékosa vette át a csapat irányítását. Ekkorra már meglátszott az utánpótlás-nevelés eredménye - Docherty több régi játékost is elengedett, helyettük viszont ígéretes, saját nevelésű fiatalokat sorakoztatott fel a felnőttcsapatban: Peter Bonetti, Ron Harris, Barry Bridges, Bobby Tambling, Peter Houseman, és Terry Venables nevét ekkor ismerte meg a közönség.

Docherty kinevezésekor már nem tudta megmenteni csapatát a kieséstől, viszont első teljes szezonjában vissza is kormányozta őket az élvonalba, miután a Chelsea ezüstérmes lett a másodosztályban. A Chelsea már egy új, fiatalokból álló csapattal érkezett vissza az elsőosztályba. A saját nevelésű játékosok mellett a csapat olyan futballistákat igazolt minimális áron, mint a csatár George Graham, a balszélső Eddie McCreadie, vagy a hátvéd Marvin Hinton. Belőlük kovácsolódott össze "Diamonds", vagyis a "Gyémántok", ahogy Docherty nevezte csapatát.

A Chelsea a feljutás után, 1963–64-ben az előkelő 5. helyet szerezte meg. A következő szezonban már a triplázást (bajnokság, FA Kupa, Ligakupa) sem tartották lehetetlennek, ám a három kupából csak a Ligakupát sikerült elhódítaniuk, miután a Leicester City elleni döntő első mérkőzését 3–2-re nyerték meg (a visszavágó 0–0-ra végződött a Filbert Street-en). A győztes harmadik gólt Eddie McCreadie szerezte, miután 70 méteren át vezette a labdát. Az FA Kupában a Liverpool ejtette ki a csapatot egy 2–0-ra elveszített elődöntő után. A Chelsea-nél a vereség után csak fokozódott a feszültség, mikor a bajnokságban márciusban a Manchester United győzte le őket. Docherty a cssapatkapitányt, Venablest okolta, majd a menedzser a Burnley elleni döntő idegenbeli mérkőzés előtt hazaküldött nyolc kulcsjátékost: Venables-t, Graham-et, Bridges-t, Hollins-t, McCreadie-t, Hinton-t, Bert Murray-t és Joe Fascione-t, mert nem tartották be a takarodót a meccs előtti napon. A csapat hátramaradt része, a tartalékok és a tapasztalatlan fiatalok 6–2-es vereséget szenvedtek, így a bajnoki remények elúsztak. Viszont a 3. helyen végeztek, ezzel együtt indulhattak a Vásárvárosok Kupájában.

Az 1965–66-os szezon sem volt túl eredményes. A bajnokságban az ötödik helyet érték csak el, az FA Kupában ismét csak az elődöntőig sikerült eljutniuk, ott a Sheffield Wednesday győzte le a csapatot 2–0-ra. A Vásárvárosok Kupájában a Chelsea kiejtette az AS Roma csapatát - ez többek közt Venables mesterhármasának volt köszönhető -, majd a TSV 1860 Münchent és az AC Milant is. Végül az FC Barcelona állította meg a csapatot az elődöntőben.

Docherty nem volt elégedett ezekkel az eredményekkel, így a csapat kulcsjátékosainak többsége -többek közt Venables, Graham, Bridges, és Murray- más klubokhoz távozott. Ekkor érkezett a Chelsea-hez a skót szélső, Charlie Cooke 72,000 fontért, és az utánpótlásképzőből a felnőtt csapatba kerülő tinédzser, Peter Osgood. Az új szezon októberében, tíz mérkőzés után a csapat veretlenül állt a tabella első helyén, azonban Osgood egy Ligakupa-mérkőzésen eltörte a lábát. Hogy helyettesítse a csapat talán legfontosabb emberét, Docherty klubrekordnak számító 100,000 fontért leigazolta az Aston Villától Tony Hateley-t. Hateley játéka nem illett bele a Chelsea játékstílusába, és a csapat teljesítménye lassan romlani kezdett. A szezon végén a kilencedik helyen végeztek. Az idény fénypontja az FA Kupa döntő volt, az úgynevezett Cockney Cup Final, ahová 52 év után sikerült ismét bekerülniük. A Chelsea 22 éves védője, Ron Harris lett a legfiatalabb csapatkapitány, aki a Wembley-ben irányíthatta csapatát. Az ellenfél a korábbi Chelsea legendákkal, Greaves-szel és Venables-szel felálló Tottenham Hotspur volt. A kupát végül a Spurs nyerte 2–1-re, a Chelsea gólját Tambling szerezte.

Docherty-t szeptemberben menesztették a klubtól, miután a csapat csak kettőt nyert meg első tíz mérkőzéséből. Hateley a Liverpool-hoz távozott, Osgood pedig még nem épült fel teljesen.

Dave Sexton

A Docherty távozása utáni első mérkőzésen a Chelsea 7–0-s vereséget szenvedett a Leeds United ellen. Dave Sexton lett Docherty utódja, aki korábban már dolgozott a klubnál. A csapat magját meghagyta, de a védelmet megerősítette: leszerződtette John Dempsey-t és David Webb-et, majd a csatár Ian Hutchinson-t, és játéklehetőséget adott a gyors középpályásnak, Alan Hudson-nak. A Chelsea a 60-as évek végén az 5. majd a 3. helyet szerezte meg, és ismét bekerült az FA Kupa döntőjébe. Ezúttal a Leeds United, az akkori angol bajnok volt az ellenfél. Az első mérkőzésen április 11-én a Wembley-ben 100 000 néző előtt 2–2 lett az eredmény -a Chelsea-nél Houseman és Hutchinson voltak a gólszerzők, mindkét alkalommal egyenlítőgólt szereztek-, két héttel később, április 29-én a visszavágón az Old Trafford-on már a Chelsea bizonyult jobbnak. Ezen a mérkőzésen 1–0-ról fordítottak, és Osgood majd Webb góljaival megnyerték a kupát.

Az FA-kupa elhódításával a Chelsea indulhatott a KEK-ben. Miután legyőzték az Aris Thessaloniki-t és a CSKA Sofiát, a negyeddöntőbe értek, ahol a Club Brugge csapatával találkoztak. Az első forduló után a belgák utazhattak nyugodtabban a visszavágóra, miután 2–0-s vezetést szereztek. Londonban Osgood egyenlített 2–2-re, majd a hosszabbítás után 4–0-ra nyerték meg a mérkőzést. Az elődöntőben a szintén angol Manchester City-t győzték le, így következhetett a döntő. Az Athénban rendezett finálé első mérkőzése 1971. május 19-én 1–1-re végződött a spanyol Real Madrid ellen, a megismételt döntőt két nappal később azonban már a Chelsea nyerte 2–1-re Dempsey és Osgood találataival (utóbbi játékos már az első mérkőzésen is eredményes volt). A Chelsea indulója, a Blue is the Colour ekkor született, és a leghíresebb angol futballslágerek egyike lett.

Nehéz idők (1972–83)

Az East Stand, a Chelsea pénzügyi problémáinak egyik forrása

A KEK-győzelmen felbuzdulva a Chelsea vezetői nekiláttak a stadion bővítésének: 60,000 férőhelyesre szerették volna átépíteni. Az East Stand építése az 1973-as olajválsággal egyidőben zajlott, majd sztrájkok, és egyéb késleltető tényezők miatt egyéves késéssel, a tervezettnél 1,3 millió fonttal drágábban készült el. A klub adósságokba hajszolta magát, amiknek a nagysága 1976-ra elérte a 3,4 millió fontot. Ennek eredményeként 1974 augusztusa és 1978 júniusa között a Chelsea egy játékost sem tudott pénzért leigazolni.

A pályán is látszódtak a válság jelei. A KEK 1971–72-es kiírásából a kevésbé ismert Åtvidabergs FF ütötte ki a csapatot az idegenbeli 0–0-t követő hazai 1–1 után, az FA Kupa nyolcaddöntőjében a másodosztályú Leyton Orient győzte le őket 3–2-re 0–2-ről fordítva. Ezután elvesztették az 1972-es Ligakupa döntőjét is a bajnokságban kiesés ellen küzdő Stoke City ellen 2–1-re. A szezon végén a bajnokságban a 7., majd a következő szezonban a 12. helyen végeztek, 1974-ben pedig 17. lett a csapat, egy pontra a kiesést jelentő 18. helytől. Eközben Sexton és három kulcsjátékos - Osgood, Hudson és Baldwin - között az ellenségeskedés egyre nagyobb lett. A trió 1974-ben hagyta ott a klubot, de a csőd miatt több más sztárjátékost is el kellett adni.

Sexton az 1974–75-ös szezon elején távozott, asszisztense, Ron Suart vette át a helyét, de nem tudta megakadályozni a csapat kiesését 1975-ben. Suartot a korábbi hátvéd, Eddie McCreadie váltotta az edzői poszton 1975-ben. Az első másodosztályban eltöltött szezon után a Chelsea megerősödve harcolta ki ismét a feljutást 1976–77-ben. Ebben az időben a csapatot még rutintalan fiatal játékosok alkották, úgy mint Ray Wilkins vagy Steve Finnieston, és még pár veterán a régi sikeres időkből, mint Cooke, Harris és Bonetti. McCreadie nem sokkal ezután egy vita után elhagyta a klubot. Utódja egy újabb korábbi Chelsea-játékos, Ken Shellito lett. Shellito az 1977–78-as szezonban benntartotta az élvonalban a csapatot, annak ellenére, hogy a pénzügyi helyzet továbbra sem engedte sztárjátékosok igazolását. A szezon fénypontja a BEK-győztes Liverpool feletti 4–2-es győzelem volt az FA Kupában. Shellito 1978 végén lemondott, miután a csapat karácsonyig csak három mérkőzést nyert meg, és a tabella alján helyezkedtek el.

A Chelsea irányítását ezután a Tottenham Hotspurrel bajnokságot és kupát nyert csapatkapitány, Danny Blanchflower vette át, de a kiesést már nem tudta megakadályozni; a Chelsea a szezon végén csupán öt bajnoki győzelemmel és 27 vereséggel zárt a tabella alján. Wilkins a klub egyik utolsó sztárjátékosa a Manchester Unitedhez igazolt, 1979 szeptemberében pedig a menedzser Geoff Hurst, az 1966-os világbajnokság döntőjének hőse lett, asszisztense Bobby Gould. Érkezésükkel a Chelsea hirtelen remekelni kezdett, és hosszú ideig a Kékek vezettek a másodosztályban, a szezon végén mégis csak a 4. helyen végeztek, így nem sikerült a feljutás. A következő szezonban a csapat a gólszerzéssel küzdött: utolsó kilenc bajnoki mérkőzésükön nem szereztek gólt, húsz mérkőzésből is csak hármat nyertek meg, az idény végén pedig a 12. helyen végeztek. Ezek után elkerülhetetlen volt Hurst elbocsátása. Brian Mears, a csapat elnöke nem sokkal ezután felmondott (ezzel megszűnt a Mears család 76 éves kapcsolata a klubbal), de még távozása előtt kinevezte edzőnek John Neal-t.

Egy évvel később, 1982-ben a Chelsea már tengernyi adósságok mellett működött, és sokszor már a játékosait is képtelen volt fizetni. Ezen a mélyponton vásárolta meg a klubot mindössze 1 fontért az üzletember és az Oldham Athletic egykori elnöke, Ken Bates, az új menedzser, Neal pedig kisköltségű, de hatékony gárdát állított össze. Az 1981–82-es szezonban a Chelsea ismét 12.-ként végzett, azonban az FA Kupában az aktuális BEK győztes Liverpoolt ejtették ki az ötödik körben, miután 2–0-ra megnyerték a mérkőzést. A negyeddöntőben azonban a rivális Tottenham Hotspur-től szenvedtek vereséget, a Spurs 3–2-re nyerte a mérkőzést, annak ellenére, hogy a Chelsea vezetett Mike Fillery révén.

Az 1982–83-as szezon a Chelsea történetének legrosszabb idényének bizonyult. A remek kezdés után a csapat teljesítménye nagymértékben romlott, kilenc mérkőzésen át nem tudtak győzni, és a közel kerültek a kieséshez. A harmadosztály pedig - a pénzügyi nehézségek miatt - egyet jelentett volna a klub megszűnésével. A szezon utolsó előtti mérkőzésén a szintén kiesés ellen küzdő Bolton Wanderers ellen Clive Walker szerzett döntő fontosságú gólt az utolsó percben, 23 méterről. Az utolsó mérkőzésen pedig elég volt egy döntetlen a Middlesbrough ellen a bennmaradáshoz.

Egy új kezdet (1983–89)

1983 nyara fordulópont volt a Chelsea történetében. Neal jó játékosok egész sorával gazdagította a keretet, akik megfordították a klub sorsát. Ekkor érkezett a csapathoz - összesen kevesebb, mint 500,000 fontért - a csatár Kerry Dixon a Reading-től, és David Speedie a Darlington-tól, a szélső Pat Nevin a Clyde-tól, a középpályás Nigel Spackman a Bournemouth-tól és a kapus Eddie Niedzwiecki a Wrexham-től, valamint John Hollins is visszatért, mint játékos-edző. Dixon, Speedie és Nevin rendkívül gólerős hármast alakított ki, három év alatt 200 gólt szereztek együtt. Az "új" Chelsea az 1983–84-es szezont egy 5–0-s, Derby County elleni győzelemmel kezdte, majd 5–3-ra győzték le a Fulham-et, és 4–0-ra Kevin Keegan-nel felálló Newcastle United-et. Dixon 36 gólt szerzett a szezonban, amivel gólkirályi címet szerzett. Az utolsó mérkőzésen idegenben a Grimsby Town ellen a csapat bajnoki címet ünnepelhetett, és öt másodosztályban eltöltött szezon után ismét feljutott az élvonalba.

Az 1984–85-ös idényben egészen a 6. helyig jutottak az elsőosztályban, az FA-kupában pedig az elődöntőig meneteltek, ott azonban a Sunderland ellen mindkét mérkőzést elveszítették. A hazai 3–2-es vereséget a szurkolók és a rendőrök közti összecsapások követték a pályán, majd folytatódtak az utcán is. Neal a szezon végén egészségügyi problémák miatt visszavonult, helyét Hollins vette át. Hollins első szezonjában a Chelsea nagy esélyes volt a bajnoki címre egészen februárig, majd Dixon és Niedzwiecki sérülése miatt hamar lecsúsztak az első helyről. Nélkülük a csapat teljesítménye jelentősen romlott, húsvét táján volt a leglényegesebb a változás. Tíz gólt kaptak két mérkőzésen (a West Ham United-tól négyet, a Queens Park Rangers-től hatot), ami végleg szertefoszlatta bajnoki reményeiket és csak a 6. helyet szerezték meg. Az UEFA-kupa indulás azonban a Heysel-tragédia miatt nem valósult meg, mivel minden angol klubot eltiltottak a nemzetközi kupaszerepléstől, helyette az FA megrendezte a Full Members Cup-ot. Az első kiírást a Chelsea nyerte, miután 5–4-re győzte le a Manchester City-t a Wembley-ben, amiből David Speedie mesterhármassal vette ki a részét.

A következő szezonban a 14. helyen végeztek, és a csapat egysége is romlani kezdett, aminek oka főleg Hollins konfliktusa volt néhány játékossal, különösen Speedie-vel és Spackmannel, akik 1987-ben el is hagyták a klubot. Hollinst nem sokkal ezután, 1988 márciusában elbocsátották, a klub vezetői Bobby Campbellt nevezték ki helyette, de már nem tudta megakadályozni a csapat kiesését; a Middlesbrough elleni elveszített rájátszás után ismét másodosztályúvá vált a csapat. A mérkőzés után a feldühödött Chelsea szurkolók elözönlötték a pályát, mire a szövetség hat mérkőzésre megtiltotta a nézők beengedését a stadionba. A csapat gyorsan visszatalált az élvonalba, habár az első hat mérkőzést nem nyerték meg, a szezon végén 17 ponttal a Manchester City előtt, 99 ponttal lettek a másodosztály bajnokai. Ezt a rekordot csak a 2006-ban a Reading tudta felülmúlni. A Chelsea ezután a bravúros feljutás után folyamatosan az élvonalban szerepel.

Premier League

A Chelsea az élvonalban is megtartotta jó formáját, első szezonjukban, 1989–90-ben Bobby Campbell menedzser jobbára sztárjátékosok nélkül az 5. helyre vezette csapatát. Habár az angol klubokra vonatkozó tilalmat feloldották, a csapat nem indulhatott az UEFA-kupában, mivel az egyetlen angol csapatnak biztosított hely az ezüstérmes Aston Villáé lett. Ugyanebben a szezonban második Full Members Cup győzelmüket ünnepelhették, a Wembley-ben tartott döntőben a Middlesbrought győzték le 1–0-ra. Campbell egy évvel később lemondott, a helyét Ian Porterfield vette át, akivel az 1991–92-es szezonban 11. lett a csapat, így elérték, hogy indulhassanak az újonnan alapított Premier League-ben. A Chelsea azóta is a bajnokság tagja, rajtuk kívül csak hat csapat mondhatja el magáról ugyanezt: az Arsenal, az Aston Villa, az Everton, a Liverpool, a Manchester United és a Tottenham Hotspur. Közben csatlakoztak a klub később meghatározó tagjai, Dennis Wise és Andy Townsend; ők voltak a Chelsea első egymillió font értékű játékosai. Porterfield fél év után elhagyta a csapatot, ideiglenesen az 1970-ben a Chelsea-vel FA-kupa-győztes David Webb lett az edző. Őt a szezon végén a 35 éves, korábbi angol válogatott játékos, Glenn Hoddle váltotta, aki játékos-edzőként a Swindon Townnal épp feljutott az élvonalba.

1992-ben Ken Bates nagy harcok árán visszaszerezte a stadion tulajdonjogát. 1994-ben a csapat ismét kupadöntőt játszott, de a Manchester Unitedtól vereséget szenvedett. 1996-ban Ruud Gullit lett a menedzser. Irányítása alatt számos kiváló játékos érkezett, így például Gianfranco Zola is, akit később a klub történetének legjobb játékosává választottak. 1997-ben újabb FA-kupa kiírásban győzedelmeskedett a Chelsea, 1998-ban pedig ismét megnyerte a KEK-et és a Ligakupát, utóbbi kettőt már úgy, hogy a menedzser Gianluca Vialli volt. 2000-ben sikerült egy újabb FA-kupa döntőt nyerni, nemzetközi porondon pedig egészen a Bajnokok Ligája negyeddöntőjéig jutni.
Viallit Claudio Ranieri váltotta, azonban az új menedzser nem volt képes semmilyen trófeát sem hazavinni, ezért a 2003-ban a klubot 140 millió fontért megvásárló Roman Abramovics a portugál José Mourinhot szerződtette erre a posztra, aki a 2003-04-es idényben az FC Portoval megnyerte a Bajnokok Ligáját.

2004–2005

Ferreira, Terry, Lampard és a bajnoki serleg

A 2004–05-ös szezon volt a Chelsea történetének legsikeresebb idénye. 2005-ben ünnepelte a csapat fennállásának 100-adik évfordulóját. "Ennek alkalmából" megnyerték a Ligakupát és -50 év után újra- bajnokok lettek, ezzel együtt számos rekordot is felállítottak (legtöbb meccs kapott gól nélkül, legtöbb győzelem, legtöbb pont). A Bajnokok Ligájában egymás után a második szezonban is bejutott az elődöntőbe. A Chelsea alapembere a csapatkapitány-helyettes Frank Lampard az Aranylabda szavazáson a második lett.

A bajnokság első fordulójában máris legyőzték a Manchester United-et Eiður Guðjohnsen góljával, azonban első kilenc mérkőzésükön csupán nyolc gólt szereztek, és öt ponttal voltak lemaradva az első helyen álló Arsenal-tól. A vezetést 2004 novemberében vették át, mikor legyőzték az Everton-t, az Arsenal pedig 1–1-s döntetlent játszott a kapuban Király Gáborral felálló Crystal Palace-szal.[3] Ezután már nem mozdultak el az első helyről, a szezonban csak egyetlen mérkőzést veszítettek el (a 9. fordulóban a Manchester City ellen), és rekordszámú, 29 mérkőzést nyertek meg. A szezont rekordnak számító 95 ponttal zárták. A rekordok felállításában nagy szerepe volt a kapus Petr Čech-nek, aki az egész szezonban csupán 15 gólt kapott, 25 mérkőzésen pedig egyet sem. Ezzel maga is rekordot állított fel, összesen 1025 percig védte kapott gól nélkül a Chelsea hálóját.
A csapat a bajnoki címüket a 36. fordulóban biztosították véglegesen, mikor 2–0-ra győzték le idegenben a Bolton Wanderers-t Frank Lampard góljaival. A bajnoki trófea csak az egyik volt a kettő közül; februárban megnyerték a Ligakupát is. A Cardiff-i Millennium stadionban rendezett döntőben a Liverpool-t győzték le 3–2-re.

A Bajnokok Ligája nyolcaddöntőjében Európa egyik legerősebb klubjával, az FC Barcelonával sorsolták össze a csapatot. Az első mérkőzésen a Nou Camp-ben a Chelsea 1–0-ra is vezetett, viszont az 56. percben Drogba megkapta második sárga lapját, és kiállították. Végül egyenlített, majd megfordította az állást a Barcelona, a végeredmény 2–1 lett.[4] José Mourinho a mérkőzés után azt állította, hogy az ellenfél trénere, Frank Rijkaard a félidőben megpróbálta befolyásolni Anders Frisk bírót. Miután a Chelsea-szurkolóktól halálos fenyegetéseket kapott, Frisk visszavonult,[5][6] Mourinho pedig büntetést kapott. A második mérkőzés Londonban 4–2-es Chelsea győzelemmel végződött, a továbbjutást eldöntő gólt John Terry fejelte be.[7] A negyeddöntőben a német bajnok Bayern München volt az ellenfelük; az első mérkőzést hazai pályán 4–2-re nyerte a Chelsea,[8] majd a visszavágón 3–2-re kapott ki, viszont a továbbjutást ez sem akadályozta.[9] Az elődöntőben a szintén angol Liverpool-lal találkoztak. A Stamford Bridge-en 0–0-s döntetlent [10] követően Liverpoolban egy vitatható góllal a vörösök győztek.[11]

2005–2006

2005–06-ban a Chelsea az 1930-as évek óta az első londoni csapat, valamint a második világháború óta az ötödik olyan csapat lett, akiknek sikerült megvédeni a bajnoki címet.

Ebben a szezonban több rekordot is felállítottak: hat mérkőzésen nem kaptak gólt a bajnokságban, és a csapaté lett a legjobb hazai mérleg az idényben. 18 győzelem és 1 döntetlen született a Stamford Bridge-en.[12]

Az FA kupa elődöntőjében a Liverpool ellen estek ki (2–1-re győztek a "vörösök"), a Bajnokok Ligájában pedig az FC Barcelona ejtette ki a csapatot a nyolcaddöntőben.[13]

2006–2007

Az FA-kupa-győztesek 2007-ben

A Chelsea korábbi kitűnő teljesítménye jóra mérséklődött, hiszen a 2006–07-es Premier League szezonban már nem tudta megvédeni bajnoki címét a Manchester Uniteddel szemben. A bajnoki cím sorsa 2007. május 13-án dőlt el véglegesen, mikor a Chelsea 1–1-es döntetlent játszott az Arsenallal,[14] míg a Manchester 1–0-ra győzte le riválisukat, a Manchester City-t. A Bajnokok Ligája trófea továbbra is nagy hiányzó a kékek vitrinjéből, hiszen, mint 2005-ben, a 2007-es szezonban is a Liverpool FC búcsúztatta a londoniakat a királykupától az elődöntőben, ezúttal tizenegyesekkel. Azt viszont hozzá kell tenni, hogy a Chelsea a 2006–2007-es szezonban szerzett egy Angliában igen nagyra becsült FA-kupát, és egy Ligakupát is, nem mellesleg az FA-kupa döntőjében az idény (2006–2007) bajnokát, a Manchester Unitedet, a Ligakupa-döntőben pedig az Arsenal-t győzték le. A Chelsea lett az első csapat, akik FA Kupát nyertek az új Wembley stadionban.

2007–2008

Bővebben: A Chelsea FC 2007–2008-as szezonja

Az elmúlt évekkel ellentétben a csapat nem költött súlyos fontmilliókat játékosok szerződtetésére. Az egyetlen (pénz szempontjából) jelentősebb igazolás Florent Malouda volt, akit közel 13 és fél millió fontért vettek meg az Lyontól. Január 11-én 15 millió fontért leigazolták a Bolton Wandererstől a csatár Nicolas Anelkát a 2008-as Afrikai Nemzetek Kupája miatt hiányzó Didier Drogba helyére.[15]

Avram Grant

2007 szeptemberében közös megegyezés után távozott a klubtól José Mourinho,[16] ennek egyik oka feltehetőleg a Bajnokok Ligája csoportkörében, a Rosenborg elleni hazai döntetlen volt. Utódja Avram Grant lett.[17] Először mindenki csak ideiglenesnek találta helyét az edzői poszton, de decemberben négy évre kapott szerződést a csapatnál.
Az edzőváltás után a csapat teljesítménye hatalmas mértékben megromlott. Avram Grant első Chelsea mérkőzésén a csapat máris kikapott a rivális Manchester Unitedtől, és a Fulham ellen, a Stamford Bridge-en is csak egy pontot sikerült szerezniük. Mentségükre szólva a Ligakupában legyőzték a Hull City csapatát idegenben 4–0-ra, és a Bajnokok Ligájában a Valenciát 2–1-re -szintén idegenben. Viszont a bajnokságban a 9. forduló után csak a 7. helyen álltak.

2007. október 27-én szezonjuk eddigi legnagyobb arányú győzelmét aratták a bajnokságban; a 3. helyen álló, megerősödött Manchester City-t tarolták le 6 góllal. Didier Drogba duplázni tudott, őt még Essien, Kalou, Joe Cole, és Sevcsenko segítették egy-egy góllal. A Chelsea ezzel a 4. helyre ugrott a tabellán. A 2008-as új évet egyből győzelemmel kezdték: január 1-jén a Fulham-et tudták legyőzni idegenben 2–1-re Kalou és Ballack góljaival. Ezután elfoglalták a 3. helyet a tabellán, ahonnan egészen április elejéig nem tudtak elmozdulni. Majd miután az Arsenal 1–1-es döntetlent játszott a Liverpool-lal, feljebb léptek a 2. helyre. 2008. március 12-én 6–1-re győzték le az utolsó helyen álló Derby County-t. Frank Lampard 4 gólt szerzett ezen a mérkőzésen. 2008. április 26-án hazai pályán győzték le az első helyen álló, címvédő Manchester Unitedet 2–1-re. A hazaiak mindkét gólját Michael Ballack szerezte. Ezzel azonos pontszáma lett a két csapatnak, a Chelsea-nek pedig esélye maradt a bajnoki cím újbóli elhódítására. Végül mégsem sikerült a Premier League trófea; a Manchester 2-0-ra nyert a Wigan ellen, míg a Chelsea csak 1–1-es döntetlent játszott a Boltonnal.

A csapat 2–1-re elveszítette a 2008-as Ligakupa döntőjét a Wembley-ben 2008. február 24-én. Az Everton-t legyőzve jutottak be a döntőbe, ahol a Tottenham Hotspur-rel találkoztak. A mérkőzés első gólját Didier Drogba szerezte, azonban Dimitar Berbatov büntetőből egyenlített, végül Jonathan Woodgate fejelte be a győztes gólt az ellenfél számára.
Ebben a szezonban az FA kupában sem sikerült a címvédés, a Barnsley búcsúztatta a csapatot a hatodik körben Kayode Odejayi góljával, akik korábban a Liverpool-t is legyőzték.

A kezdőcsapatok a Bajnokok Ligája döntőjében

A Bajnokok Ligája negyeddöntőjében a török Fenerbahçe volt az ellenfelük. Az első 2–1-re elveszített mérkőzés után a Stamford Bridge-en 2–0-ra győztek. Az elődöntőben a korábbi évekhez hasonlóan a Liverpoollal találkoztak, az első mérkőzés április 22-én az Anfield-en 1–1-re végződött, a visszavágón április 30-án 3–2-es Chelsea-sikerrel végződött. Didier Drogba gólja után kiegyenlített a Liverpool, majd a 30 perces hosszabításban Frank Lampard értékesített egy tizenegyest, végül ismét Drogba szerzett gólt. 3 perccel a lefújás előtt még szépíteni tudtak a Vörösök. A Chelsea -a csapat történetében először- bekerült a döntőbe (4–3-as összesítéssel), ahol a Manchester United volt az ellenfelük. A döntőt május 21-én, Moszkvában tartották. A félidőben 1–1 volt az állás Cristiano Ronaldo és Frank Lampard góljaival, és ez is maradt az eredmény. Bár a Chelsea uralta a pályát a hosszabításban, képtelen volt előnyhöz jutni, végül a tizenegyespárbajban 6–5-re győzött a Manchester United, elhódítva ezzel a BL-serleget. Avram Grant menedzser a vereség után 3 nappal elhagyta a klubot.[18]

2008–2009

Bővebben: A Chelsea FC 2008–2009-es szezonja

2008. június 11-én bejelentették, hogy Luiz Felipe Scolari a Chelsea új vezetőedzője 2008. július 1-jétől.[19] Scolari első igazolása a szintén brazil születésű Deco volt, aki a Barcelonától érkezett 10 millió euróért. A 2008-09-es szezont egy Portsmouth feletti 4–0-s győzelemmel kezdték hazai pályán, a gólokat Joe Cole, Anelka, Lampard és Deco szerezték. A Bajnokok Ligája 2008–09-es kiírásában az első mérkőzésen 4–0-ra győztek a francia Bordeaux ellen. 2008. szeptember 21-én hazai pályán értek el 1–1-es döntetlent a Manchester Uniteddel. A Chelsea gólját Salomon Kalou szerezte a 80. percben, így megőrizték már 85. mérkőzéses hazai veretlenségi rekordjukat.[20] Azonban a csapat teljesítménye igen látványos romlásnak indult a télen: a hazai győzelmeik aránya a korábbi 90%-nak a felét sem érte el, kiestek a ligakupában a Burnley elleni nyolcaddöntőben (büntetőkkel), majd egy igen kínos idegenbeli 3–0-ás vereség jött a Manchester United ellen, ami maga után vonta Scolari menesztését. Utóda ideiglenesen az EB-bronzérmes orosz válogatott szövetségi kapitánya, Guus Hiddink lett. A csapat az első két meccse során a 4. helyről a 2.-ra lépett fel. Eközben a BL nyolcaddöntőjében 4–3-as összesítéssel kiütötték a Juventust, majd a negyeddöntőben a Liverpoollal futottak össze, akit az idegenbeli 3–1-es győzelem után hazai 4–4-gyel búcsúztattak. Közben elszenvedtek egy idegenbeli vereséget (a Hiddink-éra egyetlen vereségét) a Tottenham Hotspurtől a bajnokságban, így ott már csak harmadikak voltak és a további jó teljesítmény ellenére sem sikerült elmozdulni a bronzérmes pozícióból. A Bajnokok Ligája elődöntőjében a Barcelona volt az ellenfél. Az idegenbeli 0–0 után a Stamford Bridge-en Essien hihetetlen gólja után a hosszabbításban a védelem kihagyását megbüntette a Barcelona Andrés Iniesta révén, így idegenben lőtt góllal a katalánok mentek a döntőbe. A Chelsea egy FA-kupa-győzelemmel vigasztalódhatott a BL és a bajnokság miatt. A döntőben az Everton már fél perc alatt vezetést szerzett Louis Saha révén, de a Chelsea végül 2–1-re megnyerte a kupát. Ez volt Hiddink utolsó mérkőzése a klubnál. A csapat edzője 2009. júniusában Carlo Ancelotti lett.

Stamford Bridge

A Stamford Bridge 1905-ben
Több információért lásd a Stamford Bridge szócikket

A klub stadionja a Stamford Bridge, ahol a Chelsea a megalapítás óta játssza hazai mérkőzéseit. Hivatalosan 1877. április 28-án nyitották meg, az ezt követő 28 év során pedig a London Athletics Club atlétikai versenyeinek szolgált otthonul. 1904-ben Gus és J T Mears megvásárolták, hogy futballpályává alakítsák át a Bridge-et, melyet aztán Archibald Leitch tervezett meg. A stadiont felajánlották a Fulham FC-nek, a visszautasítás azonban arra ösztönözte a tulajdonosokat, hogy saját klubot alapítsanak. Így született meg a Chelsea.

A Stamford Bridge belülről

A harmincas években megépült a déli oldalon a lelátó, ami később a Shed End nevet kapta. A klub története során ez vált a leghangosabb szurkolók törzshelyévé, főként a hatvanas és a hetvenes évektől kezdve. Ebben az időben döntöttek úgy a tulajdonosok, hogy az egész stadiont modernizálják. Az állóhelyeket meg akarták szüntetni és összesen 50 000 férőhelyes lelátókat szerettek volna kialakítani.[21] A munkálatokat az East Stand-en kezdték, a költségek azonban akkorák voltak, hogy az építkezéseket le kellett állítani, a Chelsea ugyanis csődközeli helyzetbe került. Egészen a kilencvenes évek közepéig kellett várni a folytatásra. Ken Batesnek köszönhetően ekkorra már normalizálódott a klub pénzügyi helyzete. A felújítások ismét megkezdődtek, az északi, a nyugati és a déli oldalon a lelátókat átalakították, az állóhelyeket ülőhelyekre cserélve; a Stamford Bridge 2001-re teljesen elkészült. Ma 42 055 férőhelyes és Európa egyik legkorszerűbb stadionja.

Címerek

Fájl:Cfcpensioner.gif
A Chelsea első címere (1905–1952)

A klub megalakulása óta ötféle címert használt, bár mindegyik keresztülment kisebb változtatásokon. 1905-ben a legelső címeren egy Chelsea nyugdíjas (Chelsea pensioner) volt látható, amiről a csapat az egyik becenevét is kapta: Pensioners, vagyis Nyugdíjasok. Habár sosem jelent meg a mezeken (viszont a programfüzeteken igen), a címert fél évszázadig használták, egészen 1952-ig. Mikor Ted Drake 1952-ben menedzser lett, átformálta a klub imidzsét; eltávolíttatta a régi címert a programfüzetekből, mivel egy teljesen újat szeretett volna bevezetni.

Fájl:Chelsea's old badge.jpg
A klub címere 1953–1986-ig

Amíg az új címer kész nem lett, a csapat egy átmeneti címert használt: a pajzs alakú kék címerben a C.FC betűk voltak láthatóak. Ez csupán egy évig volt használatban. Drake új címerében egy hátranéző, álló kék oroszlán volt, és egy pálcát tartott, körülötte vörös rózsák és focilabdák voltak. Az oroszlán gróf Cadogan címeréből való, aki akkor a klub elnöke volt, a pálca a Westminster-apátságra utal, a rózsák pedig Anglia nemzeti szimbólumai.[22] Ez volt az első címer, ami már a mezeken is megjelent.

Fájl:Chelseaoldcrest.gif
A címer 1986–2005-ig

A klub újra csak 1986-ban váltott címert, mikor új tulajdonosa lett a Chelsea-nek. Az új címerben megmaradt az oroszlán, viszont ez már sokkal egyszerűbb, természethűbb minta volt, mint az előző, és kék helyett sárga volt, de előfordult piros változatban is.

Fájl:Vilogo.jpg
A centenáriumi címer (2005–2006)

Körülötte a korábbi változathoz hasonlóan a C.FC betűk voltak olvashatóak. A címer használatos volt kék címerpajzsban és anélkül is.

A 2005–06-os szezonban ünnepelte a klub fennállásának századik éfordulóját, ennek tiszteletére ismét új címert vezettek be, amiben visszatértek a Ted Drake által terveztetett címer elemei, a kék pálcatartó oroszlán és a körülötte levő rózsák, labdák, amik a szezon végén aranyszínűről ismét vörösre változtak.[23]

Mezek

Team colours Team colours Team colours
Team colours
Team colours
A Chelsea első meze (1905- kb. 1912)

A csapat mindig kék mezt viselt, habár kezdetben a jelenleginél világosabb árnyalatúbbat, és a maival ellentétben fehér nadrágot és sötétkék zoknit. A világoskék színt a klub akkori elnökének, Earl Cadogan-nak a lovaglóruhájáról vették át. A világoskék mez nem volt hosszú életű, 1912 körül felváltotta a királykék változat. Mikor Tommy Docherty az 1960-as évek elején menedzser lett, ismét megváltoztatta a mezt: a nadrágot kékre, a sportszárt fehérre cserélte. Szerinte ezek a színek egyedülkállóvá tették a csapatot, mivel egy nagy klub sem használta ezt a színösszeállítást. Ezt a felszerelést először az 1964–65-ös szezonban viselték.

Team colours Team colours Team colours
Team colours
Team colours
Idegenbeli mez 2007–08-ban

A Chelsea hagyományos idegenbeli színei a sárga és a fehér kék szegéllyel, de mint a legtöbb csapatnál, náluk is voltak kivételek. Az első idegenbeli mez fekete-fehér csíkos volt, de egy mérkőzésen, az 1966-os FA-kupa elődöntőn az olasz Internazionale csapatához hasonlóan kék-fekete csíkos mezt viseltek. Voltak azonban mentazöld (az 1980-as években), piros-fehér kockás (az 1990-es évek elején), valamint szürke-narancssárga (az 1990-es évek közepén) idegenbeli mezek is.[24] A 2007–08-as szezonban neonzöld, fekete csíkokkal ellátott idegenbeli mezt használtak.[25] Az Adidas három csíkja fekete, ami végigfut a mez ujján. A nadrág fekete, ugyanúgy, mint a sportszár, viszont néhány mérkőzésen ezek is neonzöld színűek. A csapat címerének háttere ezen a mezen neonzöld, az oroszlán és a kerete pedig fekete a hagyományos kék, fehér, piros és arany színek helyett. A 2006–07-es szezonban harmadik mezt is készíttettek, ami teljesen fehér, kék és fekete szegéllyel.

A Chelsea mezeit 2006-tól az Adidas készíti, a korábbi mezgyártójuk az Umbro volt. Az első mezszponzoruk a Gulf Air volt az 1983–84-es szezonban, majd a Grange Farms, a Bai Lin majd az olasz Simod volt a szponzor, mielőtt a számítógépgyártó Commodore International-lel írtak alá hosszútávú szerződést 1989-ben. A Commodore után 1995–1997-ig a Coors, 1997–2001-ig az Autoglass, és 2001–2005-ig az Emirates Airline szponzorálta a Chelsea-t. A jelenlegi mezszponzor a Samsung Mobile.

Szakmai stáb

Poszt Személyzet
Vezetőedző Olaszország Carlo Ancelotti
Vezetőedző-asszisztens Anglia Ray Wilkins
Vezetőedző-asszisztens Olaszország Bruno De Michelis
Vezetőedző-asszisztens Anglia Paul Clement
Kapusedző Franciaország Christophe Lollichon
Erőnléti edző Anglia Glen Driscoll
Tartalékcsapat edző Anglia Steve Holland
Ifjúsági csapat edző Anglia Dermot Drummy
Csapatorvos Anglia Dr. Bryan English
Sportigazgató Dánia Frank Arnesen
Vezető játékosmegfigyelő Nigéria Michael Emenalo
Akadémia menedzser Anglia Neil Bath
Mérkőzés elemző Anglia James Melbourne

Játékosok

Bővebben: A Chelsea FC játékosainak listája

Játékoskeret

2010. június 9. szerint:
# Poszt Név
1 Csehország K Petr Čech
2 Szerbia V Branislav Ivanović
3 Anglia V Ashley Cole
5 Ghána KP Michael Essien
6 Portugália V Ricardo Carvalho
8 Anglia KP Frank Lampard (csapatkapitány-helyettes)
11 Elefántcsontpart CS Didier Drogba
12 Nigéria KP John Obi Mikel
15 Franciaország KP Florent Malouda
17 Portugália V José Bosingwa
18 Oroszország KP Jurij Zsirkov
19 Portugália V Paulo Ferreira
20 Portugália KP Deco
# Poszt Név
21 Elefántcsontpart CS Salomon Kalou
22 Anglia K Ross Turnbull
23 Anglia CS Daniel Sturridge
24 Szerbia KP Nemanja Matić
26 Anglia V John Terry (csapatkapitány)
33 Brazília V Alex
35 Brazília KP Juliano Belletti
39 Franciaország CS Nicolas Anelka
40 Portugália K Henrique Hilário
41 Anglia V Sam Hutchinson
43 Hollandia V Jeffrey Bruma
44 Franciaország CS Gaël Kakuta
45 Olaszország CS Fabio Borini
46 Olaszország CS Jacopo Sala
50 Csehország K Jan Šebek

Játékosok kölcsönben

# Poszt Név
4 Szerbia V Slobodan Rajković (kölcsönben az FC Twente-nél)
42 Anglia V Michael Mancienne (kölcsönben a Wolverhampton Wanderers-nél)
16 Anglia CS Scott Sinclair (kölcsönben a Wigan Athletic-nél)
9 Argentína CS Franco di Santo (kölcsönben a Blackburn Rovers-nél)
Anglia V Ryan Bertrand (kölcsönben a Reading FC-nél)
Hollandia V Patrick van Aanholt (kölcsönben a Coventry City-nél)
Anglia KP Jacob Mellis (kölcsönben a Southampton-nál)
Anglia KP Liam Bridcutt (kölcsönben a Stockport County-nál)
Anglia V Jack Cork (kölcsönben a Coventry City-nél)

Tartalék keret

# Poszt Név
Wales K Rhys Taylor
Németország K Niclas Heimann
Csehország K Jan Šebek
Észak-Írország V Carl Magnay
Anglia V Nana Ofori-Twumasi
Anglia V Ben Gordon
Hollandia V Jeffrey Bruma
# Poszt Név
Anglia KP Michael Woods
Anglia KP Daniel Philliskirk
Anglia CS Adam Phillip
Franciaország CS Gaël Kakuta
Olaszország CS Fabio Borini
Olaszország CS Jacopo Sala

Junior keret

# Poszt Név
Anglia K Sam Walker
Koszovó K Aldi Haxhia
Anglia V Danny Mills
Anglia V Tom Hayden
Anglia V Aziz Deen-Conteh
Anglia V Ben Sampayo
Anglia V Kenny Strickland
Anglia V George Saville
Anglia V Nathaniel Chalobah
Törökország KP Gökhan Töre
Írország KP Conor Clifford
# Poszt Név
Bissau-Guinea KP Aliu Djaló
Anglia KP Rohan Ince
Anglia KP Josh McEachran
Anglia KP Anton Rodgers
Anglia KP James Ashton
Anglia KP Billy Clifford
Anglia KP Billy Knott
Svédország CS Marko Mitrović
Anglia CS Bobby Devyne
Szlovákia CS Milan Lalković
Ausztria CS Philipp Prosenik

Az Év Játékosa (1967–2009)

Jelentős játékosok

Menedzserek

Bővebben: A Chelsea FC vezetőedzőinek listája

Indulók

A kékek himnusza a "Blue Is The Colour" kezdetű dal, amit 1972-ben írtak meg a Ligakupa döntőre. Ugyanebben az évben már az angol kislemezlista 5. helyén is állt.
A szövege:

Blue Is The Colour…

Blue is the colour, football is the game
We're all together and winning is our aim
So cheer us on through the sun and rain
Cos Chelsea, Chelsea is our name.

Here at the Bridge, whether rain or fine
We can shine all the time
Home or away, come and see us play
You're welcome any day.

Blue is the colour, football is the game
We're all together and winning is our aim
So cheer us on through the sun and rain
Cos Chelsea, Chelsea is our name.

Come to the Shed and we'll welcome you
Wear your blue and see us through
Sing loud and clear until the game is done
Sing Chelsea everyone

Blue is the colour, football is the game
We're all together and winning is our aim
So cheer us on through the sun and rain
Cos Chelsea, Chelsea is our name.

Blue is the colour, football is the game
We're all together and winning is our aim
So cheer us on through the sun and rain
Cos Chelsea, Chelsea is our name.

Szurkolók

Híres Chelsea-szurkolók [26]:

 
Arjen Robben és Petr Čech a bajnoki serleggel 2006-ban
3-szoros ezüstérmes: 2003–04, 2006–07, 2007–08
  • 2-szeres másodosztályú bajnok: 1983-84, 1988-89
    • 5-szörös ezüstérmes: 1906–07, 1911–12, 1929–30, 1962–63, 1976–77
A 2007-es Ligakupa-győzelem

Statisztikák, rekordok

A jelenlegi játékosok közt Frank Lampard játszott a legtöbb mérkőzésen, és ő a gólkirály is.

A Chelsea-ben a legtöbb mérkőzést egy korábbi csapatkapitány, Ron Harris játszotta, aki 795 mérkőzésen lépett pályára a csapatban 1961 és 1980 között. Ezt a rekordot a közeljövőben senki sem dönti meg: Harris-t Frank Lampard követi 380 mérkőzéssel.[28] A Chelsea kapusai közt Peter Bonetti játszott a legtöbb mérkőzésen: 729-en 1959 és 1979 között. A francia Marcel Desailly a csapat legtöbb válogatottsággal rendelkező játékosa: 116-szor lépett fel a francia válogatottban.

Bobby Tambling a csapat gólkirálya, 1959 és 1970 között 370 mérkőzésen 202 gólt szerzett. További hét játékos szerzett több mint 100 gólt: George Hilsdon (1906–12), George Mills (1929–39), Roy Bentley (1948–56), Jimmy Greaves (1957–61), Peter Osgood (1964–74 és 1978–79), Kerry Dixon (1983–92), és Frank Lampard (2001–). Dixon az egyetlen játékos a klub eddigi történetében 193 góllal, aki Tambling rekordjához közel járt. Greaves tartja a rekordot az egy szezonban elért gólok számában: az 1960-61-es idényben 43 gólt szerzett. Lampard a klub jelenlegi gólkirálya.[28]

A Chelsea legnagyobb hazai nézőszáma hivatalosan 82 905 volt, 1935. október 12-én az Arsenal ellen az elsőosztályban. Ennek ellenére a Gyinamo Moszkva elleni barátságos mérkőzés felbecsült nézőszáma 1945. november 13-án 100 000 felett volt.[29] Ez a rekord a jövőben várhatóan nem fog megdőlni: a stadion jelenleg 42 055 fő befogadására képes.

Fájl:13 November 1945 Stamford Bridge Chelsea F.C - FC Dynamo Moscow.Players of club Dynamo Moscow.png
A Dinamo Moszkva csapata a Stamford Bridge-en

A Chelsea számos rekordot tart Angliában és Európában egyaránt. A bajnokságban ők szerezték a legtöbb pontot egy szezonban (95-öt), ők kapták a legkevesebb gólt egy szezonban (15-öt), 10 egymás utáni mérkőzésen nem kaptak gólt, 29 mérkőzést nyertek meg egy szezonban, és ők tartják a legtöbb kapott gól nélküli mérkőzés rekordját is egy szezonban (25 mérkőzés); mindezt a 2004-05-ös idényben sikerült elérniük.[30]

A csapat 21–0-s összesítésű győzelme a Jeunesse Hautcharage ellen a Kupagyőztesek Európa-kupája 1971–72-es kiírásában rekord az európai kupaporondon.[31] Roberto Di Matteo szerezte az FA-kupa történetének leggyorsabb gólját egy Middlesbrough elleni döntőben a Wembley-ben 1997-ben: a 42 másodpercben szerzett gólt, a Chelsea 2–0-ra nyerte meg a döntőt.[32] Az angol élvonalban a Chelsea tartja a hazai pályán leghosszabb idejű veretlenségi sorozat rekordját. A korábbi csúcstartó a Liverpool volt 63 mérkőzéssel (1978–1980), ezt a rekordot 2007. augusztus 12-én döntötték meg.[33] Veretlenségi sorozatuk 2008. október 26-án ért véget, mikor a Liverpooltól szenvedtek 1–0-s vereséget a Bridge-en.[34]

A Chelsea volt az első angol klub (az Arsenallal együtt), akik számozott mezben játszottak (először 1928. augusztus 25-én a Swansea Town ellen).[35] Ők voltak az elsők Angliában, akik repülőgéppel utaztak egy idegenbeli mérkőzésre, mikor 1957. április 19-én a Newcastle United otthonába látogattak; valamint az első élvonalbeli csapat, akik vasárnap játszottak mérkőzést, mikor a Stoke City-vel játszottak 1974. január 27-én. 1999. december 26-án addig egyedüli csapatként egy teljesen külföldi játékosokból álló kerettel játszottak a Premier League-ben a Southampton ellen.[36] 2007. május 19-én első csapatként az új Wembley stadionban megnyerték az FA-kupát; ők voltak azok is, akik a régi Wembley-ben nyerték meg ezt a kupát.[37]

86 mérkőzéses hazai veretlenségi sorozat

Az angol rekord négy és fél évre nyúlik vissza. Az utolsó vereséget a Stamford Bridge-en 2004. február 21-én szenvedte el a csapat, mikor az Arsenal tudta őket legyőzni 2–1-re. A sorozatot a Liverpool törte meg 2008. október 26-án egy 1–0-s győzelemmel. A 86 hazai mérkőzésből 62 győzelem, 24 döntetlen. Összesen 175 hazai gól született ezeken a mérkőzéseken, a vendég csapatok 44-et szereztek. A sorozat első gólját Eiður Guðjohnsen lőtte, az utolsót Nicolas Anelka. Négy menedzser ült a rekord során a kispadon: Claudio Ranieri (6 mérkőzés), Avram Grant (16 mérkőzés), José Mourinho (60 mérkőzés) és Luiz Felipe Scolari (4 mérkőzés). A legnagyobb győzelem 6–0 volt a Manchester City ellen 2007-ben, a Derby County együttesének is 6 gólt lőtt a csapat ugyanebben az évben. Öt gólt szereztek két alkalommal, négyet 12-szer.[38]

Mérkőzések

2003–2004

2004. március 20. Chelsea 2 – 1 Fulham Stamford Bridge
2004. március 27. Chelsea 5 – 2 Wolverhampton Wanderers Stamford Bridge
2004. április 10. Chelsea 0 – 0 Middlesbrough Stamford Bridge
2004. április 17. Chelsea 0 – 0 Everton Stamford Bridge
2004. május 1. Chelsea 4 – 0 Southampton Stamford Bridge
2004. május 15. Chelsea 1 – 0 Leeds United Stamford Bridge

2004–2005

2004. augusztus 15. Chelsea 1 – 0 Manchester United Stamford Bridge
2004. augusztus 28. Chelsea 2 – 1 Southampton Stamford Bridge
2004. szeptember 19. Chelsea 0 – 0 Tottenham Hotspur Stamford Bridge
2004. október 3. Chelsea 1 – 0 Liverpool Stamford Bridge
2004. október 23. Chelsea 4 – 0 Blackburn Rovers Stamford Bridge
2004. november 6. Chelsea 1 – 0 Everton Stamford Bridge
2004. november 20. Chelsea 2 – 2 Bolton Wanderers Stamford Bridge
2004. december 4. Chelsea 4 – 0 Newcastle Stamford Bridge
2004. december 18. Chelsea 4 – 0 Norwich City Stamford Bridge
2004. december 26. Chelsea 1 – 0 Aston Villa Stamford Bridge
2005. január 4. Chelsea 2 – 0 Middlesbrough Stamford Bridge
2005. január 22. Chelsea 3 – 0 Portsmouth Stamford Bridge
2005. február 6. Chelsea 0 – 0 Manchester City Stamford Bridge
2005. március 15. Chelsea 1 – 0 West Bromwich Albion Stamford Bridge
2005. március 19. Chelsea 4 – 1 Crystal Palace Stamford Bridge
2005. április 9. Chelsea 1 – 1 Birmingham City Stamford Bridge
2005. április 20. Chelsea 0 – 0 Arsenal Stamford Bridge
2005. április 23. Chelsea 3 – 1 Fulham Stamford Bridge
2005. május 7. Chelsea 1 – 0 Charlton Athletic Stamford Bridge

2005–2006

2005. augusztus 21. Chelsea 1 – 0 Arsenal Stamford Bridge
2005. augusztus 24. Chelsea 4 – 0 West Bromwich Albion Stamford Bridge
2005. szeptember 10. Chelsea 2 – 0 Sunderland Stamford Bridge
2005. szeptember 24. Chelsea 2 – 1 Aston Villa Stamford Bridge
2005. október 15. Chelsea 5 – 1 Bolton Wanderers Stamford Bridge
2005. október 29. Chelsea 4 – 2 Blackburn Rovers Stamford Bridge
2005. november 19. Chelsea 3 – 0 Newcastle United Stamford Bridge
2005. december 3. Chelsea 1 – 0 Middlesbrough Stamford Bridge
2005. december 10. Chelsea 1 – 0 Wigan Stamford Bridge
2005. december 26. Chelsea 3 – 2 Fulham Stamford Bridge
2005. december 31. Chelsea 2 – 0 Birmingham City Stamford Bridge
2006. január 22. Chelsea 1 – 1 Charlton Stamford Bridge
2006. február 5. Chelsea 2 – 0 Liverpool Stamford Bridge
2006. február 25. Chelsea 2 – 0 Portsmouth Stamford Bridge
2006. március 11. Chelsea 2 – 1 Tottenham Hotspur Stamford Bridge
2006. március 25. Chelsea 2 – 0 Manchester City Stamford Bridge
2006. április 9. Chelsea 4 – 1 West Ham United Stamford Bridge
2006. április 17. Chelsea 3 – 0 Everton Stamford Bridge
2006. április 29. Chelsea 3 – 0 Manchester United Stamford Bridge

2006–2007

2006. augusztus 20. Chelsea 3 – 0 Manchester City Stamford Bridge
2006. szeptember 9. Chelsea 2 – 1 Charlton Stamford Bridge
2006. szeptember 17. Chelsea 1 – 0 Liverpool Stamford Bridge
2006. szeptember 30. Chelsea 1 – 1 Aston Villa Stamford Bridge
2006. október 21. Chelsea 2 – 1 Portsmouth Stamford Bridge
2006. november 11. Chelsea 4 – 0 Watford Stamford Bridge
2006. november 18. Chelsea 1 – 0 West Ham United Stamford Bridge
2006. december 10. Chelsea 1 – 1 Arsenal Stamford Bridge
2006. december 13. Chelsea 1 – 0 Newcastle United Stamford Bridge
2006. december 26. Chelsea 2 – 2 Reading Stamford Bridge
2006. december 30. Chelsea 2 – 2 Fulham Stamford Bridge
2007. január 13. Chelsea 4 – 0 Wigan Athletic Stamford Bridge
2007. január 31. Chelsea 3 – 0 Blackburn Rovers Stamford Bridge
2007. február 10. Chelsea 3 – 0 Middlesbrough Stamford Bridge
2007. március 17. Chelsea 3 – 0 Sheffield United Stamford Bridge
2007. április 7. Chelsea 1 – 0 Tottenham Hotspur Stamford Bridge
2007. április 28. Chelsea 2 – 2 Bolton Wanderers Stamford Bridge
2007. május 9. Chelsea 0 – 0 Manchester United Stamford Bridge
2007. május 13. Chelsea 1 – 1 Everton Stamford Bridge

2007–2008

2007. augusztus 12. Chelsea 3 – 2 Birmingham City Stamford Bridge
2007. augusztus 25. Chelsea 1 – 0 Portsmouth Stamford Bridge
2007. szeptember 15. Chelsea 0 – 0 Blackburn Rovers Stamford Bridge
2007. szeptember 29. Chelsea 0 – 0 Fulham Stamford Bridge
2007. október 27. Chelsea 6 – 0 Manchester City Stamford Bridge
2007. november 11. Chelsea 1 – 1 Everton Stamford Bridge
2007. december 1. Chelsea 1 – 0 West Ham United Stamford Bridge
2007. december 8. Chelsea 2 – 0 Sunderland Stamford Bridge
2007. december 26. Chelsea 4 – 4 Aston Villa Stamford Bridge
2007. december 29. Chelsea 2 – 1 Newcastle United Stamford Bridge
2008. január 12. Chelsea 2 – 0 Tottenham Hotspur Stamford Bridge
2008. január 30. Chelsea 1 – 0 Reading Stamford Bridge
2008. február 10. Chelsea 0 – 0 Liverpool Stamford Bridge
2008. március 12. Chelsea 6 – 1 Derby County Stamford Bridge
2008. március 23. Chelsea 2 – 1 Arsenal Stamford Bridge
2008. március 30. Chelsea 1 – 0 Middlesbrough Stamford Bridge
2008. április 14. Chelsea 1 – 1 Wigan Athletic Stamford Bridge
2008. április 26. Chelsea 2 – 1 Manchester United Stamford Bridge
2008. május 11. Chelsea 1 – 1 Bolton Wanderers Stamford Bridge

2008–2009

2008. augusztus 17. Chelsea 4 – 0 Portsmouth Stamford Bridge
2008. augusztus 31. Chelsea 1 – 1 Tottenham Hotspur Stamford Bridge
2008. szeptember 21. Chelsea 1 – 1 Manchester United Stamford Bridge
2008. október 5. Chelsea 2 – 0 Aston Villa Stamford Bridge
 
Gólok

Öngólok

 

Játékosok statisztikái

Az alábbi táblázatban azok a játékosok szerepelnek, akik 300-nál több mérkőzésen játszottak a Chelsea-ben. A lista a tétmérkőzéseket és a csereként játszott mérkőzéseket tartalmazza. A félkövérrel írt játékosok ma is a csapat tagjai.
Frissítve 2009. november 12.-án.

Név Időszak Mérkőzések Gólok
1 Ron Harris 1961–1980 795 14
2 Peter Bonetti 1959–1979 729 0
3 John Hollins 1963–75 & 1983–84 592 64
4 Dennis Wise 1990–2001 445 76
10 Frank Lampard 2001– 442 136
5 Steve Clarke 1987–1998 421 10
16 John Terry 1998– 421 36
6 Kerry Dixon 1983–1992 420 193
7 Eddie McCreadie 1962–1974 410 5
8 John Bumstead 1976–1991 409 44
9 Ken Armstrong 1946–1957 402 30
11 Peter Osgood 1964–74 & 1978–79 380 150
12 Charlie Cooke 1966–72 & 1974–78 373 30
13 George Smith 1921–1932 370 0
= Bobby Tambling 1958–1970 370 202
15 Roy Bentley 1948–1956 367 150
17 John Harris 1945–1956 364 14
18 Harold Miller 1923–1939 363 44
19 Frank Blunstone 1953–1964 347 54
= Colin Pates 1979–1988 346 10
21 Marvin Hinton 1963–1976 344 4
22 Peter Houseman 1962–1975 343 39
23 Jack Harrow 1911–1926 333 5
24 Tommy Law 1925–1939 319 19
25 Gary Locke 1972–1982 317 4
26 Micky Droy 1970–1985 313 19
27 Graeme Le Saux 1987–1993 és 1997–2003 312 16
= Gianfranco Zola 1996–2003 312 80
29 Jackie Crawford 1923–1934 308 27
30 Bob McNeil 1914–1927 307 32

Legjobb gólszerzők szezononként

Szezon Név Bajnokság Gólok
1905–06 Frank Pearson Second Division 18
1906–07 George Hilsdon Second Division 27
1907–08 George Hilsdon First Division 24
1908–09 George Hilsdon First Division 25
1909–10 Jimmy Windridge First Division 6
1910–11 Bob Whittingham Second Division 30
1911–12 Bob Whittingham Second Division 26
1912–13 Vivian Woodward First Division 10
1913–14 George Biswell / Harold Halse First Division 10
1914–15 Bob Thomson First Division 12
1919–20 Jack Cock First Division 21
1920–21 Jack Cock First Division 12
1921–22 Jack Cock First Division 13
1922–23 Harry Ford / Buchanan Sharp First Division 10
1923–24 Andrew Wilson First Division 5
1924–25 William Whitton Second Division 16
1925–26 Bob Turnbull Second Division 29
1926–27 Bob Turnbull Second Division 17
1927–28 Jimmy Thompson Second Division 25
1928–29 George Biswell / Andrew Wilson Second Division 9
1929–30 George Mills Second Division 14
1930–31 Hughie Gallacher First Division 14
1931–32 Hughie Gallacher First Division 24
1932–33 Hughie Gallacher First Division 19
1933–34 George Mills First Division 14
1934–35 Dick Spence First Division 19
1935–36 Joe Bambrick First Division 15
1936–37 George Mills First Division 22
1937–38 George Mills First Division 13
1938–39 Joe Payne First Division 17
1946–47 Tommy Lawton First Division 26
1947–48 Ken Armstrong / Bobby Campbell First Division 11
1948–49 Roy Bentley First Division 20
1949–50 Roy Bentley / Hugh Billington First Division 17
1950–51 Roy Bentley First Division 8
1951–52 Roy Bentley / Jimmy D'Arcy First Division 12
1952–53 Roy Bentley First Division 12
1953–54 Roy Bentley First Division 21
1954–55 Roy Bentley First Division 21
1955–56 Roy Bentley First Division 14
1956–57 John McNichol / Ron Tindall First Division 10
1957–58 Jimmy Greaves First Division 22
1958–59 Jimmy Greaves First Division 32
1959–60 Jimmy Greaves First Division 29
1960–61 Jimmy Greaves First Division 41
1961–62 Bobby Tambling First Division 20
1962–63 Bobby Tambling Second Division 35
1963–64 Bobby Tambling First Division 17
1964–65 Barry Bridges First Division 20
1965–66 George Graham First Division 17
1966–67 Bobby Tambling First Division 21
1967–68 Peter Osgood First Division 16
1968–69 Bobby Tambling First Division 17
1969–70 Peter Osgood First Division 23
1970–71 Keith Weller First Division 13
1971–72 Peter Osgood First Division 18
1972–73 Chris Garland / Peter Osgood First Division 11
1973–74 Tommy Baldwin First Division 9
1974–75 Ian Hutchinson First Division 7
1975–76 Ray Wilkins Second Division 11
1976–77 Steve Finnieston Second Division 24
1977–78 Tommy Langley First Division 11
1978–79 Tommy Langley First Division 15
1979–80 Clive Walker Second Division 13
1980–81 Colin Lee Second Division 15
1981–82 Clive Walker Second Division 16
1982–83 Mike Fillery Second Division 9
1983–84 Kerry Dixon Second Division 28
1984–85 Kerry Dixon First Division 24
1985–86 Kerry Dixon / David Speedie First Division 14
1986–87 Kerry Dixon First Division 10
1987–88 Gordon Durie First Division 12
1988–89 Kerry Dixon Second Division 25
1989–90 Kerry Dixon First Division 20
1990–91 Gordon Durie First Division 12
1991–92 Dennis Wise First Division 10
1992–93 Mick Harford / Graham Stuart Premier League 9
1993–94 Mark Stein Premier League 13
1994–95 John Spencer Premier League 11
1995–96 John Spencer Premier League 13
1996–97 Gianluca Vialli Premier League 9
1997–98 Tore André Flo/Gianluca Vialli Premier League 11
1998–99 Gianfranco Zola Premier League 13
1999–2000 Gustavo Poyet / Tore André Flo Premier League 10
2000–01 Jimmy Floyd Hasselbaink Premier League 23
2001–02 Jimmy Floyd Hasselbaink Premier League 23
2002–03 Gianfranco Zola Premier League 14
2003–04 Jimmy Floyd Hasselbaink Premier League 13
2004–05 Frank Lampard Premier League 13
2005–06 Frank Lampard Premier League 16
2006–07 Didier Drogba Premier League 20
2007–08 Frank Lampard Premier League 10
2008–09 Nicolas Anelka Premier League 19
2009–10 Didier Drogba Premier League 29

Mérkőzések

Első…

Győzelmek

Döntetlenek

Vereségek

Gólok

  • Legtöbb gól egy mérkőzésen – 13 a Jeunesse Hautcharage ellen, Kupagyőztesek Európa-kupája, első kör második mérkőzés, 1971. szeptember 29.
  • Legtöbb kapott gól egy mérkőzésen – 8 a Wolverhampton Wanderers ellen, első osztály, 1953. szeptember 26.
  • Legtöbb bajnoki gól egy szezonban – 98, 42 mérkőzésen, első osztály, 1960–61.
  • Legkevesebb bajnoki gól egy szezonban – 31, 42 mérkőzésen, első osztály, 1923–24.
  • Legtöbb kapott bajnoki gól egy szezonban – 100, 42 mérkőzésen, első osztály, 1960–61.
  • Legkevesebb kapott bajnoki gól egy szezonban – 15, 38 mérkőzésen, FA Premier League, 2004–05.

Pontok

  • Legtöbb pont egy szezonban (3 pont/győzelem) – 99, 42 mérkőzésen, másodosztály, 1988–89.
  • Legkevesebb pont egy szezonban (3 pont/győzelem) – 42, 42 mérkőzésen, első osztály, 1987–88.
  • Legtöbb pont egy szezonban (2 pont/győzelem) – 57, 38 mérkőzésen, másodosztály, 1906–07.
  • Legkevesebb pont egy szezonban (2 pont/győzelem) – 20, 42 mérkőzésen, első osztály, 1978–79.

Kapott gól nélkül

  • Legtöbb kapott gól nélküli mérkőzés egy szezonban – 34, 59 mérkőzésen, (2004–05)
  • Legkevesebb kapott gól nélküli mérkőzés egy szezonban – 2, 47 mérkőzésen, (1960–61)
  • Legtöbb kapott gól nélküli bajnoki mérkőzés egy szezonban – 25, 38 mérkőzésen, FA Premier League, 2004–05
  • Legkevesebb kapott gól nélküli bajnoki mérkőzés egy szezonban – 1, 42 mérkőzésen, elsőosztály, 1960–61
  • Legtöbb kapott gól nélküli tétmérkőzés egy szezonban – 10, 2004. december 18. – 2005. február 12.

Kapusok

  • Legtöbb kapott gól nélkülki mérkőzés – 208, Peter Bonetti (1959–79)
  • Legtöbb kapott gól nélküli mérkőzés egy szezonban – 28, Petr Čech (2004–)
  • Legtöbb kapott gól nélküli tétmérkőzés – 9, William Foulke, (1905–06)

Átigazolások

Források

  1. ↑ Chelsea FC 1906–07-es szezon
  2. ↑ Hall of Fame - First World War The glory days - Football in times of war
  3. ↑ Már a Chelsea az élen nemzetisport.hu 2004-11-06
  4. ↑ Egy piros lap és egy jó csere segített nemzetisport.hu, 2005-02-23
  5. ↑ 'Mourinho a futball ellensége' index.hu, 2005. 03. 14.
  6. ↑ A halálos fenyegetések miatt vonul vissza Anders Frisk hirado.hu, 2005. március 12.
  7. ↑ Parádéztak a londoniak a Barca ellen nemzetisport.hu, 2005-03-08
  8. ↑ A Chelsea majdnem eldöntötte nemzetisport.hu, 2005-04-06
  9. ↑ Győzött a Bayern, mégis a Chelsea jutott a négy közé nemzetisport.hu, 2005-04-12
  10. ↑ Kihúzta a Liverpool gólnélküli döntetlennel nemzetisport.hu, 2005-04-27
  11. ↑ Meglepetésre a Liverpool került be a BL-döntőbe nemzetisport.hu, 2005-05-03
  12. ↑ Chelsea 2005-2006 statto.com
  13. ↑ Chelsea 2005-2006
  14. ↑ Döntetlen a londoni derbin, négy év után bajnok a Manchester United nemzetisport.hu
  15. ↑ Anelka Chelsea játékos lett
  16. ↑ Mourinho távozott a csapattól BBC Sport
  17. ↑ Az új menedzser, Avram Grant BBC Sport
  18. ↑ Grant sacked as Chelsea manager BBC Sport, 2008. május 24.
  19. ↑ Scolari az új Chelsea edző chelseafc.com 2008-06-11.
  20. ↑ „Chelsea 1-1 Man Utd”, BBC Sport, 2008. szeptember 21. (Hozzáférés: 2008. szeptember 21.) 
  21. ↑ Stadium History chelseafc.com
  22. ↑ National flowers
  23. ↑ Chelsea centenary crest unveiled BBC Sport, 2004. november 12.
  24. ↑ Chelsea mezek kitclassics.co.uk
  25. ↑ Chelsea 07/08 idegenbeli mez – képek soccerlens.com
  26. ↑ Celebrity Fans Chelseafc.com
  27. ↑ A kupát 2002-ig nevezték Charity Shield-nek.
  28. ↑ a b soccerbase.com
  29. ↑ A bejáratokat 74 496 főnél zárták be, de több százan jutottak be a stadionba illegálisan. Team History. chelseafc.com
  30. ↑ Mourinho proud of battling finish BBC Sport, 2005. május 13.
  31. ↑ Cup Winners' Cup Trivia
  32. ↑ FA Cup Trivia thefa.com, 2003. május 16.
  33. ↑ Chelsea 3-2 Birmingham BBC Sport, 2007. augusztus 12.
  34. ↑ Chelsea 0-1 Liverpool. BBC Sport, 2008. október 26.
  35. ↑ Mezek, mezszámok
  36. ↑ Southampton 1–2 Chelsea
  37. ↑ Mitchell, Kevin. „Something old, new and Blue”, The Observer, 2007. május 20. (Hozzáférés: 2007. május 20.) 
  38. ↑ „AFTER THE WHISTLE: 86 GAME SALUTE”, chelseafc.com, 2008. október 27. 

Külső hivatkozások

Commons:Category:Chelsea FC
A Wikimédia Commons tartalmaz Chelsea FC témájú médiaállományokat.
A lap eredeti címe: „https://hu.wikipedia.org/w/index.php?title=Chelsea_FC&oldid=7810839”