János cseh király
| Luxemburgi János | |
,_Count_of_Luxembourg,_King_of_Bohemia,_St_Vitus_Cathedral,_Prague.jpg) | |
| Csehország királya | |
| Uralkodási ideje | |
| 1310. szeptember – 1346. augusztus 26. | |
| Koronázása | Szent Vitus-székesegyház 1311. február 7. |
| Elődje | Karintiai Henrik |
| Utódja | I. Károly |
| Életrajzi adatok | |
| Uralkodóház | Luxemburgi |
| Született | 1296. augusztus 10. Luxembourg |
| Elhunyt | 1346. augusztus 26. (50 évesen) Crécy |
| Nyughelye | Altmünsteri apátság |
| Édesapja | VII. Henrik német-római császár |
| Édesanyja | Brabanti Margit |
| Testvére(i) | |
| Házastársa | Bourbon Beatrix Přemysl Erzsébet |
| Gyermekei | I. Vencel luxemburgi herceg Margit bajor hercegné Bona francia trónörökösné IV. Károly német-római császár János Henrik morva őrgróf Anna osztrák hercegné |
| Vallás | római katolikus |
 A Wikimédia Commons tartalmaz Luxemburgi János témájú médiaállományokat. | |
| Sablon • Wikidata • Segítség | |
Luxemburgi János (ismert még mint Csehországi János, ragadványnevén Vak János, csehül: Jan Lucemburský, németül: Johann von Luxemburg; Luxembourg, Luxemburgi Hercegség, 1296. augusztus 10. – Crécy, Francia Királyság, 1346. augusztus 26.), a Luxemburg-házból származó királyi herceg, VII. Henrik német-római császár és Brabanti Margit királyné elsőszülött fia, aki Csehország királya 1310-től, majd Luxemburg hercege 1313-tól 1346-os haláláig. A crécyi csatában esett el.
Élete[szerkesztés]
VII. Henrik német-római császár legidősebb gyermeke volt és francia oktatásban részesült, ám mégis a Német-római Birodalom politikáját sajátította el később országában. Amikor édesapja a német koronát elnyerte, a Henrik karintiai herceg kormányával elégedetlen csehországi rendek meghívták a cseh trón elfoglalására is.[1] Fiát, Jánost pedig a néhai II. Vencel cseh király leányával jegyezték el.[1] 1310-ben feleségül is vette Přemysl Erzsébetet Speyerben, és ezután a cseh rendek királyukká választották.
Édesapja halálával 1313-ban megörökölte Luxemburg grófjának címét is.
A német trónviszály[szerkesztés]
1313-ban meghalt János apja, VII. Henrik császár, akit öt évvel korábban azért választottak meg a német tartományurak, mert a szerény birtokokkal rendelkező luxemburgi gróf hatalma nem volt túl jelentős.[2] A Habsburg-ellenes párt először Jánost akarta megválasztatni, de ez megbukott a rhensi fejedelmi gyűlésen. Végül 1314. október 20-án Frankfurtban öt választófejedelem szavazatával Bajor Lajost választották meg.[3] Egy nappal előtte Sachsenhausenben másik három választó szavazatával Habsburg Frigyest is megválasztották[4] 1314-ben.[2] A német trónviszályban János Bajor Lajost támogatta, aki végül 1328-ban császár lett. Az ő oldalán vett részt az 1322-es mühldorfi csatában, ahol Lajos legyőzte Figyest.[1]
Magyar kapcsolatai[szerkesztés]
Jó kapcsolatokra törekedett Károly Róbert magyar királlyal, bár szövetségeseik nem estek egybe. Károly segítséget ígért neki Csák Máté ellen. 1315 május 21-én indult el Prágából, május 29-én Brünnél táborozott.[5] Sikerült egyedül visszafoglalnia Csák Mátétól a Morva folyó menti Veselí várát.[6] Megostromolta Holics várát is de a magyar király – aki egyébként ekkoriban foglalta el Visegrádot Mátétól – elmaradása miatt végül kiegyezett Csák Mátéval és július 25-én már ismét Brünnben volt. [7] 1318 vége felé Károly Róbertnek János húga, Beatrix lett a harmadik felesége, Beatrix azonban 1319 végén meghalt. 1320-ban azután Károly negyedik feleségéül Ulászló lengyel király lányát, Erzsébetet választotta.[8]
A magyar király sokáig jó viszonyban volt a Habsburgokkal, akik támogatták őt Vencel és Ottó ellen is, ő viszont támogatta őket Bajor Lajos ellen. Az 1320-as években az osztrák hercegek azonban a Kőszegi családot támogatták, ezért Károly János cseh királyhoz közeledett.[9] A cseh ezüstgaras Magyarországon is fontos fizetőeszköznek számított, a nemzetközi fizetésekben viszont a firenzei aranyforint volt a legelterjedtebb. A magyar király kezdeményezésére az 1327 februárjában Nagyszombatban tartott királytalálkozón megegyeztek abban, hogy mindkét ország áttér a kettős arany–ezüstalapú pénzverésre a garas és az aranyforint saját verésével.[10] Politikai és katonai szövetséget is kötöttek az osztrák hercegek ellen, akiket 1328-ban sikerült is legyőzniük.[11]
Megosztozás Lengyelországon[szerkesztés]
Felvette a lengyel királyi címet is, hogy kifejezze egész Lengyelországra vonatkozó igényét, amelyet Lokietek Ulászlónak 1314-re sikerült egyesítenie Pomeránia, Mazóvia és Szilézia és aki 1320-ban lengyel királlyá koronáztatta magát. Szilézia azonban János kezén maradt.
A cseh és a magyar király azonban ellentétes oldalon maradtak a lengyel kérdésben. János a nagyszombati találkozó után rögtön Sziléziába ment, s csak Károly apósa érdekében tett 1327 áprilisi fenyegető hangú üzenetére állt el az Ulászló elleni támadástól. Szövetséget kötött viszont a lengyelekkel ugyancsak hadban álló Német Lovagrenddel. 1329–1332 között háború dúlt a lengyelek és a lovagrend között, amelyben Károly Ulászlót segítette, János viszont Lengyelországra támadt. 1331-ben Károly kibékült az osztrákokkal és ősszel mintegy 50 ezer fős magyar–osztrák sereggel felvonult a cseh határra. János kénytelen volt visszavonulni Lengyelországból és a Károllyal 1332 júliusában megkötött békében visszaadta Károlynak a még Csák Mátétól elfoglalt Berencs és Holics határvárakat.[12]
1333-ban meghalt Ulászló, fia III. Kázmér azaz Nagy Kázmér pedig hajlott a megegyezésre, hogy belső problémái felé fordulhasson. A cseh király is hajlandó volt erre, mert 1335 tavaszán újabb konfliktusba került a karantán–tiroli örökség miatt az osztrák hercegekkel és Lajos császárral. 1335 augusztusában Trencsénben magyar közvetítéssel a lengyel és cseh követek kidolgozták a megállapodást,[13] szeptemberben pedig újra cseh–magyar szövetséget kötöttek az osztrákok ellen. Végül 1335 októberében a három király ünnepélyesen találkozott a visegrádi királytalálkozón. János lemondott a lengyel királyi címről,[14] ezért kapott 500 márka aranyat a magyar királytól,[1] Kázmér pedig Sziléziáról, valamint Pomerániáról, ami a Német Lovagrend tulajdonában maradt. Hármas szövetséget kötöttek II. Albert osztrák herceg és IV. Lajos német-római császár ellen. Széleskörű gazdasági és pénzügyi együttműködésben is megegyeztek. A találkozónak máig ható politikai jelentősége van.[15]
1337-ben újra segítséget nyújtott János a Német Lovagrendnek,[1] de ezúttal a litvánok és az oroszok ellen.
A karantán–tiroli kérdés[szerkesztés]
1336 elején János betört az Osztrák Hercegségbe és elfoglalta az északi részét. A magyar és lengyel csapatok is hadba léptek, végül az osztrákok 1337-ben kénytelenek voltak a Muraközt visszaadni a magyar királynak.[16]
A lovagrendet segítő hadjárata során elvesztette fél szemét, 1339-ben pedig teljesen megvakult. Harci kedvét ez nem lohasztotta le, és birtokszerzésre célzó szakadatlan alkudozásaiban sem igen feszélyezte. 1330-ban másodszülött fia, János Henrik, „Maultasch” Margitot, Tirol és Karintia úrnőjét vette el feleségül. János 1334-ben Bourbon Beatrixot választotta második nejéül Párizsban[1]
Élete alkonyán a királyt többrendbeli csalódás érte. Fiát saját nejének ösztönzésére a karintiaiak elűzték, Tiroli Margit pedig a császár fiához, Lajos brandenburgi őrgrófhoz, Felső-Bajorország hercegéhez ment nőül, ennek következtében a Luxemburgok és a Wittelsbachok között teljes szakadásra került sor. János másik fia, Károly, mint Bajor Lajos ellenkirálya lépett fel Németországban.
Itáliai és franciaországi hadjáratai[szerkesztés]
.JPG)
A pápa oldalán itáliai hadjáratokat vezetett.[2] 1330-ban IV. Lajos császárt megtévesztve felajánlotta közvetítését közte és a pápa között. Lajos még császári címének ideiglenes letételére is hajlandónak mutatkozott. János valódi célja egy luxemburgi királyság létrehozása volt, de terve lelepleződött. Ezután a császár ellen ő, majd fia, a későbbi IV. Károly még 1333-ig tartotta magát Lombardiában.[17]
János 1346-ban VI. Fülöp francia királynak mint hűbérese[2] indult segítségére az angolok ellen. A földszerzés reménye vezette. A Crécy melletti csata kezdetén János két francia vitéz lovához köttette a saját lovát és így ment neki az ellenségnek; a franciák azonban a csatát elvesztették és a király hősiesen küzdve elesett.[1]
Utódja a cseh trónon fia, I. Károly lett, aki később a császári trónt is megszerezte.
IV. Károly apjáról, Jánosról[szerkesztés]
| „ | Nem akarom tehát, hogy előttetek rejtve maradjon, hogy atyám, János hetedik Henrik római császár és a brabanti herceg leányának, Margitnak a fiaként született. Feleségül vette Erzsébetet, II. Vencel cseh király leányát és megkapta vele a cseh királyságot, mivel a férfi ág a cseh királyok házában kihalt. Elűzte Henriket, a karintiai herceget, akinek a felesége a saját említett feleségének a nővére volt, és aki majd később gyermek nélkül halt meg. Henrik a cseh királyságot az anyám nővérének a jogcímén János előtt bírta.[18] | ” |
| – Vita Caroli Quarti (IV. Károly német-római császár önéletrajza) | ||
Családfa[szerkesztés]
| VI. Henrik luxemburgi gróf * 1252 † 1288. VI. 5. |
Avesnes-i Beatrix † 1321 |
I. (Brabanti) János * 1252/1253 † 1294. V. 3. |
Dampierre Margit * 1251 † 1285. VII. 3. | ||||||||||
| VII. Henrik német-római császár * 1275/6. VII. 12. † 1313. VIII. 24. |
Brabanti Margit * 1276. X. 4. † 1311. XII. 14. |
||||||||||||
| 1 Přemysl Erzsébet * 1292. I. 20. † 1330. IX. 28. OO |
2 Bourbon Beatrix cseh királyné * 1318 † 1383. XII. 23. OO 1334. XII.-e |
János * 1296. VIII. 10. † 1346. VIII. 26. |
3 törvénytelen | ||||||
| 1 | 1 | 1 | 1 | 1 | |||||
| Margit * 1313. VII. 8. † 1341. VII. 11. |
Judit * 1315. V. 20. † 1349. IX. 11. |
IV. Károly német-római császár * 1316. V. 14. † 1378. XI. 29. |
Přemysl Ottokár * 1318 † 1320 |
János Henrik * 1322. II. 12. † 1375. XI. 12. | |||||
| 1 | 1 | 2 | 2 | 3 | |||||
| Anna * 1323. III. 27. † 1338. IX. 8. |
Erzsébet * 1323 † 1330 előtt |
Vencel * 1337. II. 25. † 1383. XII. 8. |
Bona * ? † ? |
Miklós * 1322 † 1358. VII. 20. | |||||
Jegyzetek[szerkesztés]
- ↑ a b c d e f g Pallas: János
- ↑ a b c d Bertényi: Anjouk
- ↑ Weiszhár: Német királyok IV. Lajos, 107–110. o.
- ↑ Weiszhár: Német királyok III. Frigyes, 105–106. o.
- ↑ Kristó: Csák Máté 189–190. o.
- ↑ Károly Róbert emlékezete 25. o.
- ↑ Kristó: Csák Máté 189–190. o.
- ↑ Károly Róbert emlékezete 26. o.
- ↑ Károly Róbert emlékezete 45. o.
- ↑ Károly Róbert emlékezete 30. o.
- ↑ Károly Róbert emlékezete 45. o.
- ↑ Károly Róbert emlékezete 46. o.
- ↑ Károly Róbert emlékezete 46. o.
- ↑ Károly Róbert emlékezete 47. o.
- ↑ Károly Róbert emlékezete 47. o.
- ↑ Károly Róbert emlékezete 47. o.
- ↑ Weiszhár: Német királyok IV. Lajos, 107–110. o.
- ↑ Sz. Jónás Ilona: Szöveggyűjtemény
Források[szerkesztés]
- ↑ Károly Róbert emlékezete: Kristó Gyula, Makk Ferenc. Előszó., Károly Róbert emlékezete. Európa Könyvkiadó Budapest 1988. ISBN 963 07 4394 9
- ↑ Pallas: János: János 14.. mek.oszk.hu. Pallas. (Hozzáférés: 2014. augusztus 17.)
- ↑ Bertényi: Anjouk: Bertényi Iván. Magyarország politikai és gazdasági rendszerének újraszervezése, Magyarország az Anjouk korában. Gondolat, Budapest 1987 (1987). ISBN 963-281-776-1
- ↑ Kristó: Csák Máté: Kristó Gyula. Csák Máté (Magyar história). Gondolat Budapest 1983. ISBN 963-281-736-2
- ↑ Weiszhár: Német királyok: Weiszhár Attila – Weiszhár Balázs: Német királyok, római császárok. Budapest: Mæcenas. 1998. ISBN 963 9025 66 6
- ↑ Sz. Jónás Ilona: Szöveggyűjtemény: Sz. Jónás Ilona: Középkori egyetemes történeti szöveggyűjtemény (Európa és Közel-Kelet IV-XV. század) (magyar nyelven). Kempelen Farkas Digitális Tankönyvtár. (Hozzáférés: 1999)
Kapcsolódó szócikkek[szerkesztés]
| Előző uralkodó: Karintiai Henrik |
|
Következő uralkodó: Károly |
