Maurice Maeterlinck
| Maurice Maeterlinck | |
 |
|
| Maurice Maeterlinck | |
| Születéskori neve | Maurice Polydore Marie Bernard Maeterlinck |
| Született | Gent, Belgium 1862. augusztus 29. |
| Elhunyt | Nizza, Franciaország 1949. május 6. |
| Nemzetisége | belga |
| Foglalkozása | költő, író, drámaíró |
| Díjak | Irodalmi Nobel-díj (1911) |
Maurice Polydore Marie Bernard Maeterlinck gróf (Gent, 1862. augusztus 29. – Nizza, 1949. május 6.) belga flamand származású francia nyelvű drámaíró, költő, esszéíró. 1911-ben megkapta az irodalmi Nobel-díjat. Műveiben kiemelt szerepet kap a halál, illetve az élet jelentése. Színpadi darabjai a szimbolizmus fontos mérföldkövei.
Tartalomjegyzék |
Élete [szerkesztés]
Fiatalkora [szerkesztés]
Maeterlinck módos genti polgárcsaládba született, akik flamand származásuk ellenére franciául beszéltek. Apja, Polydore, közjegyző volt, aki a család birtokain lévő üvegházakkal szeretett foglalkozni, növénynemesítők körében máig ismert a "Polydore szőlő" és a "Maeterlinck őszibarack" révén. Anyja, Mathilde, igen gazdag családból származott.[1]
1874. szeptemberében beíratták a Sainte-Barbe jezsuita kollégiumba. Az intézmény vallásos szellemében megfelelően a francia romanticizmus alkotásait kigúnyolták, az iskola falain belül csak vallásos tárgyú darabokat lehetett előadni. Itteni élményei mély nyomot hagytak Maeterlinck-ben, ezt követően mély ellenérzés alakult ki benne a római katolikus egyházzal és általában minden szervezett vallással szemben.[2] Az iskolában ismerkedett meg Charles Van Lerberghe-gel és Grégoire le Royval, akikkel együtt kezdték írói pályafutásukat. Közösen fizettek elő a Jeune Belgique című belga szimbolista folyóiratra is.
Már tanulmányai alatt is verseket és rövid regényeket írt, de apja nyomására jogi tanulmányokat folytatott. A genti egyetem jogi karán 1885-ben szerzett diplomát, majd pár hónapot Párizsban töltött. Itt találkozott a szimbolita mozgalom képviselőivel, mint pl. Villiers de l'Isle Adam-al, aki később nagy befolyást gyakorolt Maerlinck műveire.
Pályafutásának kezdete [szerkesztés]
1886-ban jelent meg az első verseskötete, az Üvegházak (Serres chaudes ), majd 1889-ben anyja támogatásával első színpadi darabja, a Maleine hercegnő (Princess Maleine). Maeterlinck akkor került a rivaldafénybe, amikor a Maleine hercegnő lelkes, kissé túlzó kritikát kapott a párizsi Le Figaro tekintélyes irodalomkritikusától, Octave Mirbeau-tól 1890. augusztusában. A Shakespeare-i hatásokat mutató darabot Mirbeau rendkívül felmagasztalja, míg Maeterlinkc származását elhallgatja (ami nem meglepő: akkoriban Belgiumot Németország szövetségesének, a belgák franciáját pedig hibásnak tartották).
A rákövetkező években számos szimbolista darabot írt, amelyeket elsősorban a fatalizmus és a miszticizmus jellemzett, ilyen volt az Hívatlan vendég (L'Intruse, 1890), A vakok (Les Aveugles, 1890), a A hét hercegnő (Les Sept Princesses, 1891) és Pelléas és Mélisande (Pelléas et Mélisande, 1892). Ezt követően három, általa marionettdrámaként meghatározott színdarab következett: Alladine és Palomides (Alladine et Palomides), Családi kör (Intérieur ), Tintagiles halála (La Mort de Tintagiles, mindhárom 1894) közreadása után, amikor némileg lecsendesedni látszik az iránta táplált kezdeti hév, kiadja A szegények (vagy alázatosak) kincse (Le Trésor des humbles, 1896) című első esszékötetét, amelyben azóta is sokat idézett drámaelmélete (Mindennapi tragikum) mellett a csöndről, a lélek mélységeiről, a láthatatlanról értekezik.[3]
1895-ben kezdett viszonyt Georgette Leblanc francia énekesnővel és színésznővel. 1918-ig Leblanc nagy hatással volt munkájára, az Aglavaine és Sélysette (Aglavaine and Sélysette, 1895) darabjával kezdődően olyan nőalakokat alkotott, akik kezükbe veszik sorsukat. A színpadon Leblanc játszotta ezeket a szerepeket. Bár a miszticizmus és a metafizikai egész karrierje során befolyásolta munkáit, az egzisztencializmus lassanként felváltotta a szimbolizmust darabjaiban.[4]
1895-ben, szülei rosszallása ellenére, összeköltözött Leblanc-al és Párizs Passy kerületébe költöztek. Leblanc már házas volt, de a katolikus egyház nem volt hajlandó felbontani első házasságát. Ennek ellenére élénk társadalmi életet éltek, rendszeres vendég volt náluk Mirbeau, Jean Lorrain, Paul Fort. Ebben az időszakban született a Tizenkét dal (Douze chansons, 1896) verseskötet, A szegények kincse (1896), A méhek életéről (La Vie des abeilles, 1901) szóló esszé, illetve az Ariane és Kékszakáll (Ariane et Barbe-bleue, 1902) darab.[4] 1903-ban Maerlinck a belga kormánytól irodalmi kitüntetést kap (Triennial Prize for Dramatic Literature), amelyet 1893-ban már egyszer odaítéltek neki, de akkor visszautasította.[5]
Az első sikerek után [szerkesztés]
1906-ban Maerlinck és Leblanc Grasse-ba költöztek, ahol napjai nagy részét meditációval és sétákkal töltötte. Érzelmileg kezdett eltávolodni Leblanc-tól, ami depressziót váltott ki nála, nyugalmat keresve kibérelte a normandiai St. Wandrille apátságot.[6] Ekkor írta A virágok bölcsessége (L'Intelligence des fleurs, 1907) esszéjét, amelyben a korabeli politikáról értekezett és szocialista ideákat hirdetett. Ebben az időszakban született talán legnagyobb hatású műve is, A kék madár (L'Oiseau bleu, 1908). A Marie-Victoire (1907) és Mária Magdaléna (Marie-Magdeleine, 1910) darabok viszont nem kaptak jó fogadtatást, a kritikusok nem dicsérték a műveket és már nem tartották olyan isnpiráló hatásúnak, mint pályája leglelején.[7] Bár Leblanc megszervezte, hogy St. Wandrille-ben szabadtéri előadásokat tartsanak műveiből, Maeterlinck inkább csak azt érezte, hogy magánéletét megzavarják a betolakodók. Anyja 1910-es halála tovább súlyosbította depresszióját.[8]
1910-ben a Kék madár próbái során találkozott a 18 éves Renée Dahon színésznővel, aki aztán társául szegődött (Leblanc-kal együtt hármasban éltek 1918-ig). 1911-ben megkapta az irodalmi Nobel-díjat[9] 1913-ra már nyíltan hangoztatta szocialista nézeteit, és egy belgiumi sztrájk során a munkások pártját fogta az egyházzal szemben.[10] A miszticizmus tanulmányozása mellett a katolikus egyházat ostorozó esszéket írt, és a világtörténelem meghamisításával vádolta a katolikus egyházat. [11] 1914-ben opera omnia-ja felkerült az Index Librorum Prohibitorum-ra, a tiltott művek listájára.
Amikor 1914-ben Németország megszállta Belgiumot, Maeterlinck jelentkezett a francia idegenlégióba, de kora miatt elutasították. Ekkor Leblanc-kal együtt egy Nizza melletti villába költöztek, ahol élete következő évtizedét töltötte. Nizzában számos beszédet mondott, amelyekben a belga nép bátorságát dicsérte és a németek kollektív felelősségét hangoztatta. 1918-ban írta Stilmonde polgármestere (Le Bourgmestre de Stilmonde) című, élesen németellenes darabját, amelyet az amerikai sajtó a "nagy háború darabjának" kiáltott ki. 1922-ben megírta a Kék madár folytatását, Az eljegyzés (Les Fiançailles) darabot, amelyben a hősnő már egyáltalán nem hasonlít Leblanc-ra. [12]
1919. február 15-én feleségül vette Dahon-t, majd meghívták az Egyesült Államokba. Samuel Goldwyn felkérte, hogy írjon néhány forgatókönyv-vázlatot, ezek közül csak kettő maradt fenn. Az egyiket "A méhek élete" ihlette és amikor Goldwyn elolvasta az első pár oldalt, magából kikelve rohant ki az irodájából: "Atyavilág, a főhős egy méh!".
Az 1920-as években Maeterlinck egyre kevésbé volt összehangban korával, a korszakban írt drámái és esszéi (A holtak hatalma - La Puissance des morts, 1926; A nagy titok - Le grande secret, Berniquel, 1926) nyomtalanul eltűntek. 1925-ben Dahon-nal közös gyermekük halva született.
Munkássága [szerkesztés]
Bár drámái nagy sikert értek el, a korabeli kritika talán túlzó elragadtatással is fogadva, Shakespeare-t túlszárnyaló műként ítélve például a Melanie hercegnő-t[13], ezzel szemben Szerb Antal így értékeli: „A szecessziós édeskésség, túlzó finomkodás, felesleges lelki élet Maeterlinckben olyan arányokat ölt, hogy olvasása közben néha azt hisszük, egy Maeterlinck-paródiát olvasunk”.[14]
A darabok témája a lélek titokzatos mélysége, a kiismerhetetlen sors, melyet meseszerű keretbe ágyaz. Igen gyakran megjelenik a hallucináció, vízió motívuma is.
Első darabja, a Maleine hercegnő (La princesse Maleine, 1889) óriási siker: Octave Mirbeau, akinek semmi se tetszett, azt írja: „költőiségben eléri, sőt – merjem-e leírni – felülmúlja Shakespeare-nek legszebb sorait”. Hevesi Sándor úgy véli, a shakespeare-i „öntudatlan jellemek” drámája után a „homályos tudatú alakok drámáját teremtette meg”.
Ezutáni darabjainak középpontjában a halál, mint misztikus erő áll. A hívatlan vendég-ben (L'intruse, 1890) egy szülő anya életéért aggódnak a családtagok, s egyedül a vak nagyapa képes érzékelni „egy láthatatlan látogatót”, a Halált. A vakok-ban (Les aveugles, 1890) is megjelenik ez a motívum: „vak jobban lát, mint az élő, mert felfogja egy Magasabb Rendű jelenlétét.” Egy lelkész kiviszi sétálni az intézet vakjait, és pihenésük közben meghal. A vakok lépteket hallanak, s az egyetlen látót, a csecsemőt felemelik, hogy lássa a közeledőket. A léptek közéjük érnek, aztán semmi. A darab méltatói ma az abszurd dráma előfutárát látják benne.
Következő darabjaiban (Les sept princesses - 1890, Alladine et Palomides - 1892, Pelléas et Mélisande - 1892) már egyre több a kissé nehézkes elvonatkoztatás: a szereplők tudati szintjeinek a várkastélyok emeletei, földszintjei, pincéi felelnek meg. A Családi kör (Intérieur, 1892) ebből a szempontból szinte hibátlan: nincsenek zavaró elvonatkoztatások (ódon várkastélyok, kicsiny barikák, liliomok és nárciszok, rejtélyes államügyek stb.), amelyek valami magasabbrendűt jelentenek. A Pelléas-t Claude Debussy operája tette világhírűvé. Schönberg és Sibelius szimfóniát írtak belőle. A Tintagiles halálá-ban (La mort du Tintagiles, 1894) egy titokzatos, meg se jelenő királyné megfojtja unokáját. A királyné a darab misztikus-irracionális olvasatában maga a Halál.
Az Aglavaine és Sélysette (Aglavaine et Sélysette, 1896) a korábbiakhoz képest új témát hoz, a magasabb rendű szerelemét. Méléander és sógornője, Aglavaine egymásba szeretnek és azt képzelik, hogy kitalálták a magasabb rendű szerelmet. Méléander felesége, Sélysette, mivel úgy látja, Aglavaine jobban illik Méléanderhez, mint ő, öngyilkos lesz, hogy ne zavarja őket. Így sikerül boldogtalanná tennie a szerelmeseket, „s ez csak a szépség és boldogság e világra nem valóságát példázza Maeterlinck szerint.”[15]
Ezt követően drámái, ahogy Lukács megállapítja, egyre inkább közelítenek az operához. Az 1901-es Ariane és Kékszakállú (Ariane et le Barbe-Bleue) és Beatrice nővér (Soeur Béatrice) című műveivel kapcsolatban ő maga mondta, hogy elsősorban operaszövegkönyvnek készültek és senki se keressen bennük mélyebb tendenciákat. Ady Endre, aki nem ezeket, hanem a Monna Vanna című színpadi művet (1902) ismerte hamarabb, jogosan jegyzi meg, hogy „Monna Vannával az a baj, hogy nem csak lealkuvás Maeterlinck értékéből, hanem annak teljes megtagadása”. A Joyzelle (1903) neoromantikus regényes színmű, amely véget nem érő párjelenetekből áll. Modern korszatíra a Szent Antal csudája (Le miracle de Saint-Antoine, 1909): Szent Antal megjelenik a Földön a 20. század elején, és feltámaszt egy halott nőt, de megnémítja, hogy ne tudjon beszámolni a túlvilágról, a nő rokonai ezért rendőrt hívnak. A szentnek egyedül az öreg szolgáló, Virginie adja meg a tiszteletet. A kék madár (L'oiseau bleu, 1909) sokat vitatott mesejáték: többen Maeterlinck pályája zenitjének tartják, Kosztolányi Dezső viszont gyengébb darabnak. A darab filozófiai mondanivalója a Fausttal és a Peer Gynttel rokon: a valóság és igazság szembeállítása, a dolgok igazibb lényegének felidézése, az érzéki és az intellektuális önállósulása. A kék madár után következő színművek már nem az igaziak: Mária Magdolna (Marie Madeleine, 1910), Judas de Kheriath (1937), Le bourgmaistre de Stilmonde (1918), Berniquel (1929) .
Művei [szerkesztés]
Verseskötetei [szerkesztés]
- Melegházak vagy Melegházi virágok (1889)
- Tizenkét dal (1896)
- Tizenöt dal (1947)
Drámái [szerkesztés]
- La Princesse Maleine (1889)
- L'Intruse (1890)
- Les Aveugles ('1890)
- Les Sept Princesses (1891)
- Pelléas and Mélisande (1892)
- Alladine et Palomides (1894)
- Intérieur (1895)
- La Mort de Tintagiles (1894)
- Aglavaine et Sélysette (1896)
- Ariane et Barbe-bleue (1899)
- Soeur Béatrice (1901)
- Monna Vanna (1902)
- Joyzelle (1903)
- Le Miracle de saint Antoine (1904)
- L'Oiseau bleu (A kék madár) (ősbemutató 1909. szeptember 30-án)
- Marie-Magdeleine (1913) (először német nyelven adták elő 1910-ben)
- Le Bourgmestre de Stilmonde (1919, az ősbemutatóra 1918-ban Buenos Aires-ben került sor)
- Les Fiançailles (1922)
- Le Malheur passe (1925)
- La Puissance des morts (1926)
- Berniquel (1926)
- Marie-Victoire (1927)
- Judas de Kerioth (1929)
- La Princess Isabelle (1935)
- L'Autre Monde ou le cadran stellaire(1941)
- Jeanne d'Arc (1943)
Magyarul [szerkesztés]
- Monna Vanna (1902)
- A hívatlan vendég, A vakok (1902)
- Joyzelle (190?)
- Szent Antal csodája (1910, 1926)
- A kék madár (1911, 1961, 1987, 1991, 2000)
- Aglavaine és Sélysette (1911)
- Családi kör (1911)
- A vakok (1921)
- Mária Magdolna (1922[?])
- Tintagiles halála (1923 [1922])
- Pelléas és Mélisande. Válogatott drámák (1999)
Tudományos munkái [szerkesztés]
- A méhek élete (1912)
- A termeszek élete (1927, 1944)
- A hangyák élete (1930)
További alkotások, esszék [szerkesztés]
- Az eltemetett templom (Le temple enseveli, 1910)
- A kék buborékok
- A bölcsesség és a végzet (La sagesté et la déstine)
- A szegények kincse (Les traisors des humbles, 1919)
- A magas misztérium vagy A nagy titok (Le grande secret)
Magyar fordítói [szerkesztés]
- Kosztolányi Dezső, Bölöni György, Ábrányi Emil, Bárdos Vilmos, Lackfi János
Jegyzetek [szerkesztés]
- ↑ Bettina Knapp, Maurice Maeterlinck, (Thackery Publishers: Boston, 1975), 18.
- ↑ Knapp, 22-3.
- ↑ Elsüllyedt Nobel-díjasok, Magyar Narancs XX. évf. 1-2. szám - 2008-01-10
- ^ a b Knapp, 87-92.
- ↑ Knapp, 111.
- ↑ Knapp, 129.
- ↑ Knapp, 127-8.
- ↑ Knapp, 133-4.
- ↑ The Nobel-prize in Literature, 1911
- ↑ Knapp, 133-6.
- ↑ Knapp, 136-8.
- ↑ Knapp, 147-50.
- ↑ Hegedüs Géza: Világirodalmi arcképcsarnok: MAURICE MAETERLINCK
- ↑ Szerb Antal: A világirodalom története, Magyvető Kömyvkiadó, Budapest, 1989, ISBN 963-14-1484-1, 702. oldal
- ↑ Egri Péter
Irodalom [szerkesztés]
- Lukács György: A modern dráma fejlődésének története. XII. fejezet: Materlinck és a dekoratív stilizálás. Bp., 1967.
- Kosztolányi: Lángelmék. Budapest, 1941.
- Egri P. : Törésvonalak. 121. o. – 138. o. Gondolat, 1983.
- Almási Miklós: A modern dráma útjain. Gondolat, 1968.
- Szondi, Peter: A modern dráma elmélete. 4. fejezet. Gondolat, 2003.
További információk [szerkesztés]
- Maeterlinck a Világirodalom Arcképcsarnokában
- Maeterlinck pályája, belga honlapon
- Életrajza a Nobel-díj honlapján
- literatura.hu – Nobel-díjasok
- nobeldijasok.lap.hu
Kapcsolódó szócikkek [szerkesztés]
|
||||||||
