Arnold Schönberg

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Arnold Schönberg
Arnold Schoenberg la 1948.jpg
Arnold Schönberg
Született 1874. szeptember 13.
Bécs
Elhunyt 1951. július 13. (76 évesen)
Los Angeles
Nemzetisége osztrák
Foglalkozása zeneszerző

Arnold Schönberg (teljes nevén Arnold Franz Walter Schönberg, más írásmóddal Schoenberg) (Ausztria, Bécs, 1874. szeptember 13.USA, Los Angeles, 1951. július 13.) osztrák zeneszerző, a dodekafónia és a szerializmus technikájának megalkotója. Tanárként is a század legnagyobb hatású egyéniségei közé tartozott.

Ifjúsága[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Apja, Samuel Schönberg kis cipőbolt tulajdonosa volt Bécs II., akkoriban főként zsidók lakta kerületében; sem ő, sem a felesége nem volt különösebben muzikális. A család tagjai között akadt két hivatásos énekes, a zeneszerző bátyja, Heinrich Schönberg, ill. unokatestvére, Hans Nachod. Az utóbbi tehetséges tenor énekes volt, ő énekelte először Waldemar szerepét Schönberg Gurreliederében (Guerre-dalok; 1900-01). Schönberg még nem volt 9 éves, amikor megírta első kis darabjait két hegedűre, majd két hegedűre és brácsára írott vonóstriók kerültek ki a tolla alól. Meghatározó volt a találkozása Oskar Adlerral, a későbbi híres asztrológussal, aki arra biztatta, tanuljon meg csellózni, hogy barátai társaságában vonósnégyeseket játszhassanak. Schönberg azonnal hozzálátott a vonósnégyesek komponáláshoz. Hogy apja halála után (1890) a család anyagi helyzetén javítson, 1895-ig banktisztviselőként dolgozott. Ekkoriban barátkozott össze Alexander von Zemlinskyvel, az ígéretes fiatal zeneszerzővel, annak az amatőr zenekarnak a karmesterével, amelyben csellózott. Zemlinsky instrukciókkal látta el Schönberget a zeneszerzéssel, az összhangzattannal és az ellenponttal kapcsolatban. Ennek eredményeképpen született meg Schönberg első nyilvánosság előtt bemutatott műve, a D-dúr vonósnégyes (1897). A darabot, amelynek stílusán erősen érződik Brahms hatása, igen jól fogadta a bécsi közönség.

Az első érett művei[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Pályafutásának fontos állomása volt 1899. Ekkor írta meg Verklärte Nacht ("Megdicsőült éj") című vonósszextettjét, egy ízig-vérig romantikus programzenei alkotást, Richard Dehmel azonos című költeménye alapján. A programzenei jelleg és a szokatlan harmóniavilág miatt a művet csak 1903-ban mutatták be, a közönség heves elutasítása közepette. Ennek ellenére ez lett egyik legnépszerűbb szerzeménye, mind eredeti formájában, mind pedig a későbbi vonószenekari változatban. Anyagi okokból 1901-ben Berlinbe költözött. Feleségül vette barátja húgát, Mathilde von Zemlinskyt, és az Überbrettl nevű művészkabaré zeneigazgatójaként helyezkedett el, de ő volt a társulat komponistája és karmestere is. Ezt a munkát azonban sem anyagilag, sem művészileg nem találta kielégítőnek. Richard Strauss zeneszerző segítségével tanári álláshoz jutott a Stern Konzervatóriumban, és közbenjárásával elnyerte az Általános Német Zeneegylet Liszt-ösztöndíját. Bécsbe visszatérvén 1903-ban megismerkedett Gustav Mahler osztrák zeneszerzővel, aki feltétlen híve és támogatója lett. Schönberg következő jelentős alkotása a d-moll vonósnégyes (1904; op. 7) volt. A kompozíció sűrű zenei szövete és szokatlan formája (a klasszikus négytételes vonósnégyesforma helyett egyetlen, megszakítás nélkül előadott, közel 50 perces darab szólal meg) ugyancsak megnehezítette befogadását az 1907-es bemutatón. Hasonló formában íródott az E-dúr kamaraszimfónia is (1906), amelyben hátat fordít az óriási posztromantikus zenekarnak. A művet 15 főből álló kamaraegyüttes szólaltatja meg, s ez akkoriban még meglehetősen szokatlannak számított.

Továbblépés a tonalitástól[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Eddig Schönberg minden műve szigorúan tonális volt, vagyis a darabok egy bizonyos hangnemben íródtak, egy bizonyos hang köré felépítve. Amint azonban a harmóniák és a dallamok egyre összetettebbé váltak, a tonalitásnak már nem volt olyan fontos szerepe. 2. vonósnégyesének(1907-08) utolsó tételében nemcsak eljutott a tonalitás határáig, hanem meg is haladta azt. Ez a műve azért is úttörőnek számít a műfajban, mert az első olyan vonósnégyes, amelyben énekszólam található. A Három zongoradarab (1909; op. 11) az első olyan kompozíció, amely teljes egészében szakít a tonalitás elvével.

Általában atonálisnak nevezik azokat a műveket, amelyekben nincs egyetlen tonális központ, és a hangok harmóniai vagy dallamkombinációja előfordulhat bárminemű korlátozás nélkül (maga Schönberg szívesebben használta a "pántonális" megjelölést). Legfontosabb atonális szerzeményei közé tartozik az Öt zenekari darab (1909; op. 16), az Erwartung (Várakozás; 1924; op. 17) című monodráma szoprán hangra és zenekarra, a Pierrot Lunaire (1912; op. 21, 21 énekbeszéd ("melodráma") kamarazenekari kísérettel), a Die glückliche Hand (A sors keze; 1924; zenés dráma, op. 18) és az 1917-ben elkezdett Die Jakobsleiter (Jákob létrája) című befejezetlen oratóriuma. Ekkoriban már kezdték elismerni korábbi műveit. 1913. február 23-án Bécsben előadták Gurrelieder című dalciklusát. A terjedelmes kantáta megszólaltatásához igen nagy létszámú vokális és hangszeres előadói gárdára van szükség. Mahler 8. (Esz-dúr) szimfóniája (Ezrek szimfóniája) mellett Schönberg Gurreliedere a posztromantikus stílus legkiemelkedőbb példája. A darabot óriási lelkesedéssel fogadta a közönség. Megélhetési gondjai miatt 1911-ben újból Berlinbe költözött, de 1915-ben a háborús állapotok miatt vissza kellett térnie Ausztriába, és katonai szolgálatra kellett jelentkeznie Bécsben. 1916-17-ben több rövidebb időszakot töltött az osztrák hadseregben, majd egészségügyi okokból végleg fölmentették. A háborús években szinte alig szerzett zenét. Tevékenységében részben katonai szolgálata gátolta, részben ekkor mindenekelőtt azzal foglalkozott, hogyan tudná megoldani a tonalitástól való eltávolodás adta szerkezeti problémákat. Egy olyan új rendezőelvet akart bevezetni, amelynek segítségével a rendelkezésére álló gazdag harmónia- és dallamvilágot megfelelően kezelheti. Ezt végül 1921 júliusában találta meg a tizenkét, csak egymásra vonatkoztatott hanggal való komponálás módszerében. Ekkor kezdett el dolgozni első tizenkét hangú (dodekafón) darabján, az op. 25-ös Zongoraszviten, és ennek az elvnek alkalmazásával írta meg a sokak által legjelesebb alkotásának tartott operáját, az 1903-ban elkezdett Moses und Aron-t ("Mózes és Áron"). Schönberg ezután is alkalmazta a tizenkét hangú kompozíciós technikát, bár időről időre visszatért a hagyományos tonalitáshoz, mondván, hogy "még sok jó zenét kell megírni C-dúrban". Későbbi tonális szerzeményei többek között a Szvit vonószenekarra (1934), az Orgonavariációk egy recitativóra (1940; op. 40) és a Téma variációkkal fúvószenekarra (1943; op. 43 A).

Az első világháború után[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az első világháború után zenéjét egyre szívesebben fogadták, de az általa kifejlesztett tizenkét hangú kompozíciós technika továbbra is heves vitákat váltott ki. 1925-ben meghívást kapott a berlini Porosz Művészeti Akadémia zeneszerzői mesteriskolájának vezetésére. Úgy látszott, hogy pályafutásának csúcsára ért: tanári tevékenységét elismerték, és egymás után születtek fontos művei: a 3. vonósnégyes (1921; op. 30), a Von Heute auf Morgen (Máról holnapra; 1928-29, bemutató: 1930) című opera, a Begleitungsmusik zu einner Lichtspielszene (Kísérőzene egy filmjelenethez; 1929-30). A nemzetiszocializmus uralomra jutása (1933) után elbocsátották az akadémiáról. Rövid párizsi tartózkodása idején visszatért ifjúkorában elhagyott zsidó vallásához, majd az USA-ba emigrált. Bostonban a Maikin Konzervatóriumban kapott állást, 1934-ben pedig Kaliforniába költözött, s ott töltötte élete hátralévő részét. 1941-ben amerikai állampolgár lett.

Az Amerikai Egyesült Államokban[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Legfontosabb amerikai munkái a dodekafónia módszerének egyre tökéletesebb és szabadabb alkalmazásáról tanúskodnak. E korszak kiemelkedő alkotása többek között a Hegedűverseny (1934-36; op. 36), a 4. vonósnégyes (1936; op. 37), a Zongoraverseny (1942; op. 42), valamint a Fantázia hegedűre zongorakísérettel (1949; op. 47). Több zsidó vonatkozású műve is született ekkor, például a Kol Nidre vegyeskarra, beszélőre és zenekarra (1938; op. 39), valamint az Előjáték a Genezis-szvithez zenekarra és vegyes karra (1945; op. 44).

Schönberg sírja Bécsben

Tanárként[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A Dél-kaliforniai (1935-36), majd Los Angelesben a Kaliforniai Egyetem (1936-44) tanára volt. Schönberg korának egyik legnagyobb hatású zenepedagógusa is volt. Ismertebb tanítványai: Alban Berg,John Cage, Hanns Eisler, Lou Harrison,Nikos Skalkottas, Anton Webern.

Emlékezete[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Sírja a bécsi Zentralfriedhofban található.

Források[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Bibliográfia[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • Josef Rufer: The Works of Arnold Schönberg (1962)
  • Dika Newlin: Bruckner Mahler Schönberg (javított kiadás, 1978)
  • H. H. Stuckenschmidt: Arnold Schönberg (1959)
  • Willi Reich: Schönberg: A Critical Biography (1971)
  • Eberhard Freitag: Arnold Schönberg mit Selbstzengnissen und Bilddokumenten (1994).

Magyar nyelven[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • Arnold Schönberg: A zeneszerzés alapjai (Zeneműkiadó Budapest 1971)
  • Arnold Schoenberg levelei (válogatta és szerkesztette Erwin Stein, Zeneműkiadó Budapest 1974)
  • Arnold Schoenberg: A tizenkétfokú komponálás előzményeiről, in: Fábián Imre: A huszadik század zenéje, Zeneműkiadó Budapest 1966)
  • Arnold Schoenberg: Komponálás tizenkét hanggal, in: Fábián Imre: A huszadik század zenéje, Zeneműkiadó Budapest 1966)
  • Arnold Schoenberg: Leverkühn Zwölfton-gulyása, in: Fábián Imre: A huszadik század zenéje, Zeneműkiadó Budapest 1966)
  • Arnold Schoenberg: Az új zenéről, in: Fábián Imre: A huszadik század zenéje, Zeneműkiadó Budapest 1966)