Dodekafónia

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából

A dodekafóniát (Zwölftontechnik, twelve-tone technique) más néven tizenkét fokú technikát – mint kompozíciós eljárást – Arnold Schönberg (kb. 1920-tól) fejlesztette ki. Egy új rendszer volt a cél, amely helyettesíteni tudja az addigi tonális harmóniák fölényét. Az egyszerűbb kromatikus skálát használja (aisz=b). A XX. század elején a második bécsi iskola égisze alatt Schönberg tanítványaival – Anton Webern és Alban Berg – dolgoztak új zenei fejlesztéseken –, a szabad atonalitás után a dodekafónián. Később a tanítványok függetlenül módosítják és fejlesztik tovább az új technikát.

Schönberg a temperált félhangskála 12 hangját egyenrangúként kezeli a dodekafón komponálás során. 12 hangú sorokkal (Reihe) dolgozik. A módszer – melyben nem a hallás az elsődleges komponálási tényező, hanem a strukturális törvényszerűségek – nagy szabadságot ad a zeneszerzőknek. Dodekafóniája először 1921-ben a Klaviersuite-ben op. 25 jelenik meg.

Josef Matthias Hauer is részt vesz egy másfajta 12 fokú technika kidolgozásában (1919-től), de módszere nem terjed el. Hauer ún. tropusokat használ (két hat hangból álló csoport 44 lehetséges kombinációban). Nála ezek jelentik a kompozíciós alapot.

Tizenkét hangú sorozatok a zenében[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Schönberg zenei sorozatokat használ. Sorozatokat bármiből lehet létrehozni, ezt zeneivé téve – a sorozat tagjaihoz hangokat rendelve – új, az eddigi megszokottól alapvetően különböző komponálási módszer jön létre: a szerializmus. A dodekafónia tizenkét hanggal való komponálást jelent. Ezeket a hangokat sorba rendezve a szerializmus korai formája jelenik meg Schönbergnél.

A 12 hangú sort minden műhöz újonnan találják ki. Az alap sor rögzíti a 12 hang helyét, illetve a hangközöket. Az így kapott – kromatikus skálából kiválogatott – hangok sorának négyféle formája van (kottapélda):

  • alapforma
  • rákfordítás, vertikális tükrözéssel avagy az alapformát visszafelé olvasva
  • tükörfordítás, minden hangköz horizontális tükrözésével
  • tükörrák

4reihe

Ennek a négy formának minden hangja transzponálható külön-külön felfelé illetve lefelé félhangonként. Így transzponálható az összes sor 11-féle módon, majd a transzponált sorok is a négyféle alapvető formát kaphatják meg. Egy kompozíciós mű, építkezéséhez így kap 48 Reihét (sort). A 48 Reihe egymás alá írva függőlegesen olvasva akkordokat ad ki, így gazdagítható a horizontális dallamvezetés. Az alapforma 12 hangjából való építkezés lehetővé teszi minden hang ismétlésének elhalasztását, ameddig csak lehetséges, mivel a dodekafónia egyik alapszabálya szerint addig nem ismétlődhet meg egy hang a sorból, míg a többi 11 meg nem szólalt. A sorozaton belüli hangközök meghatározzák az egész darab jellegét.

A korai (szabad) tizenkétfokúság (dodekafónia) különbözik a szeriális tizenkét fokúságtól, mivel az előbbi a hangnak csak az egyik paraméterét, a hangmagasságot illetve a hangmagasságviszonyokat határozza meg, s ezt rendezi sorokba, addig az utóbbi már más hangparaméterekre – a hangok dinamikája, időtartama és hangszíne – is kiveti a soros rendszert.

Témák és dallamok létrehozása sorokkal[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Legalapvetőbb lehetőség az alapsor és annak variációi. Azonban általában a Reihét egy tizenkét hangú témából nyerik, majd az így kapott sort használják alapanyagként komponálás során. Harmóniát többféle módon (pl. a sorok rétegzésével) lehet létrehozni. Ilyenkor több Reihe szólal meg egy időben.

Sorrétegzéskor tizenkét fokú mező jön létre.

A hangsorokat megtörni is lehet. Sortöréskor egy-egy Reihéből kiemelve bizonyos hangokat és áttéve a dallam más szakaszába, megengedett.

A Reihe hangjainak együtthangzását nem szabályozza semmi. A hangsorozat szélsőséges sűrítése a tizenkét fokú akkord. A 12 hangú technika a 12 hang egyenrangúsága révén megakadályozza a tonális központok kialakulását, emellett a sor egymást követő hangjainak egyidejű megszólaltatása során is harmónia keletkezik.

A dodekafónia továbbgondolása[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Schönberg 12 fokú zeneszerzési technikája Németországban és Ausztriában a II. világháború előtt többnyire csak fiatal komponisták figyelmét keltette fel. Ernst Krenek volt talán az egyetlen széles körben ismert zeneszerző a szűk körön kívül, aki elfogadta ezt a rendszert (erre épülő operája Karl V. 1933). Később Igor Stravinsky is soros eljárásokat használ. In memoriam Dylan Thomas című műve (1954) az egyik korai soros darabja.

A dodekafónia a szeriális zene előzményének tekinthető. A tizenkét fokú technika csak a hangmagasságot és a hangok egymás közti viszonyát szabályozza. A Reihe-gondolkodás kiterjesztése más hangparaméterekre, mint a hang időtartama (metrikai és ritmikai sorok), hangerő (dinamikai jelek sora) és hangszín (sorba rendezett hangszeres színértékek illetve hangszerösszeállítás-sorok) 1950 után a szeriális zene kialakulásához vezetett.

Dodekafón eljárást alkalmazó szerzők[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Források[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • Ez a szócikk részben vagy egészben a Zwölftontechnik című német Wikipédia-szócikk fordításán alapul. Az eredeti cikk szerkesztőit annak laptörténete sorolja fel.
  • Ez a szócikk részben vagy egészben a Twelve-tone technique című angol Wikipédia-szócikk fordításán alapul. Az eredeti cikk szerkesztőit annak laptörténete sorolja fel.
  • SH Atlasz – Zene (2007 Athenaeum)
  • Oxford Music Online