Le Figaro

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Le Figaro
Adatok
Típus napilap
Formátum 600 mm x 425 mm

Ország  Franciaország
Alapítva 1826. január 15.
Napilapként:
1866. november 16.
Ár 1,30
szombati szám: 4,50
Tulajdonos Socpresse (Dassault Communication)
Főszerkesztő Étienne Mougeotte
Szerkesztő Nicolas Beytout
Nyelv francia
Székhely 14 Boulevard Haussman F-75009 Paris

ISSN 0182-5852
Weboldal

A Le Figaro napjainkban az egyik vezető jobboldali, illetve közép-jobboldali nézeteket valló francia napilap. Jelmondata: „Sans la liberté de blâmer, il n'est point d'éloge flatteur” („Ahol tilos a kritika, ott őszinte dicséret sincsen.”) A Figaro egy Beaumarchais-karakter, a Sevillai borbély, a Figaro házassága, és A bűnös anya című színművek szereplője.

A lap története a kezdetektől[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az újságot X. Károly uralkodása idején, 1826. január 15-én jelentette meg először Maurice Alhoy sanzonénekes az író és politikus Étienne Arago közreműködésével. Ez idő tájt még csupán párizsi megjelenésű szatirikus hetilap volt, formáját tekintve négy oldalas, kisméretű lapokkal. Ekkoriban még jellemző volt a megjelenések gyakori elmaradása. Első szerkesztői Félix Davin, Léon Gozlan, Auguste Jal, Jules Janin, Alphonse Karr, Nestor Roqueplan, George Sand és Jules Sandeau voltak.

1830-ban az újság éles bírálatot közölt Polignacról, egyszerű léleknek titulálva, és határozott állást foglalt a Júliusi Forradalom mellett. Ennek ellenére a lap továbbra is sikeresen őrizte szabad szellemiségét, majd Henri Latouche főszerkesztősége alatt egyre kritikusabbá vált az 1830-tól 1848-ig tartó Júliusi Monarchiával (Polgárkirálysággal) szemben.

1833-tól 21 évig szünetelt az újság kiadása; ezalatt az idő alatt kilenc kudarccal végződő próbát tettek annak újraélesztésére. Majd 1854-ben Hippolyte de Villemessant vezényletével ismét megjelent a Figaro; továbbra is elsősorban párizsi, és irodalmi jellegű lapként. Hippolyte de Villemessant körülvette magát a kor tehetséges íróival, szerkesztőivel, és különböző újításokat eszközölt; többek között állandó rovatok indítását, mint a gyászjelentések, vagy a szerkesztői levelek. Ő vezette be az Échos című rovatot, mely a hetilap legnagyobb sikerét aratta szójátékaival, anekdotáival, illetve az itt közölt pletykákkal. 1856-ban a Figaro sikerein felbuzdulva Villemessant a lapmegjelenés sűrűségének megduplázása mellett döntött – ezek után szerdán- és vasárnaponként jelent meg. 1866. november 16.; az újraindítást követő 12. évben Hippolyte de Villemessant napi megjelenésűvé változtatta az újságot, melynek sikere többek között annak volt köszönhető, hogy a vitát keltő témák elkerülésével sikeresen menekülhetett meg a cenzúrától is – egészen 1867-ig, amikor megjelent a Figaro Politique, melynek hasábjain rövid időre szabadjára engedte szatirikus írástudományát Henri Rochefort; ezzel hamar felhívva a cenzúra figyelmét is. Ennek hatására Hippolyte de Villemessant elindította a La Lanterne című újságot Rochefort részére.

1871-ben a Párizsi kommün idején a lap az aktuális rendszerrel ellenkező állásfoglalásának adott hangot, minek következtében az első Kommün által beszüntetett napilappá vált, mely ismételt kiadásaival végül mégis diadalt aratott, ezáltal közönsége az arisztokrata körökből kitevődő olvasótáborral gyarapodott. 1875-ben az idősödő Hippolyte de Villemessant átadta posztját Francis Magnard-nak, aki fekete keretes lapszámal tisztelgett a rendkívül tevékeny lapigazgató előtt Monte Carlo-i halála után 1879. április 17-én.

1897-ben a Dreyfus-ügy kapcsán jelentette meg első írását Émile Zola a Figaro hasábjain. Az 1909. február 20-án Filippo Tommaso Marinetti a Le Figaroban tette közzé A futurizmus című művét, a stílusirány híres manifesztumát. 1914. március 16-án Gaston Calmette főszerkesztőt meggyilkolta Henriette Caillaux, miután a lap – egyik leközölt cikkében – pénzügyminiszter-férjét nevezte meg felelősként egy sajtóhadjáratban.

1922-ben az újság a parfümgyáros Francois Coty kezébe kerül, aki 1928-ban L’Ami du peuple címen folytatta a lapkiadást. Coty a szélsőjobboldali politikai nézetek elkötelezett követője volt, főképp a fasiszta Francia Szolidaritás Pártjáé. Ezzel együtt a két világháború közötti időben a napilap megőrizte nagyvilági szellemiségét. 1929-ben a Figaro ismét Le Figaro címen jelent meg, hasábjain az első keresztrejtvényekkel gyarapodva.

1934-ben Lucien Romier vált a lap főszerkesztőjévé, irodalmi szerkesztője Pierre Brisson lett. Ketten létrehoztak egy remek szerkesztői gárdát a következő szakemberek közreműködésével; François Mauriac, Georges Duhamel, Jean Giraudoux, Tristan Bernard, André Maurois. Ezidőtájt jelentek az első fotók az újságban; a szerkesztőbrigád előszeretettel alkalmazta ezt az újítást.

1939 folyamán komoly tudósítások jelentek meg a lap hasábjain az etiópiai háborúról, a kínai-japán háborúról, illetve spanyolországi háborúról. Az újságot cenzúrázták, de folytatódott a lapkiadás Tours-ban.

1940 során a napilap székhelye áttevődött Bordeaux-ba, Clermont-Ferrand-ba, majd Lyon-ba. A lapkiadás itt folytatódott a második világháború alatt is egészen az 1942-es német megszállásig.

1944-ben ismét Párizsban jelent meg a lap Francois Mauriac Charles de Gaulle-ról szóló vezércikkével, ezáltal a kommunista-szocialista állásponttal szembehelyezkedő tábor vezérlapjává válva. A nyomtatott példányszám 1945-re elérte 213 ezret, de az olvasóközönség ennél jóval többre tartott igényt.

1946-ban Littéraire címmel megjelent többek között Pierre Brisson, Paul Claudel, Colette és Julien Green közreműködésével egy ingyenes irodalmi hetilap, ami 1947-ben már Le Figaro Littéraire címen futott.

1950-ben Francois Coty felesége eladta a Le Figaro-részvényei felét Jean Provuost-nak, aki az 1970-es évek elejére, Pierre Brisson halála után sikeresen szert tett a többségi tulajdonra.

1978-ban megjelent a napilap hétvégi kiadása, a Le Figaro Magazine, amit a baloldali sajtó erősen támadott.

Le Figaro az Interneten[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

2006. február óta létezik a lap internetes változata a www.lefigaro.fr, mely a megjelenése után két évvel, 2008. februárjában előzte meg első alkalommal a Le Monde internetes honlapjának látogatottságát, ezzel az első számú általános információs oldallá lépve elő.[1]

Le Figaro-mellékletek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Napjaink Le Figaro-ját minden nap különböző mellékletek kísérik; a Le Figaro Économie, illetve a Le Figaro Et Vous. Ezen kívül a hét különböző napjain további mellékletekkel jelenik meg az újság:

  • Hétfőn a Le Figaro Réussir
  • Szerdán a párizsi régió szabadidős programokat ajánló magazinja a Le Figaroscope
  • Pénteken egy 8 oldalas irodalmi melléklet, a Le Figaro Littéraire
  • A szombati szám a legnagyobb terjedelmű; Le Figaro Magazine, Madame Figaro és a TV Magazine

A Le Figaro főszerkesztői[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • 1879-1914: Francis Magnard, Fernand de Rodays, Jules Cornély, Gaston Calmette
  • 1930-1934: Alfred Capus, Robert de Flers, André Chaumeix, Lucien Romier, Francois Coty
  • 1934-1964: Pierre Brisson

A lap neves munkatársai – a teljesség igénye nélkül[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Jegyzetek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  1. A Nielsen Médiametrie és a Netratings felmérései alapján

Felhasznált adatforrás[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]