Cooper Car Company

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Cooper
Teljes név Cooper Car Company
Székhely Surbiton, Surrey, Egyesült Királyság
Alapító(k) Charles Cooper, John Cooper
Jelentős versenyzők Egyesült Királyság Stirling Moss
Franciaország Maurice Trintignant
Ausztrália Jack Brabham
Új-Zéland Bruce McLaren
Egyesült Királyság John Surtees
Mexikó Pedro Rodríguez
Ausztria Jochen Rindt
Motorok Bristol, Alta, Climax, Maserati, BRM
Gumik Dunlop, Firestone, Goodyear
Formula–1-es szereplése
Első verseny Monaco 1950-es monacói nagydíj
Utolsó verseny Monaco 1969-es monacói nagydíj
Versenyek száma 129
Konstruktőri világbajnoki címek 2 (1959, 1960)
Versenyzői világbajnoki címek 2 (1959, 1960)
Győzelmek 16
Első rajtkockák 11
Leggyorsabb körök 14

A Cooper Car Company egy brit versenyautó-vállalat volt, amely az 1950-es és 1960-as években az egyik legsikeresebb Formula–1-es csapat volt.

Története[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Kezdetek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Cooper T43

Charles Cooper és fia, John Cooper 1946-ban kezdett el saját versenyautókat építeni. Az első versenyautót még a családi surbitoni garázsukban építették. Megépítették a Cooper 500-as modellt, amely viszonylag olcsó volt, így privát versenyző indult vele. A Cooper autókal az 1940-es évek végén Stirling Moss és Peter Collins is sikeresen szerepelt. Az első Cooper, amely a Formula–1-ben indult, a T12-es modell volt. V2-es, 1,1 literes JAP motorral volt felszerelve, az 500-ashoz hasonlóan már ebben is a pilóta mögött foglalt helyet az erőforrás. Harry Schell indult vele az 1950-es monacói nagydíjon, de már a verseny első körében kiesett.

Az 1952-es Formula–1 világbajnokságra megépítették a kétliteres, Bristol motorral meghajtott T20-ast, amellyel Mike Hawthorn a brit nagydíjon harmadik lett. 1953-ban megalapították a Cooper Car Companyt. 1955-től Jack Brabham is részt vett az új T40-es modell tervezésében, Owen Maddock mellett. Brabham az 1955-ös brit nagydíjon részt vett az autóval, de csak a 25. helyre kvalifikálta magát. Ideje 27 másodperccel volt rosszabb a pole pozíciónál. 1957-ben Maddock megalkotta a T43-ast, amelyet már a Coventry Climax motorja hajtott. Brabham a negyedik helyen végzett a monacói nagydíjon.

Sikerek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az autó versenyképességét látva a Cooper úgy döntött, hogy 1958-ban a teljes szezonban részt vesznek. Ebben az évben írták ki először a konstruktőri világbajnokságot is. Az évad első versenyén Stirling Moss a Rob Walker Racing Cooper T43-asával megszerezte a farmotoros autók első győzelmét. Moss ezután elhagyta csapatát, helyét Maurice Trintignant vette át. A francia ezután győzött a monacói nagydíjon, a Cooper T45-össel. A Cooper a harmadik helyen zárta az évet 31 ponttal.

1959-ben Jack Brabham győzött a Monacóban és Aintree-ben, míg Moss Portugáliában és Olasországban Rob Walker csapatával, Bruce McLaren pedig az évadzáró amerikai nagydíjon. Brabham megszerezte első világbajnoki címét a T51-essel, a Cooper pedig győzött a konstruktőri bajnokságban. A Cooper győzelmei elavulttá tették az előtte uralkodó orrmotoros autókat, és három év múlva már az összes csapat középmotoros autót használt. 1960-ban megépítették a T53-ast. Az évadnyitó argentin nagydíj Moss indult az első helyről, végül McLaren nyerte a versenyt. Brabham a szezon közepén sorozatban győzött öt nagydíjon (Hollandia, Franciaország, Nagy-Britannia, Portugália), ennek köszönhetően ismét világbajnok lett. A Cooper 48 ponttal magabiztosan nyerte a konstruktőri bajnokságot.

Új szabályok, visszaesés[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Cooper-Climax T60

1961-ben a motorok hengerűrtartalmát mindössze másfél literre korlátozták. Erre a Ferrari készült fel a legjobban (immár ők is farmotoros autóval indultak), míg a Climax nem készített elég erős motort. A Cooper ezévben egyetlen győzelmet sem aratott, McLaren egy dobogós helyet szerzett, Brabham pedig egyszer indult a pole pozícióból Wakins Glenben. A konstruktőri negyedik helyet szerezték meg. 1962-ben Brabham elhagyta a Coopert, és saját csapatot alapított, Bruce McLaren lett az elsőszámú versenyző. 1962-ben megnyerte a monacói nagydíjat, és a világbajnokság harmadik helyén végzett. A csapat 1963-ban és 1964-ben is ötödikként végzett a Lotus, a BRM, a Brabham és a Ferrari mögött. John Cooper egy közúti balesetben súlyosan megsérült. Apja halála után, 1965 áprilisában eladta a Cooper csapatot a Chipstead Motor Groupnak.

1965-ben a Coopernél kezdte Formula–1-es pályafutását a későbbi világbajnok, Jochen Rindt illetve Ron Dennis, aki az osztrák versenyző mérnöke volt. A csapat lemaradásának oka az autó alváza volt. A Lotus önhordó karosszériáját több csapat is átvette már. Owen Maddock kitartott a hagyományos alváztípusnál, de ez már elavulttá vált (T66, T73, T59 és T77).

Cooper-Maserati T86

1966-ban az új tervező Derrick White lett. Megalkották az első monocoque-vázas modellt, a T81-est, emellett a Maserati V12-es motorjaira tértek át a 3 literes formula első évében. Bár a monacói nagydíjon nem szereztek pontot, Rindt a belga nagydíjon második lett, amit még több dobogós hely követett. A bajnokság közben John Surtees a csapathoz igazolt a Ferraritól, az év végén pedig győzött a mexikói nagydíjon. 6 dobogós helyezéssel, egy pole-lal, egy győzelemmel és 30 ponttal a csapat a konstruktőri harmadik helyet szerezte meg.

Az 1967-es évben Rindt és Pedro Rodríguez volt a csapat versenyzője, de a csapat számos privát versenyzőnek is szálított régebbi autót (T79, T77). Rodríguez meglepetésre megnyerte a dél-afrikai nagydíjat, a sikercsapat utolsó győzelmét aratva. A helyi John Love saját Cooper T79-esével a második helyen végzett. A csapat az év végén 28 pontot gyűjtve harmadik lett a Lotus és a Brabham mögött. Már a szezon közepén el akartak indulni a T86-ossal, de csak az évad végén debütált az új autó (Rindt negyedik lett vele az olasz nagydíjon).

Az 1968-as év nem sikerült olyan jól, mint várták, ugyanis a BRM V12-es motorjai nem hozták meg a kívánt eredményt. A spanyol nagydíjon Brian Redman, Monacóban Lucien Bianchi volt harmadik, aki ezzel a Cooper utolsó dobogós helyezését szerezte. A csapat az év végén visszavonult a sportágból. Formula–1-es Cooper autóval Vic Elford állt utoljára rajthoz az 1969-es monacói nagydíjon.

A Formula–1-en kívül a csapat a Mini Cooperrel az 1960-as években raliversenyeken is sikeresen szerepelt.

Formula–1-es eredmények[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Jelmagyarázat: D =Dunlop, G =Goodyear, F =Firestone A félkövérrel jelzett versenyző abban az évben világbajnok lett.

Évad Modell Gumi Motor Versenyzők Helyezés
1968 T81B, T86, T86B, T86C F
G
BRM,
Maserati
UK Brian Redman
Olasz Ludovico Scarfiotti
Belga Lucien Bianchi
UK Vic Elford
Francia Johnny Servoz-Gavin
UK Robin Widdows
7. (14 pont)
1967 T81, T81B, T86 G Maserati AUT Jochen Rindt
MEX Pedro Rodríguez
UK Alan Rees
UK Richard Attwood
Belga Jacky Ickx
3. (28 pont)
1966 T81 G Maserati USA Richie Ginther
AUT Jochen Rindt
NZL Chris Amon
UK John Surtees
MEX Moises Solana
3. (30 pont)
1965 T77, T73 D Climax NZL Bruce McLaren
AUT Jochen Rindt
5. (14 pont)
1964 T73, T66 D Climax NZL Bruce McLaren
USA Phil Hill
5. (16 pont)
1963 T66 D Climax NZL Bruce McLaren
Dél-Afrika 1928-1994 Tony Maggs
5. (25 pont)
1962 T55, T60 D Climax NZL Bruce McLaren
Dél-Afrika 1928-1994 Tony Maggs
USA Tim Mayer
3. (29 pont)
1961 T55, T58 D Climax AUS Jack Brabham
NZL Bruce McLaren
4. (14 pont)
1960 T51, T53 D Climax AUS Jack Brabham
NZL Bruce McLaren
USA Chuck Daigh
UK Ron Flockhart
Világbajnok (48 pont)
1959 T51 D Climax AUS Jack Brabham
NZL Bruce McLaren
USA Masten Gregory
Olasz Giorgio Scarlatti
Világbajnok (40 pont)
1958 T44, T45 D Climax AUS Jack Brabham
NZL Bruce McLaren
UK Jack Fairman
UK Roy Salvadori
UK Ian Burgess
3. (31 pont)


További információk[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Commons
A Wikimédia Commons tartalmaz Cooper Car Company témájú médiaállományokat.


Előző világbajnok:
Vanwall
Formula–1-es világbajnok
1959-1960
Formula–1-logó Következő világbajnok:
Ferrari