Charles Conrad

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Charles Conrad
Conrad-c.jpg

Született 1930. június 2.
Philadelphia
Elhunyt 1999. július 8. (69 évesen)
Nemzetiség  Egyesült Államok
Egyéb beosztás Berepülőpilóta
Rendfokozat Őrnagy, US Navy
Űrben töltött idő 49 nap 3 óra 38 perc
Beválogatás 1962. („Új Kilencek”)
Repülések Gemini5insignia.png Gemini–5
Gemini 11 patch.png Gemini–11
AP12goodship.png Apollo–12
Skylab1-Patch.png Skylab–2

Charles „Pete” Conrad (1930. június 2.1999. július 8.) amerikai űrhajós, egyben a harmadik olyan ember volt, aki járt a Holdon. Az űrkutatás korai időszakában, a Gemini-, Apollo- és Skylab-program során összesen négyszer járt a világűrben.

Ifjú évei[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Charles „Pete” Conrad 1930. június 2-án született Philadelphiában Charles Conrad és Frances De Rappelage Vinson harmadik gyermekeként, egyben első fiúgyermekként, egy tehetős ingatlanbefektető és bankár családba. A névválasztásban és későbbi furcsa nevében az elsőszülöttségének nagy jelentése volt: édesapja ragaszkodott hozzá, hogy a család első fia az ő nevét viselje, ám édesanyja hallani sem akart másról, minthogy az ő fia csak Peter lehet. Ebből a csatából egy kompromisszum vezetett ki, az anyakönyvbe és a hivatalos dokumentumokba „Charles” került, míg a mindennapok számára „Pete” volt a kis Conrad.

A gyermekéveire a nagy gazdasági világválság volt a legnagyobb hatással, a család tönkre is ment a recesszióban, ráment még a saját tulajdon házuk, végül az édesanya testvérének jóvoltából kapott kis házban húzták meg magukat. A viszontagságok olyannyira megviselték az édesapát, hogy Conrad 12 éves korában elhunyt.

Conrad iskolás évei is problémákkal kezdődtek, a kisfiúnak meg kellett küzdenie a diszlexiával. Bár éles eszű fiú volt, a tanulásban nagyban hátráltatta az akkoriban még meg nem értett betegség, olyannyira, hogy a Conrad-nemzedékek által hagyományosan látogatott ősi Haverford School a 11. osztály után eltanácsolta őt elégtelen tanulmányi eredménye miatt. A nyilvánvalóan elfogult édesanya nem volt hajlandó belenyugodni az iskola döntésébe és egy más tanítási rendszerű iskolát keresett. A new lebanoni Darrow School rendszere átsegítette Conradot a diszlexia problémáján és azonnal szárnyalni kezdett. A szárnyalás a Princeton Egyetemre repítette, ráadásul a Navy ösztöndíját is elnyerte.

A repülés[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Mint oly sok amerikai srácot, Conradot is a nyári diákmunka sodorta a repülés mellé. Tizenöt éves volt, amikor a helyi reptéren egyszerű munkákat bíztak rá nyári munkaként, söprögetett, füvet nyírt, amit fizetségként repülésre váltott, előbb csak nézelődő utasként, majd egy-egy tanóráért. Lassan beletanult a repülőgépek működésébe, szerkezetébe, és kisebb szerelési munkákat is rábíztak. A következő nyáron már 100 kilométerre kellett utaznia, de már „nagyobb fizetségért”: egy kényszerleszállásnál megsérült gépet javítgatott és a munka végén a repülő tulajdonosa hivatalos leckékkel fizettet. Conrad ezzel sikeresen megszerezte a pilótajogosítványt.

Ezután természetes, hogy a Princetonon a repülőmérnöki stúdiumra jelentkezett, és itt szerezte meg a mérnöki diplomáját 1953-ban.

Haditengerészeti szolgálata[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A diplomaszerzést követően Pete Conrad az Egyesült Államok Haditengerészetéhez lépett be szolgálatra, hogy az ösztöndíj fejében járó kötelességét teljesítse. Hamar megszerezte a repülőgéphordozós pilóta jogosítást, és különböző repülőgép hordozókon teljesített szolgálatot. Hívójele Squarewawe volt. Később továbbképezte magát és repülőoktató, majd berepülőpilóta lett a Patuxent River Haditengerészeti Bázison.

A berepülőpilóta beosztás lett az űrhajóssá válás előszobája. A NASA első emberes űrprogramja, a Mercury-program számára a pilóták (köztük főként a berepülőpilóták) közül keresték a megfelelő jelölteket 1959-ben. Ehhez egy félreeső új-mexikói klinikára hívták a jelölteket, és egy hihetetlenül részletes vizsgálatnak vetették alá őket. Conrad azonban nehezen tűrte a túlzottan részletes vizsgálatokat (a NASA 100%-osan tökéletes egészségi és mentális állapotban levő „emberpéldányokat” keresett és durva „nyúzópróbának” vetette alá a 69 jelöltet, hogy a legjobbakat emelhesse át a saját programjába). Lázadása abban merült ki, hogy egy alkalommal a leadandó székletmintát egy szalaggal átkötött ajándékcsomagként adta le a laborban, majd a pszichológiai vizsgálatokon a Rorschah teszten az elé tett alaktalan foltot egy nemi közösülésként azonosított frivol részletekkel színezte az interpretálást, végül amikor a következő pacát tették elé, hosszas tanulmányozás után csak annyit mondott, „…ugyanaz fejjel lefelé…”. Conradnak elege lett a – számára – értelmetlen tortúrából, ám ezzel kizárta magát abból, hogy az Eredeti Hetek közé kerüljön, mivel a pszichológusok a kis magánszámra válaszul a kartonjára rávezették: „hosszú időtartamú repülésre alkalmatlan”.

A sikertelen űrhajós-felvételi után Conrad visszatért a haditengerészethez és a berepülésekhez. Három év telt el így, amikor a NASA újra űrhajós-válogatási felhívást tett közzé, és a vonakodó pilótát Alan Shepard – régi pilótaismerőse a haditengerészettől – rábeszélte, hogy újra jelentkezzen. A tapasztalatok alapján egyszerűsített követelményrendszer alapján lefolytatott válogatás után Conrad bekerült az Új Kilencek közé, és megkezdhette űrhajós kiképzését.

NASA-beli karrierje[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az Új Kilencek csoportjában Conrad bekerült a pilótamennyországba, a NASA űrhajósa lett. Az Egyesült Államok feszített tempót diktált az űrteljesítmények területén, Kennedy a Holdat célozta meg és a Mercury-program – egészségügyi problémák miatt egyébként is fogyatkozó – hétfős űrhajós létszáma kevésnek mutatkozott a holdraszálláshoz való felkészüléshez, így új erők után kellett nézni. Az Eredeti Hetek kiképzése és repülései során kiderült, hogy a válogatáskor alkalmazott próbák feleslegesen szigorúak voltak, ezért enyhítettek a követelményeken, így válhatott az első körben elvérzett Conrad űrhajóssá.

Gemini-program[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A 60-as években beválogatott űrhajósokat egytől egyig a leendő holdrepülések személyzetének szánták, amelyekhez a Gemini-programon át vezetett az út. A NASA-nak – és persze senki másnak a világon – nem volt tapasztalata arról, hogy emberekkel egyáltalán megvalósítható-e a holdraszállás, így hívták életre a holdműveletek kipróbálására szánt Gemini-programot. A megfogyatkozott számú Mercury veterán mellé az új kilencek tehetségesebb újoncait osztották, Conrad már a harmadik repülésen helyet kapott. A NASA akkori rendszerében ez egyfajta erősorrendet is jelentett, Conrad tehát rögtön a karrierje kezdetén tehetségesnek találtatott.

A Gemini–5 másodpilótájaként, Gordon Cooper parancsnoksága alatt, 1965. augusztus 21.augusztus 29. között nyolc napot repülhetett az űrben. A repülés legfőbb célja annak bemutatása volt, hogy az emberi szervezet kibírja űrbeli körülmények között a holdrepülés tervezett időtartamát. A Gemini-5 másodlagos céljai között volt egy randevúkísérlet egy külön erre a célra szánt eszközzel, vagy a Conrad által végzett titkos, a Pentagon számára történő fényképezési program. Az üzemanyagcellák meghibásodása folytán fellépő energiaproblémák miatt számos kísérlet meghiúsult, de a fő célt, a nyolcnapos repülést sikerült teljesíteni.

Második repülésére alig kellett várnia Conradnak és mindjárt parancsnokként térhetett vissza az űrbe a Gemini–11-en. A repülésen a másodpilótája a legjobb barátja, Dick Gordon volt. A Gemini-XI célja a holdi felszállás és az utána következő dokkolás precíz bemutatása volt (természetesen még csak itt a Föld körüli pályán), ennek lényege a felszállás utáni első körön belüli összekapcsolódás képességének igazolása volt. Conrad irányításával az űrhajó a repülés 85. percében – még az előírt első körön belül – összekapcsolódott az Agena célrakétával. Az utána következő feladatok között itt is voltak sikerek (pl. a Conrad irányítása alatt végzett mesterséges gravitációs kísérleteket a Geminihez egy pányvával hozzákötött Agena segítségével) és kudarcok (Gordon űrsétája). A repülést követően pedig már várta a gyakorlott Gemini veteránokat az Apollo-program, így Conrad is továbblépett, és nem is akármilyen feladat várta.

Apollo-program[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Pete Conrad a holdfelszínen a Surveyor–3 szonda mellett (háttérben a dombtetőn az Intrepid holdkomp látható)

Pete Conrad sokáig az első holdraszállás várományosának számított, nem érdemtelenül, végül a legnagyobb űrhajós-teljesítménye mégis „csak” a második holdraszállás parancsnokakénti sikeres leszállás volt az Apollo–12-vel. A Gemini-programban gyakorlatot szerzett űrhajósok sorban kerültek át az Apollo-programba, hogy minél előbb bekapcsolódhassanak az új űrhajó(k) fejlesztésébe, majd berepülésébe. Így a Gemini–11 után Conrad is azonnal átkerült az Apollo-programba. Az Apollo–1 katasztrófája azonban hamar megakasztotta a programot, így a legtöbb űrhajós tétlenségre kárhoztatott. A kivizsgálást követően az űrhajósokért felelős Deke Slayton kénytelen volt újraosztani az Apollo–1 előtt már kiosztott jelöléseket, ám Conrad a második vonalba került, az Apollo–9 tartalék legénységének parancsnoki kinevezését kapta. Ez a második vonalbeli jelölés azonban csalóka volt, a Slayton által kitalált legénységi rotációs szisztéma alapján Conrad volt az első holdrepülés parancsnoki várományosa, azaz az első ember, aki a Holdra léphet. Slayton legénységi jelölési rendszerében az űrhajós a tartalék legénységi kiképzés után két repülésen nem szerepelhetett, viszont a harmadik úton ő lehetett a repülésre jelölt legénység tagja. Conrad az Apollo–8 tartalék parancsnokaként bizton számíthatott az Apollo–11 – a tervek szerint elsőként a Holdra leszálló expedíció – parancsnoki tisztére, azaz az elsőkénti Holdra lépésre. Slayton az Apollo-program elején a legjobbnak számító űrhajósokat mind tartaléksorba helyezte, hogy amikor a célegyenesbe fordul a program, a legrátermettebbek kerüljenek éppen sorra.

Később politikai konspirációk miatt az Apollo–8-at és az Apollo–9-et megcserélte a NASA, hogy a szovjetek nehogy leelőzzék őket a Holdnál, így Conrad a legénységi rotációban egyel hátrébb, az Apollo–12-re került, amely „csak” a második holdraszállás volt. Végül nem is változott már a jelölési szisztéma, így tényleg az Apollo–12, tényleg a második leszállás jutott Conradnak. A maximalista űrhajósnak csak az jelentett gyógyírt, hogy az első leszállás végtelenségig leegyszerűsített leszállása helyett egy kemény pilótafeladatot kellett teljesítenie, a tervek szerint hajszálpontos – egy kijelölt ponthoz képest pár tucat méteren belüli – leszállást kellett bemutatni. Conrad sikerrel teljesítette a feladatát: oldalán Alan Beannel tökéletes leszállást mutattak be a 31 hónappal korábban a holdfelszínre leszállt Surveyor–3 űrszonda mellett. Két űrsétája során kb. 8 órát tölthetett a holdfelszínen, és az Apollo–12 az egyik legsikeresebb expedíciót parancsnokolta. Híres lett az expedíció az űrhajósok barátságán alapuló könnyed, humoros légköréről. Ennek talán egyik legjobb jele Conrad holdralépése volt, amikor e szavakkal huppant a porba:

Hoppá! Hát lehet, hogy ez kis lépés volt Neilnek, de annál nagyobb nekem!

Ezzel egyrészt gúny tárgyává tette saját alacsony termetét, másrészt bebizonyította Oriana Fallacci újságírónak, hogy a NASA nem szól bele, hogy mit mondjon egy űrhajós a Holdra lépve. (Conrad és Fallacci hónapokkal előre fogadást kötött, hogy Conrad mit fog mondani, ha odafönn lesz, mert Fallacci nem hitte, hogy az űrhivatal nem ír elő valamilyen emelkedett pátoszú protokollszöveget, mint amilyen Neil Armstrong „Kis lépés ez egy embernek, de hatalmas ugrás az emberiségnek” mondata volt.) Egy másik rá oly jellemző mozzanat volt, amikor Conrad átadta a holdkomp irányítását Beannek a Hold túloldala felett. Ám talán a legmeglepőbb dolog Conrad holdraszállásával kapcsolatban mégis az, hogy az Apollo–12 után inkább hiányérzetről panaszkodott, mintsem hatalmas Hold-élményekről.

Skylab-program[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az Apollo-programbeli legénységkiválasztási rendszer szerint Conrad lehetett volna az első, aki az Apollo-19, vagy az Apollo-20 parancsnokaként visszatérhetett volna a Holdra, és így az első ember lehetett volna, aki kétszer is járt ott. Ám az Apollo-12 leszállása után alig másfél hónappal az Apollo-20 utat törölték, majd később az Apollo-18-at és -19-et is, Conrad inkább átkérte magát az akkor még csak Apollo Application Program néven futó új programba, amely később a Skylab-programba vezetett át. Az USA egy nagyobb – és ami a lényeg: a szovjetek Szaljutjánál lényegesen nagyobb – űrállomást kívánt felbocsátani az Apollo fejlesztések technológiai bázisán. A három repülésével tekintélyes és sikeres űrhajósnak számító Conrad a Skylab-program idejére már a tekintélyelven működő kiválasztási szisztéma csúcsán érezhette magát, és meg is kapta az űrállomás berepülésének irányítását. De még a veterán űrhajósnak sem lehetett fogalma, hogy ebből micsoda kaland keveredik: a Skylab megsérült a start során, és a berepülés mentőakcióba torkollott.

Conradra csapatának, illetve ezen belül főként magának Conradnak a sérült űrállomás megjavítására irányuló műveleteket villámgyorsan be kellett gyakorolnia – mindössze 8 nap alatt gyártották le a mentéshez szükséges hővédő fóliát és tanulták be az űrhajósok a felhelyezését –, majd az űrben sikerre vinnie. Az 1973. május 25-én startoló Skylab-2 küldetés egy nagy hővédő fóliát vitt a az űrállomás leszakadt hővédő borítása helyére, amelyet Conrad űrsétájával helyeztek fel. Az űrállomás belsejében irreális körülmények – forróság és toxikus gázok felszabadulásának veszélye – uralkodtak, Conradék csak rövid időkre mehettek át dolgozni. Később a bravúros munka eredményt hozott, a körülmények megfelelőek lettek, míg végül a világ első páros űrsétáján Conradnak és Weitznek sikerült az egyik napelemtáblát is megjavítania, és az energiaellátás is beindult, így a Skylab használhatóvá vált. Ezek után folytathatták le kísérleti programjukat az űrhajósok, hogy végül 28 napos űrrekordot állítsanak fel (köztük Conrad az előző repüléseinek összesítésével abszolút csúcstartó is lett Jim Lovell előtt).

Magánélete, házassága[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Conrad még a Princetonon ismerkedett össze Jane DuBose-zal, egy texasi farmer lányával. Az egyetem végeztével 1953. június 16-án tartották esküvőjüket. A házasságból négy gyermekük született: Peter, Thomas, Andrew és Christopher.

Házasságuk tipikus pilóta házasság volt: a szolgálat, majd az űrhajós kiképzés miatt rendkívül sokat voltak távol egymástól, Conrad sokat panaszkodott is, hogy alig látja fiait felnőni. Később, leszerelvén a NASA-tól és a Haditengerészettől, továbbra is rengeteg elfoglaltsággal járó munkákat vállalt a családfő, ezért a felesége hamarosan elköltözött otthonról. Végül a válást a fiúk felnőtté válása után, 1988-ban mondták ki.

1990-ben, Christopher, Conrad legkisebb fia tragikusan fiatalon, 28 évesen, rákbetegségben elhunyt.

Ugyanebben az évben Conrad másodszor is megházasodott. Nancy Crane-t, egy elvált asszonyt vett maga mellé társul San Franciscó-i esküvőjükön.

Civil karrier[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Pete Conrad közvetlenül a sikeres Skylab repülés után leszerelt a NASA-tól és a Haditengerészettől is, és az ATC tévétársaság alelnöke lett. Itt a rendszerek működtetésért és az új kábeltévés rendszer fejlesztéséért felelt. E megbízatása 1976-ig tartott, amikor a McDonell Douglas repülőgépgyárnál helyezkedett el. A repülőgépgyár marketing tevékenységnek vezetését és a cég összes összes kereskedelmi és katonai értékesítésének felügyeletét kellett ellátnia. Ennek keretében részt vett a gyár zászlóshajójának, a DC-10-es utasszállítógép hírnevének – később sikertelen – megmentésében, ami egy 271 emberéletet követelő szerencsétlenség miatt rendült meg, amely az Egyesült Államok területén történt legtöbb emberéletet követelő repülő-katasztrófaként vonult be a történelembe.

Később a DC-X, vagy más néven Delta Clipper űrprojektet bízták a gondjaira. A függőlegesen fel- és leszállni képes, akár űrrepülésre is alkalmassá tehető, rakétahajtású repülőeszköz nem lett sikeres, a programot később néhány kísérleti repülés után törölték.

Halála[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

1999. július 8-án Conrad a kaliforniai Ojaiban barátaival motorozva letért az útról és balesetet szenvedett. A sérülései nem tűntek elsőre komolynak, de később, alig 6 óra múltán belső vérzésben elhunyt. Temetésére az Arlingtoni Nemzeti Temetőben került sor.

Források[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Magyar oldalak[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Külföldi oldalak[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]