Apollo–12

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Apollo–12
Apollo-12-LOGO.jpg
Apollo 12 crew.jpg
Személyzet
Repülésadatok
Űrügynökség NASA
Hívójel parancsnoki modul - Yankee Clipper
holdkomp - Intrepid
Hordozórakéta Saturn V
A repülés paraméterei
Start 1969. november 14.
16:22:00 UTC
Starthely Kennedy Űrközpont, 39-A
Keringések száma Hold körül 45
Leszállás
ideje 1969. november 18.
06:54:35 UTC
helye Hold, Viharok óceánja
3°0'44"D, 23°25'17"Ny
Földet érés
ideje 1969. november 24.
20:58:24 UTC
helye 15°47'D, 165°9'Ny
Időtartam 10 nap 4 óra 36 perc 24 mp
Űrhajó tömege 28 838 kg
Holdkomp tömege 15 235 kg
Pálya
Pályamagasság
Föld körül 185 / 189,8 km
Hold körül 115,9 / 257,1 km
Pályahajlás
Föld körül 32,54°
Periódus
Föld körül 88,16 perc
Hold körül 120 perc
Előző repülés
Következő repülés
Apollo–11
Apollo–13

Az Apollo–12 az Apollo-program hatodik emberes repülése, egyben a második, amely leszállt a Holdon. Ez az egyetlen repülés, amely főként mérnöki kísérlet volt, ezen az expedíción kísérletezték ki a hajszálpontos leszállást, amely minden későbbi geológiai kutatóexpedíció alapjának számított. A holdraszállások típusrendszerében a H-típusú küldetés jelet kapta, azaz az űrhajósok nagyjából 30 órányi tartózkodással másfélszer több időt töltöttek a holdfelszínen az Apollo–11 űrhajósainál, míg két, hozzávetőleg 4 órás holdsétát tehettek, amellyel megnégyszerezték elődeik tartózkodási idejét.

A legénységet Pete Conrad parancsnok, Alan Bean holdkomp pilóta és Dick Gordon parancsnoki modul pilóta alkotta, akik csak kis híján maradtak le a történelmi elsőségről. A trió minden tagja a Haditengerészet pilótája volt és különleges baráti összetartásuk különösen sikeressé tette expedíciójukat.

Az expedíció fő feladata a hat műszerből álló, bővített ALSEP felállítása és egy 31 hónappal korábban felküldött, és sikeresen leszállt holdszonda meglátogatása volt. Először használták a holdprogram során a Holdhoz való eljutáshoz az ún. „hibrid transzfer pályát”, felhagyva a biztonságos „szabad visszatérés pályájának” alkalmazásával, illetve először használtak plutónium meghajtású áramgenerátort a műszerek áramszükségletének előállításához[forrás?]. Az űrhajósok további feladata volt még nagyobb távolság megtétele gyalogosan az Armstrong és Aldrin által szerzett tapasztalatokra épített geológiai kutatóút során.

Személyzet[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Beosztás Űrhajós
Parancsnok Pete Conrad
(4) űrrepülés
Parancsnoki egység pilóta Dick Gordon
(2) űrrepülés
Holdkomp pilóta Alan Bean
(2) űrrepülés

(1) Zárójelben a személyenként elvégzett űrrepülések száma, beleértve ezt a küldetést is.

Tartalék személyzet[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Beosztás Űrhajós
Parancsnok Dave Scott
(3) űrrepülés
Parancsnoki egység pilóta Al Worden
(1) űrrepülés
Holdkomp pilóta Jim Irwin
(1) űrrepülés

Kapcsolattartó személyzet[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Előzmények[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A program fő céljainak megváltozása[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az Apollo–11 holdraszállása után, 1969. július 21-én nyilvánvalóvá vált, hogy a következő Apollo expedíciók feladata már nem csupán a leszállás lesz, hanem az egyes geológiailag érdekesebb területek felfedezése. Az Apollo–12 feladata a két cél közötti kapocs megteremtése volt: be kellett bizonyítania, hogy az űrhajósok képesek leszállni egy előre meghatározott ponton.

Az Apollo–12 még egy további szempontból jelentett technikai fejlődést az első holdraszálláshoz képest: az új repülés már „H-típusú” volt, azaz a holdkomp sokkal bővebb készlettel indulhatott és sokkal tovább tartózkodhatott a holdfelszínen. Először is az Apollo–8, –10 és –11 által kitaposott „szabad visszatérés pályáját” tervezték át: új nevén „hibrid transzfer pályára” változtatták a Holdhoz vezető út vonalát. Ennek köszönhetően a pálya holdközelpontja alacsonyabbra került és ez kevesebb üzemanyaggal tette lehetővé a leszállást. Az így felszabadult üzemanyagmennyiség tömegének „helyére” plusz rakományként több műszer kerülhetett.

Emellett tovább folyt az Eagle leszállását lehetővé tévő súlycsökkentési program a holdkomp gyártójánál, a Grumman repülőgépgyárnál. A „fogyókúra” nyomán felszabaduló tömeg helyén is újabb és újabb műszerek és ellátmány – oxigén, víz stb. – kapott helyet. Ennek hatására a „H-típusú” küldetés űrhajósai két, egyenként közel négy órás holdsétára készülődhettek, míg a holdkomp felszíni tartózkodási ideje 30 órára növekedett. A kutatási idő megnégyszereződése jó alapot nyújtott a korábbinál sokkal bonyolultabb ALSEP berendezéskészlet üzembehelyezéséhez. Az Apollo–11 három műszerből álló EASEP-jéhez képest a következő útra már egy hat műszerből és egy plutóniumos hajtású központi egységből álló eszközparkkal indult útnak az újabb expedíció. A műszeregyüttes bonyolultságát jól jelzi, hogy a két holdséta egyikét teljes egészében az ALSEP felállításának tervezték szentelni.

A leszállóhely kiválasztása[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az Apollo–11-nél a mindent háttérbe szorító biztonsági megfontolások miatt egy geológiailag szinte érdektelen síkságot jelöltek leszállóhelynek. Az érdekes leszállóhelyek azonban nem olyan végeláthatatlan síkságokon feküdtek, mint a Mare Tranquilitatis, hanem sokkal veszélyesebb vidékeken. Ha a holdkompos leszállásnál olyan pontatlansággal lehetett csak számolni, mint az Eagle landolásánál (ahol is Armstrong majdnem hat kilométerrel az eredetileg kijelölt ponttól nyugatra szállt le), akkor egyszerűen értelmetlen lett volna űrhajókat küldözni az egyes helyekre, hiszen az úgysem tudott volna elég közel leszállni a célhoz. Elvileg persze az Apollo–11-nél tapasztalt eltérés megdöbbentő volt a küldetéstervezők számára, ennél sokkal pontosabb leszállásokra épült a rendszer, de a feladat az volt, hogy bebizonyítsák, a holdkomp mégis le tud szállni egy előre kijelölt pontra.

Ez a kitüntetett pont pedig nem lett más, mint egy ember alkotta tárgy, egy holdszonda. Arra gondoltak a kutatók, hogy egy szonda megtalálása számos előnnyel jár. Először is ott vannak a propaganda előnyök: ha sikerül lefényképezni a szondát, úgy egyszerűen beszerezhető a bizonyíték, hogy tényleg jó helyen sikerült landolni, ráadásul egy az űreszköz mellett álló amerikai űrhajós fényképe igencsak jó reklámot jelentene a közvélemény szemében. Technikailag pedig azt az előnyt hordozta magában, hogy az eszközről leszerelt alkatrészek vizsgálatával információkhoz lehetett jutni az űrbéli viszonyok hosszútávú hatásairól.

Ehhez a NASA-nak meg kellett találnia valamelyik Surveyor szondáját, melyek helyét csak kilométeres pontossággal ismerték. A lehetséges leszállóhelyek feltérképezésére küldött Lunar Orbiterek fényképeit mikroszkóppal vizsgálva elsőként a Surveyor–3-at sikerült megtalálni a holdfelszínen. A kis szonda 31 hónappal korábban szállt le az Oceanus Procellarumon, hogy akkor a puha leszállás révén a holdfelszín közeli vizsgálatát végezze, azzal a konkrét céllal, hogy kikövezze az Apollo űrhajósok útját.

A Surveyor–3 azonosításával – és az Apollo–11 sikerével – megszületett az új holdexpedíció úticélja.

A legénység kiválasztása[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A személyzet a Slayton-féle rotáció szerint az Apollo–9 tartalék legénysége kellett legyen, amelyben két Gemini veterán, Pete Conrad parancsnok és Dick Gordon parancsnoki egység pilóta kaptak helyet, míg a holdkomp pilóta egy újonc, Alan Bean volt. Mivel a Conrad-féle trió vitán felül az egyik legjobb legénység volt az Űrhajós Irodán, semmiféle kétely sem merült fel a jelölésükkel kapcsolatban és a program talán legsimább kinevezése lehetett az övék.

Az Apollo–9 tartalékai eredetileg a végül az Apollo–11-gyel a Holdat meghódító Armstrong, Aldrin és Collins voltak, ám amikor az oroszoktól való félelemben 1968 végén az Apollo–8-at megcserélték az Apollo–9-cel, hogy előbbit a Holdhoz küldjék, a két tartaléklegénység is helyet cserélt. Ha a NASA hű maradt volna az eredeti terveihez – vagy jobb hírszerzési adatokkal rendelkezik a szovjet holdprogramról –, akkor Conrad lehetett volna az első ember, aki a Holdra lép.

Az Apollo–9 tartaléklegénységébe eredetileg még nem Alan Bean-t választották a holdkomp pilótának, hanem Clifton Williams volt a jelölt, ám ő 1967. október 5-én meghalt, amikor repülőgépével lezuhant Tallahasseeban. Ekkor az Apollo-programban számításba sem vett, az Apollo Application Programban dolgozó Alan Beant kérte Pete Conrad holdkomp pilótának maga mellé, akit Slayton ezért átemelt a holdprogramba.

Küldetés[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Mindezekre az előkészületekre a győzelem is bőven hagyott időt. A verseny megnyerése céljából a NASA az Apollo–11-ig két hónapos közöket tartott a startok között. Miután a „holdcsata” eldőlt, az amerikai csapat kissé megpihenhetett, és négy hónapra nyújtva az előkészületeket 1969. november 14-ére tűzték ki az Apollo–12 startját.

A tapasztalatlanság már a startnál kis híján katasztrófát okozott. Az időjárási helyzetet rosszul felmérő irányítás annak ellenére engedélyt adott a startra, hogy az űrrepülőtér felett egy front haladt keresztül. Az emelkedő rakétába a repülés 36. és 52. másodpercében villám csapott. Szerencsére az eset az űrhajósokat nem érintette, de annál inkább az űrhajót. Az Apollo kabin orrába csapó első villám kisütötte a műszaki egységben lévő tüzelőanyagcellákat, ezzel megszakítva az áramellátást a hajóban. A második villám pedig az űrhajó navigációs rendszerét vakította meg. A legénységnek hibajelzések tömegével kellett szembenéznie, amiről egyikük sem tudta mi a baj (korábban sohasem szimuláltak az elektromos rendszer teljes elvesztésével járó hibát). Egyetlen és döntő szerencse volt, hogy a Saturn–5 rakétának önálló navigációs rendszere volt, melyet nem érintett az elektromos kisülés hatása, így a rakéta pontosan pályán maradt és jó felé repítette utasait. Az irányítás is csak némi töprengés után tudott rájönni mi lehet a baj és ekkor azt tanácsolták az űrhajósoknak, hogy indítsák újra („reseteljék”) az üzemanyagcellákat. Ettől az egyszerű művelettől hamar helyreállt minden és mire Föld körüli pályára állt az Apollo–12, minden normálisan működött (egyedül a csillagokra tájolt navigációs rendszert kellett újrakalibrálni).

A Yankee Clipper és az Intrepid az immár szokásos 3 nap alatt elérte a Holdat, ahol utasai minden ceremónia nélkül nekiláttak a leszálláshoz. A leszállóhely a Hold nyugati féltekéjén feküdt, az Oceanus Procellarumon, az egyik legszebb nagy becsapódási kráter, a Kopernikusz közelében. Maga a Surveyor–3 szonda pedig egy kisebb krátercsoport (munkanevén a „Hóember”) legnagyobb kráterének belsejében ücsörgött, Pete Conradnak tehát ezen kráter szélét kellett beirányoznia. A fékezőmanőver ezúttal jobban sikerült, mint Armstrongéknál, a pályaadatok alapján pontosan a tervezett pályán repült az űrhajó, ami előrevetítette, hogy az Intrepid nem repül el kilométerekkel a kitűzött célpont mellett. Conrad azonban nagyon türelmetlen volt, egyre csak kereste szemével az ablakon keresztül a „Hóembert”, míg végül sikerült megtalálnia és szinte kézzelfoghatóvá vált a siker.

Az ereszkedés utolsó szakaszában azonban váratlan dolog történt. A hajtómű sokkal több port vert fel a felszínről, mint Armstrongék esetében és Conradéknak tulajdonképpen vakon kellett leszállniuk. A leszállás sikerült, azonban a holdkomp a Surveyor kráternek (és szondának) háttal állt meg a talajon, így az űrhajósok nem tudták megerősíteni, hogy sikerült-e a küldetésük alapvető célkitűzése.

Erre pár órával később került sor, amikor Conrad végre kimászott a holdkompból és első ténykedéseként megkerülte azt. A siker beteljesülését a következő rövid párbeszédből tudhatta meg a világ:
 – Nem fogod elhinni – címezte Beannek a diadalmas bejelentést Conrad.
 – Találd ki, mit látok ott ülni ennek a kráternek a túloldalán? – Bean már sejtette a választ:
 – Csak nem a jó öreg Surveyort?
 – Igen uram, a jó öreg Surveyort. Nem lehetünk messzebb tőle, mint 200 méterre.

Az Intrepid 155 méterre állt a Surveyor–3-tól, Conradék világraszóló teljesítményt nyújtottak. Eme különleges helyzetmeghatározás után Conrad biztonsági mintát vett, közben Bean is lemászott a felszínre.

Első holdséta[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Bean kiszáll a holdkompból
  • Első holdséta kezdete: 1969. november 19. 11:32:35 UTC
  • Első holdséta vége: 1969. november 19. 15:28:38 UTC
  • Időtartam: 3 óra 56 perc 3 másodperc

Bár az egész expedíció legnagyobb várakozásokkal övezett feladata az űrszonda meglátogatása volt, az első holdsétán az űrhajósok a tájára sem néztek. A feladat szerint először a színes tévéadáshoz kifejlesztett újfajta kamerát kellett felállítani. A művelet sajnos balul ütött ki, amely kihatással volt az egész későbbi expedícióra (sőt talán az egész Apollo-programra). Bean szerelés közben véletlenül a Nap felé fordította az érzékeny kamerát, melynek a fényérzékelője azonnal kiégett és használhatatlan lett. (Mivel így nem volt lehetséges tévéközvetítés, az amerikai közvélemény figyelme nagyon hamar elfordult a második holdexpedíciótól, hogy aztán igazából sohasem térjen vissza a Holdra látogató űrhajósokhoz).

Az első holdséta szinte egyetlen feladata az ALSEP műszercsomagjának felállítása és üzembe helyezése volt. Ehhez először kipakolták a holdkomp tartórekeszéből a műszereket, majd két csomagba különítették el, végül a rádióantenna rúdjával összekapcsolva őket, egy súlyzószerű alkalmatosságot kaptak. Ezt kellett egy-kétszáz méterre elcipelni, ahol felszálláskor a hajtómű gázsugara nem tett már kárt a berendezésekben.

Az ALSEP 6 műszerből állt: passzív szeizmométerből; napszélspektrométerből; háromtengelyű magnetométerből; pordetektorból; szupratermiális iondetektorból; hidegkatódos ionizáció-mérőből. E műszerek a Hold belső szerkezetét, a felszín felett meglévő nagyon ritka légkör gázait és a napszél hatásait mérték. Felállításukkor a központi egység körül (amely az elektronikát és az eredményeket a Földre továbbító rádiót tartalmazta) sugárirányban helyezték el az egyes műszereket és kábelekkel teremtettek összeköttetést közöttük. Ezek a kábelek váratlanul nehézzé tették a műveleteket. A Holdra szánt űrruhákban ugyanis az űrhajósok nem tudtak lenézni, ezért nem láttak maguk elé és az összevissza gubancolódott kábelek folyton beleakadtak a lábukba. Félvén az eleséstől az űrhajósok egymás lábát figyelték és segítették egymást a mozgásban, de ez a vártnál lassabbá tette a munkát. A feladatot sikerült teljesíteni és a műszercsomag üzembe helyezése után a küldetésirányítók fél órányi hosszabbítást engedélyeztek a legénységnek, melyet a környék kisebb krátereinek bejárására fordítottak.

A landolási hely

A két holdséta közötti időben Conradnak és Beannek bőven hagytak időt az alvásra, de a két űrhajós – Armstronghoz és Aldrinhoz hasonlóan – képtelen volt aludni. A kényelmetlen körülmények (a két összetolt telefonfülke nagyságú kabinban ketten, függőágyakban, az időkorlátok miatt űrruhában kellett aludni) és a feladat izgalma miatt az Intrepid utasainak szemére sehogysem jött álom. (A krónikák szerint az első páros, aki tudott aludni a Holdon, az Apollo–15 – a negyedik leszállás – űrhajósai voltak.)

Második holdséta[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • Második holdséta kezdete: 1969. november 20. 03:54:45 UTC
  • Második holdséta vége: 1969. november 20. 07:44:00 UTC
  • Időtartam: 3 óra 49 perc 15 másodperc

A második holdséta kombinált feladattal telt el. Az idő nagy részét geológiai feladatok tették ki és végre ekkor kerülhetett sor a fő cél, az űrszonda meglátogatására is. A tervezők egy nagy körutat állítottak be a műveleti tervbe, melynek során az űrhajósok végigjárhatták a leszállóhely nagyobb krátereit. Armstrong az Apollo–11-en csak a nagyjából 60 méterre lévő kis East kráterig jutott, ezzel szemben Conradnak és Beannek körülbelül 1300 métert kellett gyalogolni és tízméterestől a több száz méteresig különböző krátereket megvizsgálni. A tudósoknak ezek a kráterek a Hold történetének egy-egy szeletét ígérték. Az űrhajósoknak a helyszínt jól jellemző kőzet- és talajmintákat kellett venniük, melyek elemzéséből ki lehetett következtetni a legnagyobb holdtenger keletkezésének körülményeit, anyagösszetételét stb. Az űrhajósok a hat megvizsgált kráterből és a holdkomp mellől összesen 34,3 kg kőzet- és talajmintát hoztak vissza.

A Surveyor–3, háttérben az Intrepid holdkomppal

A második holdraszállás talán legérdekesebb műveletére már a kutatás végén került sor. Az Intrepidtől 155 méterre álló Surveyor–3 szondához az utolsó előtti állomásukon érkeztek el Conradék. Ehhez be kellett menniük a Surveyor kráter belsejébe (korábban csak a kráterek peremén dolgozhattak, kerülve a beleesés veszélyét). Meglepetésre a kráterben süppedősebb talajt találtak, mint azon kívül, de a lejtő és a süppedősség ellenére sikerült elérniük a szondát. Lefényképezték a kis űreszközt, a nyomokból megállapították, hogy a leszállás annak idején igencsak pattogósra sikerült, majd levágták róla az ásókart és a kamerát, hogy hazahozhassák. Egy csínyt is terveztek, miszerint egy időzítővel úgy fényképezik le a szondát, hogy mindketten rajta legyenek a felvételen, de az időzítő elkallódása miatt ez nem sikerült.

Visszatérés[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az Apollo–12 visszatérő kabinja a Csendes-óceánon

Végül 31 óra 31 perces felszíni tartózkodás után az Intrepid felszállt. A hazaút során csak igen kevesen voltak tudatában annak a veszélynek, hogy a startkor történt villámcsapás megrongálhatta az ejtőernyőház piropatronjait, azaz a három űrhajós hazatérte igen nagy rizikót rejtett.

Szerencsére az ejtőernyők jól tették a dolgukat és 10 nap 4 óra és 36 perc repülés után a második holdexpedíció is sikerrel landolt a Csendes-óceánon. A visszahozott minták között ez a repülés szolgáltatta a legmeglepőbb felfedezést. A kamera tömítő-gumigyűrűjében földi baktériumokat találtak. Az összeszereléskor az egyik technikus valószínűleg rátüsszentett az eszközre és a baktériumok túlélték a szonda hősterilizálását, valamint még további 31 hónapig a Holdon uralkodó ellenséges környezetet.

Az Apollo–12 kőzetmintáiról röviden[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az Apollo–12 leszállási helyén a holdi bazaltok képezték a legfontosabb gyakori kőzettipust. Kémiai összetételük a földi meghatározás szerint már inkább ultrabázisos. Pikritesnek is nevezi ezt gyakran a szakirodalom. A NASA holdkőzetek mintakészletben két Apollo–12 minta is szerepel és ezeket egyetemi tanulmányaik során az ELTE hallgatói is tanulányozhatják.

Holdi bazaltminta vékonycsiszolati képe a Viharok Óceánjáról, az Apollo–12 leszállási helyéről.

Az LRO felvétele[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A Lunar Reconnaissance Orbiter (LRO) sorra fényképezte nagy fölbontású technológiával az Apollo leszállási helyeken a visszamaradt holdkomp állványzatokat. Az Apollo–12 helyén ez annál érdekesebb, mert a Surveyor–3 űrszonda is megfigyelhető ezen a felvételen.

Az Apollo–12 leszállás után visszamaradt holdkomp állványzata, a Surveyor–3 és az ALSEP fényképe az LRO felvételén.

Források[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Commons
A Wikimédia Commons tartalmaz Apollo–12 témájú médiaállományokat.

Külső hivatkozások[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]