Ben-Hur (film, 1959)

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Ben-Hur
Ben hur 1959 poster.jpg
1959-es poszter
Rendező William Wyler
Producer Sam Zimbalist
William Wyler
Forgatókönyvíró Karl Tunberg
Maxwell Anderson (nem szerepel a stáblistán)
Gore Vidal (nem szerepel a stáblistán)
Christopher Fry (nem szerepel a stáblistán)
Főszerepben Charlton Heston
Stephen Boyd
Hajá Harárít
Jack Hawkins
Hugh Griffith
Zene Rózsa Miklós
Operatőr Robert Surtees
Vágó John D. Dunning
Ralph E. Winters
Jelmeztervező Elizabeth Haffenden
Díszlettervező Edward C. Carfagno
William A. Horning
Hugh Hunt
Gyártás
Gyártó MGM
Nyelv angol
Időtartam 214 perc
Költségvetés 15 millió dollár
Forgalmazás
Forgalmazó magyar MOKÉP (mozi)
magyar Warner Home Video Hungary (DVD)
Bemutató USA 1959. november 18.
magyar 1982. augusztus 26.
Bevétel USA 70 millió dollár
90 millió dollár (világforgalmazás, 1989-es adat)
Külső hivatkozások
IMDb-adatlap

A Ben-Hur 1959-ben készült színes, amerikai filmeposz. William Wyler alkotása Lew Wallace regényének harmadik, s egyben legsikeresebb filmváltozata: 12 kategóriában jelölték Oscar-díjra, ebből 11-et meg is nyert. Ezzel 38 esztendeig tartó rekordot állított fel, melyet felülmúlni azóta se sikerült, csak megismételni: Titanic (1997), A Gyűrűk Ura: A király visszatér (2003).

A cselekmény[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Ben-Hur, a gazdag júdeai herceg ifjúkori barátja, a római Messala visszatérésének megünneplésére készül. A két ifjú nagy örömmel üdvözli egymást. A szívélyes hangulat azonban hamar szertefoszlik, amikor Messala lényegében arra kéri barátját, hogy árulja el tulajdon honfitársait. Ben-Hur visszautasítja a kérést, s a két férfi ellenségként válik el egymástól. Messala bosszújára hamar sor kerül. Amikor az új római helytartó bevonul a városba, Ben-Hur és családja házuk tetőerkélyéről figyeli a nagyszabású eseményt. Ben-Hur húga, Tirzah kihajol, hogy jobban lásson, közben akaratlanul lever egy meglazult cserepet. A lehulló tárgytól a helytartó lova megbokrosodik, és ledobja magáról előkelő lovasát. Messala azonnal parancsot ad a Hur család elfogására, noha tudja, hogy ártatlanok. Az édesanya és Tirzah börtönbe kerülnek, Ben-Hurt pedig gályarabságra ítélik. Útban a távoli rabság felé a végsőkig kimerült egykori herceget a kísérő római tiszt parancsa ellenére egy ismeretlen férfi – mint utólag kiderül: Jézus – megitatja, ezzel megmenti őt a szomjhaláltól. Ben-Hurra nehéz rabság vár a gályán: napjai legnagyobb részét egy padhoz láncolva, kemény evezéssel kell töltenie, több száz sorstársához hasonlóan. A foglyokat olykor ostorral ösztönzik gyorsabb evezésre. Egy napon Ben-Hur „hajója” csatában vesz részt, és a zűrzavarban a férfinak sikerül kiszabadulnia. A gálya elsüllyed, Ben-Hur pedig kimenti a vízből a hajó parancsnokát, Quintus Arriust. A büszke férfiú nincs híján a legnemesebb római erényeknek, ezért fiául fogadja megmentőjét. Ezután nem sokkal a nemes római meghal, Júda Ben-Hurra hagyva egész vagyonát. Ben-Hurt azonban csak egy cél vezérli, hogy kiszabadítsa a börtönből édesanyját és húgát, valamint bosszút álljon a kegyetlen Messalán. Rómában eltöltött évei után, ahol kitanulta a szekérversenyzés fortélyait, visszatér Júdeába, ahol Ilderim sejk felkérésére benevez egy Poncius Pilátus tiszteletére rendezett versenyre. Messala, aki szintén részt vesz a versenyben, és megpróbálja tisztességtelen úton megnyerni azt, halálosan megsebesül (sérült lábát le akarják vágni, de ő nem akarja, hogy Ben-Hur megcsonkítva lássa). Életének utolsó perceiben elmondja Ben-Hurnak, hogy édesanyja és húga a Leprások völgyében van, miután a börtönben megfertőződtek a betegséggel. Noha Ben-Hur bosszúja beteljesedik, lelke mélyén szomorú barátja elvesztése miatt. Miután elhozza édesanyját és húgát a leprások közül, régi szerelme, Eszter azt tanácsolja neki, hogy vigye el őket Jézushoz. Elkésnek, Jézust időközben már elítélték. A súlyos fakeresztet a vállán cipelő Jézusnak Ben-Hur vizet próbál adni, viszonozva annak korábbi segítségét, de a római testőrök ezt megakadályozzák. Miután végignézik a keresztre feszítést, Ben-Hur édesanyja és húga csodálatos módon meggyógyulnak, ő pedig megtalálja lelki békéjét.

Az előzmények[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az író és a regény[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A háromkirályok

Lew Wallace (18271905) polgárháborús hős civilben ügyvéd volt. Egy időben Új-Mexikó kormányzójaként és Indiana állam szenátoraként is ténykedett. 1876-ban elhatározta, hogy ír egy regényt, melynek egyik motívuma a három napkeleti bölcs látogatása lesz a kisded Jézusnál. A történetet aztán fokozatosan bővítette, s egy kitalált szereplő, Júda Ben-Hur alakja köré építette. Wallace nem volt különösebben vallásos, bár nem számított ateistának se. Egy vasúti utazás alkalmával azonban találkozott Robert Ingersoll-lal, a híres-hírhedt istentagadóval. Beszélgetésük hatására Wallace úgy döntött, készülő könyvében ő Jézus pártján fog állni. (Végül ő maga is hívő lett, akárcsak regényének főszereplője.) Kiterjedt történeti kutatásokat folytatott az ókori hatalmi viszonyokról, hogy műve minél hitelesebb legyen. Arra az elhatározásra jutott, hogy Ben-Hur és római barátja, Messala konfliktusával fogja szimbolizálni a korabeli politikai feszültségeket. 5 éven át írta a könyvet, ami végül 1880-ban jelent meg. Eleinte nem volt különösebben sikeres, de körülbelül két év leforgása alatt népszerűvé vált.

A színpadi változat[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

1882-ben Wallace számos ajánlatot kapott arra, hogy könyvéből színpadi változatot készítsenek. Az író azonban félt attól, hogy a vallásos témát nem megfelelő módon kezelik majd az átdolgozás során. Végül két színházi producer, Mark Klaw és Abraham Erlanger meggyőzték. Az ő elképzelésük az volt, hogy Jézust nem színész játssza, hanem vakító fénysugár jelképezi. Wallace beleegyezése után Klaw és Erlanger a szekérverseny és a tengeri csata megrendezésének gondjaival került szembe. A versenyt úgy oldották meg, hogy a színpadra taposómalmokat helyeztek, melyek előtt élő lovakat hajtottak, mögöttük pedig végtelenített vászon háttér futott. Ahogy nőtt a show népszerűsége, egyre több lovat használtak az előadásokon. A két producer 75 ezer dollárt fordított az előadásra, a befektetés pedig megtérült: a show 20 év alatt 20 millió dollárt jövedelmezett, és 20 millió nézője volt. A hatás kedvéért kórust is felléptettek. A tengert egy hatalmas vászon jelképezte, amit a kulisszák mögül mozgattak, hogy hullámzás hatását keltsék.

A vallási vezetők is sokat tettek a show népszerűsítéséért, a híveket az előadás megtekintésére biztatták. Persze azért olykor becsúszott néhány baki a műsorba: egy bostoni előadáson például meghibásodtak a taposómalmok, és azon a show-n a szekérversenyt Messala nyerte. A szövegen viszont nem változtattak: úgy folyt le az előadás, mintha Ben-Hur győzött volna. Egyes vidéki vásárokon a műsor hatására igazi szekérversenyeket is rendeztek. Az előadássorozatnak egyetlen állandó szereplője volt 20 éven át: egy Monk nevű arab mén, Wallace egykori lova.

Az első filmváltozatok[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

1907-ben készült el a regény első, mindössze 15 perces filmváltozata. Az alkotók nem sokat költöttek a szekérversenyre: egyszerűen elmentek a New York-i Manhattan Beachre, ahol a tűzoltók egy nyilvános program keretében lovas szekereikkel éppen versenyt rendeztek, és azt filmezték le. Nem csináltak gondot a szerzői jogokból sem: nem kértek engedélyt a két évvel korábban elhunyt Wallace örököseitől, akik emiatt pert indítottak. A bíróság a javukra döntött, a gyártó Kalem Company pedig kénytelen volt 25 ezer dollárt fizetni az örökösöknek.

Az 1925-ös változat szerzői jogai rendezettek voltak: az örökösök némileg vonakodva ugyan, de eladták a filmjogokat. J. J. Cohn Olaszországba utazott a forgatás előkészítésére. Az elhúzódó előmunkálatok közben a filmet gyártó Goldwyn Pictures egyesült a Metro Pictures-szel és a Louis B. Mayer Productionnel Metro-Goldwyn-Mayer (MGM) néven. Az új vezetés lecserélte a rendezőt Fred Niblóra, a főszereplő George Walsht pedig Ramon Novarróra. Csupán két szereplő maradt meg az eredeti szereposztásból: Francis X. Bushman (Messala) és Carmel Myers (Messala szeretője). A stáb a kor legmodernebb technikáját használta, sőt egyes jelenetekben még a kép színezésével is megpróbálkoztak. A tengeri csatát valóban tengeren vették fel, ám a felvételhez szükséges tűz elterjedt az egyik hajón, ahonnan számos statiszta inkább a tengerbe ugrott a tűz elől. Állítólag többen vízbe is fulladtak. Még Novarro is kisebb égési sérüléseket szenvedett. A balesetek miatt Louis B. Mayer és Irving Thalberg visszarendelték a stábot az Amerikai Egyesült Államokba, és ott fejezték be a filmet. Az összköltség 4 millió dollár volt, miközben egy akkoriban drágának számító film legfeljebb egymillióba került. A szekérverseny forgatásához több ezer statisztát szerződtettek, de bábukat is használtak. 42 kamerával vették fel ezt az egyetlen jelenetet, amire addig nem volt példa. Az igazi izgalmak érdekében a filmesek ötezer dollárt ígértek annak a fogathajtónak, aki elsőként ér a célba. Ennek eredményeként valódi ütközésre is sor került a versenyen, melynek jelenetét bevágták a filmbe. A jelenet 60 segédrendezőjének egyike William Wyler volt.

Az 1959-es változat[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A producer és a rendező[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Eszter Jézus beszédét hallgatja (középen: Hajá Harárít)

Az 1950-es években a televízió térhódítása miatt a filmipar válságba került, az MGM a csőd szélén állt. A gyártó cégek nagyszabású, látványos filmekkel igyekeztek a nézőközönséget visszacsábítani a mozikba. Az MGM ismét a Ben-Hurhoz nyúlt: az 1925-ös változat egykori vágója,[1] Sam Zimbalist volt az új verzió producere. Rávette barátját, William Wylert, hogy vállalja el a készülő produkció rendezői feladatait. Wyler szerette a változatos témákat, szakmailag is elismert alkotásaiban a drámai hatásokra koncentrált, ám elég lassan dolgozott. A Ben-Hur esetében azonban ezek egyike sem számított hátránynak. Zimbalist egymillió dollárt ígért Wylernek, ha vállalja a megbízást: ekkora összeget addig egyetlen rendező se kapott. Wyler állítólag így viccelődött: „Úgyis csak egy zsidó tud igazán jó filmet csinálni Jézusról.” Sam Zimbalist a hosszan tartó forgatást kísérő stressz miatt szívinfarktusban elhunyt a film befejezése előtt.

A díszletek és a jelmezek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Egy látványos jelenet

A forgatás helyszíne ismét Olaszország volt, a római Cinecittà stúdiója. Több ezer szereplőt szerződtettek, s több mint 300 díszletet használtak: volt olyan, amelyiknek a megépítése egy évig tartott. Ben-Hur háza gipszkartonból épült, de befestették, hogy kőnek tűnjön. A stadiont valóban kőből építették, mivel a harci szekerek súlya egyenként mintegy 30 mázsa volt, ezt a súlyt egy váratlan baleset alkalmával csak az igazi kőfal tudja megállítani. Jeruzsálem városát kb. tíz háztömbnyi területen építették fel, beleértve a hatalmas Joppa-kaput. A díszletek megépítéséhez 1100 köbméter fát, több mint 45 ezer mázsa gipszkartont és 400 kilométernyi fémcsövet használtak fel. A Földközi-tenger partjáról 40 ezer tonna fehér homokot szállítottak a forgatás helyszínére. Minden díszlet tervezését és építését komoly történeti kutatómunka előzte meg. A forgatás befejezése után az MGM mindent lebontatott, mert vezetőik attól tartottak, hogy az általuk hátrahagyott látványos díszleteket az olasz producerek felhasználják ugyancsak ókori témájú, olcsó filmjeikhez.

A díszletekhez hasonló műgonddal készültek a jelmezek is. Elkészítésükhöz több mint ezer varrónőt, fegyverkészítőt és bőrdíszművest alkalmaztak. Ben-Hur életének fordulatait a jelmezek is tükrözték. Haya Harareet esetében például úgy tervezték a jelmezeket, hogy azok Eszter jelleméhez illően visszafogottak, ám a film hatása szempontjából mégis szexisek legyenek: e kettős cél érdekében nem a kebleket, hanem a színésznő derekát hangsúlyozták.

A forgatókönyv[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A forgatókönyv első változatát William Wyler borzalmasnak találta. Már kezdődhetett volna a forgatás, de még mindig nem volt megfelelő forgatókönyv. Az MGM illetékesei végül Karl Tunberg változatát fogadták el. Ennek alapján indult meg a forgatás, Wyler azonban ezzel a szöveggel sem volt teljesen elégedett. Zimbalist ekkor Gore Vidalt kérte fel a szkript átdolgozására. Vidal nem lelkesedett a munkáért, de szerződésben állt az MGM-mel, így nem nagyon volt más választása. Zimbalist megígérte neki, hogy közreműködéséért cserébe elengedik a szerződéséből hátralévő két évet. Vidal mintegy tízféle változatot írt Ben-Hur és Messala első találkozásáról. Az volt a véleménye, hogy a jelenetnek akkor lesz igazi drámai feszültsége, ha érzelmi töltete is van. Elképzelése szerint a két főszereplőt valaha bensőséges kapcsolat fűzte egymáshoz, túl a barátságon. Wylernek nem tetszett ez az ötlet, de Vidal meggyőzte, mondván, hogy érzelmi szál nélkül nincs igazi konfliktus. A rendező végül beleegyezett, ám ragaszkodott ahhoz, hogy ez a motívum ne legyen túlságosan egyértelmű. A jelenetet úgy vették fel, hogy a Messalát játszó Stephen Boyd tudott erről az elképzelésről, a főhőst megformáló Charlton Heston viszont nem. Wyler később tagadta, hogy a homoszexualitás motívuma egyáltalán felmerült volna. Vidalnak mennie kellett, Christopher Fry jött helyette. Az ő feladata volt a párbeszédeket úgy archaizálni, hogy azok ne legyenek nevetségesek. Wyler azt akarta, hogy Fry neve kerüljön a film főcímére, a férfi azonban nem kívánta Vidal érdemeit is a magáénak tulajdonítani. Az Amerikai Forgatókönyvírók Egyesülete viszont úgy ítélte meg, hogy a forgatókönyv kizárólag Tunberg munkája, csak az ő nevét kell a stáblistán feltüntetni. Wylert felháborította ez a döntés, és határozottan tiltakozott Tunberg Oscar-jelölése ellen. Végül a 12 jelölésből a Ben-Hur csupán a forgatókönyvért járó szobrocskát nem kapta meg. Egyébként a szkriptből összesen 40 különböző változat készült.

A színészek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Ben-Hur házában (balról jobbra: Charlton Heston, Martha Scott, Cathy O’Donnell, Stephen Boyd)

Ben-Hur szerepére az MGM Paul Newmant szerette volna megnyerni. A sztár azonban nem akart „szandálos” filmben játszani: 1955-ben ugyanis csúnyán megbukott Az ezüstkehely című ókori témájú szuperprodukcióval. Ráadásul úgy vélte, lábai sem alkalmasak arra, hogy tunikában mutogassa azokat. Szóba került Marlon Brando, Kirk Douglas, Burt Lancaster és Rock Hudson is. Végül Hollywoodban akkor még szokatlan módon nyilvános meghallgatást rendeztek a szerepre, amire bárki jelentkezhetett. Cesare Danova tűnt a legesélyesebbnek, vele jelmezes próbafelvételeket is készítettek, melyekben Messala szerepét Leslie Nielsen játszotta. Nem tudni mikor, de Wyler hirtelen rádöbbent arra, hogy Charlton Heston lenne az igazi Ben-Hur: a színésszel már dolgozott együtt az Idegen a cowboyok között (1958) című filmjében. Messala szerepét az ír származású Stephen Boyd kapta. A kék szemű színésznek barna kontaktlencsét kellett viselnie. Észrevették ugyanis, hogy a fontosabb szerepekre akaratlanul csupa kék szemű színészt szerződtettek, és Wyler úgy döntött, Messala legyen inkább barna szemű.

Ben-Hur anyjának szerepét Heston javaslatára Martha Scott kapta: a színésznő a Tízparancsolat (1956) című szuperprodukcióban szintén Heston anyját játszotta, színpadon pedig kétszer is alakította a feleségét. A Tirzah-t megformáló Cathy O’Donnell Wyler sógornője volt: a Ben-Hur az utolsó filmje, 45 éves korában, agyvérzésben elhunyt. A filmben parányi szerepet játszott néhány olyan színész is, akik később ismert művészekké váltak: Ferdy Mayne, Giuliano Gemma, Marina Berti és Lando Buzzanca. A produkcióban az olasz arisztokrácia is részt akart venni: a római mulatság jelenetében például feltűnik Nona Medici hercegnő és Marilliano gróf is. A hollywoodi sztárok közül szintén sokan szerét ejtették, hogy ellátogassanak a római forgatásra: Bette Davis vagy Kirk Douglas megjelenésének kellő sajtóvisszhangja volt.

A tengeri csata[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Arrius és megmentője (Jack Hawkins és Charlton Heston)

Az MGM minden szempontból hiteles hajókat akart a csatajelenethez. A szerződtetett szakember tervei láttán Mauro Zambuto díszlettervezőnek kételyei támadtak a tervezett hajó stabilitását illetően, de végül megépítették azt. A vízre bocsátott hajó eleinte hajózásra alkalmasnak tűnt, de egy másik hajó keltette hullám felborította. Carfagno mesterséges tavat építtetett a Cinecittàban a jelenet felvételéhez. A medence vizének színe azonban sötét és barnás árnyalatú volt: kémikust kellett szerződtetni, hogy a vizet azúrkékké változtassa. A szakember által a vízbe szórt por réteget képezett a felszínen, és komoly károkat okozott a hajó külsején is. Végül egy speciális festék oldotta meg a vízszín kérdését. A felvételhez két gályát konstruáltak, melyek a medence aljára fektetett síneken mozogtak. A hajók mozgatásához mintegy 300-300 ember kellett. A jelenet felvétele során az egyik statiszta olyan sokáig tartózkodott a vízben, hogy teljesen megkékült a bőre. Az MGM kénytelen volt addig alkalmazásban tartani, amíg a kék szín lekopott róla.

A szekérverseny[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Zajlik a szekérverseny

A szekérverseny előkészítése 1 évig tartott. Hollywood legjobb kaszkadőreit szerződtették, és 78 lovat készítettek fel a forgatásra. A fehér lovakat a híres lipicai ménesből szerezték be. Mind Heston, mind Boyd megtanulta a szekér vezetését, ami lehetővé tette, hogy a kamera közeli felvételeket is készítsen róluk ebben a jelenetben. Ennek ellenére a veszélyesebb pillanatokban mindkettőjüket kaszkadőrök helyettesítették. Heston dublőrje Joe Canutt volt, a jelenetért felelős kaszkadőrcsapat vezetője, Yakima Canutt fia. Joe megsérült az állán abban a jelenetben, amelyben Ben-Hur szekere egy akadályon ugrat keresztül: a kaszkadőr teljesen átfordult a korláton. Szerencsére megúszta komolyabb sérülés nélkül, a képsort pedig felhasználták a végső változatban. A jelenet folyamatosságát úgy biztosították, hogy az átfordulás után Heston látható közelről, amint visszamászik a korlát mögé. Yakima Canutt bábukkal oldotta meg a verseny során bekövetkező két halálesetet: az egyik egy őrszem, akit a történet szerint magával ránt a pálya széléről egy kisodródó szekér. A másik egy hajtó, aki a porba zuhan a szekeréről, a mögötte vágtató másik szekér pedig eltiporja. A jelenetet olyan ügyesen vágták össze, hogy nem lehet észrevenni, az élő szereplőt mikor váltja fel a bábu. Éppen ezért elterjedt az a valótlan pletyka, hogy a mutatványt végrehajtó kaszkadőr meghalt a felvétel során. A szekérverseny forgatása öt hétig tartott: 18 szekérrel dolgoztak, 15 ezer statisztát foglalkoztattak. A felvételt az ún. második stáb készítette a magyar származású Andrew Marton irányításával. E stáb tagja volt két olasz rendező, Mario Soldati és a később spagettiwesternjeivel világhírűvé vált Sergio Leone. Leone évek múlva arról beszélt egy interjúkötetben, hogy igazából ő filmezte a szekérverseny felvételét.[2] A szekérverseny forgatása közben tönkrement az akkor még ritkának (és főleg drágának) számító 65 mm-es kamerák egyike, amikor Messala szekere az egyik kanyarban túl közel került hozzá.

Magának az arénának a megtervezése is gondokat okozott, mivel a megkérdezett szakértők egymásnak ellentmondó javaslatokat adtak. Az MGM illetékesei végül az 1925-ös filmváltozat alapján terveztették meg a stadiont. A középen látható, hatalmas szoborral díszített „sziget” a költségvetés szempontjából olcsóbb megoldás volt, mint újabb statiszták ezreit fizetni. Egy igazi római arénában viszont ilyesmi nem lehetett volna, mert akadályozta volna a nézőket abban, hogy a verseny minden részletét nyomon követhessék.

Egyéb technikai érdekességek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A hatalmas római légió látványos bevonulását körülbelül 40 emberrel oldották meg. Különböző helyzetekben filmezték le őket, majd a felvételeket különböző méretűre kicsinyítették, és úgy helyezték el azokat a filmszalagon. Lényegében ezt a trükköt használták egyes épületek esetében is, hogy még nagyobbnak tűnjenek, illetve azért, hogy kitakarják a képmezőből a modern Rómának a háttérben megjelenő látványát.

A vallási motívumok[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Ben-Hur és ismeretlen megmentője (balra: Charlton Heston)

Noha a produkciónak hivatalos tanácsadója volt a Vatikánból, sőt protestáns és zsidó oldalról is, Ben-Hur áttérése a keresztény hitre nem olyan egyértelmű a remake-ben, mint a könyvben, a színpadi változatban, illetve az 1925-ös filmben. Wyler egyébként a filmben sohasem mutatta Krisztus arcát, és nem hallani a hangját se: a többi szereplő reakciói érzékeltetik, hogy valami magasztossal, valami rendkívülivel kerültek kapcsolatba. Ezt a megoldást Wyler nagyszerű ötleteként értékelik kezdettől fogva, noha az 1925-ös változat is lényegében hasonló módon ábrázolta Jézus személyét.

A zene[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Gályarabságban

Rózsa Miklós zenéje szakított az addigi hagyományokkal, melyek lényege az volt, hogy a filmzene tulajdonképpen kihangsúlyozza az egyes jelenetek érzelmi töltését. Rózsa ezzel szemben olyan zeneművet alkotott, amelynek nem az volt az elsődleges célja, hogy didaktikusan, a zene eszközeivel is kiemelje a mondanivalót. Éppen ezért például az érzelmesebb jeleneteknél szinte alig van kísérőzene: Rózsa úgy vélte, amit ezekben a jelenetekben ki kell fejezni, ahhoz a színészi játék is elegendő. Nincs zene a szekérverseny alatt sem, hogy a természetes hangok és zajok révén a nézőt minél jobban bevonják az élménybe, és úgy érezze, mintha ő is ott lenne az izgalmas versenyen. Jézus alakjához az orgonaszó kapcsolódik. Abban a jelenetben, amikor a római gályán a rabok különböző hajózási sebesség szerint eveznek a dobszó váltakozó ritmusára, Rózsa zenéjének is alkalmazkodnia kellett ehhez a ritmushoz. Ezenkívül a zenével kellett éreztetnie azt is, hogy a rabszolgák egyre gyorsabban eveznek, holott a valóságban ennek fordítottja történt, hiszen az őket játszó színészek a fáradságtól valójában lelassultak. A teljes filmzene elkészítése nyolc hetet vett igénybe.

Bakik[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A legnagyobb igyekezet ellenére maradtak a filmben bakik, melyeket a megszállott bakivadászok jobb ügyhöz méltó buzgalommal gyűjtöttek össze. Íme néhány ezek közül:

  • A fogatverseny egyik harsonása karórát visel. Erről a bakiról egyébként megoszlanak a vélemények: egyesek szerint csupán árnyék vetül a csuklójára.
Egy szekérrel több van
  • A leghíresebb baki a szekérversenyhez fűződik. Kilenc harci szekér indul, és kilenc versenyez tovább akkor is, amikor az egyik a cselekmény szerint már kiesett. A harmadik kieső után a versenyben 7 szekér látható 6 helyett. Az ötödik kiesőt követően továbbra is öten maradnak versenyben, noha valójában már csak négynek kéne lennie. Messala a hatodik kieső, Ben-Huron kívül azonban mégis hárman érnek még célba. Úgy tűnik, mindez még a szekérverseny filmezését magának tulajdonító Sergio Leone figyelmét is elkerülte.
  • Az aréna homokjában avatott szemek a kamerakocsi jellegzetes nyomait fedezték fel.
  • Amikor Ben-Hur meglátogatja a haldokló Messalát, a szekérverseny győzteseként kapott koronáját leteszi egy asztalra. Mikor távozik, az asztal és a korona már nincs ott.
  • Amikor Ben-Hur végre újra megölelheti az édesanyját, az a gyűrű van a kezén, amit egy korábbi jelenetben Poncius Pilátusnak adott.
  • Végül egy kifejezetten magyar baki: a film 4 lemezes DVD változatának felirataiban a Judah (magyar átírásban: Júda) nevet következetesen Júdásnak fordították. Ez formailag nem helytelen, de a korábban használt, megszokott magyar átírás felcserélése egy más névre, amelyről ráadásul a nézők és olvasók nagy többsége egy másik személyre (az azonos nevű, Jézust eláruló apostolra) asszociál, egyes kritikusok szerint zavaró hiba lehet.

Magyar kritikai visszhang[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

„Nincs régibb a tegnapi filmdivatnál – dünnyöghetjük a négyórás szuperfilm nézésekor, miközben hol kacagunk, hol feszengünk a mesterkélt színészi játék, a kiglancolt színek, a természetellenes világítás, a festett díszletek, a színpadias beállítások láttán. Rózsa Miklós Oscar-díjas filmzenéje émelyítően édeskés; ismert fordulataival újólag, még egyszer a szánkba rágja mindazt, amit a szöveg és a kép már úgyis túlmagyaráz. […] Mégis a grandiózus Ben-Hur ma sem csak kuncogást és feszengést, hanem őszinte ámulatot is kelt. Visszaidézi azt a mindörökre letűnt kort, amikor a film még Mozi volt; azaz: sziporkázó álom, mese, emberfeletti hősökkel, hősnőkkel és antihősökkel. Ez a nagybetűs Mozi, amelyet Mándytól Felliniig oly sokan idéznek fel fájó nosztalgiával, napjainkra bonyolult műalkotásoknak és rafinált kommerszfilmeknek adta át a helyét.”
(Báron György: Hollywood és Marienbad. Budapest, 1986, Gondolat Kiadó, 53–55. o.)

Főszereplők[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Ilderim sejk és Ben-Hur (Hugh Griffith és Charlton Heston)
A keresztrefeszítés

Fontosabb díjak és jelölések[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Oscar-díj[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Golden Globe-díj[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

BAFTA-díj[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

David di Donatello-díj[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • 1961 díj legjobb külföldi film

Grammy-díj[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

New York-i Filmkritikusok díja[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • 1959 díj legjobb film

Jegyzetek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  1. Az IMDB nem tünteti fel az 1925-ös filmet Sam Zimbalist filmográfiájában, de az 1959-es remake DVD-változatának extráiban ez az információ hangzik el a producerről.
  2. A Nevem: Leone című interjúkötet azon kérdésére, hogy tényleg ő filmezte-e a szekérversenyt, Leone azt felelte: „Hivatalosan Andrew Marton volt a művelet vezetője. Ő egyszerű pénzkeresetnek tekintette a megbízatást. De én mindig is imádtam az ilyesmit. Még egy fahrtrendszert is kitaláltam, mert a kocsi, amire a kamerát helyeztük, túlságosan magas volt. Erre egy szánféleséget fabrikáltunk, így alulról lehetett fényképezni a lovakat. A kamerakocsi húzott minket. A kameraman mellett álltam. Ha a csörlő elszakad, pillanatok alatt a paták meg a kerekek alatt találtuk volna magunkat.” Ádám Péter fordítása. In: Filmvilág 87/11, 43. oldal
  3. Ben Hur. ISzDB. (Hozzáférés: 2012. december 10.)

További információk[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Commons
A Wikimédia Commons tartalmaz Ben-Hur (film, 1959) témájú médiaállományokat.