Ínségeledel

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából

Az ínségeledel vagy szegények étele olyan olcsó, könnyen hozzáférhető táplálék, amit az emberek nagy szegénység, (háború vagy a mezőgazdaság, illetve a kenyérgabonák termesztéséhez kedvezőtlen időjárás által kiváltott) éhínség idején fogyasztanak. Gyakran az ételhez kötődik a szegénység, rossz idők képzete, és bőségesebb időkben kerülik a fogyasztását vagy alacsonyabb társadalmi státushoz kapcsolódik.

Változó, hogy egy-egy kultúra különböző időszakaiban mit tekintenek ínségeledelnek: egyes ételek, mint a homár vagy más rákfélék ínségeledelnek számítanak egyes társadalmakban, luxusételnek másokban. Például a burgonya Magyarországon kezdetben a szegények ételének számított, csak az 1700-as évek végén jelent meg a középosztály asztalán.[1][2]

A nagy éhínségek idején fogyasztott ételek nem feltétlenül tápanyagszegények. Némelyik ínségeledel egészen tápláló, épp ezért fogyasztották a nehéz időkben. Általában azonban nem túl változatosak, kevésbé finomak, mégis hosszú időn át fogyasztják őket, amíg jobb minőségű étel nem áll rendelkezésre. Az éhínség elmúltával az emberek gyakran kerülik ezeket az ételeket, még akkor is, ha egy változatosabb étrend fontos részét képezhetnék.

Magyarországon[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Sulyom (Trapa natans)

A lápos-mocsaras területeken a sulyom tüskés termését („vízigesztenye”) főzve-sütve fogyasztották, lisztjéből kenyeret is sütöttek; Nagy Jenő szerint az 1850–60-as években Nyíregyházán nagy tömegben, csemegeként fogyasztották, az alföldi piacokon a két világháború között még árusították.[3]

Bengyele, böngyöle néven különböző vízi, vízparti növények (nád, káka, gyékény) lisztes gyöktörzsét, gumóját fogyasztották nyersen, sütve vagy főzve, ínséges időkben főleg áradásos, belvizes években a gyékény összetört, összedarált gumóit sós vízzel kovásszá keverve, meggyúrva bodakpogácsa, lepénykenyér sütéséhez is felhasználták. Valószínűleg honfoglalás előtti táplálékaink közé tartozik.[4] Hasonlóan hasznosíthatók szárazabb területeken a mogyorós lednek (Lathyrus tuberosus) lisztes gumói.

A sztyeppék jellegzetes ínségeledele a tátorján (tatárkenyér), melynek káposztához hasonló ízű gyökereit, leveleit, hajtását fogyasztották. A mályvák levele és termése (papsajt) is fontos ínségeledel volt, a tatárjárás idején Nagyvárad környékén volt, aki mályván vészelte át a nehéz időket.[3] Sok vadon élő hagymafajt is fogyasztottak, közülük némelyiket, mint a medvehagymát újra „felfedezték”.[3]

Ínséges időkben, kenyérpótlék gyanánt a tölgy, a bükk, a fenyő kérgét is lisztté őrölték.[5] 1500-as adat szerint a magyarok éhínség idején tölgymakkliszt kenyeret ettek.[6] 1718-19-ben Csíkszékben cseremakkot, galagonyát, megőrölt mogyorórügyet is ettek.[6] A 19. század rosszabb éveiben a tarack, moha, szalma, megőrölt kukoricacsutka, tölgymakk, fűrészpor is a kenyérbe került.[6] Az aszályos 1863-ban a Nagykunságban a búza, rozs konkolyos ocsújából darált fakéreggel, kukoricacsutkával keverve sütöttek „kenyeret”.[6]

Világszerte[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Karórépa vagy Rutabaga (Brassica napobrassica)

Lásd még[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Források[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • Ez a szócikk részben vagy egészben a Famine food című angol Wikipédia-szócikk ezen változatának fordításán alapul. Az eredeti cikk szerkesztőit annak laptörténete sorolja fel.
  • Molnár V. Attila: Növényi ínségeledelek in: Természet Világa 141. évfolyam 11. szám (2010. november), 514-516. oldal

Irodalom[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • Érkövy Adolf: Az 1863. évi aszályosság a Magyar Alföldön (Pest, 1863)
  • Rapaics Raymund: A kenyér és táplálékot szolgáltató növényeink története (Budapest, 1934)
  • Adam Maurizio: Die Geschichte unserer Pflanzennahrung von den Urzeiten bis zur Gegenwart (Berlin, 1927)
  • Györffy Lajos: A nagy ínség 1863-ban (Túrkeve, 1932)
  • Gunda Béla: Ethnographica Carpathica (Bp., 1966).