Szerkesztő:Carlos71/Carlile Aylmer Macartney

Carlile Aylmer Macartney
Született	1895. január 24. Westerham
Elhunyt	1978. június 18. (83 évesen) Hornbeams
Állampolgársága	brit
Sablon • Wikidata • Segítség

Carlile Aylmer Macartney (Westerham, 1895. január 24. – Hornbeams, 1978. június 18.) Észak-Írországban letelepedett, skót felmenőkkel rendelkező brit történész volt, akinek szakterülete Közép-Európa és Magyarország történelme volt. Nagy ellenfelével, Robert William Seton-Watsonnal szemben egy jóindulatú, de kritikus szemléletet képviselt a korabeli magyar vezetők tekintetében.

Élete

Carlile Aylmer Macartney 1895. január 24-én született a kenti Westerhamben Carlile Henry Hayes Macartney ügyvéd és Louisa Gardiner ötödik, egyben legkisebb gyermekeként. A család eredetileg skót származású volt, de már hosszabb ideje az északír Ulsterben élt. Macartney gyerekkora jelentős részét a Newbury melletti Crockhamben töltötte. 1909-ben a Winchester College hallgatója lett. Ezt követően a cambridge-i Trinity College ösztöndíjára jelölték. Mivel 1914 októberében végzett, klasszikus tanulmányait az első világháború miatt meg kellett szakítania. Ennek során Franciaországban harcolt, ahol lábsérülést szerzett.

Tizenötévvel idősebb fivére, Maxwell ekkora már ismertséget szerzett a The Times riportereként és szakterülete Közép-Európa, valamint a Balkán volt. Maxwell nagy hatással volt rá, így Macartney érdeklődési köre számos területen megegyezett fivérével és Bécsbe utazott, ahol 1922 és 1925 között helyettes alkonzulként tevékenykedett. Ott tartózkodása alatt feleségül vette a bolgár Mamarcsev ezredes lányát, Nyegyelját. 1926-os első könyvét, amelyet „The Social Revolution in Austria” (A szociális forradalom Ausztriában) címen jelentetett meg, a világháború utáni osztrák köztársaságban szerzett élményeire alapozta. Különösen kiemelte a főváros és a hegyvidéki tartományok közötti életszínvonalbeli egyenlőtlenséget.

Figyelme hamarosan a Magyar Királyságra irányult, amelynek történelmi és korabeli problémái egész akadémiai pályája során érdeklődéssel töltötték el. Folyékonyan megtanult magyarul és az ország minden régióját meglátogatta. Ezek során személyes kapcsolatokat épített ki a tudományos élet kiemelkedő alakjaival, illetve néhány vezető, református földbirtokos családdal. 1930-ban megjelentette a „The Magyars in the Ninth Century” (A magyarok a IX. században) című tanulmányát. Ezt követően a legkorábbi magyar krónikákat elemezte egy Budapesten megjelentetett cikksorozat keretében. Ennek nyugati kiadására 1953-ban került sor a „The Medieval Hungarian Historians”-ban (Középkori magyar történészek). 1928 és 1936 között a Népszövetségi Unió nemzetközi osztályán dolgozott és a Royal Institute of International Affairs (Chatham House) által elismert Közép-Európa szakértő volt.

1934-ben publikálta a „National states and national minorities” (Nemzetállamok és nemzeti kisebbségek) című tanulmányát. Ezt a témát elemezte az 1938-as „Hungary and her Successors” (Magyarország és utódai) című könyve is, amely az 1920-as trianoni békeszerződés politikai és társadalmi következményeit tárta fel. 1936-ban az oxfordi All Souls College kutató kartársává választották. 1939-ben, a második világháború kitörésekor a külügyminisztérium kutatási osztályának beosztottja lett. 1940 elején Magyarországra látogatott és tárgyalásokat folytatott többek között Teleki Pál miniszterelnökkel, annak érdekében hogy a Harmadik Birodalom egyre növekvő befolyását ellensúlyozza. Ezt követően a BBC Világszolgálat csatornáján sugárzott rádióadásokat magyar nyelven.

Bár adásaiban egyértelműen a német nemzetiszocialista rendszer ellen foglalt állást, megpróbálta Magyarország helyzetét figyelembe venni és toleránsabb hangot ütött meg a korabeli magyar vezetőkkel szemben, ami 1942-től kezdve radikálisabb kollégái bírálatát váltotta ki. Ebben a vitában a külügyminisztérium (Foreign Office) Macartney oldalán foglalt állást, mivel az általa képviselt kimért és irónikus vonal egy elfogulatlan, a hallgatók számára elfogadhatóbb álláspontot képviselt.

The Foreign Office backed Macartney, realizing that his combination of restrained comment and gently ironic reproach offered his listeners an impartiality lacking in their own media and German propaganda. ‘Macartney acquired a reputation in Hungary which survived the vicissitudes of the war’, the official history of British broadcasting observes (A. Briggs, History of Broadcasting in the United Kingdom, 3.428).

Until 1949, when the republic adopted a Soviet-style constitution, Macartney maintained links with scholars under the new regime as a foreign member of the Hungarian Academy. He interviewed detainees in occupied Germany (including the former regent, Horthy) and survivors of the war years in Budapest, from whom he received several unpublished memoirs and other documents. This varied material, supplemented by information from émigrés, encouraged him to write a two-volume history of Hungary between 1929 and 1945, which he entitled October Fifteenth to recall that confused Sunday in 1944 when Horthy vainly sought a separate peace with the allies. The critical assessment of his sources took Macartney almost nine years but in 1956 October Fifteenth was at last published by the University of Edinburgh, where from 1951 to 1957 he held the chair of international relations.

In November 1956 Macartney was on the Austrian frontier during the flight of refugees after the failure of the uprising in Budapest against Soviet occupation. He continued to help Hungarian exiles in London, but in his academic work he abandoned recent history to study the Habsburg lands as a whole, from Leopold II's accession to the end of dynastic rule, and concentrating on domestic affairs. His The Habsburg Empire, 1790–1918 (1968) was an undertaking affectionately contemplated for forty years; it grew into a book of half a million words, not easy reading, but a quarry of detailed scholarship into which no dedicated student of the region could fail to hack. Other works, smaller in compass, included: Independent Eastern Europe: a History (1962), in collaboration with A. W. Palmer; a single-volume history of Hungary (1962); and a brief life of Maria Theresa (1969).

Macartney was elected a fellow of the British Academy in 1965, the year he retired from All Souls. In Who's Who he listed ‘travel’ as his recreation: he was able to visit the USA and was welcomed once more in Hungary and Bulgaria. He retained the thin, ascetic figure of a good walker. Perhaps his greatest pleasure in later years came from cultivating the irises at Hornbeams, his home on Boars Hill, south of Oxford. There, in early June each summer, with flag flowers in full colour, the Macartneys would welcome friends to a garden party. On 18 June 1978, a few days after the last of these celebrations, Aylmer Macartney collapsed and died at Hornbeams. A funeral service in the chapel of All Souls College, Oxford, on 23 June was followed by private cremation at Oxford crematorium.

Források

• Beretzky Ágnes: Scotus Viator és Macartney Elemér: Magyarország-kép változó elõjelekkel (1905–1945), Akadémiai Kiadó, Budapest, ISBN 9789630582469 (2005)
• Alan Palmer: Carlile Aylmer Macartney, Oxford Dictionary of National Biography online (angolul)

Magyar nyelvű irodalom

• Beretzky Ágnes, Scotus Viator és Macartney Elemér:Magyarország-kép változó előjelekkel (1905-1945), Akadémiai Kiadó, 2005