Királykeselyű

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Ugrás a navigációhoz Ugrás a kereséshez
Infobox info icon.svg
Királykeselyű
Evolúciós időszak: Pleisztocén? - jelen
Királykeselyű a washingtoni állatkertben
Királykeselyű a washingtoni állatkertben
Természetvédelmi státusz
Nem fenyegetett
Status iucn EX icon blank.svg Status iucn EW icon blank.svg Status iucn CR icon blank.svg Status iucn EN icon blank.svg Status iucn VU icon blank.svg Status iucn NT icon blank.svg Status iucn LC icon.svg
Rendszertani besorolás
Ország: Állatok (Animalia)
Törzs: Gerinchúrosok (Chordata)
Altörzs: Gerincesek (Vertebrata)
Altörzság: Állkapcsosok (Gnathostomata)
Főosztály: Négylábúak (Tetrapoda)
Csoport: Magzatburkosok (Amniota)
Osztály: Madarak (Aves)
Csoport: Carinatae
Alosztály: Neornithes
Alosztályág: Újmadárszabásúak (Neognathae)
Öregrend: Neoaves
Csoport: Passerea
Csoport: Telluraves
Csoport: Afroaves
Rend: Újvilági keselyűalakúak (Cathartiformes)
Család: Újvilági keselyűfélék (Cathartidae)
Lafresnaye, 1839
Nem: Sarcoramphus
Duméril, 1805
Faj: S. papa
Tudományos név
Sarcoramphus papa
(Linnaeus, 1758)
Szinonimák
  • Vultur papa Linnaeus, 1758
  • ?Vultur sacra Bartram, 1791
  • ?Sarcoramphus sacer (Bartram, 1791)
Elterjedés
A királykeselyű elterjedési területe
A királykeselyű elterjedési területe
Hivatkozások
Wikifajok

A Wikifajok tartalmaz Királykeselyű témájú rendszertani információt.

Commons

A Wikimédia Commons tartalmaz Királykeselyű témájú médiaállományokat és Királykeselyű témájú kategóriát.

A királykeselyű vagy királykondor (Sarcoramphus papa) a madarak (Aves) osztályának újvilági keselyűalakúak (Cathartiformes) rendjébe, ezen belül az újvilági keselyűfélék (Cathartidae) családjába tartozó Sarcoramphus madárnem egyetlen élő faja.[1][2] A nembe több fosszilis faj is tartozik. Ebben a madárnemben a királykeselyűt írták le először és sokáig monotipikusnak tartották, végül a Sarcoramphuson belül a típusfaj lett.

Nagytestű madár, mely Közép- és Dél-Amerika területein fordul elő. Mexikó déli részétől egészen Argentína északi részéig, majdnem minden alföldi trópusi erdőben megtalálható.

Testét nagyrészt fehér tollak borítják, de a nyaka tövén levő tollgallér színe a szürkétől a feketéig változik és az evezőtollak, valamint a faroktollak is feketék. A feje és nyaka tollazat nélküli. A csupasz bőrének színezete példányonként változó, de lehet sárgás, narancssárgás, kékes, lilás, vagy vöröses is. Talán a legfőbb jellemzője a csőre töve fölött kinövő sárgás színű, kiemelkedő – idősebb példány esetében alá logó – bőrképződmény. Mint minden újvilági keselyű, a királykeselyű is dögevő, azaz az elpusztult állatokból táplálkozik. Gyakran ez a faj a legelső, amely megkezdi a friss dögöt. Amikor megérkezik a tetemhez, a kisebb méretű rokonai kénytelenek helyet engedni neki; ő maga csak a nála nagyobb andoki kondornak (Vultur gryphus) adja át a helyét. Fogságban a királykeselyű akár 30 évig is élhet.

A királykeselyű mint jelkép főleg a maja kódexekben tűnik fel, de a helybéli lakosok néphagyományában és a népi orvoslásában is szerepet játszik. Habár manapság a Természetvédelmi Világszövetség (IUCN) nem fenyegetett fajként kezeli e madarat, a királykeselyű egyedszáma napról napra csökken, aminek fő oka az élőhelyeinek csökkenése.

Neve[szerkesztés]

Carl von Linné, aki elsőként írta le, illetve nevezte meg a természettudomány számára ezt a madarat
André Marie Constant Duméril, aki a jelenlegi nemébe helyezte a madarat

A királykeselyűt először 1758-ban, Carl von Linné svéd természettudós, orvos és botanikus írta le, illetve nevezte meg. Leírását a „Systema Naturae” című enciklopédia 10. kiadásába foglalta bele. Ekkortájt a madár tudományos neve, Vultur papa volt;[3] a típuspéldány Suriname-ból származott.[4] 1805-ben, André Marie Constant Duméril francia zoológus áthelyezte ezt a keselyűt a Sarcoramphus nembe. Ez az új madárnemnév az új latin nyelv két szavának az összetételéből jött létre, azaz a sarx = „hús” és rhamphos = „ragadozó madár görbe csőre”.[5] Ezt a megnevezést gyakran tévesen, görögösen – Sarcorhamphus, benne „h”-val – ejtik és írják le. 1841-ben, Constantin Wilhelm Lambert Gloger német zoológus és ornitológus a Gyparchus nembe helyezte át a madarat, viszont a mai modern, tudományos irodalomban ez a besorolás érvénytelen, hiszen a Sarcoramphus madárnem élvez elsőbbséget.[6] A királykeselyű fajneve a latin eredetű papa szó, melynek magyar jelentése, „püspök”. A fajnév a tollazatának színére utal, mely a püspökök viseletére emlékeztet.[7] Ennek a madárnak a legközelebbi élő rokona az andoki kondor.[8] Egyes rendszerezők e két fajt az újvilági keselyűfélék családján belül külön alcsaládba gyűjtenék össze, viszont a rendszerezők többsége nem tartja fontosnak ezt az átrendezést.[8]

Két elmélet van arra, hogy a királykeselyű honnan kapta a „királyi” nevét. Az egyik elmélet szerint a királyi neve onnan ered, hogy amikor a madár megérkezik egy tetemhez, a nála kisebb dögevők helyet adnak neki, addig, míg tele nem tömi magát.[9] A másik elmélet a maja legendákból származik, melyben ez a keselyű egy király volt, mely emberek és istenek közti közvetítőként játszott szerepet.[10] Paraguayban a spanyolok „fehér varjú” névvel illették a madarat.[11] Navatl nyelven cozcacuauhtli a neve; összetett szó, mely a cozcatl = „gallér” és cuauhtli = „ragadozó madár” szavak összevonásából jött létre.[12]

Rendszertani besorolása[szerkesztés]

A királykeselyűnek és hat élő rokonának, azaz az újvilági keselyűféléknek (Cathartidae) a pontos rendszertani besorolása még manapság is bizonytalan.[13] Habár az újvilági keselyűfélék és az óvilági keselyűformák (Aegypiinae) megjelenésben igen hasonlítanak, sőt ugyanazt a dögevő életmódot folytatják, a két család mégsem áll közelebbi rokonságban egymással. Más-más ősökből fejlődtek ki, és a hasonlóság csak a konvergens evolúció műve. A két madárcsoport közti rokonsági kapcsolat még manapság is vita tárgyát képezi. Korábban az újvilági keselyűféléket a gólyaalakúak (Ciconiiformes) rendjébe helyezték, mivel néhány gólyafajjal is mutatnak hasonlóságot úgy megjelenésben, mint életmódban.[14] A közelmúltban olyan elmélet is született, mely szerint a újvilági keselyűféléket és az óvilági keselyűformákat a sólyomalakúak (Falconiformes) közé kéne besorolni,[15] vagy új, azaz külön rendet megalkotni a számukra.[16] Az Amerikai Madarászok Egyesületének (American Ornithologists' Union) a dél-amerikai rendszertani bizottsága kivonta az újvilági keselyűféléket a gólyaalakúak közül és incertae sedisnek, azaz „bizonytalan helyzetűnek” minősítette e madárcsoportot; de további megjegyzésként odatette, hogy az újvilági keselyűfélék, talán átmozgathatóak a sólyomalakúak rendjébe, vagy létrehozható számukra egy külön rend, az úgynevezett újvilági keselyűalakúak (Cathartiformes).[13] Mint a többi újvilági keselyűnek, a királykeselyűnek is 80 diploid kromoszómája van.[17]

Fosszilis maradványok és a mai madár kifejlődése[szerkesztés]

A Sarcoramphus madárnem, mely manapság csak egy élő fajt tartalmaz, korábban szélesebb körben volt elterjedve. A Sarcoramphus kernense Észak-Amerika délnyugati területén élt, a középső pliocén, az úgynevezett piacenzai korszak idején, vagyis 3,5-2,5 millió évvel ezelőtt. Ez a fosszilis madár a Blancan/Delmontian fauna kevésbé ismert tagja volt. Ennek az őskeselyűnek a létezését csak egyetlen egy bizonyíték, azaz egy törött, felkarcsontnak (humerus) a könyök felé eső végrésze tanúsítja. Ezt a maradványt a kaliforniai Kern megyében levő Pozo Creeknél találták meg. A maradványt Loye H. Miller írta le először; Miller a típusfajjal összehasonlítva arra a következtetésre jutott, hogy az ősrokon valamivel nagyobb és robusztusabb volt, mint a mai faj; egyébként a kettő igen hasonlíthatott egymásra.[18] Mivel a két madár létezésének kora között igen nagy a távolság, feltehető, hogy két külön fajról van szó. De mivel az ősmadár egyetlen maradványa is töredékes, azaz hiányos, a köztük levő rokonsági kapcsolatot igen nehéz meghatározni; sőt az is meglehet, hogy a kettő nem is tartozik ugyanabba a madárnembe.[19] A késő pleisztocén idején, a mai Peru területén élhetett a Sarcoramphus fisheri.[20] Egy feltételezett ős királykeselyűről, mely a negyedidőszak alatt Kubában élt, további kutatások bebizonyították, hogy valójában Buteogallus borrasi (korábbi nevén Titanohierax), egy sasméretű rákászölyv volt.[21]

E madárnem evolúciójáról csak keveset lehet tudni, mivel a többi újvilági keselyűnem neogén földtörténet időszakbeli maradványai is vagy fiatalabbak, vagy töredékesebbek. Az újvilági keselyűalakúak rendjének a másik családja, a ma már teljesen fosszilis Teratornithidae család fajai körülbelül ugyanazt az ökológiai fülkét töltötték be, mint a mai újvilági keselyűfélék. Úgy tűnik, hogy a Sarcoramphus kernense valamivel megelőzte a nagy amerikai faunacsere nevű eseményt; továbbá a mai újvilági keselyűfélék többsége Közép-Amerikában jelent meg először, vagy e madárcsoport kifejlődésének őshazája ez a kontinenseket összekötő földrész.[18] E szálon elindulva lehet, hogy a S. kernense a S. fisheri északra irányuló divergens testvértaxonja. A ritka és töredékes maradványok alapján az az elmélet született, mely szerint a királykeselyűk és a dél-amerikai kondorok legalább 5 millió évvel ezelőtt váltak ketté.[22]

Bartram „festett keselyűje”[szerkesztés]

Eleazar Albin 1734-ből származó festményén örökítette meg a madarat

Az 1770-es évekből származó floridai utazásai során készült feljegyzéseiben, William Bartram amerikai természettudós egy „festett keselyűről” (Sarcoramphus sacra vagy S. papa sacra) számol be. Az általa leírt madár majdnem ugyanolyan, mint a királykeselyű, kivéve a fehér farktollait.[23] Bartram azt állítja, hogy ez a madár eléggé közönséges és begyűjtött egyet belőlük.[23] Más természettudósok nem láttak belőle egy példányt sem, és 60 évvel később a madár létezése megkérdőjeleződött. John Cassin amerikai ornitológus szerint e madárfaj létezésének a kérdése a legnagyobb rejtély az észak-amerikai ornitológiában.[23] 1734-ben Eleazar Albin angol természettudós és festő – a fenti beszámolótól függetlenül – leírt és lefestett egy hasonló megjelenésű újvilági keselyűt.[24]

Habár a legtöbb korai ornitológus nem kételkedett Bartram őszinteségében, Joel Asaph Allen amerikai zoológus és ornitológus úgy vélte, hogy Bartram kitalálta a madarat és több különböző madárfaj részeiből állította össze.[23] Allen rámutatott arra, hogy a Bartram által leírt madár viselkedése a karakarákra (Caracarini) vall.[23] Például a „festett keselyű” a tűzvészeket követte, hogy felfalhassa a menekülő, vagy beleégett rovarokat és a dobozteknősöket. Így pedig a karakarák viselkednek, a nagyobb és rövidebb lábú királykeselyűnek és rokonainak nehezebb a talajon járni. Bartram korában a Caracara cheriway közönséges és elterjedt lehetett abban a térségben és meglehet, hogy az úgynevezett „festett keselyű” ezt a madárfajt jelképezi, viszont William Bartram nem tesz említést e karakarafajról.[23] Francis Harper amerikai természettudós úgy vélte, hogy Bartram korában, akárcsak az 1930-as években, ez a karakarafaj mégsem volt gyakori ott, ahol Bartram járt és a ritka észrevételből akaratlanul, viszont hibásan egy újvilági keselyűfélét vélt látni.[23]

Szintén Harper vette észre, hogy Bartram írásait jelentős mértékben átírták és kiegészítették a nyomtatás előtt, és a fehér farktollas leírás csak ebben az utóbbi nyomtatásban van jelen. Harper tehát azt gondolta, hogy Bartram a nyomtatás idején fejből írta le a madarat és a faroktollának színezetére rosszul emlékezett.[23] Harper és néhány kutató kollégája megpróbálták bebizonyítani a királykeselyű floridai rokonának a létezését, azzal érvelve, hogy Bartram idejében ez a madár már kihalófélben volt és egy hirtelen éghajlati lehűlés végzett a fajjal.[23][25] William McAtee úgy véli, hogy Floridában a madaraknak saját floridai alfajaik jönnek létre, és a „festett keselyű” nem egyéb, mint a királykeselyű floridai alfaja.[26]

Előfordulása[szerkesztés]

Becslések szerint a királykeselyű előfordulási területe körülbelül 14 millió négyzetkilométert foglal magába. Mexikó déli részétől egészen Argentína északi részéig lelhető fel.[27] Dél-Amerikában nem található meg az Andoktól nyugatra,[28] kivéve Nyugat-Ecuadorban,[29] Északnyugat-Kolumbiában és Északnyugat-Venezuela legmesszibb részein.[30] Főleg az alföldi trópusi erdőket, vagy a mellettük levő szavannákat és egyéb füves pusztákat választja élőhelyül.[31] Gyakran az erdők mocsaras és lápos részein figyelhető meg.[11] Az elterjedési területének az elsődleges alföldi erdeiben gyakran a királykeselyű az egyetlen, vagy leggyakoribb képviselője az újvilági keselyűféléknek. Az Amazonas esőerdeiben azonban általában a nagy sárgafejű keselyű (Cathartes melambrotus) van számfölényben. A nyílt térségekben a kis sárgafejű keselyű (Cathartes burrovianus) és a hollókeselyű (Coragyps atratus) fordul elő nagyobb számban.[32] A királykeselyű általában nem hatol 1500 méternél magasabbra, bár az Andok keleti felén megfigyelték tengerszint fölötti 2500 méteres magasságban is. Ritkán 3300 méter magasban is észrevehető.[33] Az élőhelyein a kimagasodó fákon, vagy az erdő fáinak lombkoronái fölött pihen.[4] Argentína középső részén levő Buenos Aires tartományban pleisztocén kori maradványaira bukkantak; ez pedig a történelmi előfordulási területének déli határát 700 kilométerrel délebbre húzza meg. Korábban a természettudósok úgy vélték, hogy ez a terület nem volt alkalmas e madárfaj számára.[34]

Megjelenése[szerkesztés]

Az idősebb példányoknál a sárga bőrdudor lógni kezd
Portré 1; az egyik legszínesebb fejű madárfajról
Portré 2; az egyik legszínesebb fejű madárfajról
Jellegzetes fejformája és a sötétebb színű tollgallérja

Az andoki kondor és a kaliforniai kondor (Gymnogyps californianus) után a királykeselyű a harmadik legnagyobb újvilági keselyűféle. Csőrétől farkáig átlagosan 67–81 centiméter hosszú, a szárnyfesztávolsága 120–200 centiméter között van, míg testtömege 2700–4500 gramm.[33][10] Tollruhája főleg fehér, halvány rózsaszínes-sárgás árnyalattal.[35] Ezzel szemben a szárnyainak alsó fele az evezőtollakkal együtt, valamint a farktollai és a nyaka tövén levő vastag tollgallér sötét szürkék vagy feketék.[4] A fején és nyakán nincsenek tollak. A fején levő csupasz bőr különböző vörös és lila árnyalatú, a nyakon rikító narancssárga és a toroktájékon sárga színű.[36] A fejen a bőr ráncos és rétegekben ül. A csőre narancssárga és fekete színű.[4] A felső csőr tövéből egy aranysárga színű bőrképződmény nő ki; ez a bőrkinövés csak a tulajdonosa negyedik életévében éri el a teljes méretét.[28]

Az újvilági keselyűfélék között a testéhez képest a királykeselyűnek van a legnagyobb koponyája és agytérfogata, valamint a legerősebb csőre.[19] A csőr vége kampós és a szélei élesek.[7] Szárnyai szélesek; farktollai rövidek és széttárva négyzet alakot vesznek fel.[35] A szivárványhártyája (iris) fehér, ezt élénk vörös ínhártya (sclera) veszi körül.[4] Egyes újvilági keselyűfélétől eltérően a királykeselyűnek nincsenek szempillái.[37] Begyzacskója van, amit a táplálék ideiglenes raktározására használ. Lábai szürkék, rajtuk hosszú, vastag karmok ülnek.[35]

E madárfajon belül a nemi kétalakúság csak csekély mértékű. A két különböző nemű állat között nincs különbség a színezetben és méretben is csak kevés.[4] A fiókának sötét a csőre és a szeme. A nyaka előbb szürke, aztán ahogy nő, narancssárgává válik. A fiatal példánynak a tollruhája teljesen szürke, bár testtartása már olyan, mint a felnőtté. A fehér-fekete tollazatot csak az 5 vagy 6 éves kori vedlés után éri el.[35] Jack Eitniear, a texasi San Antonióban levő Center for the Study of Tropical Birds (a trópusi madarakat tanulmányozó központ) egyik munkatársa azt vette észre a fogságban tartott királykeselyűket figyelve, hogy körülbelül a madár kétéves korában a hasán levő tollak kezdenek hamarább kifehéredni. Ezt követően a szárnytollak váltanak a felnőtt színezetére. Legutoljára a kisebb, szárnyfedő tollak fekete foltjai tűnnek el.[38]

A fej és nyak kopaszsága a higiénia miatt alakult ki, bár néhány csökevényes tollacska mégis található a fejen. A csupasz bőrfelületet könnyebben le lehet mosni, és a baktériumok és egyéb kórokozók nem tudnak letelepedni rajta. Továbbá az UV-sugárzás fertőtleníti a bőrfelületét.[7][39]

A sötétebb tollazatú fiatal példányt könnyen össze lehet téveszteni a pulykakeselyűvel (Cathartes aura). Az előbbi azonban széttárt szárnyakkal vitorlázik. A világos színű felnőttet az erdei gólyával (Mycteria americana) lehet összetéveszteni,[40] bár az utóbbit a hosszú nyakáról és lábairól messziről is fel lehet ismerni.[41]

Életmódja[szerkesztés]

A magasban vitorlázva keresi táplálékát
Repülés közben
Csak ritkán ver a szárnyával
Kitömött példány a londoni Természettudományi Múzeumban
Királyi termet (Königsgeier Tierpark, Berlin)

A levegőben vitorlázva keresi dögökből és kisebb állatokból álló táplálékát. A felszálló meleg légáramlatok, úgynevezett termikek segítségével hatalmas területeket jár be. Csak időnként ver a szárnyaival.[41][42] Repülés közben a madár széttárja szárnyait; evezőtollai kissé felfelé hajlanak. Röptében messziről úgy néz ki, mintha fej nélküli lenne.[43] Szárnyverései mélyek és erőteljesek.[35] Marsha Schlee természettudós Venezuelában két alkalommal is megfigyelte, amint két-két királykeselyű tandem repülést végzett; szerinte ez az udvarlási szertartás része lehet.[44]

Mérete és feltűnő színezete ellenére ezt az újvilági keselyűt igen nehéz észrevenni, amikor a fák lombkoronái között pihen.[43] Pihenés közben fejét lejjebb eresztve és előre hajolva tartja.[33] Nem vándor madár. A rokon pulykakeselyűtől, a kis sárgafejű keselyűtől és a hollókeselyűtől eltérően, a királykeselyű általában magányosan, vagy kisebb családi csoportokban él.[45] Belizében 12 fős csoportot is megfigyeltek, amint egy vízesés fölött fürdőztek és vizet ittak.[46] Egy-egy tetemnél általában egy vagy két példány jelenik meg, azonban ha a dög nagyobb állaté, akkor akár tíz királykeselyű is összegyűlhet köréje.[4] Fogságban akár 30 évet is élhet, a vadonban való élettartama nem ismert.[10] Mint minden újvilági keselyűféle, a királykeselyű is gyakorolja az úgynevezett urohidrózist, ami abból áll, hogy a párolgás hűtő hatását kihasználva a vizeletet a lábukra ürítik, így hűtik a testüket. E tevékenység miatt a madár lábán gyakran fehér színű húgysavréteg képződik. Erős, éles és vágós csőre, valamint nagy mérete ellenére ez a madárfaj nem, vagy alig agresszív.[4] Hiányzik az alsó gégefője (syrinx), ezért nem képes sokféle hangot kiadni, bár mély károgó és visító hangok hallhatók tőle. Ezeket udvarláskor hallatja; amikor hergelik, a madár a csőrével csattogtat.[33] Az egyetlen természetes ellenségei a kígyók, melyek tojás és fióka korában jelentenek rá veszélyt. Ha a jaguár (Panthera onca) zsákmányából táplálkozik és nem elég figyelmes, akkor a nagymacska elkaphatja, egyébként a jaguár nem vadászik rá.[47]

Táplálkozása[szerkesztés]

A királykeselyű mindenféle dögöt elfogyaszt, lehet az szarvasmarha (Bos primigenius), partra vetett hal vagy elpusztult gyík. Főleg dögevő, de egyes beszámolók szerint képes megölni a sebesült állatokat, az újszülött borjakat és a kisebb gyíkokat.[33]

Habár a táplálékszerzésben főleg a látására hagyatkozik, nem tudni, hogy a szaglása mennyire játszik szerepet. A kutatók úgy vélték, hogy a szaglása gyenge és a dögöket főleg a pulykakeselyűt és a nagy sárgafejű keselyűt követve találja meg. E kisebb rokonok szaglása kiváló.[4][48] Egy 1991-ben végzett kísérlet azonban arra jutott, hogy a királykeselyűk a kisebb rokonok segítsége nélkül is rábukkannak az erdőkben levő dögökre, ami arra enged következtetni, hogy a szóban forgó madárnak is van valami szagérzéke.[49] Főleg az erdőkben keresi a táplálékát, bár a szomszédos szavannákon is felbukkanhat. Ha rábukkan a táplálékára, arrább kergeti a kisebb rokonokat és más dögevő állatokat, aztán erős csőrével felnyitja a tetemet; gyakran a királykeselyű a dögök megkezdője.[4] Ő maga kizárólag csak a nála nagyobb andoki kondor elől húzódik el.[50] Miután a nagytestű keselyűk felbontották a tetemet és teletömték magukat, a kisebb méretű és gyengébb csőrű újvilági keselyűk is táplálékhoz jutnak.[4] A nyelve dörzspapírszerű; ezzel az apró húsmaradékokat is leszedheti a csontokról,[39] bár általában megelégszik a bőrrel és a szövetek szilárdabb részeivel.[47] A venezuelai Bolívar szövetségi államban megfigyelték, hogy ha kevés az elpusztult állatok száma, akkor a királykeselyű a buritipálma (Mauritia flexuosa) lehullott gyümölcsével egészíti ki az étrendjét.[51]

Szaporodása[szerkesztés]

Tojása fehér színű

E keselyűfaj vadonban való szaporodási szokásairól csak igen keveset lehet tudni. A legtöbb adatot a fogságban tartott madarak szolgáltatják,[52] a megfigyeléseket jórészt a franciaországi Párizsban levő Ménagerie du Jardin des plantes nevű növény- és állatkertben végezték.[53] Az ivarérettséget a hím körülbelül 4-5 évesen, míg a tojó valamivel korábban éri el.[54] A költési időszak főleg a száraz évszakban van.[47] Fák üregébe rakja egyetlen tojását, amely egyszínű fehér.[35] Hogy elriassza a ragadozókat, a királykeselyű kellemetlen szagokat áraszt kotlás közben.[52] A tojáson mindkét szülő kotlik 52-58 napig. Ha az első tojás megsemmisül, akkor a tojó körülbelül hat hét után egy másikat tojik. A kotlást és a fióka melengetését mindkét szülő elvégzi, azonban csak a fióka egy hetes koráig. Ezután a szülők csak őrködnek fölötte. A királykeselyű fiókája csak félig tehetetlen; habár nem tud gondoskodni magáról, kikelésekor már van néhány tolla és szemei nyitva vannak. Életének második napján már mozogni kezd a fészekben és sír az étel után. A harmadik napon már maga csipegeti a táplálékát. 10 naposan vedlik először. 20 naposan már jól áll a lábán és ki tud egyenesedni. Egy-három hónaposan kisétál a fészekből és felfedezi annak környezetét. Körülbelül három hónapos kora után röpképessé válik.[53]

A királykeselyű és az ember[szerkesztés]

Természetvédelmi helyzete[szerkesztés]

Ez a keselyűfaj a Természetvédelmi Világszövetség (IUCN) szerint nem fenyegetett faj,[2] mivel a hatalmas előfordulási területe körülbelül 14 millió négyzetkilométert foglal magába. Itt pedig, becslések szerint tízezer és százezer között lehet e faj példányszáma. Ettől eltérően olyan bizonyítékok is vannak, melyek szerint a királykeselyű egyedszáma csökkenőben van, viszont nem olyan mértékben, hogy át kelljen sorolni más veszélyeztetettségi listára.[27] Főleg az élőhelyének elvesztése okozta veszélynek és az orvvadászatnak van kitéve.[45] Habár szembetűnő madár, a királykeselyűt igen nehéz követni, illetve tanulmányozni, mivel a legmagasabb fákon pihen, és magasan repülve nagy távokat tesz meg táplálékszerzési célból.[4]

Cozcacuauhtli ábrázolása a Laud kódexben

Nagy helyigénye miatt állatkertben nem könnyű tartani. A Berlini Állatkertben található Alfred Brehm Ház mesterséges sziklafalához monumentális méretű keselyűröpdét építettek. Itt számos más keselyűfaj mellett a királykeselyű (Sarcoramphus papa) is megtekinthető.[55]

A királykeselyű a kultúrákban[szerkesztés]

A maja kódexekben a madarak közül a királykeselyűt ábrázolják a legtöbbször.[56] A királykeselyű írásjele könnyen felismerhető a csőrön levő dudorról és a szemet alkotó koncentrikus körökről.[56] Van olyan rajz, ahol istenként, ember testtel és madár fejjel ábrázolták.[56] A maja mitológia szerint ez az istenség hordozta az üzeneteket az emberek és az istenek között.[47] A maja naptárban Cozcacuauhtli-nak, vagyis a hónap tizenharmadik napjának a jelképe.[56] A régészek úgy vélték, hogy ezt a napot a pávaszemes pulyka (Meleagris ocellata) jelképezi, viszont jobban megnézve a csőrét rájöttek, hogy egy ragadozó madárról van szó.[12]

A madár tollait és vérét különböző betegségek gyógyítására használták fel.[39] Az elterjedési területén levő országok szívesen ábrázolják a saját postabélyegeiken. 1963-ban Salvadorban, 1978-ban Belizében, 1979-ben Guatemalában, 1997-ben Hondurasban, 1998-ban Bolíviában és 1999-ben Nicaraguában adtak ki ilyen bélyeget.[57]

Nagy mérete és szépsége miatt a királykeselyű igen kedvelt az állatkertekben. A világon számos állatkertben látható. A királykeselyű azon kevés madarak egyike, melyről az Állatkertek és Akváriumok Világszövetsége (WAZA - World Association of Zoos and Aquariums) tanulmánykönyvet tart; ezt a Fort Worth Zoo-nál dolgozó Shelly Collinsworth vezeti.[58]

Jegyzetek[szerkesztés]

  1. ↑ Bagosi, Zoltán: Királykondor vagy királykeselyű (Sarcoramphus papa) fényképe (magyar nyelven). cultiris.com, 2007. április 1. [2016. október 27-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2016. október 27.)
  2. ↑ a b BirdLife International: 'Sarcoramphus papa'. IUCN Red List of Threatened Species. Version 2013.2. International Union for Conservation of Nature, 2012. (Hozzáférés: 2013. november 26.)
  3. ↑ Linnaeus, C. Systema naturae (latin nyelven). Holmiae. (Laurentii Salvii)., 86. o. (1758) „V. naribus carunculatis, vertice colloque denudate” 
  4. ↑ a b c d e f g h i j k l Houston, D.C..szerk.: del Hoyo, Josep; Elliott, Andrew; Sargatal, Jordi (eds.): Family Cathartidae (New World vultures), Volume 2: New World Vultures to Guineafowl of Handbook of the Birds of the World. Barcelona: Lynx edicions, 24–41. o. (1994). ISBN 84-87334-15-6 
  5. ↑ Liddell, Henry George. Greek-English Lexicon, Abridged Edition. Oxford: Oxford University Press (1980). ISBN 0-19-910207-4 
  6. ↑ Peterson, Alan P.: Richmond Index – Genera Aaptus – Zygodactylus. The Richmond Index. Division of Birds at the National Museum of Natural History, 2007. december 23. (Hozzáférés: 2008. január 17.)
  7. ↑ a b c Likoff, Laurie. King Vulture, The Encyclopedia of Birds. Infobase Publishing, 557–60. o. (2007). ISBN 0-8160-5904-7 
  8. ↑ a b Amadon, Dean (1977). „Notes on the Taxonomy of Vultures” (PDF). The Condor (journal) 79 (4), 413–16. o, Kiadó: The Condor, Vol. 79, No. 4. DOI:10.2307/1367720. (Hozzáférés: 2009. március 13.)  
  9. ↑ Wood, John George. The illustrated natural history. London: Routledge, Warne and Routledge, 15–17. o. (1862) 
  10. ↑ a b c King Vulture. National Geographic. (Hozzáférés: 2007. szeptember 11.)
  11. ↑ a b Wood, John George. The illustrated natural history. Oxford University (1862). ISBN 0-19-913383-2 
  12. ↑ a b Diehl, Richard A.; Berlo, Janet Catherine. Mesoamerica after the decline of Teotihuacan, A.D. 700–900, Parts 700–900, 36–37. o. (1989). ISBN 0-88402-175-0 
  13. ↑ a b Remsen, J. V., Jr.; C. D. Cadena; A. Jaramillo; M. Nores; J. F. Pacheco; M. B. Robbins; T. S. Schulenberg; F. G. Stiles; D. F. Stotz & K. J. Zimmer. 2007.. A classification of the bird species of South America. [archivált változat]. South American Classification Committee.. Hozzáférés ideje: 2007. október 15. [archiválás ideje: 2011. május 16.]  Archiválva 2009. március 2-i dátummal a Wayback Machine-ben
  14. ↑ Charles Sibley. Distribution and Taxonomy of the Birds of the World. Yale University Press (1990). ISBN 0-300-04969-2. Hozzáférés ideje: 2007. április 11. 
  15. ↑ Charles Sibley, Charles G., és Jon Edward Ahlquist, Jon E... Phylogeny and Classification of Birds: A Study in Molecular Evolution]. Yale University Press. (1991.). ISBN 0-300-04085-7. Hozzáférés ideje: 2007. április 11. 
  16. ↑ Ericson, Per G. P.; Anderson, Cajsa L.; Britton, Tom; Elżanowski, Andrzej; Johansson, Ulf S.; Kallersjö, Mari; Ohlson, Jan I.; Parsons, Thomas J.; Zuccon, Dario & Mayr, Gerald. Diversification of Neoaves: integration of molecular sequence data and fossils. Biology Letters online: 1–5. [archivált változat] (PDF preprint). DOI: 10.1098/rsbl.2006.0523 (2006 :). Hozzáférés ideje: 2015. október 26. [archiválás ideje: 2006. november 8.] 
  17. ↑ Tagliarini, Marcella Mergulhão; Pieczarka, Julio Cesar; Nagamachi, Cleusa Yoshiko; Rissino, Jorge; de Oliveira, Edivaldo Herculano C. (2009). „Chromosomal analysis in Cathartidae: distribution of heterochromatic blocks and rDNA, and phylogenetic considerations”. Genetica 135 (3), 299–304. o. DOI:10.1007/s10709-008-9278-2. PMID 18504528.  
  18. ↑ a b Miller, Loye H. (1931). „Bird Remains from the Kern River Pliocene of California”. The Condor (journal) 33 (2), 70–72. o. DOI:10.2307/1363312.  
  19. ↑ a b Fisher, Harvey L. (1944). „The skulls of the Cathartid vultures”. The Condor (journal) 46 (6), 272–296. o. DOI:10.2307/1364013.  
  20. ↑ Wilbur, Sanford. Vulture Biology and Management. Berkeley: University of California Press, 12. o. (1983). ISBN 0-520-04755-9 
  21. ↑ Suárez, William (2001). „A Re-evaluation of Some Fossils Identified as Vultures (Aves: Vulturidae) from Quaternary Cave Deposits of Cuba” (pdf). Caribbean Journal of Science 37 (1–2), 110–111. o. [2011. október 1-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2011. október 1.)  
  22. ↑ Wilbur, Sanford. Vulture Biology and Management. Berkeley: University of California Press, 6. o. (1983). ISBN 0-520-04755-9 
  23. ↑ a b c d e f g h i Harper, Francis (1936. október 1.). „The Vutlur sacra of William Bartram”. Auk, Lancaster, PA 53 (4), 381–392. o, Kiadó: American Ornithologist’s Union. [2016. március 3-i dátummal az eredetiből archiválva]. DOI:10.2307/4078256. (Hozzáférés: 2010. november 15.)  
  24. ↑ (2013) „Validity of Bartram's Painted Vulture”. Zootaxa 3613 (1). DOI:10.11646/zootaxa.3613.1.3.  
  25. ↑ Day, David. The Doomsday Book of Animals. Ebury, London/Viking, New York. (1981). ISBN 0-670-27987-0 
  26. ↑ McAtee, William Lee (1942. január 1.). „Bartram's Painted Vulture” (pdf). Auk, Lancaster, PA 59 (1), 104. o, Kiadó: American Ornithologist’s Union. DOI:10.2307/4079172. (Hozzáférés: 2010. november 15.)  
  27. ↑ a b Species factsheet: Sarcoramphus papa. BirdLife International, 2010. (Hozzáférés: 2007. szeptember 11.)
  28. ↑ a b Gurney, John Henry. A descriptive catalogue of the raptorial birds in the Norfolk and Norwich museum. Oxford University (1864). Hozzáférés ideje: 2009. március 13. 
  29. ↑ Ridgely, Robert. Birds of Ecuador: Field Guide. Cornell University Press, 74. o. (2001). ISBN 0-8014-8721-8 
  30. ↑ Restall, Robin. Birds of Northern South America: An Identification Guide. Vol. 2. Christopher Helm, 68. o. (2006). ISBN 0-7136-7243-9 
  31. ↑ Brown, Leslie. Birds of Prey: Their biology and ecology. Hamlyn, 59. o. (1976). ISBN 0-600-31306-9 
  32. ↑ Restall, Robin. Birds of Northern South America: An Identification Guide. Vol. 1. Christopher Helm, 80–83. o. (2006). ISBN 0-7136-7242-0 
  33. ↑ a b c d e Ferguson-Lees, James; Christie, David A. Raptors of the World. Houghton Mifflin Company, 88, 315–16. o. (2001). ISBN 978-0-618-12762-7 
  34. ↑ Noriega, Jorge I.; Areta, Juan I. (2005). „First record of Sarcoramphus Dumeril 1806 (Ciconiiformes : Vulturidae) from the Pleistocene of Buenos Aires province, Argentina”. Journal of South American Earth Sciences 20 (1–2 (SI)), 73–79. o. [2011. július 6-i dátummal az eredetiből archiválva]. DOI:10.1016/j.jsames.2005.05.004. (Hozzáférés: 2010. november 10.)  
  35. ↑ a b c d e f Howell, Steve N.G.. A Guide to the Birds of Mexico and Northern Central America. Oxford University Press, 176. o. (1995). ISBN 0-19-854012-4 
  36. ↑ Terres, J. K.. The Audubon Society Encyclopedia of North American Birds. New York, NY: Knopf, 959. o. (1980). ISBN 0-394-46651-9 
  37. ↑ Fisher, Harvey I. (1943. március). „The Pterylosis of the King Vulture” (PDF). Condor 45 (2), 69–73. o, Kiadó: The Condor, Vol. 45, No. 2. DOI:10.2307/1364380. (Hozzáférés: 2009. március 13.)  
  38. ↑ Eitniear, Jack Clinton (1996). „Estimating age classes in king vultures (Sarcoramphus papa) using plumage coloration”. Journal of Raptor Research 30 (1), 35–38. o. (Hozzáférés: 2010. november 16.)  
  39. ↑ a b c Sarcoramphus papa. Who Zoo. [2014. szeptember 1-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2007. szeptember 11.)
  40. ↑ Hilty, Stephen L.; Brown, William L.; Brown, Bill. A guide to the birds of Colombia. Princeton, NJ: Princeton University Press, 88. o. (1986). ISBN 0-691-08372-X 
  41. ↑ a b Henderson, Carrol L.; Adams, Steve; Skutch, Alexander F.. Birds of Costa Rica: A Field Guide. University of Texas Press, 66. o. (2010). ISBN 0-292-71965-5 
  42. ↑ Schulenberg, Thomas S.. Birds of Peru. Princeton, NJ: Princeton University Press, 84. o. (2007). ISBN 0-691-13023-X 
  43. ↑ a b Ridgely, Robert S.; Gwynne, John A. Jr.. A Guide to the Birds of Panama with Costa Rica, Nicaragua, and Honduras, Second, Princeton, NJ: Princeton University Press, 84. o. (1989). ISBN 0-691-02512-6 
  44. ↑ Schlee, Marsha (2001). „First record of tandem flying in the King Vulture (Sarcoramphus papa)”. Journal of Raptor Research 35 (3), 263–64. o. (Hozzáférés: 2010. november 16.)  
  45. ↑ a b Bellinger, Jack: King Vulture AZA Studbook, 1997. március 25. [2006. november 10-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2007. október 8.)
  46. ↑ Baker, Aaron J.; Whitacre, David F.; Aguirre, Oscar (1996). „Observations of king vultures (Sarcoramphus papa) drinking and bathing”. Journal of Raptor Research 30 (4), 246–47. o.  
  47. ↑ a b c d Ormiston, D.: Sarcoramphus papa. Animal Diversity Web. (Hozzáférés: 2007. szeptember 11.)
  48. ↑ Beason, Robert C. (2003). „Through a Birds Eye: Exploring Avian Sensory Perception” (PDF), Kiadó: University of Nebraska. (Hozzáférés: 2007. szeptember 11.)  
  49. ↑ Lemon, William C (1991. december 1.). „Foraging behavior of a guild of Neotropical vultures” (PDF). Wilson Bulletin 103 (4), 698–702. o. (Hozzáférés: 2009. március 13.)  
  50. ↑ Ecology of Condors. [2006. október 1-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2006. október 5.)
  51. ↑ Schlee, Marsha (2005). „King vultures (Sarcoramphus papa) forage in moriche and cucurit palm stands”. Journal of Raptor Research 39 (4), 458–61. o. (Hozzáférés: 2010. november 10.)  
  52. ↑ a b de Roy, Tui (1998). „King of the Jungle”. International Wildlife (28), 52–57. o. ISSN 0020-9112.  
  53. ↑ a b Schlee, Marsha A. (1994). „Reproductive Biology in King Vultures at the Paris Menagerie”. International Zoo Yearbook 33 (33), 159–75. o. DOI:10.1111/j.1748-1090.1994.tb03570.x.  
  54. ↑ Grady, Wayne. Vulture: Nature’s Ghastly Gourmet. San Francisco: Sierra Club Books, 47. o. (1997). ISBN 0-87156-982-5 
  55. ↑ Boros Tamás: A Berlini Állatpark (magyar nyelven). zoorope.hu, 2015. (Hozzáférés: 2016. október 26.)
  56. ↑ a b c d Tozzer, Alfred Marston. Animal Figures in the Maya Codices. Harvard University (1910) 
  57. ↑ King Vulture. Bird Stamps. [2007. október 2-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2007. október 17.)
  58. ↑ Vulture, King Studbook. AZA website. Association of Zoos and Aquariums, 2010. [2011. szeptember 4-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2010. november 15.) (subscription required)

Források[szerkesztés]

  • A faj szerepel a Természetvédelmi Világszövetség Vörös Listáján. IUCN. (Hozzáférés: 2015. október 21.)
  • Csodálatos állatvilág, (Wildlife Fact-File). Budapest: Mester Kiadó (2000). ISBN 963-86092-0-6 
  • Pedozoologia.net - magyar neve
  • Linnaeus, C. 1758. Systema Naturae per regna tria naturæ, secundum classes, ordines, genera, species, cum characteribus, differentiis, synonymis, locis, Tomus I. Editio decima, reformata. Holmiæ: impensis direct. Laurentii Salvii. i–ii, 1–824 pp doi: 10.5962/bhl.title.542: page 86.
  • Harper, F. (1936). The Vultur sacra of William Bartram. The Auk 53 (4): 381-392.
  • Mlíkovský, J. 2015: The type specimens, type localities and nomenclature of Sarcoramphus vultures (Aves: Cathartidae), with a note on their speciation. Zootaxa 3918 (4): 579-586. doi: 10.11646/zootaxa.3918.4.7. reference page
  • Zoologie Analytique: 32

Fordítás[szerkesztés]

  • Ez a szócikk részben vagy egészben a King vulture című angol Wikipédia-szócikk ezen változatának fordításán alapul. Az eredeti cikk szerkesztőit annak laptörténete sorolja fel. Ez a jelzés csupán a megfogalmazás eredetét jelzi, nem szolgál a cikkben szereplő információk forrásmegjelöléseként.

További információk[szerkesztés]

Videók[szerkesztés]

Taxonazonosítók

A lap eredeti címe: „https://hu.wikipedia.org/w/index.php?title=Királykeselyű&oldid=25466251”