Kis sárgafejű keselyű

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Wikipédia:TaxoboxInfobox info icon.svg
Kis sárgafejű keselyű
Kis sárgafejű keselyű a Hollandiában lévő amszterdami állatkertben
Kis sárgafejű keselyű a Hollandiában lévő amszterdami állatkertben
Természetvédelmi státusz
Nem fenyegetett
Status iucn EX icon blank.svg Status iucn EW icon blank.svg Status iucn CR icon blank.svg Status iucn EN icon blank.svg Status iucn VU icon blank.svg Status iucn NT icon blank.svg Status iucn LC icon.svg
Rendszertani besorolás
Ország: Állatok (Animalia)
Törzs: Gerinchúrosok (Chordata)
Altörzs: Gerincesek (Vertebrata)
Altörzság: Állkapcsosok (Gnathostomata)
Főosztály: Négylábúak (Tetrapoda)
Csoport: Magzatburkosok (Amniota)
Osztály: Madarak (Aves)
Csoport: Carinatae
Alosztály: Neornithes
Alosztályág: Újmadárszabásúak (Neognathae)
Öregrend: Neoaves
Csoport: Passerea
Csoport: Telluraves
Csoport: Afroaves
Rend: Újvilági keselyűalakúak (Cathartiformes)
Család: Újvilági keselyűfélék (Cathartidae)
Nem: Cathartes
Illiger, 1811
Faj: C. burrovianus
Tudományos név
Cathartes burrovianus
Cassin, 1845
Szinonimák
  • Cathartes urubitinga Pelzeln, 1861
Elterjedés
Elterjedési területeElterjedési területe
Hivatkozások
Wikispecies

A Wikifajok tartalmaz Kis sárgafejű keselyű témájú rendszertani információt.

Commons

A Wikimédia Commons tartalmaz Kis sárgafejű keselyű témájú médiaállományokat és Kis sárgafejű keselyű témájú kategóriát.

A kis sárgafejű keselyű (Cathartes burrovianus) a madarak (Aves) osztályának az újvilági keselyűalakúak (Cathartiformes) rendjébe, ezen belül az újvilági keselyűfélék (Cathartidae) családjába tartozó faj.[1][2]

1964-ig a kis sárgafejű keselyűt azonosnak tartották a nagy sárgafejű keselyűvel (Cathartes melambrotus).[3] A szóban forgó madár elterjedési területe Mexikótól kezdve, Közép-Amerikán keresztül, egészen Dél-Amerika középső részének keleti feléig tart. Az évszakonként elárasztott alföldi füves pusztákat, mocsarakat és az elpusztított erdőmaradványokat választja élőhelyül. Nagyméretű madár, melynek szárnyfesztávolsága 150-165 centiméter között van. Testtollazata teljesen fekete, míg a csupasz, toll nélküli feje és nyaka halvány narancssárga, néhol vörös és kék részekkel. Amint rokonainak, a kis sárgafejű keselyűnek is hiányzik az alsó gégefője (syrinx), emiatt alig képes hangokat kiadni. Az általa kiadott hangok főképp sziszegő- vagy mély torokhangok.

A kis sárgafejű keselyű döglött állatok tetemeivel táplálkozik; ezek felkutatására, megtalálására látására és a madarak között ritkaság számba menő tulajdonságra, a szaglására hagyatkozik. A nagyobb emlősök felbontását, megkezdését, általában a nála nagyobb királykeselyűre (Sarcoramphus papa) bízza, mivel neki eléggé gyenge a csőre. Mint a többi újvilági keselyű és a világ sok más ragadozó madara, a kis sárgafejű keselyű is, a felszálló meleg légáramlatok, úgynevezett termikek segítségével vitorlázik be hatalmas területeket, anélkül, hogy sok energiát fogyasszon. Tojásait barlangokba vagy kettétört fák csonkjaiba rakja le. Fiókáit visszaöklendezett dögmaradványokkal táplálja.

Neve[szerkesztés]

John Cassin, aki elsőként írta le ezt a madarat

Ezt a madarat legelőször 1845-ben, John Cassin amerikai ornitológus írta le.[4] Néha két alfajt tulajdonítanak ennek az újvilági keselyűnek. Az egyik a Cathartes burrovianus urubitinga, melyet 1851-ben az osztrák ornitológus, August von Pelzeln írt le. A két feltételezett alfajból, ez a nagyobbik; Argentínától egészen Kolumbiáig lelhető fel. A törzsalfaj, azaz a Cathartes burrovianus burrovianus kisebb méretű, de nagyobb elterjedési területtel rendelkezik; hiszen Dél-Amerika északnyugati részétől Közép-Amerikán keresztül, Mexikóig található meg.[5]

A kis sárgafejű keselyűnek a tudományos madárnem neve, a latinosított Cathartes, melynek magyar jelentése: „tisztítót”, „fertőtlenítőt” jelent. A szó egyébként a görögből származik: kathartēs/καθαρτης.[6][7]

Rendszertani besorolása és rokonsága[szerkesztés]

Legközelebbi rokona a nagy sárgafejű keselyű

A szóban forgó madárnak, és hat élő rokonának, azaz az újvilági keselyűféléknek (Cathartidae) a pontos rendszertani besorolása még manapság is bizonytalan.[8] Habár az újvilági keselyűfélék és az óvilági keselyűformák (Aegypiinae) megjelenésben igen hasonlítanak, sőt ugyanazt a dögevő életmódot folytatják, a kettő nem áll közelebbi rokonságban egymással. Más-más ősökből fejlődtek ki, és a hasonlóság csak a konvergens evolúció műve. A két madárcsoport közti rokonsági kapcsolat manapság is vita tárgya. Korábban az újvilági keselyűféléket a gólyaalakúak (Ciconiiformes) rendjébe helyezték, mivel néhány gólyafajjal is mutatnak hasonlóságot úgy megjelenésben, mint életmódban.[9] A közelmúltban olyan elmélet is született, mely szerint a újvilági keselyűféléket és az óvilági keselyűformákat a sólyomalakúak (Falconiformes) közé kéne besorolni,[10] vagy új, azaz külön rendet megalkotni a számukra.[11] Azonban a legújabb genetikai kutatások, vizsgálatok azt eredményezték, hogy az újvilági és az óvilági keselyűk nem közeli rokonai a sólyomalakúaknak, továbbá az újvilági keselyűk és a gólyafélék között sincs rokonság.[12] Mindkét keselyű csoport a nagyobb taxonszintű Afroaves csoport bazális tagja.[13] Az óvilági keselyűformák egyéb vágómadár-alakúakkal együtt, mint például: a sasformákkal (Aquilinae), az ölyvformákkal (Buteoninae), a kányaformákkal (Milvinae) stb.,[14][15] valamint a halászsassal (Pandion haliaetus) és a kígyászkeselyűvel (Sagittarius serpentarius) alkotják az Afroaves madárcsoport nagyobb részét.[15] A testvértaxonként szereplő újvilági keselyűalakúak rendje manapság csak a 7 recens fajt foglalja magába.[13]

Az Amerikai Madarászok Egyesületének (American Ornithologists' Union) a dél-amerikai rendszertani bizottsága kivonta az újvilági keselyűféléket a gólyaalakúak közül és incertae sedisnek, azaz „bizonytalan helyzetűnek” minősítette ezt a madárcsoportot; de továbbá megjegyzésként odatette, hogy az újvilági keselyűfélék talán átmozgathatóak a sólyomalakúak rendjébe, vagy létrehozható számukra egy külön rend, az úgynevezett újvilági keselyűalakúak (Cathartiformes).[8] A családján belül a kis sárgafejű keselyű legközelebbi rokonai a Cathartes nembéli nagy sárgafejű keselyű[16] és a pulykakeselyű (Cathartes aura) (Linnaeus, 1758)[17]. Mint a királykeselyűnek és a pulykakeselyűnek, a kis sárgafejű keselyűnek is 80 diploid kromoszómája van.[18]

Előfordulása[szerkesztés]

A következő országokban és régióban található meg: Argentína, Belize, Bolívia, Brazília, Chile, Kolumbia, Costa Rica, Ecuador, Salvador, Francia Guyana, Guatemala, Guyana, Honduras, Mexikó, Nicaragua, Panama, Paraguay, Peru, Suriname, Uruguay és Venezuela.[1] A magas hegységekben, csak ritka vendég.[19] A hollókeselyűről (Coragyps atratus) elnevezett uruguayi szorosban, azaz a Quebrada de los Cuervos-ban – melynek magyar neve: „a hollók szorosa” –, a névadó hollókeselyűk mellett pulykakeselyűk, és kis sárgafejű keselyűk is élnek.[20]

Megjelenése[szerkesztés]

Csupasz feje sárgás, néhol egyéb színekkel

Hossza 53-66 centiméter, szárnyfesztávolsága 150–165 centiméter, farkhossza 19-24 centiméter és testtömege 950-1550 gramm.[19] Testtollazata teljesen fekete színű, zöldes árnyalattal. Torka és fejének oldalai és teljesen csupaszok, azaz nem található rajtuk toll. A fejen és a nyakon a csupasz bőr sárga vagy világos narancssárga; a homloknál és a tarkónál vöröses, míg a feje tetején szürkéskék. A szivárványhártyája (iris) vörös, a lába fehér és a csőre hússzínű.[21] A felső szemhéján, egy hiányos szempilla sor van, míg az alsó szemhéján két szempillasor látható.[22] Farktollai a többi rokonához képest, meglehetősen rövidek és kerekített végűek. Széles szárnyai, melyek a vitorlázást segítik, nyugalmi állapotban túlérnek a faroktollakon.[23] Szárnyai belső felének a hátsó része világos; ez csak napozáskor és repüléskor látható. Az ivaréretlen felnőtt példány tollazata barnás, feje szürke és tarkója fehér.[24]

A csőre vastag, kerekített és a vége horgos.[25] Az elülső lábujjai hosszúak, a tövüknél úszóhártyások és nem alkalmasak a fogásra. Az orrlyukainak a nyílásai vízszintesen ülnek; az orrlyukak között hiányzik az orrsövény (septum nasi). Mint a többi újvilági keselyű esetében, a kis sárgafejű keselyűnek is hiányzik az alsó gégefője, emiatt a „szókincse” igen limitált, csak sziszegő és mély torokhangokból áll.[26]

A korábban vele azonosnak vélt nagy sárgafejű keselyűtől a következő különböztetik meg: testmérete kisebb, súlya könnyebb, testfelépítése pedig karcsúbb; továbbá farktollai rövidebbek és vékonyabbak. Tollazata világosabb, mint a fényesebb árnyalatú nagyobb rokoné. Lábai világosabbak, feje inkább narancssárgásabb, mintsem egyszerű sárga, amint az inkább a nagy sárgafejű keselyűre jellemző. Repülés közben a vitorlázása kevésbé tartós; szárnyaival többször ver, mint a nagyobb rokon.[19] Életmódban is különböznek, hiszen a szóban forgó madár főleg a nyílt területeket kedveli, míg a nagy sárgafejű keselyű inkább erdőlakó.

Néha a nagy sárgafejű keselyű mellett, ezt az újvilági keselyűt a szintén rokon pulykakeselyűvel lehet összetéveszteni.[5]

Életmódja[szerkesztés]

Széttárt szárnyakkal vitorlázik a termikeken

A természetes élőhelyei az alacsonyabb szinten fekvő trópusi és szubtrópusi, évszakonként elárasztott füves puszták, szavannák, lápvidékek, mangroveerdők és a tönkrement erdők.[1] A szárazabb tájakra és a fa nélküli területekre is elrepülhet.[24] A magasan lévő területeket kerüli,[19] 1000 méternél magasabbra nem megy fel.[1]

A levegőben - nem túl magasan - vitorlázva keresi dögökből és kisebb állatokból álló táplálékát. Kerítésoszlopokon és más alacsonyabb tárgyakon pihen. Általában magányosan repül, csak ritkán látható csapatban.[24] Vitorlázás közben a széttárt szárnyai, kissé felemelkednek, azaz nem ülnek a testtel egy síkban. A felszálló, meleg levegő oszlopokat, az úgynevezett termikeket kihasználva, a kis sárgafejű keselyű kevés energiával nagy távokat tud bejárni. Repülés közben, szárnyaival alig ver.[25] Ritkán repül a magasba, általában alacsonyan siklik.[27] Habár nem tudjuk biztosan, feltételezhető, hogy kisebb mértékben vándormadár; a vándorlását az élőhelyein levő, évszakonkénti vízszint változások befolyásolhatják.[27] Mint minden újvilági keselyűféle, a kis sárgafejű keselyű is gyakorolja az úgynevezett urohidrózist, mely a párolgás hűtő hatását kihasználva lábukra ürítés útján hűtik testüket.[28] E tevékenység miatt a madár lába gyakran fehér színű, mivel rajta húgysavréteg képződik.

Táplálkozása[szerkesztés]

Pihenéshez a kerítésoszlop is megfelel

A kis sárgafejű keselyű majdnem teljesen dögevő, azaz elhullott állatok tetemeivel táplálkozik.[21] Egyaránt elfogyasztja az utakon elütött állatokat és a természetes körülmények között elpusztultakat is. A dögevés mellett néha vadászik is; főleg a vizek és mocsarak apró lakóira.[27] Főleg a friss húst kedveli, azonban mivel gyenge a csőre, nagyobb emlősök esetében kénytelen kivárni amíg egy nagyobb ragadozó megnyitja azt. Habár főleg dögevő, nem fog olyan elpusztult állatból táplálkozni, amely már túlságosan is bomlásnak indult, hiszen ebben már toxikus mikroorganizmusok is vannak, melyek a keselyűt is veszélyeztethetik.[29] Mint a világ összes keselyűje és más dögevője, a kis sárgafejű keselyű is az életmódjának, táplálkozásának köszönhetően - habár akaratlanul - jót tesz a környezetének; eltakarítva a dögöket, gátat vet a betegségek terjedésének.[30]

Jó látása mellett, kitűnő szaglása – mely ritkaság a madarak körében – is segíti a dögök megtalálását. A talajhoz közel repülve megérzi a szétbomló dögökből áradó etil-merkaptán nevű gáz szagát. Az agyában a szaglásért felelős agyrész jóval nagyobb, mint más ugyanakkora méretű állatoknál.[29] Ennek a jól kifejlett érzékének köszönhetően ez a keselyűfaj a fák lombkoronái fölött repülve, anélkül, hogy látná a dögöt, pontosan be tudja határolni. Az ember e madárnak eme tulajdonságát úgy használja fel, hogy a gáz- és olajvezetékekbe etil-merkaptánt ereszt be, és ha a cső valahol lyukas a gáz ott fog kimenni, ami pedig odacsalja a madarat.[31]

A királykeselyű, melynek nincs, vagy alig van szagérzéke, gyakran követi a kisebb rokonait, köztük a szóban forgó dögevőt is a dögök felkeresésének céljából. A királykeselyű és a kondorok nemcsak kihasználják a kisebb keselyűket, hanem erősebb csőreikkel megkezdik a keményebb bőrű, nagyobb emlősök tetemeit, így utat nyitva a táplálékhoz a becserkésző feleknek is.[32] A kis sárgafejű keselyű és a többi kisebb keselyű hátránya csak annyi, hogy előbb meg kell várják, míg a nagyobb fajok jóllaknak.[30]

Szaporodása[szerkesztés]

Párzó példányok

A kis sárgafejű keselyű nem épít fészket, hanem tojásait a csupasz talajra rakja le. A fészkelő helye lehet a sziklaperemén, barlangban vagy széthasadt fa mélyedésében. A tojás krémszínű, számos barna és szürke pontozással; a mintázat egyre sűrűbb a tojás vastagabb vége felé.[24] Egy fészekaljban általában két darab tojás van. A frissen kikelt fiókák magatehetetlenek - vakok, csupaszok és mozogni is alig képesek. A pihéjük is csak később nő ki. A fiókákat mindkét szülő gondozza és eteti. A fiókák tápláléka visszaöklendezett állati maradványok.[25] A fiatalok 2-3 hónapos korukban repülnek ki.[27]

Védelme[szerkesztés]

A Természetvédelmi Világszövetség (IUCN) nem fenyegetett fajként kezeli ezt az újvilági keselyűfélét. A kis sárgafejű keselyű becsült előfordulási területe, körülbelül 7 800 000 négyzetkilométert foglal magába. Ezen a területen pedig 100 000-1 000 000 példány élhet.[33] Az eddigi kutatások szerint az állományai stabilak, és nincsenek veszélyben.[1]

Jegyzetek[szerkesztés]

  1. ^ a b c d e BirdLife International: 'Cathartes burrovianus'. IUCN Red List of Threatened Species. Version 2013.2. International Union for Conservation of Nature, 2012. (Hozzáférés: 2013. november 26.)
  2. Species account: Lesser Yellow-headed Vulture Cathartes burrovianus', 2014. május 8.
  3. Wetmore, Alexander (1964.). „A revision of the American vultures of the genus Cathartes”. Smithsonian Miscellaneous Collections 146 (6), 15. o.  
  4. Cassin, John. „[untitled]”. Proceedings of the Academy of Natural Science of Philadelphia 2 (8), 212. o. „Near Veracruz, Mexico.” 
  5. ^ a b Amadon, Dean (1977.). „Notes on the Taxonomy of Vultures”. Condor 79 (4), 413–416. o. DOI:10.2307/1367720.  
  6. Liddell, Henry George. Greek-English Lexicon, Abridged Edition. Oxford: Oxford University Press (1980). ISBN 0-19-910207-4 
  7. Holloway, Joel Ellis. Dictionary of Birds of the United States: Scientific and Common Names. Timber Press, 59. o (2003). ISBN 0-88192-600-0 
  8. ^ a b Remsen, J. V., Jr.; Cadena, C. D.; Jaramillo, A.; Nores, M.; Pacheco, J. F.; Robbins, M. B.; Schulenberg, T. S.; Stiles, F. G.; Stotz, D. F. and Zimmer, K. J. (2007). A classification of the bird species of South America. South American Classification Committee. Hozzáférés ideje: 2007-10-15
  9. Charles Sibley|Sibley, Charles G. and Monroe, Burt L. (1990). Distribution and Taxonomy of the Birds of the World. Yale University Press. ISBN 0-300-04969-2. Hozzáférés ideje: 2007-04-11.
  10. Sibley, Charles G. and Jon E. Ahlquist. Phylogeny and Classification of Birds: A Study in Molecular Evolution. Yale University Press (1991). ISBN 0-300-04085-7 
  11. (2006.) „Diversification of Neoaves: Integration of molecular sequence data and fossils”. Biology Letters 2 (4), 543–7. o. DOI:10.1098/rsbl.2006.0523. PMID 17148284.  
  12. (2008. május 28.) „A phylogenomic study of birds reveals their evolutionary history”. Science 320 (5884), 1763–68. o. DOI:10.1126/science.1157704. PMID 18583609.  
  13. ^ a b (2014. május 28.) „Whole-genome analyses resolve early branches in the tree of life of modern birds”. Science 346 (6215), 1320–1331. o. DOI:10.1126/science.1253451. PMID 25504713.  
  14. (2005. november 1.) „Phylogeny of eagles, Old World vultures, and other Accipitridae based on nuclear and mitochondrial DNA”. Molecular Phylogenetics and Evolution 37 (2), 327–346. o. DOI:10.1016/j.ympev.2005.04.010. ISSN 1055-7903. PMID 15925523. (Hozzáférés ideje: 2011. május 31.)  
  15. ^ a b (2007. november 6.) „Phylogeny, diversity, and classification of the Accipitridae based on DNA sequences of the RAG-1 exon”. Journal of Avian Biology 38 (5), 587–602. o. DOI:10.1111/j.2007.0908-8857.03971.x.  
  16. BirdLife International: 'Cathartes melambrotus'. IUCN Red List of Threatened Species. Version 2013.2. International Union for Conservation of Nature, 2012. (Hozzáférés: 2013. november 26.)
  17. BirdLife International: 'Cathartes aura'. IUCN Red List of Threatened Species. Version 2013.2. International Union for Conservation of Nature, 2012. (Hozzáférés: 2013. november 26.)
  18. Tagliarini, Marcella Mergulhão; Pieczarka, Julio Cesar; Nagamachi, Cleusa Yoshiko; Rissino, Jorge; de Oliveira, Edivaldo Herculano C. (2009.). „Chromosomal analysis in Cathartidae: distribution of heterochromatic blocks and rDNA, and phylogenetic considerations”. Genetica 135 (3), 299–304. o. DOI:10.1007/s10709-008-9278-2. PMID 18504528.  
  19. ^ a b c d Ferguson-Lees, James. Raptors of the World. Houghton Mifflin Field Guides, 309–310. o (2001). ISBN 0-618-12762-3 
  20. Quebrada de los Cuervos (spanyolul)
  21. ^ a b Channing, Keith: Lesser Yellow-headed Vulture. The Hawk Conservancy. (Hozzáférés: 2007. október 25.)
  22. Fisher, Harvey I. (1942. február 1.). „The Pterylosis of the Andean Condor”. Condor 44 (1), 30–32. o. DOI:10.2307/1364195.  
  23. Blake, Emmett Reid. Manual of Neotropical Birds. University of Chicago Press, 262. o (1977). ISBN 0-226-05641-4 
  24. ^ a b c d Hilty, Stephen L.. A Guide to the Birds of Colombia. Princeton University Press, 88. o (1977). ISBN 0-691-08372-X 
  25. ^ a b c Terres, J. K.. The Audubon Society Encyclopedia of North American Birds. New York, NY: Knopf, 957. o (1980). ISBN 0-394-46651-9 
  26. Feduccia, J. Alan. The Origin and Evolution of Birds. Yale University Press, 300. o (1999). ISBN 0-226-05641-4 
  27. ^ a b c d Howell, Steve N.G.. A Guide to the Birds of Mexico and Northern Central America. Oxford University Press, 175. o (1995). ISBN 0-19-854012-4 
  28. Sibley, Charles G. and Jon E. Ahlquist. Phylogeny and Classification of Birds: A Study in Molecular Evolution. Yale University Press (1991). ISBN 0-300-04085-7 
  29. ^ a b Snyder, Noel F. R. and Helen Snyder. Raptors of North America: Natural History and Conservation. Voyageur Press, 40. o (2006). ISBN 0-7603-2582-0 
  30. ^ a b Gomez, LG; Houston, DC; Cotton, P; Tye, A (1994.). „The role of greater yellow-headed vultures Cathartes melambrotus as scavengers in neotropical forest”. Ibis 136 (2), 193–196. o. DOI:10.1111/j.1474-919X.1994.tb01084.x.  
  31. Avian Olfaction. Cornell University. (Hozzáférés: 2007. október 25.)
  32. Muller-Schwarze, Dietland. Chemical Ecology of Vertebrates. Cambridge University Press, 350. o (2006). ISBN 0-521-36377-2 
  33. BirdLife International (2007) Lesser Yellow-headed Vulture Cathartes burrovianus

Források[szerkesztés]

Fordítás[szerkesztés]

További információk[szerkesztés]