Hollókeselyű

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Wikipédia:TaxoboxInfobox info icon.svg
Hollókeselyű
Felnőtt C. a. brasiliensis alfajbeli példány Panama egyik tengerpartján
Felnőtt C. a. brasiliensis alfajbeli példány Panama egyik tengerpartján
Természetvédelmi státusz
Nem fenyegetett
Status iucn EX icon blank.svg Status iucn EW icon blank.svg Status iucn CR icon blank.svg Status iucn EN icon blank.svg Status iucn VU icon blank.svg Status iucn NT icon blank.svg Status iucn LC icon.svg
Rendszertani besorolás
Ország: Állatok (Animalia)
Törzs: Gerinchúrosok (Chordata)
Altörzs: Gerincesek (Vertebrata)
Altörzság: Állkapcsosok (Gnathostomata)
Főosztály: Négylábúak (Tetrapoda)
Csoport: Magzatburkosok (Amniota)
Osztály: Madarak (Aves)
Csoport: Carinatae
Alosztály: Neornithes
Alosztályág: Újmadárszabásúak (Neognathae)
Öregrend: Neoaves
Csoport: Passerea
Csoport: Telluraves
Csoport: Afroaves
Rend: Újvilági keselyűalakúak (Cathartiformes)
Család: Újvilági keselyűfélék (Cathartidae)
Nem: Coragyps
LeMaout, 1853
Faj: C. atratus
Tudományos név
Coragyps atratus
(Bechstein, 1793)
Szinonimák
  • Vultur atratus Bechstein, 1793
Elterjedés
Elterjedési területeElterjedési területe
Hivatkozások
Wikispecies

A Wikifajok tartalmaz Hollókeselyű témájú rendszertani információt.

Commons

A Wikimédia Commons tartalmaz Hollókeselyű témájú médiaállományokat és Hollókeselyű témájú kategóriát.

A hollókeselyű (Coragyps atratus) a madarak (Aves) osztályának az újvilági keselyűalakúak (Cathartiformes) rendjébe, ezen belül az újvilági keselyűfélék (Cathartidae) családjába tartozó Coragyps madárnem egyetlen élő és egyben típusfaja is.[1]

Ez a madár a ma is élő hét újvilági keselyűféle egyike. Az előfordulási területe az Amerikai Egyesült Államok délkeleti részétől egészen a dél-amerikai Chile középső részéig, valamint Uruguayig tart. Habár közönséges és széles körben elterjedt, nem rendelkezik olyan nagy területtel, mint rokona, a pulykakeselyű (Cathartes aura), mely egyaránt költ Kanadában és délen, azaz Dél-Amerika legdélibb területén az úgynevezett Tűzföldön. Megjelenése és angol megnevezése (black vulture) ellenére, nem áll rokonságban a barátkeselyűvel (Aegypius monachus) (angolul: Eurasian black vulture); egyébként semmilyen más óvilági keselyűformával (Aegypiinae) sem, hiszen ez az óvilági alcsalád a vágómadárfélék (Accipitridae) családjába tartozik. A hollókeselyű főleg a nyíltabb területeket választja élőhelyül, mint például az olyan füves területeket, ahol ritkább erdők és bozótosok vannak.[2] A szárnyfesztávolsága valamivel kisebb, mint 150 centiméter. A hollókeselyű, mint madár meglehetősen nagy, azonban a többi, testesebb újvilági keselyűhöz viszonyítva kicsinek számít. Tollazata teljesen fekete. A feje és nyaka teljesen toll nélküli és szürke színű. Csőre rövid, de kampós.

Ez az újvilági keselyű, mint minden családbeli rokona elsődlegesen dögevő, azaz az elpusztult állatok tetemeivel táplálkozik, de ezek mellett tojásokat is fogyaszt, valamint újszülött állatokat zsákmányol. Ott ahol az ember is előfordul, az étrendjét a szeméttelepeken talált ehető tárgyakkal egészíti ki. Táplálékkereséskor főképp éles látására hagyatkozik, vagy más jó szaglással rendelkező újvilági keselyűket követ. Mivel nincsen alsó gégefője (syrinx), alig képes hangokat kiadni. Az általa kiadott hangok, főképp sziszegő- vagy mély torokhangok.[3] A tojásait barlangokba, faodvakba, vagy ha ezek hiányoznak, akkor egyenest a talajra rakja le. Általában évente két fiókát nevel fel, melyeket visszaöklendezett táplálékkal etet. Az USA-ban az 1918-ban létrehozott vándormadarakról szóló szerződés (Migratory Bird Treaty Act of 1918) szerint a hollókeselyű védelem alá került.[4] Ezt a keselyűfajt már a maja kódexek is említik.

Neve[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Fekete színe miatt kapta a hollóról a magyar nevét

A madár angol megnevezése, black vulture, ami azt jelenti, hogy „fekete keselyű”; talán a magyar neve is, a hollókeselyű, a madár hollófekete színére utal. Egyébként a „vulture” a latin vulturus szóból származik, latin szó, mely „tépőt” jelent - táplálkozási szokásaira utalva.[5] A tudományos fajneve, azaz az atratus szintén latin eredetű, ater = „fekete”;[6] tehát atratus = „feketébe öltözött” - újból a madár színére utalva.[7] A nemének a neve szintén tollazatának a színére utal, Coragyps = „holló-keselyű”;[8] de ezúttal a görög nyelvből: koraksz = „holló” (latinosan corax) és gyps = „keselyű”. Családjának tudományos neve, a Cathartidae, szó mely görög eredetű: kathartēs = „tisztító”, „eltakarító”.[8][9]

Rendszertani besorolása[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A hollókeselyűnek és 6 élő rokonának, azaz az újvilági keselyűféléknek (Cathartidae) a pontos rendszertani besorolása még manapság is bizonytalan.[10] Habár az újvilági keselyűfélék és az óvilági keselyűformák (Aegypiinae) megjelenésben igen hasonlítanak, sőt ugyanazt a dögevő életmódot élik, a kettő nem áll közelebbi rokonságban egymással. Más-más ősökből fejlődtek ki, és a hasonlóság csak a konvergens evolúció műve. A két madárcsoport közti rokonsági kapcsolat, még manapság is vita tárgya. Korábban az újvilági keselyűféléket a gólyaalakúak (Ciconiiformes) rendjébe helyezték, mivel néhány gólyafajjal is mutatnak hasonlóságot úgy megjelenésben, mint életmódban.[11] A közelmúltban olyan elmélet is született, mely szerint a újvilági keselyűféléket és az óvilági keselyűformákat a sólyomalakúak (Falconiformes) közé kéne besorolni,[12] vagy új, azaz külön rendet megalkotni a számukra.[13] Az Amerikai Madarászok Egyesületének (American Ornithologists' Union) a dél-amerikai rendszertani bizottsága kivonta az újvilági keselyűféléket a gólyaalakúak közül és incertae sedisnek, azaz „bizonytalan helyzetűnek” minősítette e madárcsoportot; de továbbá megjegyzésként odatette, hogy az újvilági keselyűfélék, talán átmozgathatóak a sólyomalakúak rendjébe, vagy létrehozható számukra egy külön rend, az úgynevezett újvilági keselyűalakúak (Cathartiformes).[10]

Kifejlődése és a fosszilis rokona[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az elmélet szerint a C. occidentalis a pleisztocén megafauna kihalása következtében „zsugorodott” hollókeselyűbe

A Coragyps occidentalis (laikus nevein: pleisztocén kori hollókeselyű vagy nyugati hollókeselyű) a kora és a késő pleisztocén korszakok között élt. Ugyanazon a helyen, ahol manapság a rokon hollókeselyű is él. Megjelenésben majdnem azonos a mai fajjal, azonban 10-15%-kal nagyobb volt; továbbá a fosszilis faj csőre szélesebb és lapítottabb volt a maiénál.[14] Mivel megjelenésben és életmódban igen hasonlít a két faj egymásra, a kutatók szerint a fosszilis faj a mainak az őse.[15] A Würm-glaciális, ismertebb nevén a legutóbbi jégkorszak idején klímaváltozások következtek be és a pleisztocén megafauna kipusztult. E megnehezedett körülményeknek köszönhetően a Coragyps occidentalis nemzedékeken keresztül egyre kisebb lett, és a mai hollókeselyűbe fejlődött.[16][17] Ezt a feltételezést több jól megőrzött maradvány is alátámasztja, mint például az oregoni Celilo-vízesésnél és a kaliforniai La Brea-kátránytónál találtak is. Az átalakulásnak a legutóbbi folyamatát a kontinensre érkező paleoindiánok is láthatták, mintegy 9000–8000 évvel ezelőtt.[18]

A különböző fosszilis és szubfosszilis maradványok - további kutatások nélkül - nem tulajdoníthatók a pleisztocén kori vagy a mai fajnak. A fosszilis faj különböző állománybeli példányai között is ugyanolyan méretbeli eltérések vannak, mint a feltételezett utódának alfajai között is. Emiatt 1968-ban, Hildegarde Howard amerikai paleoornitológus szétválasztotta a Mexikóban talált - hollókeselyű méretű - maradványokat az Amerikai Egyesült Államokétól, ennek következtében a fosszilis fajnak létrejött két alfaja: a Coragyps occidentalis mexicanus és a Coragyps occidentalis occidentalis.[19] A C. occidentalis déli példányai ugyanolyan méretűek, mint a mai északon élő hollókeselyűk, csak a fosszilis madaraknak laposabb és szélesebb volt a csőrük. Ez a megkülönböztetés is csak akkor érvényes, ha pontosan tudjuk a maradványok megtalálási helyét.[20]

Más kutatók ezt a szóban forgó fosszilis fajt, a mai hollókeselyű paleoalfajának vélik, hiszen nem egy faj vált ketté, hanem az egyik átalakult a másikba, azaz a kettő között alig van különbség.[17]

Előfordulása[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Nagy előfordulási területe miatt egyaránt megtalálható Floridában ...

A hollókeselyűnek nearktikus és neotrópikus előfordulása van,[21] ami azt jelenti, hogy ez a dögevő madárfaj az Amerikai Egyesült Államokbeli New Jerseytól kezdve, az USA déli államain, Mexikón és a közép-amerikai országokon keresztül, egészen Dél-Amerikáig lelhető fel. Az elterjedési területén belül nemigen költözik, vagyis vándorol; kivételt képeznek a legészakibb állományok, melyek a tél közeledtével valamivel délebbre vonulnak, és azok a példányok, melyeknek élőhelye különböző okok miatt már nem elégíti ki a fennmaradásuk igényeit, és emiatt arrább repülnek.[22] Dél-Amerikában az előfordulási területe Chile középső részéig, valamint Argentínáig nyúlik le.[23] Ritka kóborlóként a Karib-térség egyes szigetén is megfigyelhető.[1] Az olyan nyílt terepeket részesíti előnyben, ahol ritkás erdők és bozótosok is vannak.[24] Ezek hiányában megelégszik a láperdőkel, a cserjésekkel, a füves pusztákkal, legelőkkel, láprétekkel, mocsarakkal és az erdőirtások maradványaival is.[2] Mivel elsősorban az alföldeken levő élőhelyeket kedveli, a hegységekben ritkának számít. Amikor megpillantjuk, vagy a levegőben vitorlázik, vagy egy kerítésoszlopon vagy elhalt fán figyeli a környezetét.[25]

A hollószerű megjelenése miatt egy urugauayi szorost Quebrada de los Cuervos-nak neveztek el, melynek magyar jelentése: „a hollók szorosa”. Ebben az urugauayi szorosban a hollókeselyűk mellett pulykakeselyűk és kis sárgafejű keselyűk (Cathartes burrovianus) is élnek.[26]

Alfajai[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

... és Brazíliában is
  • Coragyps atratus atratus Bechstein, 1793 - észak-amerikai hollókeselyű; az alfajt először 1793-ban, Johann Matthäus Bechstein német természettudós írta le, illetve nevezte meg. Ez az észak-amerikai elterjedésű állomány lett a faj törzsalfaja. Méretben majdnem azonos a C. a. foetens-szel, azonban a tollai nem annyira sötétek. Az előfordulási területe az USA-beli északon New Jerseytól és Pennsylvaniától délfelé az USA déli részéig, azaz Texasig, valamint Észak-Mexikóig tart.[27]
  • Coragyps atratus brasiliensis Bonaparte, 1850 - dél-amerikai hollókeselyű; ezt az alfajt először 1850-ben, Charles Lucien Jules Laurent Bonaparte francia természettudós írta le, illetve nevezte meg. Kisebb, mint a másik két alfaj. A szárnya alatti foltozások, világosabbak, mint a C. a. atratusé és a C. a. foetensé.[28] Közép-Amerikában és Dél-Amerika északi felén honos. A legdélnyugatibb elterjedése Peru tengerpartján van, míg a legkeletibb előfordulása Bolívia alföldjein található meg. Elterjedésének északi részeit nyugaton a Sonora-sivatag és keleten a mexikói San Luis Potosí nevű állam képezik. A magasabban fekvő helyeken is megél.[28]
  • Coragyps atratus foetens Lichtenstein, 1817 - andoki hollókeselyű; ezt az alfajt először 1817-ben, Martin Lichtenstein német felfedező, zoológus és botanikus írta le, illetve nevezte meg. Nagyjából ugyanakkora, mint a C. a. atratus.[28] A szárnya alatti mintázatok kisebbek és sötétebbek, mint a többi alfajé. Az Andok hegységei között él, északon Ecuadortól délre Perun keresztül, egészen Észak-Bolíviáig, Paraguayig, Uruguayig és Chile alacsonyabban fekvő részéig.[28]

Megjelenése[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Portré
Repülés közben jól látszanak a szárnyai alsó felén levő világos foltok

Habár a családján belül a kisebb fajokhoz tartozik, mint ragadozó madár meglehetősen nagytestű. Átlagos hossza 56–74 centiméter közötti, míg szárnyfesztávolsága általában 150 centiméter, de 133–167 cm között változik.[29] Az észak-amerikai és az andoki példányok átlagos testtömege 1600–2750 gramm, míg a kisebb trópusi, dél-amerikaié, mely az alföldeken él, csak 1180–1940 gramm.[30][31] A Texasban lemért 50 hollókeselyűnek az átlagos testtömege 2150 gramm volt, míg Venezuelában 119 madáré 1640 gramm volt.[32] A kinyújtott szárnycsontja 38,6–45 centiméteres, a farokcsontja 16–21 centiméteres és a lábfejcsontja 7–8,5 centiméteres - eléggé hosszú egy ilyen madárnál.[33] Tollruhája teljesen fekete, napsütésben fényes. Feje és nyaka teljesen csupasz; e testrészeket sötétszürke, ráncos bőr borítja.[34] A szivárványhártyája (iris) barna színű. A felső szemhéján egy, részleges szempilla sor ül, míg az alsón kettő.[35] A lábai szürkésfehérek.[25] A két előre néző lábujja hosszúak; tövüket kis hártya köti össze.[3] Lábfejei lapítottak és gyengék, fogásra nemigen alkalmasak. A karmai sem alkalmasak a fogásra, mivel nagyon tompák, kopottak.

Az orrlyukak között nincs orrsövény (septum nasi), emiatt oldalról át lehet látni a madár csőrén.[36] Szárnyai szélesek, azonban rövidek. Az elsődleges tollak töve fehér, emiatt röptében a keselyű szárnyainak alulsó részei világosan mintázottak. A faroktollai rövidek és négyzetalakot vesznek fel, ritkán érnek túl a nyugalmi állapotban levő szárnytollakon.[34] Bergmann törvénye szerint, ha egy faj – mi esetünkben a hollókeselyű – nagy és változatos elterjedési területtel rendelkezik, akkor a hidegebb élőhelyeken élő alfajok nagyobbak, mint a melegebb éghajlaton élők. Ugyanez a szárnyakalatti világos foltokra is érvényes. Mivel ennél az újvilági keselyűfélénél a különböző alfajok előfordulási területei nagyjából érintkeznek egymással, vannak akik elvetik az alfajok létezését a hollókeselyűn belül.

2005-ben, az ecuadori Piñas kantonban leucisztikus, azaz részben fehér színű Coragyps atratus brasiliensis alfajt észleltek. Tollazatának nagy része fehér volt, kivéve a lábfejeit, a farktollait és egyes szárnytollakat, melyek feketék maradtak. Ez a példány nem volt albínó, mivel bőrének színe megfelelően sötét volt. Ez a C. a. brasiliensis, körülbelül 20 másik, átlagos színű példány társaságában tartózkodott.[37]

Életmódja[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A lábai fehéresek a húgysavréteg miatt

Repülése nagyjából vitorlázó. Amikor táplálékot keres, vízszintesen széttárt szárnyakkal a magasban siklik. Repülés közben rövideket ver a szárnyaival, azután pedig rövid időre vitorlázik.[38] Mivel többet ver, mint közeli rokonai – például a pulykakeselyű –, a hollókeselyű röpte nem annyira energiagazdaságos. Ehhez a rövidebb, tehát kisebb felületű szárnya is hozzájárul.[39] Amikor egy jót lakmározott, akkor túl nehéz lesz a repüléshez, ha ilyenkor veszélyben érzi magát, akkor visszaöklendezi a fölös táplálékot, hogy megint repülhessen. Mint minden újvilági keselyűféle a hollókeselyű is gyakorolja az úgynevezett urohidrózist, mely a párolgás hűtő hatását kihasználva lábukra ürítés útján hűtik testüket. E tevékenység miatt a madár lába gyakran fehér színű, mivel rajta húgysavréteg képződik.[3] Mivel hiányzik az alsó gégefője, csak sziszegő- vagy mély torokhangok hallat.[3] Általában csendben ül, kivéve amikor táplálkozik vagy izgatott. A hollókeselyű több rokonától eltérően csapatokban repül, illetve pihen.[40] Ott ahol az élőhelyeik fedik egymást, a hollókeselyűk gyakran a Cathartes-fajokkal társulnak, együtt pihenve a kiszáradt fákon.[39] Viszont amikor táplálékról van szó, a csapatban járó hollókeselyűk elkergethetik a dögtől az általában magányos pulykakeselyűt.[40]

Amint a pulykakeselyűt, a hollókeselyűt is meg lehet figyelni széttárt szárnyakkal.[34] A széttárt szárnytartásnak több funkciója is lehet, mint például: a szárnyak szárítása, a test felmelegítése - a Nap által -, valamint a baktériumok „megsütése”. Ilyen módon viselkednek a többi újvilági keselyűk, az óvilági keselyűfajok és a gólyafélék is.[41]

Táplálkozása[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Lóteteméből lakmározó hollókeselyűk

A hollókeselyű a vadonban főleg dögökkel táplálkozik.[42] Az emberi települések mellett a szeméttelepeket is felkeresi. Ezek mellett tojásokat, fiókákat, frissen kikelt tengeri teknősöket (Chelonioidea), újszülött emlősöket és nagyon sebesült állatokat zsákmányol. Néha bomló növényi eredetű táplálékot is fogyaszt. Mint minden dögevő madár és emlős, ez a keselyűfaj is létfontos az élőhelyének egészségben tartásában, mivel a dögöket elfogyasztva meggátolja a betegségek terjedését.[43] Táplálékát vagy a látása segítségével, vagy pedig a Cathartes-fajok követésével találja meg. A Cathartes-fajok közé tartozó pulykakeselyűk, kis sárgafejű keselyűk és nagy sárgafejű keselyűk (Cathartes melambrotus) a szaglásuk segítségével keresik táplálékukat - a szaglóképesség a madarak körében igen ritka tulajdonság. A Cathartes-fajok a talajhoz közel repülve megérzik a szétbomló dögökből áradó etil-merkaptán nevű gáz szagát.[44] E tulajdonságnak köszönhetően a hollókeselyű eme rokonai a fák lombozata alatt is rátalálnak az elpusztult állatokra.[41] A királykeselyű (Sarcoramphus papa) és a szóban forgó újvilági keselyűfaj gyakran a Cathartes-fajokat követve töltik idejük nagy részét. E két madárnak nincs, vagy gyenge a szaglóképessége.[43] Habár a pulykakeselyű valamivel nagyobb a hollókeselyűnél, az utóbbi agresszívabb habitusa miatt elkergetheti a dögök megtalálóját.[42]

Ritkán vadászik is, ilyenkor főleg nagyobb emlősök, mint például szarvasmarha (Bos primigenius) és szarvasfélék (Cervidae) gyengébb egyedeivel táplálkozik. Ez az egyetlen újvilági keselyű, mely aktívan zaklatja az ember haszonállatait. Például amikor megellik a szarvasmarha, ez a keselyű az újszülött borjúra támadhat. Életének első heteiben a borjú – talán kíváncsiságból – magához engedi a keselyűket. Ha az anyaállat nincs a közelben, akkor a hollókeselyűk csapatosan rászállnak a borjúra, csípve annak szemeit, orrát és nyelvét. Ezek után a borjú sokkot kaphat és a rá támadó dögevők így el tudják ejteni.[45]

A kutatók néha megfigyelték, amint ez a madár a pihenő vízidisznó (Hydrochoerus hydrochaeris) szőrzetéből a kullancsokat (Ixodidae) szedte ki.[46]

Szaporodása[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Tojása

A különböző hollókeselyű állományok szaporodási időszaka a szélességi körtől függően változó. Az USA-ban, a floridai madarak kora januárban kezdenek költeni, míg az északibb Ohio államban ez csak márciusban következik be.[47] Dél-Amerikában az argentínai és chilei példányok szeptember elején kezdik lerakni tojásaikat. Ugyanennek a kontinensnek az északibb egyedei megvárják az októbert. A Trinidadon élő hollókeselyűk ennél később, általában novemberben raknak fészket. Ecuadorban a fészkelés februárban van.[47] A párválasztás a talajon történik meg. Ezt egy udvarlási szertartás előz meg, melyben több hím egy tojó köré gyűlve félig felemelt szárnyakkal körbejárják. Ezalatt a fejüket ide-oda mozgatják és felegyenesednek.[34] Az új pár megerősítéséhez a madarak a kiválasztott fészkelőhely fölött, páros repülésbe kezdenek. Ennek keretében zuhanórepülést végeznek vagy egymást kergetik.[47]

Fiatal példány

A tojásait főleg erdős területekre rakja le, általában faodvakba vagy egyéb kiemelkedésekre. A fészekalj a legtöbbször 3 méteres magasságban van.[34] Habár nem épít igazi fészket, a fészek körüli térséget kidíszíti színes műanyag-, üveg- vagy fémdarabkákkal, mint például üvegdugókkal.[24] Az átlagos fészekalj 2 tojásból áll, de lehet 1 vagy 3 is. A tojás ovális alakú, 7,56 centiméter hosszú és 5,09 centiméter átmérőjű. A sima felületű tojáshéj lehet: szürkés-zöld, kékes vagy fehéres, melyen változó elrendeződésben levendulakék foltok és pettyek láthatók; a tojás vastagabb végén halvány barna foltozás van.[24] Mindkét szülő kotlik a tojásokon. A fiókák körülbelül 28–41 nap után kelnek ki.[24] Kikelés után a fiókákat fehér pehely fedi.[42] A fiókákat mindkét szülő eteti és gondozza. A fiókák két hónap után hagyják el a fészket, de csak 75–80 naposan válnak röpképessé.[39] A tojásokat és a fiókákat mosómedvék, ormányosmedvék és rókák zsákmányolhatják. A felnőtt madárnak az agresszív mivolta és mérete miatt nemigen van közönséges ellensége, viszont néhány sasfaj, köztük a díszes vitézsas (Spizaetus ornatus) megölhetik a szóban forgó újvilági keselyűt; sőt ez utóbbi vágómadárfaj étrendjén eseti jeleggel szerepel a hollókeselyű.[48]

A hollókeselyű és az ember[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Szeméttelepen guberáló hollókeselyűk

Mivel ez a keselyű időnként rátámad az újszülött borjakra, a szarvasmarha tenyésztők nem nézik jó szemmel a farmjaik közelében.[49] A hollókeselyű és más madarak ürüléke túl nagy adagban, elpusztítja a fákat és más növényeket.[50] A madár a légi forgalom számára is veszélyt jelent, főleg amikor a szeméttelepek közelében repülőterek vannak, mint amilyen például a brazíliai Rio de Janeiro-Galeão nemzetközi repülőtér.[51] A szeméttelepeken e madarak nagyobb számban gyűlnek össze, tehát nagyobb az esélye a repülőknek velük összeütközni.[52]

Az ember alkotta kerítés is jó megfigyelőhely

Az 1918-ban az Amerikai Egyesült Államokban létrehozott vándormadarakról szóló szerződés (Migratory Bird Treaty Act of 1918) szerint ez a madárfaj védelmet élvez és csak akkor tartható fogságban,[4] ha megsebesült vagy már nem tud alkalmazkodni a vadonhoz.[53] Kanada (Convention for the Protection of Migratory Birds in Canada)[54] és Mexikó (Convention for the Protection of Migratory Birds and Game Mammals in Mexico) átvették ezt a védelemről szóló szerződést és beiktatták a saját állatvédelmi törvényeikbe.[54] Az USA-ban törvénytelen befogni, megölni vagy tartani hollókeselyűt. A törvényszegők 15 ezer amerikai dolláros bírságot kell kifizessenek, továbbá 6 hónapos börtön is jár.[53] A Természetvédelmi Világszövetség (IUCN) nem fenyegetett fajként tartja nyilván. Az előfordulási területe nagy és az állományok stabilak; a felmérések szerint az elkövetkezendő 10 évben, azaz a hollókeselyű szinten három nemzedéken keresztül, nem fog az állomány 30%-kal csökkenni, vagyis nem éri el a mérsékelten fenyegetett faj státuszt.[1]

A hollókeselyű számos maja kódexben és írásban szerepel. Általában a halállal vagy ragadozó madári mivoltával társítják. A keselyű hieroglifát gyakran az emberre támadva ábrázolják. Ennek a keselyűnek, a királykeselyűtől eltérően nincsen vallási kapcsolata. Habár egyes hieroglifákon tényleg látszanak a hollókeselyű nagy, nyitott orrlyukai, melyeken keresztül a csőrön át lehet látni; más ábrázolásokon meglehet, hogy valójában királykeselyű van, de nem rajzolták a fejére a rá jellemző dudort és lefestették feketére.[55]

Két ország postabélyegére került fel: 1990-ben Guyanában és 1994-ben Nicaraguában.[56]

Jegyzetek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  1. ^ a b c BirdLife International: 'Coragyps atratus'. IUCN Red List of Threatened Species. Version 2013.2. International Union for Conservation of Nature, 2012. (Hozzáférés: 2013. november 26.)
  2. ^ a b 'Coragyps atratus'. 2007 IUCN Red List. BirdLife International. [2007. december 10-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2007. november 3.)
  3. ^ a b c d Feduccia, J. Alan. The Origin and Evolution of Birds. Yale University Press, 116. o (1999). ISBN 0-226-05641-4 
  4. ^ a b Birds Protected by the Migratory Bird Treaty Act. US Fish & Wildlife Service. [2007. október 10-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2007. október 14.)
  5. Holloway, Joel Ellis. Dictionary of Birds of the United States: Scientific and Common Names. Timber Press, 59. o (2003). ISBN 0-88192-600-0 
  6. Simpson, D.P.. Cassell's Latin Dictionary, 5, London: Cassell Ltd., 883. o (1979). ISBN 0-304-52257-0 
  7. Whitaker, William: Words by William Whitaker. (Hozzáférés: 2007. november 5.)
  8. ^ a b Ietaka, Taro: Moving Beyond Common Names. [2005. május 4-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2007. november 5.)
  9. Liddell, Henry George. Greek-English Lexicon, Abridged Edition. Oxford: Oxford University Press (1980). ISBN 0-19-910207-4 
  10. ^ a b Remsen, J. V., Jr.; Cadena, C. D.; Jaramillo, A.; Nores, M.; Pacheco, J. F.; Robbins, M. B.; Schulenberg, T. S.; Stiles, F. G.; Stotz, D. F. and Zimmer, K. J. (2007). A classification of the bird species of South America. South American Classification Committee. Hozzáférés ideje: 2007-10-15
  11. Charles Sibley|Sibley, Charles G. and Monroe, Burt L. (1990). Distribution and Taxonomy of the Birds of the World. Yale University Press. ISBN 0-300-04969-2. Hozzáférés ideje: 2007-04-11.
  12. Sibley, Charles G. and Jon E. Ahlquist. Phylogeny and Classification of Birds: A Study in Molecular Evolution. Yale University Press (1991). ISBN 0-300-04085-7 
  13. (2006.) „Diversification of Neoaves: Integration of molecular sequence data and fossils”. Biology Letters 2 (4), 543–7. o. DOI:10.1098/rsbl.2006.0523. PMID 17148284.  
  14. Fisher, Harvey L (1944.). „The skulls of the Cathartid vultures” (PDF). Condor (journal) 46 (6), 272–296. o. DOI:10.2307/1364013. (Hozzáférés ideje: 2007. november 3.)  
  15. Hertel, Fritz (1995.). „Ecomorphological indicators of feeding behavior in Recent and fossil raptors” (PDF). Auk (journal) 12 (4), 890–903. o. DOI:10.2307/4089021. (Hozzáférés ideje: 2007. november 3.)  
  16. Howard, Hildegarde (1962.). „Bird Remains from a Prehistoric Cave Deposit in Grant County, New Mexico” (PDF). Condor 64 (3), 241–242. o. DOI:10.2307/1365205. (Hozzáférés ideje: 2007. november 3.)  
  17. ^ a b Steadman, David W (1994.). „New Information on the Late Pleistocene Birds from San Josecito Cave, Nuevo Leon, Mexico” (PDF). Condor (journal) 96 (3), 577–589. o. DOI:10.2307/1369460. (Hozzáférés ideje: 2007. november 3.)  
  18. Miller, Loye (1957.). „Bird Remains from a Prehistoric Cave Deposit in Grant County, New Mexico” (PDF). Condor (journal) 59 (1), 59–63. o. DOI:10.2307/1364617. (Hozzáférés ideje: 2007. november 3.)  
  19. Howard, Hildegarde (1968.). „Limb measurements of the extinct vulture, Coragyps occidentalis”. Papers of the Archaeological Society of New Mexico 1, 115–127. o.  
  20. Arroyo-Cabrales, Joaquin (2003.). „Catálogo de los ejemplares tipo procedentes de la Cueva de San Josecito, Nuevo León, México ("Catalogue of the type specimens from San Josecito Cave, Nuevo León, Mexico")” (PDF). Revista Mexicana de Ciencias Geológicas 20 (1), 79–93. o. (Hozzáférés ideje: 2007. november 3.)  
  21. Bull, John L. Bull's Birds of New York State. Cornell University Press, 138. o (1998). ISBN 0-8014-3404-1 
  22. Buckley, N. J. (1999). Black Vulture (Coragyps atratus). In The Birds of North America, No. 411 (A. Poole and F. Gill, eds.). The Birds of North America, Inc., Philadelphia, PA.
  23. Hilty, Stephen L.. A Guide to the Birds of Colombia. Princeton University Press, 88. o (1977). ISBN 0-691-08372-X 
  24. ^ a b c d Harrison, Hal H.. A Field Guide to Western Birds' Nests. Houghton Mifflin Field, 33. o (1979). ISBN 0-618-16437-5 
  25. ^ a b Peterson, Roger Tory. A Field Guide to Western Birds. Houghton Mifflin Field Guides, 182. o (2001). ISBN 0-618-13218-X 
  26. Quebrada de los Cuervos (spanyolul)
  27. United States Department of Agriculture, Animal and Plant Health Inspection Service, Fact Sheet (January 2003) Managing Vulture Damage. aphis.usda.gov
  28. ^ a b c d Blake, Emmet Reid. Birds of Mexico: A Guide for Field Identification. University of Chicago Press, 267. o (1953). ISBN 0-226-05641-4 
  29. Nature Guides. Enature.com. (Hozzáférés: 2014. június 2.)
  30. Black Vulture, Life History, All About Birds – Cornell Lab of Ornithology. allaboutbirds.org
  31. Ferguson-Lees, James and Christie, David A.. Raptors of the World. Houghton Mifflin Harcourt, 309. o (2001). ISBN 978-0-618-12762-7 
  32. CRC Handbook of Avian Body Masses, 2nd Edition by John B. Dunning Jr. (Editor). CRC Press (2008), ISBN 978-1-4200-6444-5.
  33. Raptors of the World by Ferguson-Lees, Christie, Franklin, Mead & Burton. Houghton Mifflin (2001), ISBN 0-618-12762-3
  34. ^ a b c d e Terres, J. K.. The Audubon Society Encyclopedia of North American Birds. New York, NY: Knopf, 959. o (1980). ISBN 0-394-46651-9 
  35. Fisher, Harvey L. (1942. február 1.). „The Pterylosis of the Andean Condor”. Condor 44 (1), 30–32. o. DOI:10.2307/1364195.  
  36. Allaby, Michael. The Concise Oxford Dictionary of Zoology. Oxford, UK: Oxford University Press, 348. o (1992). ISBN 0-19-286093-3 
  37. Hosner, Peter A (2006.). „Observations of plumage pigment aberrations of birds in Ecuador, including Ramphastidae” (PDF). Boletín de la Sociedad Antioqueña de Ornitología 16 (1), 30–42. o. (Hozzáférés ideje: 2007. november 3.)  
  38. Robbins, C. S.. Birds of North America: A Guide to Field Identification. St. Martin's Press, 66. o (2001). ISBN 1-58238-090-2 
  39. ^ a b c Fergus, Charles. Wildlife of Virginia and Maryland Washington D.C.. Stackpole Books, 172. o (2003). ISBN 0-8117-2821-8 
  40. ^ a b All About Birds: Black Vulture. Cornell Lab of Ornithology, 2003. (Hozzáférés: 2007. november 4.)
  41. ^ a b Snyder, Noel F. R. and Helen Snyder. Raptors of North America: Natural History and Conservation. Voyageur Press, 45. o (2006). ISBN 0-7603-2582-0 
  42. ^ a b c Reader's Digest Editors. Book Of North American Birds. Reader's Digest, 11. o (2005). ISBN 0-89577-351-1 
  43. ^ a b Gomez, LG; Houston, DC; Cotton, P; Tye, A (1994.). „The role of greater yellow-headed vultures Cathartes melambrotus as scavengers in neotropical forest”. Ibis 136 (2), 193–196. o. DOI:10.1111/j.1474-919X.1994.tb01084.x.  
  44. Muller-Schwarze, Dietland. Chemical Ecology of Vertebrates. Cambridge University Press, 350. o (2006). ISBN 0-521-36377-2 
  45. Paulik, Laurie: Vultures and Livestock. AgNIC Wildlife Damage Management Web, 2007. augusztus 6. (Hozzáférés: 2007. október 15.)
  46. Sazima, Ivan (2007.). „Unexpected cleaners: black vultures (Coragyps atratus) remove debris, ticks, and peck at sores of capybaras (Hydrochoerus hydrochaeris), with an overview of tick-removing birds in Brazil”. Rev. Bras. Ornitol. 15 (1), 417–426. o.  
  47. ^ a b c Ferguson-Lees, James. Raptors of the World. London: Christopher Helm, 306. o (2001). ISBN 0-7136-8026-1 
  48. Raptors of the World by Ferguson-Lees, Christie, Franklin, Mead & Burton. Houghton Mifflin (2001), ISBN 0-618-12762-3.
  49. Milleson, Michael P.: Vulture-Cattle Interactions – A Survey of Florida Ranchers (PDF). Proceedings, 22nd Vertebrate Pest Conference. University of California, Davis, 2006. (Hozzáférés: 2007. december 9.)
  50. Paulik, Laurie: Vultures. AgNIC Wildlife Damage Management Web, 2007. augusztus 6. [2007. augusztus 10-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2007. október 15.)
  51. Netzel, Christian and de Sá, Marcello Espinola Paraguassú (2004) Estudo preliminar sobre a problemática das aves para a segurança do aeroporto internacional Tom Jobim e o aterro sanitário de Gramacho (Preliminary study on the threat posed by birds in the Gramacho landfill to the safety of the Tom Jobim International Airport, FGV Environmental Management course monograph, (in Portuguese). resol.com.br
  52. Pereira, José Felipe Monteiro (2008) Aves e Pássaros Comuns do Rio de Janeiro, Rio de Janeiro, Technical Books, ISBN 978-85-61368-00-5, p. 35
  53. ^ a b Migratory Bird Treaty Act. US Code Collection. Cornell Law School. (Hozzáférés: 2007. október 14.)
  54. ^ a b Game and Wild Birds: Preservation. US Code Collection. Cornell Law School. (Hozzáférés: 2007. október 29.)
  55. Tozzer, Alfred Marston. Animal Figures in the Maya Codices. Harvard University (1910) 
  56. Black Vulture. Bird Stamps. (Hozzáférés: 2012. január 11.)

Források[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Fordítás[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • Ez a szócikk részben vagy egészben a Black vulture című angol Wikipédia-szócikk ezen változatának fordításán alapul. Az eredeti cikk szerkesztőit annak laptörténete sorolja fel.

További információk[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]