Nagy sárgafejű keselyű

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Wikipédia:TaxoboxInfobox info icon.svg
Nagy sárgafejű keselyű
Repülés közben
Repülés közben
Természetvédelmi státusz
Nem fenyegetett
Status iucn EX icon blank.svg Status iucn EW icon blank.svg Status iucn CR icon blank.svg Status iucn EN icon blank.svg Status iucn VU icon blank.svg Status iucn NT icon blank.svg Status iucn LC icon.svg
Rendszertani besorolás
Ország: Állatok (Animalia)
Törzs: Gerinchúrosok (Chordata)
Altörzs: Gerincesek (Vertebrata)
Altörzság: Állkapcsosok (Gnathostomata)
Főosztály: Négylábúak (Tetrapoda)
Csoport: Magzatburkosok (Amniota)
Osztály: Madarak (Aves)
Csoport: Carinatae
Alosztály: Neornithes
Alosztályág: Újmadárszabásúak (Neognathae)
Öregrend: Neoaves
Csoport: Passerea
Csoport: Telluraves
Csoport: Afroaves
Rend: Újvilági keselyűalakúak (Cathartiformes)
Család: Újvilági keselyűfélék (Cathartidae)
Nem: Cathartes
Illiger, 1811
Faj: C. melambrotus
Tudományos név
Cathartes melambrotus
Wetmore, 1964
Elterjedés
Elterjedési területeElterjedési területe
Hivatkozások
Wikispecies

A Wikifajok tartalmaz Nagy sárgafejű keselyű témájú rendszertani információt.

Commons

A Wikimédia Commons tartalmaz Nagy sárgafejű keselyű témájú médiaállományokat és Nagy sárgafejű keselyű témájú kategóriát.

A nagy sárgafejű keselyű (Cathartes melambrotus) a madarak (Aves) osztályának az újvilági keselyűalakúak (Cathartiformes) rendjébe, ezen belül az újvilági keselyűfélék (Cathartidae) családjába tartozó faj.[1][2]

1964-ig azonosnak tartották a kis sárgafejű keselyűvel (Cathartes burrovianus).[3] Az előfordulási területe Dél-Amerika trópusi, alföldi nedves esőerdőit foglalja magába. Eléggé nagy madár, hiszen a szárnyfesztávolsága 166-178 centiméter, testhossza 64-75 centiméter és testtömege 1,65 kilogramm. A csupasz fején és nyakán kívül, a testét fekete tollazat borítja. A csupasz, azaz toll nélküli bőrrészek színe a sötétsárgától a halvány narancsszínig változhat. Amint rokonainak, a nagy sárgafejű keselyűnek is hiányzik az alsó gégefője (syrinx), emiatt alig képes hangokat kiadni. Az általa kiadott hangok főképp sziszegő- vagy mély torokhangok.

A nagy sárgafejű keselyű dögevő madárfaj. Az elpusztult állatokból álló táplálékát látásának és - a madarak között ritkaságszámba menő tulajdonságnak - a szaglásának köszönhetően találja meg. Habár könnyen megtalálja a táplálékát, a nagy emlősök esetében - mivel gyenge a csőre - kénytelen megvárni a nagyobb rokonait, köztük a királykeselyűt (Sarcoramphus papa), hogy megnyissák a tetemeket. Mint a többi újvilági keselyű és a világ sok más madara, energiaspórlás miatt a nagy sárgafejű keselyű is a felemelkedő, meleg levegőoszlopokat, úgynevezett termikeket használja fel a repüléshez. A termikek segítségével nagy távokat repül be, kevés energiafogyasztással. Tojásait barlangokba vagy kettétört fák csonkjaiba rakja le. Fiókáit visszaöklendezett dögmaradványokkal táplálja.

Neve[szerkesztés]

1964-ig a tudomány szemében a nagy sárgafejű keselyű és a kis sárgafejű keselyű nem léteztek külön-külön, csak egy faj, a sárgafejű keselyű létezett. Aztán abban az évben, Alexander Wetmore amerikai ornitológus és ornitológiai őslénykutató felismerte, hogy ennek az újvilági keselyűnek az esetében valójában két külön fajról van szó és szétválasztotta a fajokat.[1]

A nagy sárgafejű keselyűnek a tudományos madárnem neve a latinosított Cathartes, melynek magyar jelentése: „tisztító”, „fertőtlenítő”. A szó a görögből származik: kathartēs/καθαρτης.[4][5]

Rendszertani besorolása és rokonsága[szerkesztés]

Legközelebbi rokona a kis sárgafejű keselyű

A szóban forgó madárnak és hat élő rokonának, azaz az újvilági keselyűféléknek (Cathartidae) a pontos rendszertani besorolása még manapság is bizonytalan.[6] Habár az újvilági keselyűfélék és az óvilági keselyűformák (Aegypiinae) megjelenésben igen hasonlítanak, sőt ugyanazt a dögevő életmódot folytatják, a kettő nem áll közelebbi rokonságban egymással. Más-más ősökből fejlődtek ki, és a hasonlóság csak a konvergens evolúció műve. A két madárcsoport közti rokonsági kapcsolat manapság is vita tárgya. Korábban az újvilági keselyűféléket a gólyaalakúak (Ciconiiformes) rendjébe helyezték, mivel néhány gólyafajjal is mutatnak hasonlóságot úgy megjelenésben, mint életmódban.[7] A közelmúltban olyan elmélet is született, mely szerint a újvilági keselyűféléket és az óvilági keselyűformákat a sólyomalakúak (Falconiformes) közé kéne besorolni,[8] vagy új, azaz külön rendet megalkotni a számukra.[9] Azonban a legújabb genetikai kutatások, vizsgálatok azt eredményezték, hogy az újvilági és az óvilági keselyűk nem közeli rokonai a sólyomalakúaknak, továbbá az újvilági keselyűk és a gólyafélék között sincs rokonság.[10] Mindkét keselyű csoport a nagyobb taxonszintű Afroaves csoport bazális tagja.[11] Az óvilági keselyűformák egyéb vágómadár-alakúakkal együtt, mint például: a sasformákkal (Aquilinae), az ölyvformákkal (Buteoninae), a kányaformákkal (Milvinae) stb.,[12][13] valamint a halászsassal (Pandion haliaetus) és a kígyászkeselyűvel (Sagittarius serpentarius) alkotják az Afroaves madárcsoport nagyobb részét.[13] A testvértaxonként szereplő újvilági keselyűalakúak rendje manapság csak a 7 recens fajt foglalja magába.[11]

Az Amerikai Madarászok Egyesületének (American Ornithologists' Union) dél-amerikai rendszertani bizottsága kivonta az újvilági keselyűféléket a gólyaalakúak közül és incertae sedisnek, azaz „bizonytalan helyzetűnek” minősítette ezt a madárcsoportot; de továbbá megjegyzésként odatette, hogy az újvilági keselyűfélék talán átmozgathatóak a sólyomalakúak rendjébe, vagy létrehozható számukra egy külön rend, az úgynevezett újvilági keselyűalakúak (Cathartiformes).[6] A családján belül a nagy sárgafejű keselyű legközelebbi rokonai a Cathartes nembéli kis sárgafejű keselyű[14] és a pulykakeselyű (Cathartes aura) (Linnaeus, 1758).[15] Mint a királykeselyűnek és a pulykakeselyűnek, a nagy sárgafejű keselyűnek is 80 diploid kromoszómája van.[16]

Előfordulása[szerkesztés]

A nagy sárgafejű keselyű főbb előfordulási területe a dél-amerikai, trópusi Amazonas-medencében van. Elterjedésének északi felén Kolumbia délkeleti részétől, Dél- és Kelet-Venezuelán keresztül, Guyanáig, Surinameig és Francia Guyanáig található meg, míg délen Kelet-Perutól, Kelet-Ecuadortól és Kelet-Bolíviától kezdve, egészen Brazília északi és nyugati részéig lelhető fel. A közép-amerikai Nicaraguában és Panamában csak ritka vendég.[1] Az Andokból, az Andoktól nyugatra és északra fekvő alföldekről, valamint Dél-Amerika legészakibb és -keletibb részeiről és a szubtrópusi, déli régiókról teljesen hiányzik. A nyílt területeket és a magas hegységeket kerüli; 900 méternél magasabbra nem hatol fel.[1] Becslések szerint a világszintű előfordulási területe körülbelül 6 700 000 négyzetkilométert foglal magába.[1]

Megjelenése[szerkesztés]

Messziről könnyen összetéveszthető a rokonaival
Rajz a madárról

Amint neve is mondja a nagy sárgafejű keselyű nagyobb, mint a kis sárgafejű keselyű, bár nem sokkal. Az átlagos méretű példány testhossza 64-75 centiméter, szárnyfesztávolsága 166-178 centiméter és testtömege 1650 gramm.[17] Farktollai 25-29 centiméter hosszúak.[18] Tollazata fénylő fekete, zöldes vagy lilás árnyalattal. A torka és fejének oldalai tollazat nélküliek. A csupasz bőre a sötét sárgától a halvány narancssárgáig változhat; feje teteje kékes.[19] Tarkója és orrlyukainak tájéka világos rózsaszínes. Szárnyainak belső fele szintén fekete, míg az evezőtollak világosak. Az evezőtollak töve fentről nézve fehérnek tűnik.[20] A farktollai kerekítettek és eléggé hosszúak; néha túlérnek a nyugalmi állapotban lévő szárnyvégeken. A hím és tojó között nincsen nemi kétalakúság, azaz ugyanúgy néznek ki.[21] A kirepült, de még fiatal példány nagyon hasonlít a felnőttre, azonban szürkés a feje.

A szivárványhártyája (iris) vörös színű. A lábfejei feketék, a csőre pedig hússzínű;[22] a sötét lábai az urohidrózis következtében lerakodott húgysavtól fehéresen csíkozottak. A felső szemhéján egy hiányos szempillasor van, míg az alsó szemhéján két szempillasor látható.[23] A csőre vastag, kerekített és a végén horog látható.[24] Az elülső lábujjai hosszúak, a tövüknél úszóhártyásak és nem alkalmasak a fogásra. Az orrlyukak a csőr alapjánál lévő húsos részen (cere) találhatók meg. Az orrlyukainak a nyílásai vízszintesen ülnek; az orrlyukak között hiányzik az orrsövény (septum nasi). Mint a többi újvilági keselyű esetében, a nagy sárgafejű keselyűnek is hiányzik az alsó gégefője, emiatt igen szegényes a „szókincse”, csak sziszegő és mély torokhangokból tevődik össze.[25]

A nagy sárgafejű keselyűt egyesek összetévesztik a rokon pulykakeselyűvel és a kis sárgafejű keselyűvel. A két sárgafejű keselyű között a különbségek a következők: amint neve is mutatja, a nagy sárgafejű keselyű nagyobb, mint a kis sárgafejű keselyű, továbbá a farktollai is hosszabbak és szélesebbek. Tollazata sötétebb és fényesebb fekete, míg a kisebb fajé barnásabb árnyalatú. A nagynak a feje sötétebb sárga, és kevésbé narancssárgás-rózsaszínes árnyalatú; lábai is sötétebbek. Szárnyai szélesebbek és repülés közben kevésbé ver velük; a vitorlázás nagymestere.[18] A többi Cathartes-fajtól eltérően a nagy sárgafejű keselyűnek sötétebb elsődleges tollai és világosabb másodlagos tollai vannak; ezek szembetűnő kontrasztot eredményeznek. A nagyobb testű madár főleg erdőlakó, míg a kisebb testű rokon a nyílt térségek lakója.[26] Méretben majdnem azonos a pulykakeselyűvel; a két faj messziről alig különböztethető meg, azonban közelebbről a fejük színe árulja el a fajt - a pulykakeselyű feje élénk vörös színű. A pulykakeselyű és a nagy sárgafejű keselyű szárnyainak belső fele is hasonló, de az utóbbinál egy merőleges vastag, halvány-sötét sáv húzódik a szárny közepén.[27]

Életmódja[szerkesztés]

A természetes élőhelye a trópusokon lévő alföldi esőerdők. Kerüli a magasan fekvő területeket.[1] A sűrű erdők lakója; azonban néha a nyílt terepre is kimerészkedik, de csak ritkán. A sűrű erdőtől sohasem távolodik messzire, hiszen itt talál védelmet és fészkelőhelyeket.[20]

A termikeken vitorlázva keresi táplálékát

Pihenéskor a lomb nélküli, elhalt fákra száll, hogy közben figyelhesse a terepet. A levegőben vitorlázva keresi dögökből és kisebb állatokból álló táplálékát. Általában magányosan vagy párban repül, csak ritkán verődik csapatokba. Röpte erőteljes és tartós. A termikeknek, azaz a felszálló, meleg lebegőoszlopoknak köszönhetően a repülése könnyed, vitorlázó; alig ver a szárnyaival.[24] Vitorlázás közben a széttárt szárnyai kissé felemelkednek, azaz nem ülnek a testtel egy síkban.[20] Mint a gólyafélék (Ciconiidae) és minden újvilági keselyűféle, a nagy sárgafejű keselyű is gyakorolja az úgynevezett urohidrózist, mely a párolgás hűtő hatását kihasználva a lábakra ürítés útján hűti testüket. E tevékenység miatt a madár lába gyakran fehér színű, mivel rajta húgysavréteg képződik.[28]

Táplálkozása[szerkesztés]

Mivel szaglása jó, a sűrű esőerdőben is rátalál táplálékára

A nagy sárgafejű keselyű teljesen dögevő madárfaj; kizárólag elpusztult állatok tetemeivel táplálkozik.[22] Az utakon elütött állatoktól, a ragadozók által megölt, vagy betegségben és öregségben elpusztult állatokig mindenféle tetemet elfogyaszt. Habár a friss húst kedveli, és a legtöbbször ő a legelső a dögnél, mivel gyenge csőrrel rendelkezik, a nagyobb, keményebb bőrű emlősök esetében kénytelen megvárni a nagyobb és erősebb csőrű újvilági keselyűk - királykeselyű és pulykakeselyű - megérkezését, utána pedig azok lakomáját.[29][30] Több napos dögből a nagy sárgafejű keselyű sem eszik, mert abban már túlságosan elszaporodtak a toxikus mikroorganizmusok.[31] Akármilyen vízforrás jó neki, még ha az piszkos pocsolya is.[24] Mint a világ összes keselyűje és más dögevője, a nagy sárgafejű keselyű is az életmódjának, táplálkozásának köszönhetően jót tesz a környezetének; eltakarítva a dögöket, gátat vet a betegségek terjedésének.[30]

Jó látása mellett, kitűnő szaglása – mely ritkaság a madarak körében – is segíti a dögök megtalálását. A talajhoz közel repülve megérzi a szétbomló dögökből áradó etil-merkaptán nevű gáz szagát. Az agyában a szaglásért felelős agyrész jóval nagyobb, mint más ugyanakkora méretű állatoknál.[31] Ennek a jól kifejlett érzékének köszönhetően ez a keselyűfaj a fák lombkoronái fölött repülve, anélkül, hogy látná a dögöt, pontosan be tudja határolni. Az olajipar e madárnak eme tulajdonságát úgy használja fel, hogy a gáz- és olajvezetékekbe etil-merkaptánt eresztenek be, és ha a cső valahol lyukas, a gáz ott kimegy, ami odacsalja a madarat.[32]

Szaporodása[szerkesztés]

Amint a kis sárgafejű keselyű, a nagy sárgafejű keselyű sem épít fészket magának. Tojásait a sziklák szélére, barlangokba, fák csonkjaiba, vagy éppen a talajra rakja le. A tojások krémszínűek, számos barna ponttal; a barna pontozás egyre sűrűbb a tojás vastagabb vége felé.[20] A fészekalj 1-3 tojásból állhat, bár az átlag két darab tojás.[24] A frissen kikelt fiókák magatehetetlenek - vakok, csupaszok és mozogni is alig képesek. A pihéjük is csak később nő ki. Mindkét szülő gondozza és táplálja fiókáit. A fiókák tápláléka részben megemésztett, visszaöklendezett állati maradványokból áll.[24] Körülbelül 2-3 hónapos korukban repülnek ki a fiatal nagy sárgafejű keselyűk.[33]

Védelme[szerkesztés]

A Természetvédelmi Világszövetség (IUCN) nem fenyegetett fajként kezeli ezt az újvilági keselyűfélét. A nagy sárgafejű keselyű becsült előfordulási területe körülbelül 6 700 000 négyzetkilométert foglal magába. Ezen a területen 100 000-1 000 000 példány élhet.[34] Az eddigi kutatások szerint az állományai stabilak, és nincsenek veszélyben.[1]

Jegyzetek[szerkesztés]

  1. ^ a b c d e f g BirdLife International: 'Cathartes melambrotus'. IUCN Red List of Threatened Species. Version 2013.2. International Union for Conservation of Nature, 2012. (Hozzáférés: 2013. november 26.)
  2. Species account: Greater Yellow-headed Vulture Cathartes melambrotus', 2014. május 8.
  3. Wetmore, Alexander (1964.). „A revision of the American vultures of the genus Cathartes”. Smithsonian Miscellaneous Collections 146 (6), 15–17. o.  
  4. Liddell, Henry George. Greek-English Lexicon, Abridged Edition. Oxford: Oxford University Press (1980). ISBN 0-19-910207-4 
  5. Holloway, Joel Ellis. Dictionary of Birds of the United States: Scientific and Common Names. Timber Press, 59. o (2003). ISBN 0-88192-600-0 
  6. ^ a b Remsen, J. V., Jr.; Cadena, C. D.; Jaramillo, A.; Nores, M.; Pacheco, J. F.; Robbins, M. B.; Schulenberg, T. S.; Stiles, F. G.; Stotz, D. F. and Zimmer, K. J. (2007). A classification of the bird species of South America. South American Classification Committee. Hozzáférés ideje: 2007-10-15
  7. Charles Sibley|Sibley, Charles G. and Monroe, Burt L. (1990). Distribution and Taxonomy of the Birds of the World. Yale University Press. ISBN 0-300-04969-2. Hozzáférés ideje: 2007-04-11.
  8. Sibley, Charles G. and Jon E. Ahlquist. Phylogeny and Classification of Birds: A Study in Molecular Evolution. Yale University Press (1991). ISBN 0-300-04085-7 
  9. (2006.) „Diversification of Neoaves: Integration of molecular sequence data and fossils”. Biology Letters 2 (4), 543–7. o. DOI:10.1098/rsbl.2006.0523. PMID 17148284.  
  10. (2008. szeptember 24.) „A phylogenomic study of birds reveals their evolutionary history”. Science 320 (5884), 1763–68. o. DOI:10.1126/science.1157704. PMID 18583609.  
  11. ^ a b (2014. szeptember 24.) „Whole-genome analyses resolve early branches in the tree of life of modern birds”. Science 346 (6215), 1320–1331. o. DOI:10.1126/science.1253451. PMID 25504713.  
  12. (2005. november 1.) „Phylogeny of eagles, Old World vultures, and other Accipitridae based on nuclear and mitochondrial DNA”. Molecular Phylogenetics and Evolution 37 (2), 327–346. o. DOI:10.1016/j.ympev.2005.04.010. ISSN 1055-7903. PMID 15925523. (Hozzáférés ideje: 2011. május 31.)  
  13. ^ a b (2007. november 6.) „Phylogeny, diversity, and classification of the Accipitridae based on DNA sequences of the RAG-1 exon”. Journal of Avian Biology 38 (5), 587–602. o. DOI:10.1111/j.2007.0908-8857.03971.x.  
  14. BirdLife International: 'Cathartes burrovianus'. IUCN Red List of Threatened Species. Version 2013.2. International Union for Conservation of Nature, 2012. (Hozzáférés: 2013. november 26.)
  15. BirdLife International: 'Cathartes aura'. IUCN Red List of Threatened Species. Version 2013.2. International Union for Conservation of Nature, 2012. (Hozzáférés: 2013. november 26.)
  16. Tagliarini, Marcella Mergulhão; Pieczarka, Julio Cesar; Nagamachi, Cleusa Yoshiko; Rissino, Jorge; de Oliveira, Edivaldo Herculano C. (2009.). „Chromosomal analysis in Cathartidae: distribution of heterochromatic blocks and rDNA, and phylogenetic considerations”. Genetica 135 (3), 299–304. o. DOI:10.1007/s10709-008-9278-2. PMID 18504528.  
  17. http://www.oiseaux-birds.com/card-greater-yellow-headed-vulture.html
  18. ^ a b Ferguson-Lees, James. Raptors of the World. Houghton Mifflin Field Guides, 86. o (2001). ISBN 0-618-12762-3 
  19. Brown, Leslie and Amadon, Dean. Eagles, Hawks, and Falcons of the World. McGraw-Hill, 178. o (1968). ISBN 1-55521-472-X 
  20. ^ a b c d Hilty, Stephen L.. A Guide to the Birds of Colombia. Princeton University Press, 88. o (1977). ISBN 0-691-08372-X 
  21. Blake, Emmett Reid. Manual of Neotropical Birds. University of Chicago Press, 262. o (1977). ISBN 0-226-05641-4 
  22. ^ a b Channing, Keith: Greater Yellow-headed Vulture. The Hawk Conservancy. (Hozzáférés: 2007. október 2.)
  23. Fisher, Harvey I. (1942. február 1.). „The Pterylosis of the Andean Condor”. Condor 44 (1), 30–32. o. DOI:10.2307/1364195.  
  24. ^ a b c d e Terres, J. K.. The Audubon Society Encyclopedia of North American Birds. New York, NY: Knopf, 957. o (1980). ISBN 0-394-46651-9 
  25. Feduccia, J. Alan. The Origin and Evolution of Birds. Yale University Press, 300. o (1999). ISBN 0-226-05641-4 
  26. Amadon, Dean (1977.). „Notes on the Taxonomy of Vultures”. Condor 79 (4), 413–416. o. DOI:10.2307/1367720.  
  27. The Birds of Ecuador by Robert S. Ridgely & Paul Greenfield. Cornell University Press (2001), ISBN 978-0-8014-8722-4.
  28. Sibley, Charles G. and Jon E. Ahlquist. Phylogeny and Classification of Birds: A Study in Molecular Evolution. Yale University Press (1991). ISBN 0-300-04085-7 
  29. Muller-Schwarze, Dietland. Chemical Ecology of Vertebrates. Cambridge University Press, 350. o (2006). ISBN 0-521-36377-2 
  30. ^ a b Gomez, LG; Houston, DC; Cotton, P; Tye, A (1994.). „The role of greater yellow-headed vultures Cathartes melambrotus as scavengers in neotropical forest”. Ibis 136 (2), 193–196. o. DOI:10.1111/j.1474-919X.1994.tb01084.x.  
  31. ^ a b Snyder, Noel F. R. and Helen Snyder. Raptors of North America: Natural History and Conservation. Voyageur Press, 40. o (2006). ISBN 0-7603-2582-0 
  32. Avian Olfaction. Cornell University. (Hozzáférés: 2007. október 25.)
  33. Howell, Steve N.G. and Webb, Sophie (1995). A Guide to the Birds of Mexico and Northern Central America. New York: Oxford University Press, p. 174. ISBN 0-19-854012-4.
  34. BirdLife International (2007) Greater Yellow-headed Vulture Cathartes melambrotus.

Források[szerkesztés]

Fordítás[szerkesztés]

További információk[szerkesztés]