Kertész István (karmester)

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Kertész István
Életrajzi adatok
Született 1929. augusztus 28.
Budapest
Elhunyt 1973. április 16. (43 évesen)
Herzliya
Tevékenység karmester

Kertész István (Budapest, 1929. augusztus 28.Herzliya, 1973. április 16.) magyar zenekari és operakarmester.

Életútja[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Gyermekkora[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Kertész István Budapesten született Kertész Miklós és Muresian Margit első gyermekeként, a házaspár második gyermeke, Vera, egy évvel később született. Az apa egy szécsényi zsidó családból származott, egy bőrgyár igazgatója volt, és egy vakbélgyulladásba halt bele 1938-ban. Ezután az energikus és művelt özvegy munkát vállalt, így tartotta el gyermekeit. A fiú hatéves korában kezdte el hegedű tanulmányait, majd 12 éves korában a zongorát is felvette. „Amikor hatéves voltam – emlékezett vissza a High Fidelity számára 1969 decemberében adott interjújában –, és elkezdtem zenei tanulmányaimat, 1935-öt írtunk, és kegyetlen dolgok kezdtek történni Európában… A zenébe menekültem, gyakoroltam zongorán, hegedűn, és kis darabokat is írtam.”

Ifjúkora[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A második világháború idején, a zsidóüldözések miatt a család bujkálni kényszerült. A Kertész rokonság nagyobb részét elhurcolták Auschwitzbe 1943-ban, és a holokausztot nem is élték túl. A kétgyermekes család azonban édesanyjuk kitartásának következtében átvészelte a nehéz háborús időket, megmenekültek a deportálástól, túlélték az éhezést, a német és az orosz megszállást. A háború után Kertész István folytathatta hegedű tanulmányait, és zeneszerzői tanulmányokba is kezdett. A középiskolát 1947-ben fejezte be a Kölcsey Gimnáziumban, ahol kitüntetéssel érettségizett.

Érettségi után, 1947 őszén, felvették a Zeneakadémiára, ahol hegedűt, zongorát és zeneszerzést tanult Kodály Zoltánnál, Weiner Leónál és Kókai Rezsőnél. Közben érdekelni kezdte a vezénylés is, ezért Ferencsik János és Somogyi László tanítványa is lett. A Zeneakadémián ismerte meg feleségét, Gabry Editet, aki az ének tanszakon tanult (szoprán). Kertész zenei fejlődésére leginkább Somogyi László, Bruno Walter és Otto Klemperer hatott, utóbbi ebben az időben, 1947-től 1950-ig a Magyar Állami Operaház karmestere volt.

Karrierje[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Kertész István 1953-tól 1955-ig Győrben volt karmester, ezt követően 1957 elejéig a budapesti Operaház alkalmazta. Az 1956-os forradalom leverése utáni zavaros helyzetben, családjával együtt elhagyta Magyarországot. Külföldön elnyert egy ösztöndíjat, aminek segítségével a római Santa Cecilia Akadémián kezdett tanulmányokat, Fernando Previtali irányításával. Felesége, Gabry Edit a brémai operaház énekese lett. Tanulmányai befejezése után Kertész a Hamburgi Szimfonikus Zenekar és a Hamburgi Állami Operaház vendégkarmestere lett. Ezen kívül vendégkarmesterkedett még Wiesbadenben és Hannoverben is, és a német közönség elismerését kiváltva mesterien dirigálta a Fideliót és a Bohéméletet.

1960-ban meghívást kapott az Augsburgi Operába, a főzeneigazgatói posztra. Itt az ő dirigálásával mutatták be Mozart A varázsfuvola, a Szöktetés a szerájból, a Così fan tutte és a Figaro házassága című operáit. Ennek okán hamarosan az egyik legjobb Mozart-interpretátorként emlegették. Ezután Verdi operái következtek: a Rigoletto, a Don Carlos, az Otello és a Falstaff, amelyekkel bebizonyította, hogy az olasz romantikus operáknak is a legkiválóbb mestere. Bemutatta Richard Strauss operáit is: a Salomét, az Arabellát és A rózsalovagot. 1961-ben meghívták a Salzburgi Ünnepi Játékokra, ahol a Szöktetés a szerájbólt vezényelte, majd 1963-ban ugyanitt A varázsfuvolát. Ezalatt sok hangversenyen vezényelte a Berlini Filharmonikus Zenekart, a Londoni Szimfonikus Zenekart, az Izraeli Filharmonikus Zenekart, dirigált a San Franciscói Operában, a Spoletói Fesztiválon, és Párizsban együtt dolgozott Arthur Rubinsteinnel. Kertész István mindössze négy év alatt megalapozta nemzetközi hírnevét.

Nagy-Britanniában 1960-ban mutatkozott be a Londoni Szimfonikus Zenekar élén. Az Izraeli Filharmonikus Zenekarral 1962 márciusában kezdődött a kapcsolata, a Tel-Avivi Mann Auditóriumban adott hangversennyel. A zenekar élén tizenegy év alatt 378 zeneművet dirigált el.

1964-ben a Kölni Operába kapott zeneigazgatói kinevezést, ahol Benjamin Britten Billy Budd és Verdi Stiffelio című operáinak németországi bemutatóját vezényelte. Ezután még – ugyancsak Kölnben – a Titus kegyelme, a Don Giovanni, a Così fan tutte és A varázsfuvola következett. Kölni igazgatói státusza fenntartásával 1965-ben a Londoni Szimfonikus Zenekar vezető karmestere lett, egyúttal a Covent Garden vendégkarmestere is volt. Londonban három évet töltött, ezalatt kialakította az együttes hangzását, remek előadásokat produkált a zenekarral, és általános elismerést aratott Antonín Dvořák kilenc szimfóniájának lemezfelvételével.

Kertész gyakori vendégkarmestere volt az Izraeli Filharmonikus Zenekarnak, a Bécsi Filharmonikus Zenekarnak, a Philadelphia Zenekarnak, a Chicagói Szimfonikus Zenekarnak és számos más együttesnek. 1973-ban a Bambergi Szimfonikus Zenekar vezető karmestere lett, de még ezelőtt a Cleveland Orchestra is sikertelen kísérletet tett a zeneigazgatói poszt betöltésére. A zenekari tagok 96 szavazattal (kettő ellenében) javasolták a tanácsnak, hogy Kertészt kérjék fel Széll György pótlására, de a zenekari tanács elutasította a kérést. Chicagóban 1967 júliusában vezényelt először a Ravinia Fesztiválon, majd 1970 és 1972 között ő volt a fesztivál vezető karmestere.

1973-ban fejezte be Brahms négy szimfóniájának felvételét a Bécsi Szimfonikusokkal, és megkezdte a Változatok egy Haydn-témára rögzítését is, ugyancsak velük. Kertész István azonban 1973. április 16-án váratlanul elhunyt: izraeli turnéja közben a vízbe fulladt, miközben a tengerben fürdött. A Bécsi Szimfonikus Zenekar – tisztelete jeléül – befejezte a Változatok felvételét. Kertész Istvánt a felesége, három gyermeke, Gábor, Péter és Katalin, édesanyja és grafikusművész húga, Vera élte túl.

További zenekarok élén[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Kertész István számos neves zenekarnak volt vezető vagy vendégkarmestere: Bambergi Szimfonikus Zenekar, Berlini Filharmonikus Zenekar, Chicagói Szimfonikus Zenekar, Cleveland Orchestra, Royal Concertgebouw Orchestra (Amszterdam), Detroiti Szimfonikus Zenekar, Gürzenich Orchestra (Köln), Izraeli Filharmonikus Zenekar, Japan Philharmonic Orchestra (Tokió), Londoni Szimfonikus Zenekar, Los Angeles Philharmonic, Minnesota Orchestra, New Philharmonia Orchestra (London), Müncheni Filharmonikus Zenekar, New York Philharmonic, Symphonieorchester des Bayerischen Rundfunks (München), Orquestre Nacional (Madrid), Orchestre Radio-Télévision (Párizs), Orchestre de la Suisse Romande (Genf), Philadelphia Orchestra, Pittsburgh-i Szimfonikus Zenekar, Radio Symphony Orchestra (Berlin), Opera Orchestra of Santa Cecila (Róma), San Francisco Symphony, Symphonie Orchester des Norddeutschen Rundfunks (Hamburg), Royal Stockholm Philharmonic Orchestra, Tonhalle-Orchester (Zürich), Bécsi Filharmonikus Zenekar.

Diszkográfia[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Kertész István nagyszámú felvételei között ki kell emelni Mozart Titus kegyelme című operáját, amely akkoriban (1967) a mű első teljes felvétele volt. Figyelemre méltó Antonín Dvořák összes szimfóniájának felvétele is, amelyeket hangversenyeken is előadott. Szívesen dolgozott együtt Clifford Curzon, Hans Richter-Haaser, Vladimir Ashkenazy és Julius Katchen zongoraművészekkel. Bemutatta Kodály Zoltán alapvető zenekari műveit, precíz, mégis szenvedélyes stílusa jól érvényesült a Psalmus Hungaricus és a Páva-variációk előadása során. Az a hangzást, amit Kertész elért a Londoni Szimfonikus Zenekarnál, eltökélt szakszerűséggel vitte véghez. Barry Tuckwell, a londoni szimfonikusok szóló kürtművésze jelentette ki, hogy Kertész kisebb csodát ért el a zenekar tagjainak motiválásával.

Fordítás[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Források[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • Sadie, Stanley. The new Grove dictionary of music and musicians, Macmillan, 1980.
  • Jaeger, Stefan. Das Atlantisbuch der Dirigenten, Atlantis Musikbuch-Verlag, 1985.
  • Lyman, Darryl. Great Jews in Music, J. D. Publishers, 1986.
  • Holmes, John L.: Conductors. A record collector's guide, Gollancz Ltd. 1988.
  • Myers, Kurtz. Index to record reviews 1984–1987, G.K. Hall, 1989.
  • Pâris, Alain. Dictionnaire des interpretes et de l'interpretation musicale au XX siecle, Robert Laffont, 1989.

További információk[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]