Ferencsik János

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Ferencsik János
Életrajzi adatok
Született Budapest,
1907. január 18.
Elhunyt Budapest,
1984. június 12. (77 évesen)
Tevékenység karmester, főiskolai tanár

Ferencsik János (Budapest, 1907. január 18. – Budapest, 1984. június 12.) magyar karmester, korrepetitor, az Operaház és a Magyar Állami Hangversenyzenekar főzeneigazgatója, a Budapesti Filharmóniai Társaság zenekarának elnök-karnagya; a Nemzeti Zenede tanára, főiskolai tanár.

Élete[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Ferencsik János István (gyermekkorában Pityunak szólították) édesapja, miniszteri számtanácsos az I. világháborúban, 1915-ben, az olasz fronton esett el. Édesanyja Pityut és öccsét hadiárvaként, nagy szegénységben nevelte fel. 10 éves korától Bodrogi Lajos alsó-krisztinavárosi egyházi karnagy foglalkozott vele, az orgonajáték mellett a klasszikus összhangzattan rejtelmeibe is beavatta. Hegedűtanulmányait Hoppe István, az akkori Városi (ma Erkel) Színház koncertmestere irányította. Később Sugár Viktor felvette a Nemzeti Zenedébe. Lajtha László professzortól tanult zeneszerzést, Fleischer Antal karmester hangszerelésre és partitúraolvasásra tanította. 1925-ben érettségizett, 1927-ben végzett a Nemzeti Zenedében, s még abban az évben az Operaház fizetés nélküli korrepetitora lett.

1930-ban vezényelt először nyilvánosan (Rimszkij-Korszakov: Seherezádé, balett, bemutató előadás). 1930-1931-ben a Bayreuthi Ünnepi Játékok korrepetitora, s ott volt Arturo Toscanini minden zenekari próbáján. Később több nyarat töltött Salzburgban, aktív zenei munkával. 1930-tól tanított a Nemzeti Zenedében, kezdetben énekeseket korrepetált, később átvette Fleischer Antaltól a karmesterképző irányítását.

1932-től hangversenyezett a Székesfővárosi Zenekarral; több mint ezerkétszázszor dirigálta e zenekart, ill. utódját, az Állami Hangversenyzenekart. 1936-ban, Liszt Ferenc halálának 50. évfordulóján Bayreuthban, az Operaház együttese élén a Szent Erzsébet legendáját dirigálta, a következő évben Kölnben Beethoven Fideliót vezényelte. 1938-tól már sokat vezényelt Bécsben és Budapesten is olyan szólistákkal, mint Bronislav Huberman és Szigeti József hegedűművész.

1940-ben Bartók Béla és Pásztory Ditta búcsúhangversenyét vezényelte a Zeneakadémián. 1942-ben a milánói Scalában dirigálta A csodálatos mandarint, három évvel megelőzve a budapesti előadást.

A nyilas uralom alatt nem nyúlt a karmesteri pálcához. 1945. március 10-én és 11-én az Erzsébetvárosi Körben vezényelte a Székesfővárosi Zenekart, március 17-én és 18-án a bombasérült Zeneakadémián; mindegyik koncertjén szerepelt Bartók egy-egy műve. 1945-től a Rádiózenekar vezetője. 1945 decemberében vezényletével bemutatták Bartók Béla A csodálatos mandarin c. színpadi művét.

1946-ban Bécsben vezényelt, és az újjászervezett Székesfővárosi Zenekarral Prágában. 1948-tól 1950-ig állandó kapcsolatban állt a bécsi operatársulattal. Vezényelte a Lohengrint, az Aidát, a Traviatát, a Don Carlost, az Otellót, a Tannhäusert, a Don Giovannit, a Carment, a Figaro házasságát, a Turandotot, a Borisz Godunovot, A bolygó hollandit, a Rigolettót stb.

1953-tól az operaház és az Állami Hangversenyzenekar főzeneigazgatója. 1950 utáni első nyugati útjára csak 1957-ben került sor. Ettől kezdve beutazta az egész világot: Afrika kivételével valamennyi földrészen járt. Kétévenként hosszan tartó körútra indult az Állami Hangversenyzenekarral az NSZK városaiba, Angliába, Ausztriába, Olaszországba, Svájcba; gyakran szerepeltek a Szovjetunióban. Többször járt az USA-ban, Kanadában, Dél-Amerikában, Japánban és Ausztráliában.

Ferencsik János sírja Budapesten. Farkasréti temető: 25-10-13/14. Borsos Miklós alkotása.

Művészi alkatához a bécsi klasszikusok álltak a legközelebb, és mindenek fölött a két legnagyobb modern magyar zeneszerző: Bartók és Kodály Zoltán. Az új muzsika befogadója és tolmácsolója volt. Bartók Béla, Kodály Zoltán, Weiner Leó, Lajtha László és Dohnányi Ernő mellett 28 kortárs magyar zeneszerző műveit mutatta be. Ő adta elő Ránki György Pomádé királyát, Leoš Janáček Katja Kabanováját, Alban Berg Wozzeckjét, Benjamin Britten Peter Grimesját, Humperdinck, Poldini, F. Schmidt, Rimszkij-Korszakov, Wolf-Ferrari, Siklós, Polgár műveit is.

A zenekultúrának egyik legkimagaslóbb alakja, művészetét rendkívüli stílusbiztonság, a nemes előadói hagyományok továbbvitele jellemzi. Elévülhetetlen érdemeket szerzett a magyar zene nemzetközi népszerűsítésével is. Neve fémjelzi (Klemperer mellett) a budapesti operaház háború utáni működését. Lemezfelvételei külföldi kitüntetésekben részesültek.

Magánélet[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Köztudott volt róla homoszexualitása[1], amelyet legtöbb hasonló orientációjú prominens kortársával szemben igen bátran és öntudatosan viselt, noha életformájával sosem lépett a nyilvánosság elé. Mivel Ferencsik János generációjának (Solti, Fricsay, Széll stb.) egyetlen olyan magyar karmester-óriása volt, aki nem hagyta el az országot, a korszak kultúrpolitikusai szokatlanul toleránsan álltak Ferencsik másságához.

Díjai, kitüntetései[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Híres mondatok[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

„A művészetben és a szerelemben nem szabad hazudni!”

„Szeretkezni nőkkel is lehet, de szeretni csak férfiakat érdemes.” [forrás?]

Források és ajánlott irodalom[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • Bónis Ferenc: Tizenhárom találkozás Ferencsik Jánossal. Zeneműkiadó, 1984 ISBN 963-330-556-X
  • Fejér Gábor: Ferencsik János, az ember és művész portréja + Gábor István: Beszélgetések Ferencsik Jánossal. Műszaki, 1984 ISBN 963-10-6459-X
  • Gábor István: A BHZ-tól az ÁHZ-ig. Budapest, 1984. Zeneműkiadó. ISBN 9633305187
  • Schulhof, Belle: Budapest/New York. Egy impresszárió a zenei világban Cserépfalvi, 1990 ISBN 963-02-7452-3
  • Várnai Péter: Ferencsik János. (Hozzáférés: 2010. szeptember 20.)