John Churchill

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
John Churchill, Marlborough első hercege, a Térdszalagrend díszöltözetében

John Churchill (1650. május 18.1722. június 16.), Marlborough első hercege, a Térdszalagrend lovagja, királyi titkos tanácsos, a brit hadsereg főparancsnoka a spanyol örökösödési háborúban. Sokan tartják a valaha élt legnagyobb brit katonai géniusznak. Sir Edward Creasy történész szerint „…sosem vívott csatát, amit meg ne nyert volna, sosem ostromolt helyet, amit be ne vett volna.”

Korai évek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

John Churchill röviddel az angol polgárháború után született Elizabeth és Sir Winston Churchill házasságából. Tanulmányait a londoni St Paul’s Schoolban végezte. Valószínűleg már ekkor megismerkedett a katonai stratégia alapjaival az iskola könyvtárában. Apja a gavallérok oldalán harcolt a polgárháborúban, ami miatt igen szerény körülmények között éltek a köztársaság bukásáig. Akkor azonban a II. Károly iránti hűségét többek között azzal jutalmazták, hogy a 17 éves fiút felvették Jakab yorki herceg, az admiralitás első lordjának udvartartásába, aki a király öccse volt.

Haditengerészként a Földközi-tengeren és az utolsó (harmadik) angol–holland tengeri háborúban (1672–1674) szolgált – a háborúban a tengerészgyalogság tisztjeként. A solebayi csatában (1672. június 7.) egy osztag parancsnokaként nyújtott teljesítménye olyan nagy hatással volt Jakabra, hogy zászlósból századossá léptette elő, és az admirális ezredéhez vezényelte, mert az a csatában négy századosát veszítette el. 1674-ben az ezred egy zászlóalját irányította az enzheimi csatában, majd részt vett Maastricht ostromában. Ezek voltak első tapasztalatai a szárazföldi hadviselésben. Itt hívta fel magára a francia udvar figyelmét, aminek nyomán az elzászi hadszíntérre került, ahol a kor egyik legjelentősebb hadvezére, Turenne marsall alatt szolgált.

Házassága és kezdeti karrierje[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A háború 1674-ben véget ért, és Churchill visszavonult a katonai szolgálattól. 1678. október 1-jén feleségül vette Sarah Jenkinst, aki később, míg Churchill a kontinensen harcolt, hevesen védelmezte férje érdekeit az udvarnál.

1682-ben Churchill, Eyemouth lordja néven tagja lett a skót főnemességnek. Az ezt követő években Spanyolországban és a korábbi ellenségnél, Hollandiában teljesített diplomáciai szolgálatot, főként a francia érdekek érvényesülése ellen küzdve.

1685-ben II. Károly törvényes leszármazott nélkül halt meg, így öccse, a yorki herceg lett II. Jakab néven az új király. Ő nem sokkal később az angol főnemesség tagjává emelte, a Sandridge bárója címet adományozva neki.

II. Jakab és a „dicsőséges forradalom”[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Néhány hónapon belül felkelések sora tört ki az új király ellen. Ezek egyikét James Scott, Monmouth Hercege, II. Károly törvénytelen fia vezette. 1685-ben Churchillt vezérőrnaggyá és a királyhű erők főparancsnokává nevezték ki, rövidesen azonban alárendelték Feversham grófjának, Louis de Duras-nak. Valószínű, hogy ez a bizalomhiány volt az, ami végül Jakabéról a Stuartok oldalára állította Churchill-t. Mindazonáltal Churchill kitüntette magát a harcokban, és a hadsereg jelentős személyiségévé vált.

1688-ban Orániai Vilmos a protestáns nemesség jelentős részének támogatásával partra szállt Angliában. (Ez volt az utolsó sikeres invázió az ország ellen.) A nemesség Jakabnak az abszolút monarchia restaurációjára, a katolicizmus támogatására és az anglikán egyház esetleges felszámolására irányuló törekvései miatt állt Vilmos mellé. Novemberben Jakab altábornaggyá nevezte ki Churchillt, és utasította, hogy szálljon szembe a támadókkal, ő azonban átállt Vilmos oldalára. A hadsereg jelentős része követte, rendkívül nehéz helyzetbe hozva Jakabot, aki Franciaországba menekült anélkül, hogy felvette volna a harcot. A később „dicsőséges forradalomnak” elkeresztelt államcsíny a vártnál lényegesen kevesebb vérontással járt, bár Skóciában és Írországban is felkeltek Jakab hívei. Vilmos Churchillnek szolgálataiért a király titkos tanácsosa (Privy Councellor, PC) címet adományozta és Marlborough grófjává emelte.

1689-ben, a pfalzi örökösödési háborúban Marlborough hercege vezette a franciák ellen harcoló brit kontingenst Flandriában, majd a következő évben az elhúzódó írországi felkelés elleni küzdelemben az általa vezetett csapatok foglalták el Corkot és Kinsale-t.

A következő években Marlborough nem jutott jelentős szerephez a közéletben, mivel Vilmos nem bízott a Stuartok korábbi támogatóiban. Hogy Vilmos bizalmatlansága mennyire nem volt megalapozatlan, az bebizonyosodott, amikor 1692-ben fény derült Marlborough titokban levelezik Jakabbal. Ezért kegyvesztetté vált, és a csodával határos, hogy semmi egyéb kára nem származott az árulásból, sőt, folytatta intrikáit, tájékoztatva a franciákat a kontinensen harcoló angol csapatok mozgásáról. Jellemző kétszínűségével mindig talált módot arra, hogy az információk túl későn jussanak az ellenséghez ahhoz, hogy hasznukat vehessék. Meg kell azonban jegyezni, hogy bár Marlborough rendszeres kapcsolatot tartott Anglia ellenségeivel, nagy veszély idején sosem hagyta cserben Vilmost úgy, mint Jakabot. Ebben az időben leginkább említendő tevékenységeként a Hudson-öböl Társaság elnöke volt. Róla kapta a nevét a kanadai Manitoba államban található Churchill városa, ami ekkoriban a Társaság egyik előőrse volt.

Katonai szolgálat a kontinensen[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

XIV. Lajos kísérletet tett a francia és a spanyol korona országainak egyesítésére

A spanyol örökösödési háború kezdete[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Marlborough a spanyol örökösödési háborúhoz (1701–1714) vezető események nyomán került ismét előtérbe. XIV. Lajos unokáját, Anjou hercegét jelölte a (sterilitása miatt) gyermektelenül meghalt II. Károly utódául. Az ezzel az örökléssel létrejövő túlzott hatalomkoncentrációt megakadályozandó, a többi európai hatalmak, köztük Nagy-Britannia, Hollandia, Ausztria, valamint a Német-római Birodalom kis fejedelemségeinek többsége, szövetségre léptek. A franciaellenes koalíció, amelyhez hamarosan csatlakozott Portugália és Savoya is, Habsburg Károly főherceg trónigényét támogatta. III. Vilmos ugyan 1702-ben meghalt, de még sikerült összekovácsolnia a szövetséget, s a háború nélküle is tovább folyt. Ekkor virradt fel igazán Marlborough napja, hisz e háborúban úgy kitüntette magát, ahogy soha korábban angol hadvezér még nem. Karrierje hazájában is ekkor jutott a csúcsra.

Vilmos király utódja, Anna királynő teljesen Marlborough feleségének befolyása alatt állt, így Marlborough élvezte a királynő bizalmát és jóindulatát. Közvetlenül trónra lépése után a Térdszalagrend lovagjává ütötte, tábornagyi rangra emelte, és táborszernaggyá (Master-General of the Ordnance) nevezte ki. Még abban az évben (1702-ben) a franciákkal való konfliktus nyílt háborúvá fajult, ekkor Lord Marlborough lett a szövetséges csapatok főparancsnoka.

Az első hadjáratok[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az 1703-as hadjárat a háború kimenetelét tekintve nem bizonyult döntőnek, azonban Marlborough meghatározó előnyt szerzett XIV. Lajosnak a Hollandia megszállására vonatkozó terveinek megelőzésében azzal, hogy elfoglalta a spanyol-németalföldi Venlo és Roemond erődítményeit, és lerohanta Lajos két szövetségesét, a kölni érsekséget és a liège-i püspökséget. Ezekért a győzelmekért elnyerte a Blandford márkija és a Marlborough hercege címeket. Neki tulajdonítják egy katonai stratégiai iskola alapítását. A kor tábornokai a régi iskola szerinti, „úriemberhez méltó” ütközeteket vezettek, amelyekben egymással szemben szabályosan felállított hadseregek frontálisan csaptak össze, ami általában hatalmas vérontással járt. Marlborough ezzel szemben úgy a csatamezőn, mint – és különösen – a csatát megelőző hadműveletekben nagy hangsúlyt helyezett a lehető legnagyobb előnyök megszerzésére, az ellenfél megtévesztésére, bekerítésére, váratlan támadásokra. Egy alkalommal például megadásra kényszerített egy 60 000 fős francia sereget, és elfoglalta fél Brabantot mindössze 80 fős veszteség árán. Ugyanakkor, ha a szükség úgy hozta, nem hátrált meg a heves és véres csatákból sem, hidegvérű bátorsággal személyesen vezette embereit a legvadabb küzdelembe, amivel általános csodálatot váltott ki.

Marlborough a logisztika és a hadtáp terén is jelentős újító volt. A kor hadseregei gyakran a környező vidék kifosztásával tartották fenn magukat, ő azonban mindig gondosan ügyelt rá, hogy emberei jól tápláltak és megfelelően ellátottak legyenek.

Höchstädt és más győzelmek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az 1704-es hadjárat volt az első, ahol Marlborough hercege igazán megcsillogtathatta képességeit. Hadserege kezdetben a Rajna alsó szakasza és a Maas (Meuse) mentén állomásozott, védelmezve Hollandiát a francia haderőtől. XIV. Lajos azonban a Német-római Birodalom déli területein felvonultatott egy másik hadsereget is, amely egyesült bajor szövetségesével, és ellenőrzése alatt tartotta a Duna felső folyását, komolyan fenyegetve ezzel Ausztriát. Marlborough hamar felismerte, hogy a bajor hadszíntér stratégiai jelentősége felülmúlja a németalföldiét, így seregeit – köztük a vonakodó hollandokat – gyors ütemben átvonultatta Bajorországba, miközben sorozatos elterelő hadműveletekkel megtévesztette a franciákat, akik így azt gondolták, hogy Elzász ellen készül támadásra. Miközben azok odasiettek, ő erőltetett menetben átvonult Württembergen, és megérkezett a Duna völgyébe. Ezután megostromolta a megerődített bajor tábort a Donauwörth melletti Schellenbergen, majd az ellenség és Ausztria közé helyezkedve elzárta a Bécs felé vezető utat. Ezt követően csatlakozott hozzá Savoyai Jenő, ezzel kellően megerősödött, hogy az 56 000 főt számláló egyesült francia-bajor seregek ellen vonuljon. 1704. augusztus 13-án a felső-dunai Blindheim (angolosan Blenheim) község mellett a höchstädti csatában fényes győzelmet aratott, amely kezére juttatta egész Bajorországot, és arra kényszerítette a francia csapatokat, hogy egészen a Rajnán túlra hátráljanak. A franciák az egész háború során nem voltak többé képesek fenyegetni a német területeket. Marlborough ahogy jött, ugyanolyan gyorsan vissza is tért a Maas folyó mellé, tavasszal már Spanyol Németalföldet fenyegetve.

Későbbi csaták[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

John Churchill, Marlborough első hercegének címere

1705-ben Marlborough-nak le kellett tennie arról, hogy nagyszabású támadást vezessen a Mosel völgyében, mivel Savoyai Jenőt Itáliába vezényelték. Ezért úgy döntött, hogy Spanyol-Németalföldön fog támadni. A XIV. Lajos csapatai (Villeroi marsall parancsnoksága alatt) az Antwerpentől Namurig húzódó hosszú vonalon álltak fel, amelynek gyenge pontjait erődítmények védték. Marlborough hercege Waterloo mellett szándékozott döntő csatát vívni, de erre nem nyílt lehetősége, mivel a holland kormány visszavonta katonáit. Tavasszal azonban sikerült rákényszerítenie Villeroi-t, hogy Namur védelmére vonja össze erőit. Az ezt követő ramillies-i csatában a franciák megsemmisítő vereséget szenvedtek. Ennek révén Brüsszel, Antwerpen, Gent, Bruges, Flandria egésze és Hainaut mind Marlborough uralma alá jutott, s mindössze Mons és Namur maradt francia kézen.

Marlborugh diplomáciai képességei összemérhetőek voltak katonai tehetségével. A franciaellenes szövetségben senki más nem lett volna képes együtt tartani egy ilyen sokszínű haderőt, amely ügyes irányítása nélkül rövid idő alatt elemeire hullott volna. Egy államférfi minden adottságával rendelkezett: türelmes, tapasztalt és gyakorlatias volt. 1707-ben XII. Károly svéd király, XIV. Lajos régi szövetségese egy vitát követően megtámadta Szászországot. Marlborough, abbéli aggodalmában, hogy Svédország a franciák oldalán beavatkozik a háborúba, Károly szászországi táborába sietett, és rábeszélte a visszavonulásra anélkül, hogy egyetlen puskalövés eldördült volna. Rendszeresen sikerrel kezelte az alá beosztott holland katonák engedetlenkedéseit is. Marlborough sikerei egyre szaporodtak, s ennek nyomán elnyerte a Német-római Birodalom hercege és Mindelheim hercege címeket.

Malborough németalföldi hadjáratai.

Savoyai Jenő Itáliában hasonló sikereket ért el: 1707 szeptemberében elfoglalta Milánót és Piemontot, és a franciákat az Alpok mögé való visszavonulásra kényszerítette. XIV. Lajos Spanyolországban is súlyos veszteségeket szenvedett: Katalóniában Károly herceget támogató felkelés tört ki, a Kelet-Spanyolországban támadó angol-osztrák csapatok pedig elfoglalták Barcelonát és egészen Madridig nyomultak előre, amelyet szintén bevettek. Végül Lajos arra kényszerült, hogy békét kérjen, amelyben felajánlotta, hogy lemond unokájának a spanyol trónra vonatkozó igényéről, valamint Spanyol Németalföld egészéről, ha cserében megtarthatja az itáliai spanyol birtokokat. A német szövetségesek és a hollandok hajlottak az egyezségre, de a császár mindenképpen meg akarta szerezni Milánót, Marlborough pedig annyira szerette a háború révén neki jutott gazdagságot és dicsőséget, hogy azt tanácsolta Londonnak, utasítsa el a az ajánlatot.

Így is történt, ám az ezt követő 1708-as francia ellentámadás nyomán a szövetségesek szinte minden addigi spanyolországi hódításukat elvesztették, és a németalföldi offenzíva révén a franciák kezére jutott Gent. Ugyanekkor Marlborough feleségének befolyása az udvarnál csökkent, és így a herceg helyzete is bizonytalanná vált. Mindazonáltal Marlborough hercege Oudenarde-nál újabb győzelmet aratott a francia csapatok felett. 1708. július 11-én a francia hadsereg maradéka visszahúzódott Franciaországba. Marlborough, megerősödve Jenő herceg csapataival, tovább üldözte őket, mélyen benyomult francia területre, és hosszú ostrom után, 1708. december 9-én elfoglalta Lille-t. XIV. Lajos jobban megszégyenült, mint 1706-ban. Ismét békét ajánlott, ám a szövetségesek lehetetlen feltételeket támasztottak: Strasbourg és egyéb határ menti erődök feladását, valamint garanciát arra, hogy sereget küld Spanyolországba saját unokájának eltávolítására, amennyiben az nem hajlandó önként távozni a trónról. Ezt Lajos nem tudta elfogadni, mondván „Ha harcolnom kell, hadd harcoljak az ellenségeim, és ne a saját vérem ellen”. Felszólította az országot a támadókkal való szembeszállásra. Bár seregei éheztek, és a kincstár üres volt, az ország rendkívüli erőfeszítéssel kiállított egy 100 000 fős haderőt, amelyet Villars marsall parancsnoksága alá rendeltek. A hadsereget a Marlborough-tól ostromlott Mons felszabadítására küldték. Bár a franciák erősen elsáncolták magukat, Marlborugh – nagy veszteségek árán – legyőzte őket a malplaquet-i csatában. A győzelem után Mons elesett, a herceg pedig Artois és Flandria francia kézen levő erődítményei ellen vonult.

Elbocsátás az udvartól[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Blenheim Palota főbejárata

Az 1710-es év két eseménye azonban véget vetett Marlborough katonai sikereinek és udvarbeli karrierjének: Anna királynő végleg megszabadult a herceg feleségétől, megfosztva őt minden hivatalától, és megbukott a whig kormány, amely a háború folytatása mellett volt. Ez utóbbi azért is volt hátrányos Marlborough számára, mivel közeli rokonságban állott a whig főminiszterrel, lord Godolphinnal: utóbbi fia a herceg lányát vette feleségül. Az új, tory kormány azonnal tárgyalni kezdett a franciákkal. A herceg, miután áttört Villars megerősített vonalain, éppen bevette Bouchaint, és felkészült, hogy benyomuljon Pikárdiába, amikor visszarendelték Londonba, leváltották, és James Butlert, Ormonde hercegét nevezték ki a helyére. Churchillt sikkasztással vádolták meg, amiben egyébként vitathatatlanul bűnös volt – erkölcsi tartása elmaradt katonai zsenijétől, és közismerten módfelett szerette a pénzt. 1711-ben bebizonyosodott, hogy 2,5%-os jutalékot kapott I. József császártól a britek által Ausztriának fizetett támogatások után. Az így elsikkasztott összeg hihetetlenül hatalmas, 150 000 font volt. A serege ellátásáról gondoskodó hadiszállítóktól több mint 60 000 font kenőpénzt fogadott el. Hiába ismert be mindent, és hivatkozott arra, hogy a háború idején bevett szokások szerint járt el, hírneve komolyan megszenvedte az ügyet, és a herceg a kontinensre vonult vissza. Nagy-Britannia és Franciaország 1713-ban megkötötte az utrechti szerződést; Marlborough sikereinek legjelentősebb hozadéka az európai francia hegemónia megtörése volt.

Visszatérés Angliába, az utolsó évek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Anna királynő 1714. augusztus 1-jén meghalt, utóda I. György király lett. Marlborough visszatért Angliába, de a hatalom közelébe már nem sikerült jutnia, mivel, bár ismét whig kormány volt hatalmon, hírneve olyannyira megsínylette pénzügyi üzelmeinek nyilvánosságra kerülését, hogy korábbi párttársai sem látták volna szívesen a kormány élén. Megkapta azonban a „Hadsereg Főparancsnoka” jól jövedelmező, bár névleges címét. Hátralevő idejét a közélettől visszavonultan, új otthonának, a Blenheim kastélynak építésével töltötte, amely azonban haláláig nem készült el. 1722-ben bekövetkezett halálakor paralízisben és agylágyulásban szenvedett. 1730-ban felesége síremléket építtetett a kápolnához, és a Westminster-apátságból oda szállíttatta a herceg holttestét.

Leszármazottak[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Marlborough-nak és feleségének hét gyermeke született:

  • Harriet Churchill (1679. október – 1698 előtt).
  • Henrietta Churchill, (1681. július 19. – 1733. október 24.). Férje: Francis Godolphin, Godolphin második grófja
  • Anne Churchill (1683. február 27. – 1716. április 15.). Férje: Charles Spencer, Sunderland harmadik grófja
  • John Churchill (1686. február 13. – 1703. február 20.).
  • Elizabeth Churchill (1687. március 15. – 1714. március 22.). Férje: Scroop Egerton, Bridgewater első hercege
  • Mary Churchill (1689. július 15. – 1751. május 14.). Férje: John Montagu, Montagu második hercege
  • Charles Churchill (1690. augusztus 19. – 1692. május 22.).

Mivel fiai mind előtte haltak meg, a Parlament engedélyével a hercegi cím legidősebb leányára, Lady Henrietta Churchillre szállt. Tőle unokaöccse, Lady Anne Churchill és Lord Charles Spencer fia, Charles örökölte a címet, Marlborough későbbi hercegei mind az ő egyenes ági leszármazottai.

Marlborough házassága előtt közeli kapcsolatot tartott Barbara Villiers-vel, Cleveland hercegnőjével, akinek első leánya, Barbara Fitzroy általános történészi vélekedés szerint Churchill törvénytelen gyermeke. Kései leszármazottjai közé tartozik még Winston Leonard Spencer Churchill is, aki a 20. század legnagyobb formátumú politikusainak egyike volt.