Misztika

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
(Misztikus szócikkből átirányítva)

Misztika (latin mysticus = rejtelmes; görög müsztikosz = titkos szavakból) filozófiai és vallási tanítás, amely szerint az ember, gyakran eksztázishoz vezető kontempláció révén, titokzatos módon egyesülhet az istenséggel.[1] A misztikus rendszereket az különbözteti meg más metafizikai rendszerektől, hogy szervesen összefüggnek a különböző mentális, fizikai és spirituális gyakorlatok segítségével elérhető egyesülés, megváltás vagy megszabadulás vágyával. [2]

Nyelvtanilag[szerkesztés]

Megjelenése főnév illetve melléknév névszó alakban történik.

Főnév[szerkesztés]

Misztika – vallásfilozófia (Isteni lénnyel való lelki egyesülés hite, törekvése.). Az Isteni titokzatossággal foglalkozó személy, aki a természetfölöttivel kapcsolatos tanítások, módszerek szerint él, azokat használja, és úgy véli, hogy ilyen tudás birtokában van, vagy ilyen tudást birtokolni igyekszik.

Az ókori európai filozófusok (Platón, Plótinosz és mások) vitájának következtetéseként jelent meg a keresztény egyházi művekben a misztika szó (titkok, titokzatos dolgok, az égiekre vonatkozó dolgok) jelentése.

Melléknév[szerkesztés]

  1. irodalmi misztikum – Titokzatos rejtélyes, érthetetlen, homályos (elgondolás, magyarázat, jelenség), az emberi elme számára megmagyarázhatatlannak látszó (dolog, jelenség, hely).
  2. vallási misztikum – A misztikán alapuló, azt követő filozófia: Isteni titkokon alapuló (elképzelés, szemlélet, módszer), ami egyrészt az Istennel való titokzatos egyesülésre, másrészt az adott tan rejtélyes tartalmára vonatkozik, azzal kapcsolatos, ahhoz tartozó.

Meghatározása[szerkesztés]

A vallási gyakorlat egyik formája, amelyben hangsúlyos az istenséggel való egyesülés, a beavatódás, a betekintés igénye a titkos és titokzatos isteni dolgokba. A misztikusok szerint az istenséggel való egyesülés (az unió mysticamitikus utód és/vagy nyomában járás) során feltárul az istenség lényege, a misztikus élmény átélője részesül a legmagasabb rendű tudásból.

A misztika minden vallásban jelen van, samanizmus, eksztatikus rítusok formájában az archaikus társadalomban, valamint a szekularizált világban is.

Klasszikus meghatározása szerint történeti és pszichológiai definíciójának tükrében a misztika Isten közvetlen intuíciója vagy megtapasztalása; a misztikus az a személy, aki kisebb vagy nagyobb mértékben szert tett ilyen közvetlen tapasztalatra, tehát akinek a vallásgyakorlata és élete nem csupán valamilyen elfogadott hiten és vallásgyakorlási formán alapul, hanem saját személyes tapasztalatából és ismeretéből fakad.[3]

Meg kell azonban különböztetni a misztikát és a mágiát egymástól. A misztika az Istennel vagy istenséggel való egyesülés, a lélek istenesítésének a tudománya, míg a mágia a szellemekkel való érintkezésé. Különbség van a misztikus és a médium között is. Egyik felsőbbrendű egyéniséggé, másik csak eszközzé lesz "fejlődése" alatt.[4]

A misztikus célja a felsőbbrendű élet, a felsőbbrendű egyéniség kitermelése tanulás, elmélkedés és aszketikus élet által, hogy így több szolgálatot teljesíthessen embertársainak s végül egyesülhessen istenével. A misztika útja bizonyos lelki fejlődés útján való eggyé válás Istennel.[4]

A misztika azonban nem feltétlenül teista. [2] A misztika tulajdonképpen individuális történés, amely lényegileg különbözik az olyan közösségi élményektől, mint amilyen a glosszolália, a transz és a tömegszuggesztió. Bár a misztikus tapasztalat kíséretében előfordulhatnak a parapszichológia körébe sorolható rendkívüli jelenségek (eksztázis, stigmatizáció, elaváció, jelenések stb.) ezek mégsem lényeges kritériumai a misztikának.[5]

A transzcendencia, az isteni végtelenség megtapasztalása felfogható keresztény misztikaként is. Ám a keresztény misztika lényege szerint nem nyugszik máson, mint a transzcendencia megtapasztalásának felemelő és felszabadító élményén, amely Isten önközléseként működésbe lépő kegyelem által válik elérhetővé. A keresztény misztikus tapasztalat valójában sem a világ megvetését és megtagadását nem jelenti, sokkal inkább integratív aktus: világi, anyagi és történelmi mozzanatokat egyaránt belevisz a személyes Istennel való szeretetteljes találkozásba.[5]

A panteista és paneneteista nézetek gyakran szorosan kötődnek a misztikához.[6]

Történelme[szerkesztés]

Első jelei az ind upanisadokban vannak (Kr. e. 1. évezred), a tibeti gtermákban, a perzsa Avesztában, a kínai Yijingben, később (Kr. e. 4–3. század) Laozi Dàodéjīngjében és a taoizmus más könyveiben. A nagyobb vallások közül a hinduizmus és a buddhizmus fogékony az aszketikus misztikumra.

Az ind filozófiában a jóga-iskola dolgozta ki azokat a módszereket (ülés, lélegzés, kontempláció, meditáció stb. szabályait), amelynek révén az ember elszakadva az érzéki világtól – egyesülhet az egyetemes világlélekkel. [1]

Az ókori Kínában a taoizmus idealista irányzata látta az emberi tökéletesség biztosítékát a misztikus elmerülésben. [1]

A zsidó misztika is évezredekre nyúlik vissza, már az Ószövetségben kezdődik, Mózesnek az Úrral való beszéde, a próféták látomásai, Dániel elragadtatása, mind misztikus élmények voltak. Keresztelő János küldetése, Jézus egész élete, színeváltozása, János apostol látomásai, Pál apostolnak a mennybe történt elragadtatása és sok más minden, mind misztikus dolog.[4] A zsidó misztikum későbbi nyomai a Talmudban találhatók.

A görög-római filozófiában különösen az újplatonizmus törekedett arra az eksztatikus állapotra, amelyben az ember képes egyesülni az istenséggel. Az újplatonizmus misztikájának a hatása a keresztény patrisztikában is érvényesült.[1]

A gnosztikusok számára Krisztus elsődlegesen misztikus élményben tapasztalható lény volt csupán. A gnosztikusok állítólagos magasabb rendű tudásukat nem a Bibliából, hanem egyfajta misztikus, magasabb síkú megtapasztalás útján szerezték.[7]

Az iszlámon belül a szúfizmus hirdette, hogy az ember az önsanyargatás és az önkívület révén képes az Allahhal való egyesülésre.

Kereszténység[szerkesztés]

A keresztény misztika kezdetei a korai szerzetességre, annak a szemlélődést illető gyakorlatára és tanítására nyúlnak vissza. [5]

A keresztény misztika minden korban azt tanította, hogy Krisztusnak a hívőkben szellemileg kell megszületnie, ha el akarják nyerni az üdvösséget. A jámbor hívőnek magába kell fogadnia Krisztust, meditáció közben vele együtt át kell élnie szenvedéseit, vagy részt kell vállalnia belőlük, hogy Pál apostollal együtt elmondhassa [8]: „Élek, de már nem én élek, hanem Krisztus él énbennem”.

A misztika első jelentős rendszerezőjének Órigenészt tartják, aki elsődlegesen az Énekek Énekére összpontosítva írta le az egyes ember Jézus-élményét úgy, mint amely Jézusnak egyháza iránti szeretetére hasonlít. [5]

A keleti egyház jelentős 4. századi misztikusa volt Evagriosz Pontikosz, Egyiptomi Makáriosz és Nüsszai Szent Gergely. [5]

Nyugaton az Énekek Énekét magyarázó Ambrosius és a saját misztikus élményeinek leírását nyújtó Szent Ágoston határozta meg alapvetően a későbbi misztikus teológiát. [5]

Pszeudo-Dionüsziosz Areiopagitésznél a "misztikus teológia" a "misztikus egyesülés"ről való való utólagos elmélkedés, ill. a misztikus egyesülés megtisztulás és megvilágosodás révén fokozatosan elérendő szférája. [5]

Platón, az újplatonikusok, továbbá Arisztotelész tanai gyakoroltak erős hatást a keresztény (és a muszlim) misztika kialakulására. Proklosz (412-485) újplatonizmusát alakították át, és fejlesztették tovább keresztény szellemben, olyanfajta misztika jut kifejezésre, amelyik úgy közelít Istenhez, mint minden fogalmon és megkülönböztetésen kívül állóhoz, mint mindenféle létezőn túli megismerhetetlen ősokhoz. [9]

Johannes Scotus Eriugena ír szerzetes, akit Kopasz Károly 840-ben meghívott a párizsi udvari iskolába, és akire nagy hatással voltak az Areiopagitész művei, amelyeket részben le is fordított, nagyszerű panteista rendszert fejlesztett ki De divisione naturae (A természet felosztása) c. művében. Ebben a világfolyamatot az Istenből kiinduló és belé visszatérő körforgásként fogja fel. Eriugena tanait 1050 és 1225 között a pápák mint eretnekséget elítélték, ennek ellenére mégis nagy hatást gyakoroltak a középkori misztikára. [9]

Szent Hildegard a középkor egyik leghíresebb német misztikusa. Számos csodát művelt és számos kinyilatkoztatásban részesült.

A középkori misztika, szemben a skolasztikával és a hivatalos egyházi tanítással, az egyén és Isten kapcsolatához nem tartott szükségesnek semmilyen közvetítést a hiten, a misztikus élményen kívül. Ezzel az egyház, az egyházi törvények, a szentségek felesleges voltát hirdette. [1] A misztika képviselői gyakran ellentétbe kerültek az elfogadott egyházi tanokkal, mivel panteista nézeteket hirdettek, vagy közel állottak ezekhez, mint Benai Amalricus, mások viszont, mint pl. Clairvaux-i Bernát, a viktoriánusok, Eckehart mester, Seuse (Suso) az egyház talaján álltak. [9]

A koldulórendek megjelenésével a kolostori misztika exkluzív és ezoterikus vonala megszakadt: ekkor Assisi Szent Ferenc krisztuskövető és szenvedésmisztikája került előtérbe, illetve Szent Bonaventura lépett fel a ferences misztika jelentős teológusaként. Itt említendő az erősen filozófiai-teológiai tájékozódású Eckhart mester, Heinrich Seuse és Johannes Tauler – a domonkosrendiek mindhárom képviselője a nagy hatású, misztikus színezetű prédikátor típusát testesíti meg. [5]

Peter Paul Rubens: A Szentlélek megjelenik Avilai Szt Teréz előtt

Egyfajta új női misztika vette kezdetét a 13. századtól, amelynek némely alakja – mint Eckhart mester is – "szabadgondolkodása" miatt váltotta ki az egyházi tekintély bizalmatlanságát. (pl. Margareta Poréte-ot 1310-ben eretnekként megégették.) Befolyással bírt és elismerésnek örvendett Sienai Szent Katalin, Norwichi Julianna (wd) és Genovai Katalin. [5]

Nicolaus Cusanus megmutatta, hogy egyházi vezetőként is lehetséges összeegyeztetni egymással a filozófiát, a teológiát és a misztikát.

A középkor végének legtöbbet olvasott misztikus műve a Kempis Tamásnak tulajdonított Krisztus követése, amelyet Pázmány Péter magyar nyelvre is lefordított.[1]

A misztika hatása a reformációban is kimutatható, különösen Luthernél. [5] A misztika vallástörténetileg a reformáció, filozófiatörténetileg pedig az intuitív megismerésen alapuló, a szubjektumból kiinduló filozófiai rendszerek előzményének is tekinthető. [1]

A spanyol misztika csúcspontja Avilai Szent Teréz és Keresztes Szent János tevékenysége. [5]

A misztikus elemek alapvetőnek bizonyultak az evangélikus és a katolikus kvietizmus áramlataiban. [5]

Egyes szekták a kereszténységet teozofikus misztikusok megismerése révén igyekeztek újból megtermékenyíteni. Az egykori evangélikus lelkipásztor, Friedrich Rittelmeyer (wd) (1872-1938) által 1922-ben alapított és általa „fővezér”-ként irányított „Krisztus-közösség” (Die Christengemeinschaft) Rudolf Steiner (1861-1925) eszméire és Antropozófia c. művére épült, és egy új kultusz megteremtésén fáradozott, amely megmagyarázza Krisztus kozmikus jelentőségét.

Iszlám[szerkesztés]

Az iszlám miszticizmus elsősorban a szúfizmuson belül értelmezendő, a dervisrendek is valójában szúfi rendek. A szúfik tevékenységét sok irányzat az iszlámon belül nem nézi jó szemmel, a vahhabiták, szalafiták, általában a fundamentalista irányzatok kifejezetten üldözik a szúfizmus minden formáját, így a dervisrendeket is. A síitáknál kevesebb a szúfi rend és nem azért mert ők is kevesebben vannak, hanem mert maga a síizmus is valahol misztikus.

Mohamed egyszerű Isten- és halhatatlanság-tana és a szigorú, de könnyen teljesíthető előírások, amelyekkel híveinek életét szabályozta, megfeleltek az arab törzsek igényeinek, amelyek életre hívták, és az újonnan megtért széles tömegek vágyainak. De nem tudták hosszabb időn át kielégíteni azokat, akik megismerkedtek a szomszédos és leigázott népek fejlett vallásaival és tudományos ismereteivel. Ezek teológiájának, filozófiájának és jogtudományának hatására, illetve ezekkel ellentétben az iszlám olyan dogmatikát és kötelességekről szóló tanítást alakított ki, amelynek színvonala csakhamar vetekedett mintaképeiével. A szőrszálhasogató dialektika és a hittudósok mesterkélt igazságtevése azonban egymagában nem tudta a mély vallásos érzülettel rendelkező hívőket érzelmileg kielégíteni. Sok hívőnek az Istennel való bensőséges egyesülésre érzett örök vágya olyan irányzatok keletkezéséhez vezetett, amelyek a világ fölé emelkedett mennyei Úr és a térben és időben szűk korlátok közé szorított emberi lélek közötti távolságot a meditatív elmélyedés és az eksztázis mámora segítségével kívánják átrepülni. Így a józan, racionalista és világ felé forduló iszlámon belül létrejött egy misztika, amely görög-újplatonikus és indiai eszméket használt fel, és dolgozott ki saját rendszerré. [9]

Keringő dervisek Konyában
Szúfik énekelnek (kavvali) Indiában, Fatehpur Szíkriben - videó

Az Istennel való közeli kapcsolat létrehozásának előfeltétele az, hogy az ember önmagát a földi dolgok fölé emelje. Már Mohamed is hatásos ellentétbe állította a világnak és örömeinek mulandóságát az Isten örökkévalóságával, és a bekövetkező végítéletről, valamint a pokolbeli büntetés és a paradicsomi élvezetek örökkévalóságáról szóló prédikációiban arra emlékeztette a hívőket, hogy a földi élet csupán rövid ideig tartó előkészület a halál utáni életre. A medinai államférfi szúráiban ugyan e tendenciáknak már nincs nyomuk, és az „Isten katonái”-nak lázas hódító hadjáratai sokakat elidegenítettek az ilyenfajta törekvésektől. Azokban a körökben azonban, amelyekben a lelki üdvösség előbbre való volt, mint a külső fény, nem aludt ki a sóvárgás az után, hogy a világtól való elszakadás segítségével közelebb jussanak az Istenhez. Keresztény és buddhista mintára kialakult egy muszlim aszkézis, amely önsanyargatással a világi javakról való lemondással, lelkigyakorlatokkal és elragadtatott önkívületi állapot révén igyekezett elérni az Istennel való egyesülést. Ennek a világtól elforduló hangulatnak a hordozói néhány bölcs és a köréjük csoportosult, azonos törekvésű közösségek voltak: a szúfík (arab szó: gyapjúba öltözöttek), a dervisek (perzsa: koldusok) vagy fakírok (arab: szegények). Azok az elképzelések, amelyeket az egyes teozófusok és vallásos testvéri közösségek az Istennel kapcsolatban kialakítottak, igen különböző fajtájúak. A kimondott teizmustól, amely az üdvöt a fenséges „mindent megbocsátó” szerető tiszteletében igyekszik feltalálni, a nyílt teopantizmusig, amely az Isteni létezésben való teljes elmerülésre törekszik, valamennyi fokozatot végigjárták. Gyakran megpróbálkoztak azzal is (amint ezt Indiával kapcsolatban megállapítottuk), hogy a kétféle nézetet valamilyen formában összekapcsolják. Sokat vitatott kérdés, vajon a szúfík tanítása újplatonikus vagy indiai eszmékből származtatható-e; valószínű, hogy mindkét feltevés helyes. Az már a kifejezésmódból kitűnik, hogy az ősiszlámnak a teremtőt és teremtményt határozottan különválasztó, személyes Istenben való hitét teljesen átalakították, az Istent előszeretettel nevezik al-hakknak (al haqq), vagyis az igazságnak, a valóságnak; és a végcél, amelyre a bölcs törekszik, a teljes nemlét, a benne való feloldódás (faná), hasonlóan a védántinok brahma-nirvánájához. Az iszlám misztika a 9. század óta számos tudományos és költői műben jutott kifejezésre. Az ortodox hívők kezdettől gonosz eretnekségnek tekintették, és sok neves képviselőjének, mint például a nagy Halládzsnak († 921), életével kellett fizetnie meggyőződéséért. Ez a szellemi irányzat azonban minden üldözés ellenére mind a mai napig szerfelett életerősnek és befolyásosnak bizonyult. [9]

Jelenleg elsősorban a különböző iszlám országokban virágzó dervisrendek tartják fenn. Ezek vallási testületek, tagjaik csak részben szerzetesek, többnyire a legkülönfélébb világi foglalkozásokat űzik, és szabad idejükben egy mester mellett módszeres, fokozatosan fejlődő, mind magasabb célok elérését lehetővé tevő ismeretekre törekszenek a túlviláginak megvalósításában. A gyakorlatok (dzikr), amelyeknek magukat alávetik, sokfélék, a csendes meditáció, a mértéktartó légzés és testgyakorlatok, valamint meghatározott formulák és imák felmondása váltakozik vad kiáltozásokkal, táncokkal és rángatózásokkal, amelyek az öntudat teljes megszűnését eredményezik. Az üvöltő dervisek konstantinápolyi kolostorában a dervisek valamikor extázisukban késsel súlyos sebeket ejtettek magukon, és nem lehetett észrevenni rajtuk, hogy fájdalmat éreztek volna. [9]

Körülbelül félszáz dervisrend létezik, amelyeket alapítójukról neveztek el. Az egész iszlám világban elterjedt a kádiriták rendje (Bagdadban alapították 1166-ban); csak a Közel-Keleten létezik a belőle keletkezett rifáitáké (1181-ben alapították); ezeket általában „üvöltő dervisek”-nek hívják. Velük ellentétben a 12. században létrejött, ma Elő-Ázsiában és Észak-Afrikában otthonos sádziliták csoportja csak elmélyedéssel és imádkozással foglalkozik, akárcsak a 14. században alapított elő-ázsiai, perzsiai és indiai khalvatiták rendje. [9]

Sajátosak a mevlevi-dervisek (mavlavíja), nevük a „mesterünk” (mavláná) szóból származik, és Dzselál ed-din Rúmíra (1207-1273) vonatkozik, aki rendjüket alapította. Az iszlámban a zene általában ki van tiltva a kultuszból, a mevleviknél azonban fontos szerepet játszik. A dzikr-szertartáskor, amely Konyában, a rend fő székhelyén, havonta kétszer a pénteki ima után zajlik le, a dervisek hat különböző hangszer (nádfurulya, citera, bothegedű, dob, tamburin [csörgődob], üstdob) zenéjére jobb lábukon forognak. Egyesek szerint a táncolás már Dzselál eddín előtt is régi szúfí-gyakorlat volt, és a csillagok mozgását utánozta, mások szerint szédülés előidézése, hipnotikus állapot kiváltása a célja. Az utóbbi valószínűleg régebben lehetett helytálló, akkor egész nap és egész éjjel táncoltak. 1925-ben Törökországban bezárták a „táncoló dervisek” kolostorait (tekke). [9]

Az arisztokratikus mevlevik vetélytársai a régi Törökországban a bektási-dervisek voltak. Ezek eredetüket Háddzsí Bektás Valíra vezetik vissza, aki állítólag valamikor az ősidőkben élt; a rend valószínűleg már a 13. században létezett, és a 15. században nyerte el végleges formáját. A bektási-dervisekre jellemzők egyrészt síita titkos tanaik, amelyek Allahot Mohameddel és Alival valamiféle szentháromsággá fűzik egybe, másrészt pedig az iszlám kultikus kötelességeinek lebecsülése. Még azt is megengedik, hogy a nők fátyol nélkül vegyenek részt Istentiszteleteiken. Ezeknek a derviseknek egy szűkebb köre, ellentétben a többséggel, nőtlenségre van kötelezve. Az általuk követett szokások (bűn megvallása a kolostorfőnök előtt és a tőle kapott feloldozás, úrvacsora-féle stb.) a kereszténység és más vallások hatására mutatnak. Mivel a janicsárok többnyire szoros kapcsolatban állottak a bektásíja renddel, ezért egy időben a török történelemben is szerepük volt. [9]

A többi szerzetesrend közül csupán a 14. századból származó, a buharai Mohamed Naksband alapította naksbandíkat (wd) említjük meg, valamint a kádirita mozgalomból származó, 1837-ben alapított katonai rendet, a szenuszit (wd), amely Tripolitánia politikájában játszott szerepet.

A dervisség az iszlám egyik legsajátságosabb jelensége. Egyeseket az Isten igaz szeretete vitt közéjük és annak igénye, hogy különleges szemlélődő gyakorlatok révén a tudat magasabb rendű szférájába emelkedjenek, míg másoknak kellemes ürügyül szolgált a kötetlen, kéregető életmódhoz. A hivatásos derviseken kívül nagy volt a száma azoknak, akik a ferences harmadrendiekhez (terciáriusok) hasonlóan, egy rend laikus tagjaiként világi életet éltek, de naponta meghatározott imákat mondtak el, és időnként a kolostorban részt vettek egy-egy dzikren. [9]

Neves misztikusok[szerkesztés]

Keresztények[szerkesztés]

Tanulmányok[szerkesztés]

  • Héháló (Égi csarnokok az 5–6. században). Az első misztikus tanulmány, a kozmosz felsőbb régióit írja le, valamint a szerszámokat, amelyek segítségével oda lehet jutni.
  • Széfer Jecira (Teremtés könyve) kozmológia, a mű a későbbi misztikumra nagy hatást gyakorolt,
  • Bahir vagy Széfer Ha-Bahir (A világosság könyve), az eleve létező anyag, vagyis a fény tanát dolgozza ki,
  • Zóhár (Ragyogás könyve) – spanyol zsidó misztikusok munkája, a Tóra misztikus kommentárja,

Jegyzetek[szerkesztés]

Források[szerkesztés]

További információk[szerkesztés]

  • Misztikus. katolikus.hu. (Hozzáférés: 2013. december 14.)
  • Misztikus. wikiszotar.hu. (Hozzáférés: 2013. december 14.)