Misztérium

A misztérium (ógörögül μυστήριον, müsztérion; latinul mysterium) többjelentésű vallástörténeti és teológiai fogalom. Az ókori görög–római világban elsősorban olyan, beavatáshoz kötött szertartásokra és tanításokra alkalmazták, amelyekhez a kívülállók nem férhettek hozzá. A bibliai és keresztény nyelvhasználatban ezzel szemben főként Isten korábban rejtett, de általa feltárt üdvözítő tervét, Jézus Krisztus személyét és üdvözítő művét, valamint az ezekben részesítő szent cselekményeket jelöli. Szoros dogmatikai értelemben misztériumnak vagy hittitoknak nevezik azt a kinyilatkoztatott igazságot, amelyet az emberi értelem önerejéből nem fedezhet fel, és amelynek belső valóságát a kinyilatkoztatás után sem képes kimerítően átlátni.

A szó jelentései között van történeti kapcsolat, de nem azonosak egymással. A kultikus titoktartás, a kinyilatkoztatott isteni terv, a hit értelmet meghaladó tárgya és a szentségi ünneplés különböző fogalmi rétegeket alkot. A köznyelvben a misztérium gyakran egyszerűen nehezen megfejthető rejtélyt jelent; a vallási és teológiai szóhasználat ennél meghatározottabb tartalmú. A kifejezés a középkori vallásos színjátszás egyik műfajának, a misztériumjátéknak a nevében is fennmaradt.

Etimológia és jelentésrétegek

Az ógörög μυστήριον szót hagyományosan a μύω (müó, „becsukom a szemem vagy a szám”) és a μυέω (müeó, „beavatok”) igecsaláddal hozzák kapcsolatba. A μύστης (müsztész) a beavatott személyt, a μύησις (müészisz) pedig a beavatást jelölte. A szó ezért egyszerre utalhatott arra, amiről hallgatni kellett, arra, amit csak a beavatott ismert, és magára a beavatási szertartásra.

A latin keresztény szóhasználatban a görög müsztérion visszaadására a mysterium és a sacramentum egyaránt szolgált. A későbbi nyugati teológiában a sacramentum fokozatosan a szentség meghatározott teológiai fogalmává vált, míg a mysterium tágabban Isten rejtett tervét, a hit titkait és az üdvösség szent valóságát jelölte. A keleti keresztény hagyományban a „szent misztériumok” elnevezés mindmáig a szentségek szokásos megnevezése.

A teológiában a misztérium nem egyszerűen ismeretlen tény. Egy hétköznapi titok vagy tudományos probléma azért lehet ismeretlen, mert hiányoznak a megismeréséhez szükséges adatok; elvben azonban természetes módszerekkel feltárható. A szoros értelemben vett hittitok ezzel szemben olyan természetfölötti valóságra vonatkozik, amelyet a véges értelem természetes ereje nem érhet el teljesen. A fogalom ezért nem azonos sem az értelmetlenséggel, sem a logikai ellentmondással, sem a teljes megismerhetetlenséggel.

Ókori vallások

Az ókorban a misztérium szót használták bizonyos ezoterikus tanok megjelölésére vagy bizonyos szertartásokra, amelyeket például a magánéletben is végeztek, vagy amelyek jelentését csak a beavatottak ismerték.

A hellenisztikus és római korban a „misztériumok” többnyire olyan kultuszokat jelöltek, amelyek szertartásainak egy részén csak a beavatottak vehettek részt. Az ókori források rendszerint nem közlik részletesen a rítusokat, ezért a modern rekonstrukciók töredékes irodalmi, feliratos és régészeti adatokra támaszkodnak. A misztériumkultuszok nem alkottak egységes vallást, nem volt közös hitvallásuk vagy mindenütt azonos beavatási rendjük. Közös vonásuk elsősorban a részvétel korlátozása, a szertartások titkossága és a beavatott számára ígért vallási javak voltak.

A legismertebb példák közé tartoztak az eleusziszi misztériumok, Dionüszosz kultuszának egyes formái és az orfikus hagyomány, továbbá Kübelé és Attisz, Ízisz és Ozirisz, valamint Mithrász kultusza. A beavatás része lehetett megtisztulás, körmenet, szent tárgyak bemutatása, mítoszok rituális felidézése, közös étkezés vagy jelképes próbatétel, de ezek szerepe kultuszonként és koronként változott. A résztvevők isteni oltalmat, a közösséghez tartozás megerősítését vagy kedvezőbb túlvilági sorsot remélhettek. Emiatt a misztériumvallásokat nem indokolt általában „mágikus szertartásokként” meghatározni, bár egyes kultuszokban vallási és mágikus elemek érintkezhettek egymással.

A vallástörténeti iskola egyes képviselői, köztük Wilhelm Bousset és Richard Reitzenstein, a 19. század végén és a 20. század elején közvetlenül a „pogány” misztériumvallásokból próbálták levezetni a keresztény szóhasználatot, a szentségeket vagy Pál apostol teológiáját. Raymond E. Brown biblikus összefoglalása szerint a páli szövegek alapvető fogalmi mintái a zsidó és sémi háttérből is megmagyarázhatók, ezért a közvetlen kultikus kölcsönzés feltételezése nem szükséges. A közös görög szókincs és bizonyos rituális párhuzamok önmagukban nem bizonyítanak közvetlen átvételt; ugyanakkor a kereszténység a görög–római kulturális környezetben alakította ki saját görög nyelvű terminológiáját.

A Bibliában és az ókori zsidóságban

Ószövetségi és zsidó háttér

A görög Septuaginta a μυστήριον szót főként az Ószövetség késői könyveiben használja. Hátterében többek között az arámi ráz („titok”) és a héber szód („tanács”, „bizalmas tanácskozás”, majd „titkos terv”) áll. A szó köznyelvi titkot is jelölhet, de különösen Dániel könyvében Istennek a történelemre és a végidőre vonatkozó, jelképes álmokban vagy látomásokban közölt tervére utal. Nebukadnezár álmának értelmét az emberi bölcsek nem tudják megfejteni; Dániel azért ismerheti meg, mert Isten a „titkok kinyilatkoztatója” (Dán 2,28.47).

A Bölcsesség könyve a pogány titkos kultuszokkal kapcsolatban is használja a szót (Bölcs 14,15.23), ugyanakkor az isteni bölcsesség eredetéről szóló tanítást nem egy zárt csoport kiváltságaként, hanem nyilvánosan közlendő igazságként mutatja be (Bölcs 6,22). A zsidó apokaliptikus irodalomban és a kumráni iratokban a misztérium Istennek a teremtésre, az ítéletre és a közösség jövőjére vonatkozó rejtett rendelkezéseit is jelenthette. E szövegekben a titok megismerése rendszerint nem emberi találékonyság, hanem látomás, angyali közvetítés vagy sugalmazott írásmagyarázat eredménye.

Újszövetség

Az Újszövetségben a szó alapjelentése Isten üdvözítő terve, amely korábban rejtve volt, de a meghatározott időben feltárult. A szinoptikus evangéliumokban Jézus „Isten országa misztériumáról”, illetve „misztériumairól” beszél tanítványainak (Mk 4,11; Mt 13,11; Lk 8,10). A titok itt nem öncélúan elzárt tanrendszer, hanem Isten országának Jézus működésében megkezdődő, a példabeszédek által egyszerre feltárt és elfedett valósága.

A páli levélkorpuszban a misztérium fogalma különösen jelentős. Jelentheti Istennek a világ korszakai előtt elhatározott és a Szentlélek által feltárt bölcsességét (1Kor 2,7–10), Izrael és a népek üdvösségének történeti rendjét (Róm 11,25–32), a halottak feltámadásakor és Krisztus eljövetelekor bekövetkező átalakulást (1Kor 15,51), valamint magát Krisztust: „Krisztus bennetek, a dicsőség reménye” (Kol 1,26–27), illetve „Isten misztériuma, Krisztus” (Kol 2,2). Az efezusi levélben a misztérium közösségi és egyetemes vonása kerül előtérbe: Isten Krisztusban akar egybefoglalni mindent, és a zsidókat meg a pogányokat ugyanazon test tagjaivá tenni (Ef 1,9–10; 3,3–11). A házasság Krisztus és az Egyház kapcsolatára utaló „nagy misztériumként” jelenik meg (Ef 5,32).

A szó negatív összefüggésben is előfordul: a 2Tesz 2,7 a „törvénytelenség misztériumáról” beszél. A Jelenések könyvében a misztérium látomásos jelképek rejtett értelmét és Isten végső tervének beteljesedését jelöli (Jel 1,20; 10,7; 17,5–7). Az újszövetségi fogalom egészében nem pusztán egy tan titokban tartását, hanem a rejtettségből a kinyilvánításba vezető isteni cselekvést fejezi ki. A misztériumot az apostoli igehirdetés „minden nemzet” számára hirdeti (Róm 16,25–26), még ha teljes mélységének befogadása a hitben fokozatosan történik is.

A korai keresztények nyelvén a misztériumok azok a vallási tanítások voltak, amelyeket gondosan óvtak a profán világ tudásától.

A keresztény teológiában

Patrisztikus nyelvhasználat és misztagógia

Az egyházatyák a bibliai kifejezést több, egymással összefüggő értelemben használták. Misztériumnak nevezték Isten örök üdvözítő szándékát, a megtestesülést, Krisztus szenvedését és feltámadását, a Szentírás Krisztusra és az Egyházra utaló mélyebb értelmét, továbbá a liturgikus és szentségi cselekményeket. A görög nyelvű hagyományban ezért ugyanaz a szó jelölhette az üdvösségtörténeti eseményt és annak egyházi, liturgikus ünneplését.

A misztagógia a már megkeresztelt hívők bevezetését jelentette a szentségi szertartások értelmébe. Jeruzsálemi Szent Cirill és Szent Ambrus misztagógikus katekézisei a keresztség, a bérmálás és az Eucharisztia jeleit a bibliai üdvtörténet összefüggésében értelmezték. A tanítás rendje a katekumenátushoz kapcsolódott: egyes hitvallási és liturgikus elemeket csak a felkészülés meghatározott szakaszában vagy a keresztség után magyaráztak meg.

E gyakorlatot a későbbi történetírás disciplina arcani, „titokfegyelem” néven foglalta össze. Nem volt azonban az egész ősegyházat kezdettől jellemző, egységes titkos rendszer. A 2. században Jusztinosz részletesen ismertette a keresztelés és az eucharisztikus összejövetel rendjét; a szigorúbb fokozatosság főként a 3–5. századi katekumenátusban, különösen a 4. században vált jellemzővé. A cél a szent cselekmények fokozatos elsajátítása és méltó ünneplése volt, nem pedig egy állandó, a nyilvánosság elől elzárt ezoterikus tan létrehozása.

Hittitok és az emberi értelem

A klasszikus keresztény dogmatikában, különösen a skolasztikus és katolikus teológiában, a misztérium szoros értelme a természetes ész hatókörét meghaladó kinyilatkoztatott igazság. A fogalom két állítást kapcsol össze: az emberi értelem önmagában nem tudja biztosan felismerni az ilyen valóság létét, és a kinyilatkoztatás után sem képes saját, kimerítő fogalommal átlátni annak belső módját. A Szentháromság, a megtestesülés és az embernek az isteni életben való kegyelmi részesedése a katolikus teológia tipikus példái.

Az I. vatikáni zsinat Dei Filius kezdetű dogmatikai konstitúciója „valódi és sajátos értelemben vett misztériumokról” beszél. A zsinat szerint ezek az igazságok csak isteni kinyilatkoztatásból ismerhetők meg, és a hit elfogadása után is meghaladják a teremtett értelem teljes felfogóképességét. Ugyanez a szöveg ugyanakkor elutasítja azt az értelmezést, hogy a misztérium teljesen érthetetlen volna: a hit által megvilágosított ész analógiák, a hittitkok egymás közötti összefüggése és az ember végső céljához való kapcsolatuk alapján „nem csekély mértékben gyümölcsöző megértésre” juthat.

A misztérium tehát e felfogásban ész fölötti, de nem észellenes. A teológiai vizsgálat nem bizonyítja a hittitkot tisztán természetes alapelvekből, hanem tisztázza a fogalmakat, kimutatja, hogy a tanítás nem tartalmaz formális ellentmondást, és úgynevezett megfelelőségi érvekkel értelmezi belső összhangját. Aquinói Szent Tamás a hit és az értelem viszonyát ennek megfelelően úgy tárgyalta, hogy az ember valós, de analóg módon beszélhet Istenről, miközben tudása nem meríti ki az isteni valóságot. A hit homályának megszűnését a katolikus teológia az istenlátáshoz köti, de a véges értelem még ekkor sem fogja fel Istent olyan kimerítően, ahogyan Isten ismeri önmagát.

A teológiai kézikönyvek gyakran megkülönböztetik a tágabb és a szoros értelemben vett misztériumot. Tágabb értelemben misztérium minden olyan isteni rendelkezés vagy történeti tény, amelyet az ember Isten szabad elhatározása miatt csak kinyilatkoztatásból ismerhet meg, de megismerése után fogalmilag nem szükségképpen marad különösen homályos. Szoros értelemben az a hittitok, amely tárgyának természetfölötti magassága miatt a kinyilatkoztatás után is meghaladja a teremtett értelem átfogó megértését.

Liturgia, szentségek és a paszkális misztérium

A patrisztikus és liturgikus szóhasználatban a misztérium nemcsak kijelentett igazság, hanem Isten történeti üdvözítő tette és annak szentségi közlése. A keresztény hit középpontjában álló paszkális misztérium Krisztus szenvedését, halálát, feltámadását és megdicsőülését mint egységes üdvözítő eseményt jelöli. A liturgiában ennek nem történeti megismétlése vagy színpadi utánzása történik, hanem az egyszeri esemény emlékezete és szentségi ünneplése, amelyben az egyházi közösség a keresztény tanítás szerint részesedik annak gyümölcseiben.

A keleti egyházak a szentségeket rendszerint „szent misztériumoknak” nevezik. A latin nyugaton a hét szentség pontosabb meghatározásával a sacramentum vált a technikai kifejezéssé, de a mysterium továbbra is jelen van a liturgikus szövegekben és az egyháztanban. A szentségi jel ebben az összefüggésben nem pusztán egy láthatatlan igazság szemléltetése. A katolikus teológia hatékony kegyelmi jelként, a keleti teológia pedig Isten megszentelő cselekvésében való liturgikus részesedésként írja le.

A 20. századi liturgikus mozgalomban Odo Casel bencés teológus a „misztériumteológia” néven ismert irányzatban hangsúlyozta Krisztus megváltó tettének szentségi jelenlétét, különösen az Eucharisztiában. Elméletének egyes történeti párhuzamai és a „misztériumjelenlét” magyarázatai vitát váltottak ki, de munkássága hozzájárult a patrisztikus és liturgikus jelentésréteg újbóli előtérbe kerüléséhez. A II. vatikáni zsinat liturgikus konstitúciója a paszkális misztériumot a keresztény istentisztelet és az egyházi év egyik rendező fogalmaként használta.

Modern filozófiai és vallástudományi értelmezések

A modern teológiában a misztérium fogalmát gyakran nem csupán egyes hittételekre, hanem Isten önközlésének egészére alkalmazzák. Karl Rahner az „abszolút misztérium” kifejezéssel azt hangsúlyozta, hogy Isten nem válik az ember által birtokba vehető tárggyá akkor sem, amikor kinyilatkoztatja önmagát. Isten megismerése valóságos, de kimeríthetetlen; a kinyilatkoztatás nem megszünteti, hanem meghatározott tartalommal tölti meg az isteni misztériumot. A perszonalista gondolkodók, köztük Max Scheler és Gabriel Marcel, ehhez analógiát látnak abban, hogy egy emberi személy is szabad önfeltárásában ismerhető meg, miközben nem vezethető le teljesen külső adatokból.

A vallásfenomenológiában Rudolf Otto a mysterium tremendum et fascinans kifejezéssel írta le a numinózus tapasztalat egyszerre megrendítő és vonzó jellegét. Ez a fenomenológiai fogalom a vallási élmény szerkezetét kívánja leírni, ezért nem azonos a kinyilatkoztatott hittitok dogmatikai meghatározásával. Hasonlóképpen el kell különíteni a misztériumot a misztikától, amely az isteni valósággal való tapasztalati vagy szemlélődő kapcsolat hagyományait jelöli, valamint az ezoterikától, amely valamely tanítást meghatározott kör számára tart fenn. A misztériumvallások történeti titoktartása, a keresztény kinyilatkoztatás és a modern „titokzatos” szóhasználat ezért csak megfelelő kontextusban hasonlítható össze.

Misztériumjáték

A misztériumjáték a középkori és kora újkori európai vallásos színjátszás egyik műfaja. A bibliai teremtéstörténetet, Krisztus életét, szenvedését és feltámadását, illetve más üdvtörténeti eseményeket dramatizált. Előzményei a latin nyelvű liturgikus párbeszédek és jelenetek voltak; a műfaj később kilépett a templomi liturgia közvetlen keretéből, anyanyelvűvé vált, és városi, iskolai vagy társulati előadások formáját öltötte. Egyes ciklusok több, egymáshoz kapcsolódó jelenetben az egész bibliai történetet a teremtéstől az utolsó ítéletig bemutatták.

A misztériumjátékot elméletileg megkülönböztetik a szentek csodáit feldolgozó mirákulumtól és az erkölcsi tulajdonságokat megszemélyesítő moralitástól, de a történeti gyakorlatban a műfaji határok nem mindig élesek. Magyar nyelvterületen a középkori töredékek mellett különösen a barokk kori iskoladrámák és a csíksomlyói passiójátékok őrizték a vallásos színjátszás e hagyományát.

Források

• Bauer, Walter – Danker, Frederick William – Arndt, William F. – Gingrich, F. Wilbur: A Greek-English Lexicon of the New Testament and Other Early Christian Literature. 3. kiadás. Chicago–London: University of Chicago Press, 2000. „μυστήριον”.
• Brown, Raymond E.: „Mystery (in the Bible)”. In: New Catholic Encyclopedia. 2. kiadás, 10. kötet. Detroit: Thomson Gale, 2003. 79–82. o.
• Dulles, Avery: „Mystery (in Theology)”. In: New Catholic Encyclopedia. 2. kiadás, 10. kötet. Detroit: Thomson Gale, 2003. 82–85. o.
• Prümm, Karl: „Mystery Religions, Greco-Oriental”. In: New Catholic Encyclopedia. 2. kiadás, 10. kötet. Detroit: Thomson Gale, 2003. 85–97. o.
• Dalmais, I. H.: „Mystery Theology”. In: New Catholic Encyclopedia. 2. kiadás, 10. kötet. Detroit: Thomson Gale, 2003. 97–99. o.
• „Secret, Discipline of the”. In: New Catholic Encyclopedia. 2. kiadás, 12. kötet. Detroit: Thomson Gale, 2003. 856. o.
• I. vatikáni zsinat: Dei Filius, 4. fejezet; DS 3015–3016, 3041.
• II. vatikáni zsinat: Sacrosanctum Concilium, 2., 5–7., 10. és 61. pont.
• Schütz Antal: Dogmatika. A katolikus hitigazságok rendszere. 2., bővített kiadás, I. kötet. Budapest: Szent István-Társulat, 1937. 40–45. o.
• Előd István: Katolikus dogmatika. Budapest: Szent István Társulat, 1978. 42–53. o. ISBN 963-360-091-X
• Székely György (főszerk.): Magyar színházművészeti lexikon. Budapest: Akadémiai Kiadó, 1994. „misztériumjáték”. ISBN 963-05-6635-4

További információk

• Matthias Joseph Scheeben: The Mysteries of Christianity. Ford. Cyril Vollert. St. Louis: B. Herder Book Co., 1946.
• Karl Rahner: „The Concept of Mystery in Catholic Theology”. In: Theological Investigations, IV. kötet. Baltimore: Helicon Press, 1966. 36–73. o.
• Odo Casel: The Mystery of Christian Worship. Westminster, Maryland: Newman Press, 1962.

Kapcsolódó szócikkek

• Szent
• Theosis