Huhogók (királypártiak)

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Ugrás a navigációhoz Ugrás a kereséshez
Huhogók
Rochefort-en-Terre védelme, Alexandre Bloch, 1885
Rochefort-en-Terre védelme, Alexandre Bloch, 1885

Konfliktus Első koalíciós háború
Időpont 1793–1804,
1815
Helyszín Franciaország
Eredmény köztársasági győzelem
Szemben álló felek
Flag of France.svg FranciaországRoyal Standard of the King of France.svg Huhogók
Parancsnokok
Jean-Baptiste de Canclaux
Jean-Michel Beysser
Jean Antoine Rossignol
Jean-Baptiste Kléber
Lazare Hoche
Jean Humbert
Guillaume Brune
Gabriel d'Hédouville
Pierre Quantin
Claude Ursule Gency
Georges Cadoudal
Joseph de Puisaye
Jean Chouan
Marie Paul de Scépeaux
Aimé du Boisguy
Louis de Frotté
Pierre Guillemot
Amateur de Boishardy
Louis de Bourmont
Louis d'Andigné
Pierre-Mathurin Mercier
Jean-Louis Treton
Guillaume Le Métayer
Charles Armand Tuffin, marquis de la Rouerie
Szemben álló erők
Armée de l’Ouest:
1795: 68 000 fő
1799: 45 000 fő
1800: 75 000 fő
1795- 1800:
~ 55 000 fő
A Wikimédia Commons tartalmaz Huhogók témájú médiaállományokat.

A huhogók királypárti felkelők voltak a francia forradalom során (1789), az első Francia Köztársaság ellen. Franciaország tizenkét nyugati megyéjében, különösen Bretagne és Maine központtal terjedt el a mozgalom, Napóleon idején Londonba tevődött át a szervezkedés főhadiszállása. A felkelés három szakaszban történt és 1794 tavaszától 1800-ig tartott. A tagjai elutasították a sorozást és támogatták a katolikus egyházat. A francia klérus egy része nem volt hajlandó esküt tenni a polgári alkotmányra és a parasztság nagy része ezekben a megyékben fegyvert fogott papjaik támogatására. Harcmodorukat később gerilla hadviselésnek nevezték. Nevüket egyik vezetőjük, Jean Cottereau becenevéről (Chouan)-ról, kapták ( francia:Chouannerie) és a bagolyhuhogását utánzó hangjelzésükről. Charles Armand Tuffin, Rouerie márkija játszott még jelentős vezető szerepet a mozgalomban.

Kisebb felkelés tört még ki 1815-ben a száz nap idején és 1832-ben egy legitimista lázadás.

Előzmények[szerkesztés]

1791-ben Franciaország nyugati részén, Vendée-ban és Bretagne-ban a polgári alkotmányra a klérus több mint 80%-a nem volt hajlandó esküt tenni. Ez volt a vallási ok, ami ezt az ellenállást is megalapozta. Már a hadkötelezettség elrendelése is probléma volt 1792. augusztus 15-e után: a francia forradalomnak katonák kellettek, az önkormányzati hatóságok kényszersorozásokat rendeltek el. A helyi ellenzéki vezetők Jean Cottereau és Michel Morière nyíltan a sorozások ellen léptek fel. Diszkrétebb volt az igazi lojalisták, a Breton Szövetség ellenállása, akik nem voltak hajlandóan nyíltan ellentmondani, arra kérték a köztársasági vezetőket, hogy személyesen vegyenek részt és sorsolják ki a sorozandókat. A köztársasági hatóságok teljes mértékben csődöt mondtak ezzel az akcióval.

További okot jelentett a viszályra a nemzetiségi kérdés. Bretagne lakosságát akkoriban legnagyobb részt kelta nyelvű bretonok alkották. Bár a királyság korában sem használták a breton nyelvet a közoktatásban, vagy a hivatalos ügyekben, de a királyság alapvetően türelemmel volt nemzetiségi kérdésekben, azonkívül a bretonok többsége írástudatlan kétkezi földműves volt. A forradalom viszont kifejezetten erőltetni kezdte a francia nyelv terjesztését az oktatásban és a hivatali életben, ami megint visszatetszést váltott ki.

Az első huhogó mozgalom (chouannerie) 1794-1795[szerkesztés]

Evariste Carpentier: A huhogók leshelye

1794. januárjában, míg Vendée-ban Turreau tábornok a szétzúzta Galerne ellenállását, a Loire-tól északra a huhogók fogtak fegyvert. Ezeket a kis csapatokat Jean Chouan , Aimé du Boisguy és Jean-Louis Treton vezették. A kisebb bandák teljesen titokban működtek, katonaszökevényekből, parasztokból, a korábbi vendée-i felkelések túlélőiből álltak, akikre biztos halál várt, ha elfogják őket a köztársaságiak. Sokakat a bosszúvágy hajtott közéjük a galerne-i vérengzésért. A felkelők kis csoportokban (általában néhány tíz vagy száz ember) rajtaütöttek katonai különítményeken, elfogták a postakocsikat, futárokat, az alkotmányra esküt tevő papokat, tisztségviselőket. Jean Antoine Rossignol köztársasági tábornok, a Brest környéki hadsereg parancsnoka vezetésével erődítményeket építettek vagy a városokat erősítették meg ellenük. Az 1793. március 23-i rendelet alapján, az elfogott felkelőket 24 órán belül lelőtték, vagy lenyakazták. Végül Rossignol létrehozott egy "ál-huhogó" sereget, amelynek az volt a feladata, hogy pusztításaikkal lejárassa a huhogók mozgalmát. A harcok változó intenzitással folytatódtak, például Fougères kerületben, amit 2000 lázadó tartott ellenőrzése alatt, 219 embert gyilkoltak meg a felkelők, ők maguk 300 embert veszítettek, beleértve a csatában elesetteket és kivégzetteket is. A felkelés gyorsan terjedt, bár a vezetők véleménye a királyi hatalom gyakorlásáról eltért, mégis valamennyien királypártiak voltak. Artois grófja (a későbbi X. Károly) az abszolutista, Joseph de Puisaye az alkotmányos monarchista vonalat képviselte. Robespierre bukása után véget ért a terror, a politikában engedékenyebb stílus jelent meg, amely kedvezett a tárgyalásoknak. 1794. december 26-án a köztársasági Jean Humbert dandártábornok és huhogók vezetője, Boishardy találkoztak, hogy béketárgyalásokat kezdeményeztek és javaslatokat tettek. Míg Puisaye Londonban járt, hogy tárgyaljon a feltételekről, Pierre Dezoteux Cormatin, a huhogók hadnagya, azt állítva, hogy a teljes jogokkal van felhatalmazva, 1795. áprilisában aláírta a Mabilais-egyezményt.

A második huhogó mozgalom (chouannerie) 1795-1796[szerkesztés]

Csata Quiberonnál

A hír, hogy a trónörökös, XVII. Lajos a börtönben meghalt, június 8-án újjáélesztette a feszültségeket. A törékeny békének azonnal vége lett, amikor 1794. augusztus 26-án Lazare Hoche tábornok, aki átvette Rossignoltól a Brest környéki hadsereg vezetését elrendelte a Mabilais-egyezményt aláíró vezetők letartóztatását. Hoche meg volt győződve arról, hogy Cormatin kettős játékot játszik, így őt bebörtönözték, és ki sem engedték 1802-ig. Boishardyt, aki visszavonult, június 17-18-ra virradó éjszakán megölték. Utódját, Silzet, aki átvette a parancsnokságot, június 28-án megtámadták Grandchamp-nál. Silz meghalt a csatában, és az emberei visszavonultak.

1795. június 23-án brit flotta vezetője John Borlase Warren 3500 katonát tett partra az emigráns hadseregből Carnacban . Ők csatlakoztak a huhogók 15 ezres seregéhez. A köztársaságiak időközben Hoche vezetésével ellentámadást indítottak és a Quiberon-félszigetre szorították vissza a felkelőket. Július 10-én a huhogók két hadoszlopa a brit hadiflotta segítségével a köztársaságiak vonala mögött partraszállt.

Az első hadoszlop Lantivy du Rest parancsnoksága alatt szétszóródott. A második hadoszlop Vincent Tinténiac és Georges Cadoudal vezetésével támadáshoz készült, várva az üzenetet Londonból és a második brit partraszállást. Némi habozás után és Cadoudal ellenkezése ellenére Tinténiac engedelmeskedett a parancsnak, de útközben meghalt július 18-án. A huhogók serege a Saint-Brieuc-öbölhöz ért, nem találta a brit flottát, így visszatért Morbihanba és Cadoudalt kiáltották ki főparancsnoknak.

Eközben a Quiberon-félszigeten az emigránsok Charles Virot Sombreuil parancsnoksága alatt 2000 emberrel megpróbáltak támadást indítani július 16-án, de szétverték őket. Július 20-án Hoche tábornok megindította az utolsó támadást és szétszórta emigránsok seregét. Az emigránsok parancsnoka halásos sebet kapott, 6000 fogoly, 748 halott volt a veszteségük. Az egyik vezetőjük, Charles de Virot de Sombreuil márki kivégzése előestéjén levelet írt Warren brit parancsnoknak, amelyben elítélte Joseph de Puisaye "szökését", ez óriási hatással volt a mozgalomra.

Morbihanban a tisztek tanácsa távollétében Puisaye-t halálra ítélte. Puisaye-t 1795 őszén Angliában letartóztatták, de d'Artois grófja támogatta és hatékonyan védte magát, végül Cadoudallal is kibékültek. A sikertelen angol-royalista expedíció után a gerilla harc folytatódott, kiterjedt Normandiára, ahol Louis de Frotte partraszállt Franciaországban 1795-ben és felkelést szervezett. Az emigránsok és a huhogók közötti állandó viszály gyengítette a felkelést, eközben Hoche-t korlátlan hatalommal nevezték ki a tengerparti erők főparancsnokává egyesítve minden köztársasági haderőt 1795-ben. A quiberoni katasztrofális vereség ellenére néhány kisebb sikert a huhogók is elértek. Hoche erre 1796-ban taktikát változtatott ellenük, mobil hadosztályokat vetett be, kegyelmet ígért azoknak, akik leteszik a fegyvert és vallásszabadságot. Ez nem maradt hatástalan, több huhogó és vendée-i letette a fegyvert, végül a köztársasági tábornoknak sikerült Vendée-t pacifikálnia. Charette-t, a lázadók vendée-i vezérét foglyul ejtették, majd kivégezték 1796. március 29-én, ezzel Vendée-ben véget ért a háború. Ezután a köztársasági hadsereg minden erejét a huhogók ellen fordíthatta, akik sorra tették le a fegyvert, végül békét kötöttek, néhány vezető aláírta a szerződést, néhányan Angliába távoztak.

A harmadik huhogó mozgalom (chouannerie) 1799-1800[szerkesztés]

Julien Le Blant festménye a huhogók csatájáról

A katonai vereség után a királypártiak az 1797-es választásokat akarták kihasználni a hatalom megszerzésére, a királypárti jobb oldal meg is nyerte a választásokat, megújította az Ötszázak Tanácsát és a Vének Tanácsát. A Tanácsok megszüntették az emigránsok és a papok elleni törvényeket. De Párizsban 1797. szeptember 4-én a Direktórium öt tagjából három igazgató: Reubell, La Révellière-Lépeaux és Barras puccsal átvette az irányítást a Hoche és Augereau irányította hadsereg támogatásával, amely megszüntette a választási eredményeket 49 megyében (beleértve a nyugatiakét is). A huhogók vezetői közül sokan visszatértek és újra fegyvert ragadtak, a felkelés egész Normandiára kiterjedt.

Republikánusok azonnal reagáltak és 1798-ban újraélesztették a hamis-huhogó osztagokat, a felkelők néhány vezetőjét bebörtönözték, másokat kivégeztek. 1799-ben a köztársaság katonai vereségeinek hatására újabb sorozásokat kellett elrendelni, ez ösztönözte arra a vezetőket, hogy újraélesszék a felkelést. A parancsnokok állandó rivalizálása ellenére a lázadás most nagyobb területre terjedt ki, mint 1796-ban. De ezek a sikerek időlegesek voltak, néhány várost elfoglaltak néhány napra vagy órára, kiengedték a börtönökből a foglyokat és elégették az adminisztráció papírjait. Novemberben az angolok fegyvereket: ágyukat és puskákat tettek partra a felkelés támogatására. A harcok a párizsi új fejlemények miatt hirtelen véget értek. Napoléon Bonaparte tábornok átvette a hatalmat, vallásszabadságot ígért és kegyelmet minden felkelőnek, aki leteszi a fegyvert. Decemberben minden felkelő sereg aláírta a fegyverszüneti megállapodást. Közben az első konzul 30 000 embert küldött nyugatra Brune vezetésével, ami teljesen megváltoztatta az erőviszonyokat. Volt némi vita a vezetők között a harc folytatásáról, de néhány vesztes csata után az erőik kapituláltak. Az 1801-es, a római pápával kötött konkordátum után a lakosság már belefáradt a küzdelmekbe, felhagytak a harcokkal egészen 1815-ig.

Fordítás[szerkesztés]

  • Ez a szócikk részben vagy egészben a Chouannerie című angol Wikipédia-szócikk fordításán alapul. Az eredeti cikk szerkesztőit annak laptörténete sorolja fel.

Források[szerkesztés]

  • Jean Barreau, La Chouannerie mayennaise sous la Convention et le Directoire, Imp. Martin, Le Mans, 1988.
  • Abbé Almire Belin (dir.), La Révolution dans le Maine. Revue bimestrielle, Imprimerie Benderitter puis M. Vilaire, Le Mans, 1925 - 1937.
  • Anne Bernet:
    • Histoire générale de la chouannerie, Perrin, 2000
    • Les Grandes Heures de la chouannerie, Perrin, 1993.
  • François Cadic, Histoire populaire de la chouannerie, Rennes, Presses universitaires de Rennes, 2003, 2 vol., 601 et 598 p. ISBN 2-200-26275-2.
  • Bernard Coquet, Le Dernier des Chouans: Louis-Stanislas Sortant, 1777-1840, Éditions Ophrys-SPM, Paris, 2007.
  • Roger Dupuy, Les Chouans, Hachette Littérature, 1997
  • Hubert La Marle, Dictionnaire des Chouans de la Mayenne, Éditions régionales de l’Ouest - Mayenne. 2005
  • Jean Lepart, « Histoire de la Chouannerie dans la Sarthe », in Revue Historique et Archéologique du Maine, Le Mans, tome CLIII, p. 13-64, 2002 et tome CLV, p. 65-120, 2004.
  • Abbé Jean-François Paulouin, La Chouannerie du Maine et Pays adjacents. 1793-1799-1815-1832. Avec la biographie de plus de 120 officiers, Monnoyer, Le Mans, 1875.
  • Émile Souvestre, Scènes de la Chouannerie, Michel Lévy, Paris, 1856
  • Jean Morvan, Les Chouans de la Mayenne. 1792 - 1796, Lévy, Paris, 1900.
  • Marc Valin, Chouans de la Mayenne, Éditions Siloé, Laval, 1985.

Irodalom[szerkesztés]