Campo Formió-i béke

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Campo Formió-i béke
A Francia Nemzeti Levéltárban őrzött szerződési példány
A Francia Nemzeti Levéltárban őrzött szerződési példány
Típusa kétoldalú békeszerződés, területek átengedésével
Aláírás dátuma 1797. október 17.
Aláírás helye Villa Manin, Passariano, Friuli
Flag of Most Serene Republic of Venice.svg Velencei Köztársaság
Aláírók Flag of France.svg Francia Köztársaság
 Habsburg Birodalom
Nyelvek francia

A Campo Formió-i békét (franciául Traité de Campo-Formio, kortárs német neve Friede von Campo Formio) 1797. október 17-én (a francia forradalmi naptár szerint Vendémiaire 26, a köztársaság hatodik évében) írta alá Napoléon Bonaparte tábornok a francia köztársaság és Ludwig von Cobenzl gróf a Habsburg Birodalom képviselőjeként. A szerződés aláírása jelentette a francia forradalom legyőzésére létrehozott első koalíció vereségét, Bonaparte tábornok itáliai hadjáratának és a köztársaság létrehozása után kirobbant forradalmi háborúk lezárását.

A szerződés tartalma[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A szerződés, a hagyományos, „örök és megsérthetetlen békére” vonatkozó kitételek mellett, számos korábban osztrák kézen lévő területet juttatott francia fennhatóság alá. Ezek közé tartozott az Osztrák-Németalföld néven ismert tartomány (nagyjából a mai Belgium), Lombardia, a Földközi-tenger egyes szigetei, többek között Korfu és az Adriai-tenger további (korábban a Velencei Köztársasághoz tartozó) szigetei. A Velencei Köztársaságot és annak korábbi birtokait lényegében két állam között osztották fel: Velence város, Isztria és Dalmácia a Habsburg Birodalomé lett. Ausztria elismerte a Napoléon Bonaparte által létrehozott rövid életű itáliai csatlós államocskát, a milánói székhelyű Ciszalpin Köztársaságot, valamint a Genova város körül kialakított Liguriai Köztársaságot.

A szerződés titkos paragrafusai további területi rendelkezéseket tartalmaztak, amelyek további területeket jutattak a Francia Köztársaságnak: az ország határait „természetes” határai mentén húzták meg: északon a Rajna, a Nette és a Rur (Roer) folyók vonalánál. A francia hajóknak szabad hajózást biztosítottak a Rajna, a Maas (Meuse) és a Mosel (Moselle) folyókon. A szerződés értelmében még kiszabadult osztrák fogságából Gilbert du Motier de La Fayette, aki harcolt az amerikai függetlenségi háborúban is.

A szerződés aláírását öt hónapos intenzív diplomáciai előkészítés és tárgyalások alapozták meg, de lényegében ugyanazt tartalmazta, mint a pár hónappal korábban, 1797 áprilisában aláírt leobeni béke. Azonban a tárgyalások elnyújtása mindkét félnek érdeke volt: Franciaországban például egy királypárti felkelést kellett elfojtani (1797. szeptember), amelyet később a Direktórium vezetése a mérsékelt és királypárti politikusok letartóztatására és deportálására használt ki.

Napóleon egyik életrajzírója, Felix Markham szerint „Velence felosztása nemcsak morálisan volt igazolhatatlan, hanem Ausztriát sem tessékelte ki véglegesen Itáliából, ami csak további háborúkhoz vezetett” [1]. Bár a szerződés jelentősen átrajzolta Európa térképét és hozzájárult Napóleon hírnevének öregbítéséhez, de politikailag csak haladékot adott a köztársaságnak, nem rendezte véglegesen Itália sorsát.

A helyszín[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Közép-Európa térképe a Campo Formió-i szerződés következményeként.

A szerződést valójában nem Campo Formióban, hanem Bonaparte főhadiszállásán, Passariano községben írták alá.

A szerződés névadója Campo Formio község, Északkelet-Itáliában fekszik, Friuli tartományban, a közeli Udine várostól nyugatra. Mai neve Campoformido, Olaszország Friuli-Venezia Giulia régiójához tartozik. A tárgyalások idején ebben a városban osztrák birodalmi csapatok álltak, itt volt az osztrák tárgyaló küldöttség szállása, a közeli Udinében székelt az osztrák főhadparancsnokság.

A passarianói Villa Manin
A passarianói Villa Manin

Bonaparte tábornok testőrségével és csapatainak egy részével együtt délebbre, Passariano községben – ma Codroipo város része – lakott, a Villa Manin nevű fényűző kastélyban, amely Antonio Manin velencei arisztokratáé, Ludovico Manin utolsó velencei dózse rokonáé volt. (Maga Manin még Bonaparte érkezése előtt elmenekült kastélyából). Innen mintegy 25 km-re keletre, a velenceiektől elfoglalt Palmanova erődvárosban Bonaparte további csapatokat tartott, amelyek váratlan támadás esetén gyorsan a Villa Maninba érhettek. Erre a célra a francia utászok nyílegyenes makadámutat építettek Palmanova és Passariano között, a Via Napoleonicát, ennek nyomvonalán ma a SR252 sz. regionális főútvonal halad. Campo Formio körülbelül félúton feküdt az osztrák és a francia hadvezetőségek támaszpontjai között, az elkészült szerződést e község nevével jelölték meg.

Friuli tartomány, vele Campo Formio és Passariano községek 1797-ig a Velencei Köztársasághoz tartoztak, a Campo Formió-i békeszerződés értelmében a Habsburg Birodalomhoz kerültek. A tartomány 1866-ban, a porosz–osztrák–olasz háború nyomán lett az Olasz Királyság része.

Magyar vonatkozása[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A békeszerződés ugyan elrendelte a hadifoglyok szabadon bocsátását, a Francia Köztársaság kormánya azonban a császári hadsereg 20 000 foglyul esett katonáját, köztük kb. 10 000 magyar foglyot visszatartott. Őket az afrikai spanyol gyarmatokon (főként Marokkóban) adták el rabszolgának.[1]

Források és jegyzetek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

További információk[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Commons
A Wikimédia Commons tartalmaz Campo Formió-i béke témájú médiaállományokat.