Óriásfogú cápa

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
(Carcharodon megalodon szócikkből átirányítva)
Wikipédia:TaxoboxInfobox info icon.svg
Óriásfogú cápa
Evolúciós időszak: Kora miocén – késő pliocén, 23–2,6 Ma
13,5 cm hosszú és 11 cm széles megkövesedett fog
13,5 cm hosszú és 11 cm széles megkövesedett fog
Természetvédelmi státusz
Fosszilis
Rendszertani besorolás
Ország: Állatok (Animalia)
Törzs: Gerinchúrosok (Chordata)
Altörzs: Gerincesek (Vertebrata)
Osztály: Porcos halak (Chondrichthyes)
Alosztály: Cápák és ráják (Elasmobranchii)
Csoport: Modern cápák (Neoselachii)
Öregrend: Cápák (Selachimorpha)
Rend: Heringcápa-alakúak (Lamniformes)
Család: Heringcápafélék (Lamnidae)/Otodontidae
Nem: Carcharodon/Carcharocles
Faj: C. megalodon
Tudományos név
Carcharodon megalodon/Carcharocles megalodon
Agassiz, 1843
Szinonimák
  • Procarcharodon megalodon Casier, 1960
  • Megaselachus megalodon Glikman, 1964
  • Otodus megalodon Agassiz, 1843
Hivatkozások
Wikispecies

A Wikifajok tartalmaz Óriásfogú cápa témájú rendszertani információt.

Commons

A Wikimédia Commons tartalmaz Óriásfogú cápa témájú médiaállományokat és Óriásfogú cápa témájú kategóriát.

Az óriásfogú cápa foga a máltai Vilhena Palace-hoz tartozó Nemzeti Természettudományi Múzeumban

Az óriásfogú cápa (Carcharodon megalodon vagy Carcharocles megalodon) a porcos halak (Chondrichthyes) osztályának a heringcápa-alakúak (Lamniformes) rendjébe, ezen belül a ma is élő heringcápafélék (Lamnidae) vagy a fosszilis Otodontidae családjába tartozó fosszilis faj.

A cápa tudományos fajneve, azaz a megalodon, magyarul „nagy fogat” jelent.[1] Méretét tekintve az élő cápák fogaihoz képest „óriásfogú” hal körülbelül 23–2,6 millió évvel ezelőtt élt, vagyis a kora miocén[2] és késő pliocén korok között.[3]

Ennek a fosszilis porcos halnak a rendszertani besorolása már majdnem egy évszázada vita tárgya, és a pontos rendszerezése még most sincs meg. Hagyományosan a heringcápafélék közé sorolták be, Carcharodon megalodon tudományos név alatt, azonban az is meglehet, hogy a fosszilis Otodontidae cápacsalád egyik tagja; ebben az esetben a Carcharocles megalodon lenne a helyesebb neve.[4] E bizonytalanságból kifolyólag az irodalomban csak C. megalodon-ként említik.

A valaha is létezett egyik legnagyobb húsevő gerincesként tartják számon.[5] Ebben az esetben az óriásfogú cápa jelentős mértékben befolyásolta korának tengeri élővilágát.[6] A megtalált maradványokból ítélve a cápa körülbelül 18 méter hosszú lehetett[3][7] és világszerte, például a Kárpát-medence területéről is kerültek elő ősmaradványai. Ez azt igazolja, hogy a Bádeni-tengerben is elterjedt, azaz kozmopolita élőlény volt.[4][8] A kutatók szerint ez a kihalt cápa alakra körülbelül úgy nézhetett ki, mint egy tömzsibb fehér cápa (Carcharodon carcharias), de annál jóval nagyobb, nagy ámbráscet (Physeter macrocephalus) méretű lehetett.[9]

Felfedezése[szerkesztés]

Nyelvkövek[szerkesztés]

Nicolaus Steno rajza, mely a „The Head of a Shark Dissected” (A cápa fejének elemzése) című könyvben szerepel

A reneszánsz korbeli beszámolók szerint a hatalmas, háromszögletű kövületek, melyek a sziklákba voltak beágyazódva, a sárkányok és kígyók nyelvkövei (glossopetrae). Ezt a tévhitet 1667-ben, Nicolaus Steno dán természettudós orvosolta, felismerve, hogy a kövületek valójában cápafogak. Elképzeléséről rajzot is készített, melyen a fogak elhelyezkedését ábrázolta.[10] Később könyvet is írt erről, „The Head of a Shark Dissected” (A cápa fejének elemzése) címmel, a könyvben is van rajz az óriásfogú cápa fogáról.[11]

Azonosítása[szerkesztés]

A cápának az első tudományos nevét, a Carcharodon megalodon-t, melyet még manapság is használnak, 1835-ben Louis Agassiz svájci születésű amerikai paleontológus, glaciológus és geológus adta.[12] Az állat leírását és megnevezését az 1843-ban kiadott „Recherches sur les poissons fossiles” című művében közölte.[13] Agassiz az óriásfogú cápa és a fehér cápa fogait – a különböző mérettől eltekintve – nagyon hasonlónak vélte, emiatt a fehér cápa nemébe, az úgynevezett Carcharodonba sorolta be a fosszilis cápát.[12] Ebből kifolyólag a szóban forgó cápa laikus nevei a következők: „óriásfogú cápa” – ami helyesnek bizonyult –,[9] „óriás fehér cápa”[14] vagy „szörnycápa”.[15]

Kövületei[szerkesztés]

Mivel porcos hal, az óriásfogú cápából csak a fogak és a csigolyák kövesedtek meg.[9] Emiatt a többi fosszilis cápához hasonlóan az ősmaradványai csak részben kerültek elő, és a megtalált példányok is igen kevés kövülettel rendelkeznek, azaz nagyon hiányosak.[16] A cápák „csontváza”, mely porcszövetből áll, nem kövesedik jól. Egyes beszámolók szerint a legkorábbi óriásfogú cápa a késő oligocén korszakban élt, körülbelül 28 millió évvel ezelőtt,[17][18] azonban valószínűbb, hogy csak a miocén kor elején, mintegy 23 millió éve jelent meg.[2] Habár a harmadidőszak utáni korokból nagyjából hiányzik,[9] egyes állítások szerint maradványai előkerültek néhány pleisztocén kori rétegből.[19] Feltételezések szerint az óriásfogú cápa körülbelül a pliocén kor végén, 2,6 millió évvel ezelőtt halt ki.[2][3] A pliocén utáni időkből származó óriásfogú cápa kövületek nagy valószínűséggel „átültetett” fosszíliák, vagyis a kövületeket egy folyó vagy földcsuszamlás áthelyezte egy későbbi rétegbe.[3] A szóban forgó cápa kozmopolita élőlény volt, maradványait világszerte megtalálták; ilyen helyek: Európa, Afrika, Észak- és Dél-Amerika,[9][11] Puerto Rico,[20] Kuba,[21] Jamaica,[22] a Kanári-szigetek,[23] Ausztrália,[24] Új-Zéland,[25] Japán,[9][11] Málta,[25] a Grenadine-szigetek[26] és India.[11] Magyarország területéről, Mátraszőlősön, Fertőrákoson és a Pécshez közeli Danicz-puszta homokbányájában találták meg kövületeit.[8] A C. megalodon fogak a kontinensektől távol, például a csendes-óceáni Mariana-árok közelében is kerültek elő.[25]

Az óriásfogú cápa leggyakoribb kövületei a névadó nagy fogai. Az óriásfogú cápa fog legfőbb jellemzői a következők: háromszög alakú,[4] tömzsi felépítésű,[9] nagy méretű,[4] a szélein finoman fűrészes,[4] a töve pedig szembeszökően V-alakú.[4] A legnagyobb fogak hossza meghaladhatja a 180 millimétert; az eddig élt ismert cápák közül ennek volt a legnagyobb méretű foga.[25]

A fogai mellett néha csigolyák is előkerülnek.[11] A leghíresebb csigolyás példány 1926-ban, a belgiumi Antwerpen-medencéből került elő; M. Leriche volt a megtalálója. Ennek a példánynak majdnem a teljes gerince sikeresen megkövesedett. A gerincből 150 csigolyaközép maradt meg; ezeknek az átmérője az 55 és 155 milliméter között változik.[9] Egyes kutatók, még akkor azt mondták, hogy lehetnek olyan példányok is, melyeknek csigolyaközepe ennél is nagyobb.[9] 1983-ban a dániai Gram-agyagrétegben Bendix-Almgeen egy másik részben megkövesedett óriásfogú cápa gerincre bukkant. Ennek a példánynak 20 darab csigolyaközepe fosszilizálódott; átmérőjük 100-230 milliméter között van.[27]

Rendszertani besorolása és kifejlődése[szerkesztés]

Az óriásfogú cápa törzsfejlődésének (philogenesis) megállapítása, több évtizednyi kutatás és újravizsgálódás után is igen nehéz.[12][28] Néhány cápakutató (köztük J. E. Randall, A. P. Klimley, D. G. Ainley, M. D. Gottfried, L. J. V. Compagno, S. C. Bowman és R. W. Purdy) erősen ragaszkodik az óriásfogú cápa és a fehér cápa közeli rokonságának megtartásához. Mások viszont (köztük D. S. Jordan, H. Hannibal, E. Casier, C. DeMuizon, T. J. DeVries, D. Ward és H. Cappetta) a két cápa közti hasonlóságot kizárólag a konvergens evolúció (olyan folyamat, amely során egymáshoz nem kapcsolódó fejlődési vonalakon hasonló biológiai jellegzetességek alakulnak ki) eredményeként tartják számon. Emiatt a Carcharocles hívei egyre nagyobb teret nyernek;[29] bár a hagyományos rendszertani besorolás még mindig széles körben elterjedt.[12]

C. megalodon a Carcharodonon belül[szerkesztés]

Lamniformes 



I. hastalis



Sacaco sp.






C. carcharias



C. megalodon




A megalodon hipotézis szerint a fehér cápa közelebbi rokonságban áll a C. megalodonnal, mint az I. hastalisszal.[12]
Lamniformes 



O. obliquus






I. hastalis





C. carcharias



C. megalodon




Az alternatív Otodusból való eredés hipotézise szerint a fehér cápa az óriásfogú cápák leszármazottja.[28]

A hagyományos rendszertani besorolás szerint az óriásfogú cápa a fehér cápával együtt a Carcharodon nevű cápanem fajai. Ennek a besorolásnak több érve is van: 1. a fogak egyedfejlődése (ontogenezis), melynek során a fiatal cápa fogainak széle érdesen fűrészes, a kor előrehaladtával egyre finomabbá válik - az utóbbiéra pedig igen hasonlít az óriásfogú cápáé; 2. a fiatal óriásfogú cápa foga morfológiailag igen hasonlít a fehér cápáéra; 3. egy szimmetrikus második, belső fog; 4. egy nagy köztes fog, mely a szájközepe felé hajlik; 5. felső, belső fogak, melyeknek töve kúp alakú. A Carcharodon támogatói szerint az óriásfogú cápának és a fehér cápának egy közös őse van, az úgynevezett Palaeocarcharodon orientalis.[12][25]

C. megalodon a Carcharocleson belül[szerkesztés]

Lamniformes 


I. hastalis




Sacaco sp.



C. carcharias




void

C. megalodon



Az Isurusból való eredés hipotézise szerint a fehér cápa az I. hastalisnak a leszármazottja.[28]
Lamniformes 



O. obliquus



C. megalodon






I. hastalis



C. carcharias




A hastalis hipotézis szerint a fehér cápa közelebbi rokonságban áll az I. hastalisszal, mint a C. megalodonnal.[12]

1923 körül D. S. Jordan és H. Hannibal megalkotják a Carcharocles cápanemet, hogy rendszertanilag be tudják sorolni a Carcharocles auriculatust. Később a Carcharocles alkotói azt javasolták, hogy a C. megalodont ebbe a nembe kéne áthelyezni.[12][25] Szintén szerintük, a Carcharocles-fajoknak az egyenes őse a fosszilis Otodus obliquus, mely a paleocén és eocén korok idején élt.[28][29] A Carcharocles támogatóinak elképzelése szerint, az O. obliquus átalakult az Otodus aksuaticusá, mely aztán átfejlődött a Carcharocles auriculatusba. A C. auriculatus a Carcharocles angustidens egyenes őse, mely maga is őse a Carcharocles chubutensisnek, mely a Carcharocles hívek szerint a C. megalodon egyenes őse. A C. angustidenst és a C. megalodont összekötő kapocsfaj a C. chubutensis lett, mert ennél az állatnál megfigyelhetők az „oldalsó élek” elhagyása, mely igen jellemző a C. megalodonra.[25][29]

Az óriásfogúak ágának átgondolása a Carcharoclesoktól egészen az Otodusokig[szerkesztés]

Otodus obliquus talán az óriásfogú cápa egyik őse

A cápakutatók tervbe vették az egész Carcharocles ágnak az átvizsgálását, illetve áttervezését, egészen vissza az Otodusokig.[30]

A C. megalodon mint átalakuló faj[szerkesztés]

David Ward cápakutató elmélete szerint a Carcharocles ág, mely a paleocéntől egészen a pliocénig tartott, nem egyéb, mint ugyanannak az óriás cápafajnak a folytonos átalakulása, környezetéhez való alkalmazkodása különböző idők, azaz korok során.[25] Ez az elmélet nagyon is valószínű - fentebb olvashatók az átmenetek.

A makócápák, mint a fehér cápa legközelebbi rokonai[szerkesztés]

A Carcharocles támogatói buzgón támogatják a fehér cápa és a ma már fosszilis Isurus hastalis szoros rokonságát; az óriásfogú cápát pedig kivonják e rokonságból. Chuck Ciampaglio őslénykutató azzal érvel, hogy az I. hastalisnak és a fehér cápának a fogai méretben és alakban szembetűnően hasonlóak. Más érv szerint az óriásfogú cáp fogain a fűrészes fogszél jóval finomabb, mint a fehér cápáé.[12] 2009-ben újabb bizonyíték került elő, mely a fehér cápa és a makócápák közelebbi rokonságát támogatja; és pedig 1988-ban, Peru délnyugati részén fehér cápát találtak; a maradványt 4 millió évesre becsülték. Ez a maradvány inkább a modern makócápák és a fehér cápa közös ősét bizonyította.[28][31]

Megfontolások[szerkesztés]

Óriásfogú cápa foga (a képen fekete) két ma is élő cápafaj (fehér) foga mellett

Ciampaglio a vizsgálatai után úgy látja, hogy az óriásfogú cápa és a fehér cápa fogai méretben és alakban jól eltérnek egymástól, és ez elég ok lenne a két fajt külön-külön nembe helyezni.[12][15] Ettől eltérően a Carcharodon támogatói - M. D. Gottfried és R. E. Fordyce - több érvet is hoztak az óriásfogú cápák és a fehér cápa rokonításának érdekében.[18] Tiszteletben hagyva a nemrég zajló vitákat a fosszilis heringcápafélék rokonságáról; melyben megvitatták az alaktanukat és a csigolyaközépnek a megkövesedési mintázatát, módját - összehasonlítva a fosszilis fehér cápa és az óriásfogú cápák, köztük C. megalodon és C. angustidens, csigolyaközép megkövesedését, arra az eredményre jutottak, hogy a két cápacsoport között tényleg van szorosabb rokonsági kapcsolat.[18][32]

Gottfried és Fordyce felhozzák a figyelmet arra, hogy egyes 16 millió éves fehér cápa fosszíliák megelőzik a pliocén kori, átmeneti fosszíliákat.[18] Továbbá az oligocén kori óriásfogú cápa maradványok,[18][25] arra utalnak, hogy ennek az óriásnak a C. chubutensis az egyenes őse. Amiből az vehető ki, hogy a C. megalodon és a C. angustidens kortársak voltak.[18]

Egyes őslénykutatók azt javasolják, hogy Carcharocles ágat be kéne vonni az Otodus cápanembe, hogy annak egy alcsoportját képezze.[4]

Egyes Carcharocles támogatók (köztük C. Pimiento, D. J. Ehret, B. J. MacFadden és G. Hubbell) egyetértenek, hogy mindkét faj a heringcápa-alakúakhoz (Lamniformes) tartozik, és az élő Otodontidae-fajok hiányában az óriásfogú cápát legjobban helyettesítő modern cápa csakis a fehér cápa lehet.[4]

Anatómia[szerkesztés]

Képzelt rekonstrukciója
Különböző cápáknak és az embernek méret-összehasonlítása (a szürke a legnagyobbnak képzelt C. megalodon, míg a vörös az átlagos méretű C. megalodon; a lila színű a cetcápa és a zöld színnel jelölt a fehér cápa)

A mai élő cápafajok közül a fehér cápát tartják a legmegfelelőbbnek az óriásfogú cápa helyettesítésére.[4] Mivel még nem került elő jól megőrzött óriásfogú cápacsontváz, a kutatók kénytelenek a mai legnagyobb húsevő cápát, a fehér cápát felhasználni a fosszilis faj rekonstrukciójához.[9]

Méret körüli becslések[szerkesztés]

Mivel eddig csak töredékes óriásfogú cápacsontvázak kerültek elő, az állat pontos méretének a megállapítása igen nehéz.[25] Ettől eltérően a legtöbb cápakutató egyetért abban, hogy a kihalt porcos hal nagyobb volt, mint a ma is élő cetcápa (Rhincodon typus), melynek az eddig hivatalosan megmért legnagyobb példánya 12,65 méteres és körülbelül 21,5 tonnás volt.[33] A C. megalodon felmérésén a kutatók a méretét is és a testtömeget is számba vették.

Hossza[szerkesztés]

Az óriásfogú cáp állkapcsának az első rekonstrukciójával 1909-ben Bashford Dean amerikai zoológus próbálkozott. A rekonstrukciójából arra a következtetésre jutott, hogy az állat megközelítette a 30 méteres hosszúságot.[34] A későbbi felfedezések, melyek az állat fogazatának és az izomzatának a felépítéséről jobb megértést szolgáltak;[34] a Dean-féle rekonstrukciót 30%-kal csökkentették.[34] Hogy kijavítsanak ilyen nagymértékű becslési hibákat, a mai őscápa-kutatók újabb fosszíliákat, valamint mai hasonló cápafajok összehasonlítását és a fogak testhosszhoz viszonyított méretét használják fel.[9][34] Egyes módszerek lentebb olvashatók.

A fogzománc magassága[szerkesztés]

1973-ban John E. Randall hawaii halbiológus a fehér cápa esetében egy egyszerű ábrát használt fel, hogy megmutassa a fogzománc (enamelum) magasságát - a függőleges táv a fog zománcos részén, annak tövétől, egészen a hegyéig - a felső állkapcson található legnagyobb fog és az állat teljes hosszának összemérésével.[34][35] Randall ezt a módszert áthelyezve az óriásfogú cápa esetébe, megpróbálta felmérni a fosszilis állat teljes hosszát. A kutatásához Randall két óriásfogú cápa példány fogait használta fel; az egyik a 10356-os raktárszámú, melyet az Amerikai Természettudományi Múzeumban (American Museum of Natural History, AMNH) őriznek, míg a másik a 25730-as raktárszámú, ezt pedig a Nemzeti Természettudományi Múzeumban (National Museum of Natural History) tartják. Az első példány fogzománc magassága 115 milliméteres, a másodiké 117,5 milliméteres.[35] A hawaii kutató ezeknek átlagából arra a következtetésre jutott, hogy az óriásfogú cápa körülbelül 13 méter hosszú lehetett.[34][35] 1991-ben Richard Ellis és John E. McCosker azt állították, hogy a fogzománc magassága nem feltétlenül nő az állat teljes hosszának a növekedésével.[9]

A legnagyobb belsőfog magassága[szerkesztés]

1996-ban, miután Michael D. Gottfried, Leonard Compagno és S. Curtis Bowman alaposan megvizsgáltak 73 fehér cápa példányt, lineáris összehasonlítást javasoltak az állat teljes hossza és a legnagyobb belsőfog magassága között. Az összehasonlítás a következő: teljes hossz méterekben = - (0,096) × [UA legnagyobb magasság (mm)]-(0,22).[9][18] Ezután Gottfried és kollégái átültették ezt a módszert a C. megalodon esetébe. A legnagyobb óriásfogú cápa fog, mely a csapat tulajdonában volt - 1993-ban Compagno által felfedezett felső állkapcson levő, második belső fog, melynek magassága 168 milliméteres volt. Ennek a fognak és a módszerüknek köszönhetően, az állat hosszát 15,9 méteresre becsülték.[9] Még abban az időben ennél nagyobb fogakról is érkeztek beszámolók.[9] E módszer esetében a fog maximális hosszát, a fogkorona (corona dentis) tetejétől egészen az alsó nyúlvány gyökeréig futó függőleges vonal mentén kapjuk, mely párhuzamosan fut a fog hossztengelyével.[9] Laikus kifejezéssel élve, a fog legnagyobb magassága a dőlési vagy ferde hosszában található.[36]

A foggyökér szélessége[szerkesztés]

A hatalmas foga, amely a gyökérnél 13 centiméter széles

2002-ben Clifford Jeremiah cápakutató azt javasolta, hogy az állat teljes hosszát a felső belső fog gyökeréhez viszonyítsák. Állítása szerint minden 1 centiméternyi foggyökérre (radix dentis) körülbelül 1,4 méter cápahosszt kell számítani. Jeremiah azt mutatta ki, hogy az állkapocs külső hosszvonala egyenesen arányos az állat össz hosszával; és a legnagyobb fog gyökerének a szélessége megmutatja az állkapocs szélességét. A Jeremiah tulajdonában levő legnagyobb fog gyökere 12 centiméter széles volt, ebből pedig a módszer segítségével 16,5 méteres példány adódott. Ward megjegyezte, hogy ez a módszer nagyon is jól működik a mai nagytestű cápák felmérésében.[25]

A fogkorona magassága[szerkesztés]

2002-ben a chicagói DePaul Egyetem (DePaul University) őslénykutatója, Kenshu Shimada fehér cápa példányokon végzett anatómiai vizsgálatok után arra jutott, hogy lineáris összefüggés van a fogkorona magassága és az állat teljes hossza között.[37] Az összefüggés a következő: az állat teljes hossza centiméterben = a + bx, ahol a állandó, b az egyenes meredeksége, x pedig a fogkorona magassága milliméterben. A b értéke 9, ennyivel kell szorozni a fog magasságát (mm), hogy megkapjuk a cápa hosszát centiméterben. Az összefüggés segítségével bármely fogból meg lehet becsülni a teljes testhosszúságot.[4][37] Ebben a módszerben a fogkorona magassága mérésekor a maximális labiális zománcmagasságot vették figyelembe. Shimada rámutatott, hogy a korábban javasolt módszerek a dentális homológiákat gyengébben vették figyelembe, ő viszont a korona, illetve a gyökér nem izometrikus növekedését figyelembe vette modelljében.[37] Az összefüggés továbbá felhasználható lenne a fehér cápához alaktanilag hasonló cápák, mint az óriásfogú cápa méretének becslésére is.[4][37] A modell használatával a Gottfried és kollégái által birtokolt felső-elülső fog (168 mm maximális magassággal) alapján 15,1 méteres testhosszúságra lehet következtetni.[37] 2010-ben Catalina Pimiento, Dana J. Ehret, Bruce J. MacFadden és Gordon Hubbell cápakutatók Shimada módszerével meghatározták egy C. megalodon nagyságát. A panamai Gatun Formáció területén talált példányok közül a 237956-os számú példányra 16,8 métert számoltak.[4] Később cápakutatók (köztük Pimiento, Ehret és MacFadden is) újra ellátogattak a Gatun Formációhoz és újabb példányokhoz jutottak hozzá. A 257579-es számú példány Shimada módszere alapján 17,9 méteres hosszt ért el.[38]

Aktuális szakmai konszenzus[szerkesztés]

Az 1990-es években Patrick J. Schembri és Staphon Papson tengerbiológusok azt állították, hogy az óriásfogú cápa teljes hossza körülbelül 24-25 méter lehetett.[39][40] Azonban ettől eltérően Gottfried és kollégái a legnagyobb példányt csak 20,3 méteresnek vélik.[5][9][41] A mai felfedezések és kutatások alapján, melyet a legtöbb mai kutató elfogad, az óriásfogú cápa legvalószínűbb maximális testhossza „csak” 18 méter lehetett.[2][3][7]

A legnagyobb ismert példányok[szerkesztés]

A floridai Gainesville nevű megyeszékhelyben élő Gordon Hubbell tulajdonában van egy 184,1 milliméter magas felső, belső fog.[25] Az egyik óriásfogú cápa állkapocs rekonstrukcióba egy 193,67 milliméter magasságú fog is be van foglalva.[42] Ezt a rekonstrukciót Vito Bertucci fosszíliavadász állította össze.[42] Emiatt Bertucci beceneve „Megalodon Man” lett, ami magyarul Megalodonembert jelent.[25][42]

Testtömeg-becslések[szerkesztés]

Miután Gottfried és kollégái 175 fehér cápa-példányon végeztek hossz–tömeg arányméréseket, kidolgoztak egy módszert a C. megalodon testtömegének a megismeréséhez. A módszerben az egyed növekedési rátáját is beleszámították. A módszerük, elképzelésük szerint egy 15,9 méter hosszú C. megalodon körülbelül 48 tonnát nyomhatott,[5][9] míg egy 17 méteres példány körülbelül 59 tonnás lehetett.[9] Ha létezett 20,3 méteres óriásfogú cápa, akkor az 103 tonna tömegű lehetett.[5][9]

A fogazata és állkapcsának mechanizmusa[szerkesztés]

Egy japán kutatócsoport, vagyis T. Uyeno, O. Sakamoto és H. Sekine 1989-ben a Japánban lévő Szaitama nevű városban felfedeztek és kiástak egy majdnem teljes óriásfogú cápa fogazatot.[11] Egy másik hasonlóan jól megőrzött C. megalodon fogazat került elő az észak-karolinai Aurora város menti Lee Creek-ből, mely a Yorktown Formációhoz tartozik. Ez a példány szolgált a New Yorkban lévő Amerikai Természettudományi Múzeumban (American Museum of Natural History) felállított óriásfogú cápa állkapocs-rekonstrukciójához.[9] Ezek a fogsorok megmutatták, hogy valójában hány foga is volt és hogy hogyan is helyezkedtek el a fogak az állkapcsában ennek a fosszilis cápafajnak. Ebből kifolyólag igen élethű állkapocs-rekonstrukciók jöttek létre. A későbbiekben még több efféle fogsor került elő. Ezek alapján 1996-ban S. Applegate, valamint L. Espinosa mesterséges fogszámozást adott ki, melyben az állat különböző fogtípusai és azok elhelyezkedése van leírva.[9][11] A legtöbb modern C. megalodon állkapocs-rekonstrukció ezt a leírást követi.

Az óriásfogú cápa fogazatának a fogképlete a következő: .[11]

Ahogy a fogképletben is látható, az óriásfogú cápa állkapcsában négyféle fog ült.[11]

  • Belső (Anterior, A)
  • Közbeeső (Intermediate, I) - a C. megalodon esetében ez a fog egy felső, belső és „"A3”-ként van megnevezve, mivel nagyjából szimmetrikus és nem mutat az ajak középvonala felé. Ennek ellenére közbeesőfogként van számon tartva.[12] A fehér cápa esetében ez a fog az ajak középvonala felé mutat, ami tovább bonyolítja a Carcharodon vs. Carcharocles ügyet; támpontot adva a Carcharocles támogatóinak.
  • Oldalsó (Lateral, L)
  • Hátulsó (Posterior, P)

Az óriásfogú cápának nagyon robusztusak a fogai.[9] A 276 darab foga öt sorba rendeződött. Az őslénykutatók szerint egy ilyen állatnak akár több mint 2 méter széles szája lehetett.[25]

Harapásának erőssége[szerkesztés]

2008-ban Stephen Wroe vezetésével egy kutatócsapat kísérleteket végzett a fehér cápa harapáserősségének mérése céljából. A kísérlethez egy 2,5 méteres példányt használtak fel; aztán izometrikus viszonyításokat használva, a legnagyobb és legkisebb - úgy méretben, mint testtömegben - ismert óriásfogú cápa példányokhoz arányítva, a fosszilis cápa harapáserőssége elöl 108 514 N lett, hátul 182 201 N; holott a legnagyobb fehér cápáé 18 216 N.[5] Összehasonlításképpen a Dunkleosteus nevű, devon időszakbeli páncélos őshalnak a harapása 7400 N lehetett.[43]

Ősbálna csigolyaközpont, amelyen óriásfogú cápa fognyomai láthatók

Wroe és kollégái megjegyzik, hogy a cápák táplálkozás közben erőszakosan oldalra mozgatják fejüket, ami tovább növeli harapásuk erősségét. Emiatt a zsákmány által érzett harapás valószínűleg nagyobb, mint amit becsülni lehet.[5] A szóban forgó állat igen erős harapásának elképzeléséhez figyelembe kell venni, hogy eleve hatalmas méretű állat volt, mi több, aktívan vadászott a nagy testű tengeri emlősökre, köztük bálnákra is.[5]

A fogak működésének paraméterei[szerkesztés]

Az óriásfogú cápa fogai nagyon robusztusak és fűrészesek voltak, amik megkönnyítették zsákmánya húsának kiharapását.[12][25] B. K. Kent paleontológus szerint, az állat fogai sokkal vastagabbak a méretükhöz képest; a vékony részük és a hajlíthatóságuk igen kis mértékű. A foggyökerek is jóval nagyobbak a fogmagassághoz képest, ami azonban nagyobb mechanikai előnyt szolgáltat tulajdonosának. Ezek a hatalmas és igen erős fogak tökéletes tárgyak a nagytestű zsákmányállatok megtartásához és feldarabolásához; továbbá ritkán tőrnek el, még ha a cápa csontba is harap.[44]

A csontvázának felépítése[szerkesztés]

A Calvert Tengerészeti Múzeumban felállított Gottfried-féle csontvázrekonstrukció

A méret és testtömeg körüli becslések mellett, Gottfried és kollégái megpróbálták elképzelni a C. megalodon teljes csontvázát is.[9] Ahhoz, hogy azt a sok hatalmas fogat elbírja, a fosszilis cápa állkapcsa masszív kellett, hogy legyen. Továbbá a testmérethez képest rövidebb és erősebb felépítésű, mint a fehér cápa esetében, mely a kihalt rokonhoz viszonyítva nagyon karcsú fogazattal és állkapcsokkal rendelkezik. Az óriásfogú cápának a nagy állkapcsai „disznószemű” pofát kölcsönöztek.[9] A porcos koponyájának teteje és elülső része testesebbnek és vastagabbnak hathatott, mint a fehér cápa esetében.[9] Valószínűleg az uszonyai a testnek megfelelően szintén nagyok voltak.[9] A belgiumi példány csigolyáit vizsgálva megtudtuk, hogy neki több csigolyája volt, mint a mai cápákénak. Manapság csak a fehér cápa csigolyái közelítik meg az óriásfogú cápa csigolyáinak számát.[9]

A fogak elhelyezkedése az állkapcson

A fenti jellemzők felhasználásával Gottfried és társai rekonstruálták egy C. megalodon teljes csontvázát, amelyet aztán az Amerikai Egyesült Államokbeli Maryland államhoz tartozó Solomons-szigeten lévő Calvert Tengerészeti Múzeumban (Calvert Marine Museum) állítottak fel.[9][29][45] A rekonstrukció egy 11,5 méteres fiatal példányt mutat be. A kutatócsapat, mely megalkotta ezt a példányt, megjegyzi, hogy amint a fehér cápa esetében, úgy az óriásfogú cápa esetében is megtörténhettek csontvázi átalakulások az egyedfejlődés során.[9] A kövületek megerősítik azt a tényt, mely szerint még az élő állatnak nagyon elásványosodott csontváza volt.[27]

Ősbiológiája és ősökológiája[szerkesztés]

Előfordulása és élőhelye[szerkesztés]

Az óriásfogú cápa fosszilizálódott ürüléke (koprolit)

A cápák, főleg a nagytestűek, hogy elég zsákmányhoz jussanak, sokat vándorolnak, élettörténetük nagyon összetett és hatalmas térségeket uralnak.[4] Az óriásfogú cápa kövületei világszerte való előfordulást tanúsítanak.[2][38] Főleg a szubtrópusi és mérsékelt övi szélességi körökön élt.[2][9] Akár az északi 55. szélességi körön is felfedezték. Az általa kedvelhetett átlagos vízhőmérséklet talán 12 Celsius-fok volt, de az 1-24 °C közti hőmérsékletet is tűrhette. Mint családjának többi tagja, a C. megalodon is képes lehetett testmeleget előállítani. A vörös izmok anyagcseréje által létrehozott meleget speciális véredény rendszer tárolta. Ezt a véredény rendszert, az úgynevezett „csodálatos hálót” - latinul: retia mirabilia-nak (egyes számban: rete mirabile) nevezzük. Ez a véredény rendszer igen jól hasznosítja a testmeleget.[46] Az óriásfogú cápa ennek a tulajdonságának - mely a hatalmas méretéből is ered - köszönhetően ál-melegvérűnek számít; azaz a melegvérűsége nem olyan, mint az emlősöknél és madaraknál - tehát nem állandó -, hanem ezt a hőt maga a cápa állítja elő.[47][2]

A szóban forgó cápának meglehetett az az alkalmazkodó tulajdonsága, mely megengedte neki, hogy sokféle tengeri környezetben megélhessen; például: sekély part menti vízben, partközeli vízalatti sziklák közelében, mocsaras lagúnában, homokpadok közelében, valamint a nyílt tengeren és annak mélyében. Nagy valószínűséggel egész életében vándorolt.[25][48] A felnőtt C. megalodon ritka lehetett a sekély vízben; a hatalmasabb példányai valószínűleg a nyílt tengerben vadásztak.[48] Mint sok mai cápafaj, ez a fosszilis faj is életkorának megfelelően át-átvándorolt különböző tengeri ökoszisztémákon.

A kövületek azt mutatják, hogy a déli félgömbön élt példányok átlagosan nagyobb méretűek voltak, mint az északi fajtársaik; míg a déliek átlagosan körülbelül 11,6 méteresek, addig az északiak csak 9,6 méter hosszúak voltak. A csendes-óceáni példányok 10,9 méteresek, míg az atlanti-óceániak 9,5 méteresek. Habár a különböző félgömbökön és óceánokban kissé eltérő méretű példányok éltek, a különböző szélességi körökön élők között alig volt különbség. A különböző időkben élt óriásfogú cápák között sincs nagy méretkülönbség, habár az óriásfogú cápák törzsfejlődési vonalában megvan az a tulajdonság, hogy a későbbi általában nagyobb az előbbinél.[7] A különböző becslési módszerek és megtalált kövületek összevetésével az átlagos óriásfogú cápa méret 10,5 méter lett; azzal a megjegyzéssel, hogy ennél nagyobb példányok is létezhettek, mivel ökológiai szempontból egy nagyobb méretű állat jobban megvédi magát és több zsákmányhoz juthat, amik biztosítják megélését és génjeinek továbbörökítését.[7]

Zsákmányai[szerkesztés]

A cápák általában opportunista ragadozók, melyek általában a legkönnyebben elejthető zsákmányt veszik célba; azonban a kutatók szerint az óriásfogú cápa „feltétel nélkül a legrettentőbb ragadozó, mely valaha is létezett”.[5] A hatalmas mérete,[5] a gyorsúszó képessége[45] és az erőteljes állkapcsai, melyekhez egy elrettentő gyilkoló gépezet párosult,[5][9] az óriásfogú cápából egy csúcsragadozót képezett, mely számos tengeri élőlénnyel volt képes táplálkozni. A kalcium izotópos kutatások, melyeket egyaránt elvégeztek fosszilis és élő cápákon is, azt mutatták, hogy a C. megalodon, a fehér cápától eltérően, az élőhelyén levő tápláléklánc magasabban elhelyezkedő képviselőivel táplálkozott.[49]

A kövületekből ítélve, a szóban forgó fosszilis cápafaj főleg tengeri emlősökkel táplálkozott: kisebb fogascetekkel (delfinfélékkel),[9] kisebb bálnákkal[11] (Cetotheriumokkal,[16] Squalodonokkal[48] és Odobenocetopsokkal),[50] nagyobb cetekkel[51] (ámbráscetfélékkel,[25][52] grönlandi bálnákkal[53] és barázdásbálna-félékkel),[51][54] úszólábúakkal,[16][26][55] disznódelfinfélékkel,[25] tengeritehenekkel[48][56] és tengeriteknős-félék közül a nagyobb fajokkal.[48] Az óriásfogú cápa esetében a tengeri emlősök rendszeresen szerepeltek az étlapján. Számos megkövesedett bálnacsonton óriásfogú cápa fognyomok találhatók.[9][11] Sokszor e régen elhunyt bálnák mellett,[9][29] vagy éppen beléjük ágyazódva C. megalodon fogak vannak.[14] Fosszilis bizonyítékok vannak arra is, hogy ez a cápa aktívan vadászott az úszólábúakra.[26] Egy ilyen lelet egy oroszlánfóka megharapott fülcsontja, melynek közelében egy 127 milliméteres óriásfogú cápa fogra bukkantak.[55]

Helye az ökoszisztémán belül[szerkesztés]

Az óriásfogú cápa világában igen nagy volt a különböző fajok közti versengés.[6] Azonban ettől eltérően ez a cápa a tápláléklánc legtetején állt.[57] A csúcsragadozó mivolta nagymértékben befolyásolta az élőhelyén levő állatok összetételét.[6][9][58] Az óriásfogú cápa akkor jelent meg, azaz akkor fejlődött ki, amikor a cetek divergens evolúciója a csúcspontját érte.[6][9] A fiatal cápa valószínűleg azokat az élőhelyeket kedvelte, ahol kisebb méretű cetek voltak jelen, míg a felnőtt példány a nagytestű ceteket kutatta fel. Az efféle kor határozta táplálékszerzési módszerek valószínűleg már megjelenésükkor, az oligocén után léptek fel.[9]

A szóban forgó óriási porcos hal kortársa volt az akkor már megjelent hatalmas fogasceteknek, köztük a ragadozó életmódú ámbráscetféléknek és Squalodonoknak,[6][15] melyek szintén csúcsragadozó szerepet vállaltak és a cápával versengtek a zsákmányokért.[15][59] Ahhoz, hogy a fogascetek védelmet élvezzenek és sikeresen felvegyék a versenyt a kortárs óriásfogú cápákkal, kifejlesztették a csapatban vadászást,[15][60] valamint a hatalmassá növekedést, ilyen példa a Livyatan melvillei.[6][61] A miocén kor végére a ragadozó ámbráscetfélék faj- és egyedszáma rohamosan csökkenni kezdett.[6] Azonban helyüket átvették a kisebb és gyorsabban mozgó ragadozó delfinfélék,[62] melyek a pliocén kor alatt jelentek meg.[6]

Mint sok más cápafaj, a C. megalodon is táplálkozhatott halakkal.[16][45] A kövületek alapján megtudtuk, hogy az óriásfogú cápát és az általa bejárt területeket más nagytestű cápák, mint amilyen a fehér cápa is, messzire elkerültek.[9] Valószínűleg azért, mert vadászott rájuk. Más cápákhoz hasonlóan az óriásfogú cápa a kannibalizmust sem vetette el, ahol a nagyobb felfalja a kisebb fajtársát, vagy az erősebb a gyengébbet.[63]

Táplálkozása[szerkesztés]

Két Eobalaenoptera harrisonit üldöző óriásfogú cápa

Ahhoz, hogy nagytestű zsákmányra tegyenek szert, a cápák sokszor komplex vadászati stratégiákat tervelnek ki. Egyes őslénykutatók szerint a mai fehér cápa vadászati módszerei betekintést adhatnak a C. megalodon óriásbálnákra való vadászatához.[15] Azonban a kövületek alapján megtudtuk, hogy az óriásfogú cápa jobban alkalmazkodott, jobb stratégiákat fejlesztett ki a hatalmas méretű zsákmányok legyűréséhez, mint a fehér cápa.[44]

A paleontológusok a megtalált kövületekből megpróbálják „kiolvasni” az óriásfogú cápa vadászati módszereit.[44] Az ehhez való betekintést egy 9 méteres, ismeretlen fajú, miocén kori sziláscet szolgáltatta. A ragadozó porcos hal leghamarabb a zsákmánya erősen csontozott részeire - vállai, úszói, mellkas és a nyaktájéki csigolyái - összpontosított; ezeket pedig a modern fehér cápa általában elkerüli. Dr. B. Kent szerint azért támadott e csontos részekre - pl. mellkas -, hogy azok eltörésével szétzúzza az olyan létfontos szerveket, mint a szív és tüdő. E szervek sérülése után az áldozat magatehetetlené válik, és hamarosan elpusztul. Ez a felfedezés megmutatta, hogy az óriásfogú cápának, a fehér cápától eltérően, miért is kellettek robusztusabb fogak.[44] Továbbá a zsákmányszerzési stratégiák az áldozatok fajától és méretétől függően változhattak. A kövületeken való jelek alapján a kisebb cetekre - pl. Cetotherium - alulról támadott; teljes erőből nekik ment, aztán a sokkos állapotban levő, vagy a már elpusztult tengeri emlőst nyugodtan elfogyasztotta.[15]

A pliocén kor idején nagyobb és fejlettebb cetfajok jelentek meg.[64] A jelek szerint az óriásfogú cápa újabb vadászati módszereket fejlesztett ki az efféle új és hatalmas állatok elfogásához. Számos pliocén kori, fosszilis cetmellúszón és farokúszó csigolyán C. megalodon fognyomok találhatók. Az úszók megsebzése, működésképtelenítése az óriásfogú cápa válasza az új, hatalmas zsákmányok megjelenésére; mivel ezek túl nagyok voltak ahhoz, hogy átharapja őket vagy súlyos csonttörést okozzon bennük.[5]

Szaporodása[szerkesztés]

A panamai Gatun Formációból előkerült fiatal példányok fogai

A fosszilis maradványok szerint az óriásfogú cápa azokon a helyeken hozta világra kicsinyeit, ahol a vízhőmérséklet melegebb, kevesebb ragadozó és bőséges táplálékkínálat volt.[4] A szóban forgó cápa ellőhelyei - legalábbis amelyet eddig felfedeztek - a következők: a panamai Gatun Formáció, a marylandi Calvert Formáció, a Kanári-szigeteken lévő Banco de Concepción[23] és a floridai Bone Valley Formáció. Mint sok más nagytestű cápafaj esetében, valószínűleg a C. megalodon is ál-elevenszülő volt, vagyis kölykei a méhében keltek ki, ezután pedig tojásevőkké váltak, azaz az anyaállat méhében levő kis cápák felfalták kevésbé fejlett testvéreiket és a meg nem termékenyített petéket. A vemhesség első felében az anyaállat rengeteg kis, meg nem termékenyített petét termelt, amelyeket a méhekbe juttatott.[65] A fogak alapján az újszülött óriásfogú cápa körülbelül 2-4 méteres lehetett.[4][9] A kedvelt táplálékuk az egyedfejlődésük során változott.[9] A fiatal egyed halakkal,[4] tengeri teknősökkel,[48] dugongokkal[25] és kisebb cetekkel táplálkozhatott, míg felnőttkorában a nyílt tengeri és hatalmas testű cetek vadászatára tért át.[9]

Az egyik kövület azt mutatja, hogy legalább egy esetben fiatal óriásfogú cápa támadott nagyobb testű bálnára. Egy ős kék bálna vagy ős hosszúszárnyú bálna bordáján gyógyulás nyomai vannak, miután egy pliocén kori, 4-7 méteres óriásfogú cápa támadás közben 3 fognyomot hagyott rajta.[54][66][67] A kutatók feltételezik, hogy ez a cápa egy fiatal óriásfogú cápa lehetett.[66][67]

Kihalása[szerkesztés]

Az óriásfogú cápa kihalásának okait még manapság is kutatják.[15] Az egyedszámának csökkenéséről, illetve kihalásáról már megszületett néhány elmélet.

Környezeti tényezők[szerkesztés]

Az óceánok lehűlése és vízszint csökkenés[szerkesztés]

17-15 millió évvel ezelőtt, az úgynevezett miocén klímaoptimum (Miocene Climatic Optimum) után a Földön hosszú távú lehűlés kezdődött.[68] Ez a folyamat felgyorsulhatott az óceáni áramlatok megváltozásával, melyek a pliocén korban, a Panama-földszoros megjelenésével következtek be.[11][69] Ugyanez az esemény okozta az elkövetkezendő eljegesedési korszakokat az északi félgömbön.[69] Emiatt a pliocén végét és a pleisztocént a jégkorszakok koraként ismerjük.[70][71] Ekkortájt az óceánok is jelentősen lehűltek.[11][29][72] Az eljegesedések idején a kontinenseken hatalmas jégsapkák keletkeztek, ennek következtében nagymértékben lecsökkent a tengerek, óceánok vízszintje.[73] Mivel az óriásfogú cápa a melegebb vízhőmérsékletet kedvelte,[9][72] a lehűlés hátrányosan érintette, lecsökkentve az egyedszámát.[72] Ennek a cápafajnak a kövületei hiányoznak azokról a helyekről, ahol nagymértékű lehűlések következtek be.[9] A vízszintcsökkenés meggátolhatta a cápát abban, hogy eljusson a sekélyebb vizű ellőhelyeire; így a szaporodása is nehézségekbe ütközött.[11] Egyéb, védtelen helyeken az újszülött cápák áldozatul eshettek a ragadozóknak, vagy éppen a nagyobb fajtársaiknak is.[74] A pliocén végére a szóban forgó porcos hal e körülmények miatt kihalt.[9]

Biológiai tényezők[szerkesztés]

A táplálékcsökkenés[szerkesztés]

A sziláscetek (Mysticeti) a miocén kor idején élték a virágkorukat,[9] amikor is több mint 20 nemük élt; míg manapság csak 6 nemük létezik.[75] Ez a sokféleség tökéletes volt ahhoz, hogy fenntartson egy olyan óriásragadozót, mint amilyen az óriásfogú cápa.[9] A miocén kor végére a sziláscetek fajszáma, sokfélesége csökkenni kezdett;[6] talán a gyorsabb és jobban rejtőzködő fajok maradtak fenn.[25][45] A Panama-földszoros megjelenése után megváltoztak az óceáni áramlatok, melyek aztán számos tengeri élőlény kihalását okozták.[76][77] A tápláléklánc egyes helyeken összeomlott és a trópusokon táplálkozó bálnák kihaltak.[78] A pliocén kori bálnakövületekből megtudtuk e cetek vándorútjait, melyek azt mutatják, hogy e későbbi cetfajok a sarkok felé kezdtek vándorolni.[73] A vizek lehűlése meggátolta az óriásfogú cápát, hogy zsákmányait a sarki táplálkozóhelyekhez kövesse. A trópusi bálnák kihalása, valamint az életben maradt bálnafajok elköltözése táplálék nélkül hagyták az óriásfogú cápát;[9][11][16][78] így a pliocén kor idején az alsóbb és középső szélességi körökön már alig létezett a szóban forgó cápafaj.[11][51][78] A C. megalodon túlságosan specializálódott ragadozóállat volt, emiatt nem tudott alkalmazkodni az újabb körülményekhez.[29] Albert Sanders nevű paleontológus szerint ez a cápa túl nagy volt ahhoz, hogy az összeomló táplálékláncból megélhessen.[74] A plio-pleisztocén korok idején bekövetkezett trópusi táplálékhiány megnövelhette a kannibalizmust az óriásfogú cápafajon belül. Ebben az éhínséges időkben, a fiatal példányokat gyakrabban támadhatták meg a felnőttek.[15]

Vetélkedése más ragadozókkal[szerkesztés]

A pliocén korban megjelentek a nagytestű, ragadozó életmódot folytató delfinfélék, mint amilyen a kardszárnyú delfin (Orcinus orca) és rokonai;[62] ezek pedig kitöltötték azokat az üresen maradt ökológiai fülkéket, melyeket addig - a miocén kor végéig - a már kihalt ragadozó ámbráscetek töltöttek be.[6] A kutatók egy kis csoportja úgy véli, hogy az óriásfogú cápa az ős kardszárnyú delfinekkel való versengés során halhatott ki.[25][45][79] Más források egyéb nagytestű fogasceteket is hibáztatnak e cápafaj kihalásáért.[9] A kövületek azt mutatják, hogy a pliocén kori delfinfélék az északabbra, illetve délebbre fekvő szélességi körökön is megéltek, azaz a hideg vizekben. Ős-kardszárnyú delfin maradványaira bukkantak a Dél-afrikai Köztársaságban, ami arra utal, hogy a két csúcsragadozó találkozhatott egymással.[62]

Sokrétű okok[szerkesztés]

A szakértők egyetértenek abban, hogy az óriásfogú cápa kihalásának legfőbb okai, a plio-pleisztocén korokban bekövetkezett óceánok lehűlése, valamint a tengeri táplálékláncok összeomlása, illetve áthelyezkedése voltak.[15]

A legújabb kutatások és vizsgálódások szerint, melyek átfedték az előfordulását, idejének az éghajlati és geológiai tényezőit, valamint a vele kortárs élővilágát - melyben egyaránt benne vannak a zsákmányállatai és a vele vetélkedő többi ragadozók -, arra utaltak, hogy a C. megalodon egyszerűen „éhen halt”.[2] E fosszilis cápa előfordulása a miocén és pliocén kor idején, nem függ össze a felmelegedési és lehűlési irányzatokkal. Mivel az óriásfogú cápa csak a pliocén végén halt ki, azt mutatja, hogy hosszabb ideig is jól tűrte a hideg vizeket. Olyan kövületeket is találtak, melyek élőállapotukban, átlagosan 12-27 °C-fokos vízben, kivételes esetekben 1-33 °C -fokos vízben is megéltek.[2] Ez pedig arra hagy következtetni, hogy az óriásfogú cápa jóval nagyobb elterjedési területtel rendelkezett, és a hidegebb vizek nem jelentettek számára áttörhetetlen határt.[2]

Az óriásfogú cápa kihalásával a tengeri élővilág újabb változásokon kellett, hogy átmenjen. A bálnák átlagos testmérete növekedésnek indult a cápa kihalása után. Más csúcsragadozók, elfoglalva az üresen maradt területét, újabb vadászterületekre tettek szert,[72] miután eltűnt az utolsó óriásfogú cápafaj.[80]

A fikcióban[szerkesztés]

Ez az óriás, ragadozó életmódú cápafaj számos filmben és regényben szerepel. Az olyan fikciós művekben, melyekben a tengeri szörnyekről van szó, az óriásfogú cápa majdnem mindig kihagyhatatlan. Majdnem mindegyik efféle filmben vagy regényben létezik egy reliktum állomány az óceánok mélyében, melynek egyes példányai ember idézte vagy természeti okok miatt felszínre kerülnek. Jim Shepard amerikai író és professzor, „Tedford and the Megalodon” című története szerint egy ilyen esemény következik be. Ilyen hiedelmeket óriásfogú cápa fogak megtalálása is táplál; például 1872-ben, az HMS Challenger nevű gőzhajó legénysége ilyen fogakra bukkant, melyekről úgy vélték, hogy csak tízezer évesek.[81] Tengerészektől és halászoktól érkező rémhírek között időnként a mai napig is az óriásfogú felbukkanásáról vízionálnak. Ilyen felbukkanásokról jelentek meg történetek 1918 júliusában Ausztrália keleti partvidékén, majd ehhez hasonló eset a Port Stephens-i, ami 15 évvel később történt és ismét csak a Csendes-óceán déli térségéből érkezett.[8]

Az olyan alkotások, mint a „Shark Attack 3: Megalodon” és Steve Alten sci-fi író sorozata, „Meg: A Novel of Deep Terror”, tévesen a C. megalodont 70 millió évesként, a dinoszauruszok kortársaként írják le. A „Shark Attack 3: Megalodon” című film írói szándékosan, Richard Ellis amerikai tengerbiológus kutatását, a Great White Shark címűt vették át és torzították el. A kutatás másolatában, ami a filmben is szerepel, olyan oldalak is vannak, melyek az igazi írásban nincsenek. Ellis emiatt beperelte a film tulajdonosát, a Lions Gate Entertainment kanadai-amerikai filmes céget, a film terjesztésének leállítását, valamint 150 000 dolláros kártérítést követelve.[82] Talán a legfélrevezetőbb író Steve Alten, aki a könyvének előszóján és fedelén egy tengerben levő Tyrannosaurus rexet ölő óriásfogú cápát ír le, illetve ábrázol.

Az Animal Planet fikciós ismeretterjesztő filmje, a „Mermaids: The Body Found”, azt mutatja, hogy 1,6 millió évvel ezelőtt a sellők egy csapata két óriásfogú cápával találkozott.[* 1] Később, 2013 augusztusában a Discovery Channel elindította az éves „Shark Week” sorozatot, melynek során cápákról szóló ismeretterjesztő filmeket mutatnak be hétről hétre, köztük sci-fi „Megalodon: The Monster Shark Lives” címűt is.[83] Ebben állítólag még létezik ez a cápafaj,[84][85] és több képzelt bizonyítékot is hoznak létezésének alátámasztásához.[86] Ez az ismeretterjesztő film számos kritikát kapott, köztük azt is, hogy a benne megjelent tudósok valójában fizetett színészek voltak.[87] 2014-ben a Discovery Channel újból bemutatta ezt a filmet, egy másik, 1 órás „Megalodon: The New Evidence” című film mellett. Ezekhez csatlakozott egy másik ismeretterjesztő sci-fi film, a „Shark of Darkness: Wrath of Submarine” című, ami szintén számos kritikát és negatív visszajelzést kapott a sajtó és a kutató közösség részéről.[88][89][90][91]

Megjegyzések[szerkesztés]

  1. 1,6 millió évvel ezelőtt a pleisztocén kor közepe volt, és ekkortájt az óriásfogú cápa már rég nem élt.

Jegyzetek[szerkesztés]

  1. Sablon:LSJ. Also, Sablon:LSJ. Retrieved 11 August 2013.
  2. ^ a b c d e f g h i j (2016. március 30.) „Geographical distribution patterns of Carcharocles megalodon over time reveal clues about extinction mechanisms”. Journal of Biogeography. DOI:10.1111/jbi.12754.  
  3. ^ a b c d e (2014. október 22.) „When Did Carcharocles megalodon Become Extinct? A New Analysis of the Fossil Record”. PLoS ONE 9 (10), e111086. o. DOI:10.1371/journal.pone.0111086.  
  4. ^ a b c d e f g h i j k l m n o p Pimiento, Catalina (2010. május 10.). „Ancient Nursery Area for the Extinct Giant Shark Megalodon from the Miocene of Panama”. PLoS ONE, Panama 5 (5), e10552. o, Kiadó: PLoS.org. DOI:10.1371/journal.pone.0010552. PMID 20479893. (Hozzáférés ideje: 2010. május 12.)  
  5. ^ a b c d e f g h i j k Wroe, S. (2008.). „Three-dimensional computer analysis of white shark jaw mechanics: how hard can a great white bite?”. Journal of Zoology 276 (4), 336–342. o. DOI:10.1111/j.1469-7998.2008.00494.x.  
  6. ^ a b c d e f g h i j (2010. július 1.) „The giant bite of a new raptorial sperm whale from the Miocene epoch of Peru”. Nature, Peru 466 (7302), 105–108. o. DOI:10.1038/nature09067. PMID 20596020.  
  7. ^ a b c d (2015. június 4.) „Body-size trends of the extinct giant shark Carcharocles megalodon: a deep-time perspective on marine apex predators”. Paleobiology 41 (03), 479–490. o. DOI:10.1017/pab.2015.16.  
  8. ^ a b c Elter, Tamás: A cápakolosszus rejtélye nyomában. origo.hu, 2015. október 25. (Hozzáférés: 2016. október 11.)
  9. ^ a b c d e f g h i j k l m n o p q r s t u v w x y z aa ab ac ad ae af ag ah ai aj ak al am an ao ap aq ar as at au av aw Great White Sharks: The Biology of Carcharodon carcharias. Academic Press (1996). ISBN 0-12-415031-4 
  10. Haven, Kendall. 100 Greatest Science Discoveries of All Time. Libraries Unlimited, 25–26. o (1997). ISBN 1-59158-265-2 
  11. ^ a b c d e f g h i j k l m n o p Bruner, J. C. (Sep–Oct 1997). „The Megatooth shark, Carcharodon megalodon: Rough toothed, huge toothed”. Mundo Marino Revista Internacional de Vida (non-refereed) 5, 6–11. o, Kiadó: Marina. [2015. július 16-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés ideje: 2011. november 14.)  
  12. ^ a b c d e f g h i j k l (2006.) „Tracing the ancestry of the Great White Shark”. Journal of Vertebrate Paleontology 26 (4), 806–814. o. DOI:[806:TTAOTG2.0.CO;2 10.1671/0272-4634(2006)26[806:TTAOTG]2.0.CO;2]. ISSN 0272-4634. (Hozzáférés ideje: 2007. december 25.)  
  13. Agassiz, Louis. Recherches sur les poissons fossiles ... / par Louis Agassiz.. Neuchatel :Petitpierre, 41. o (1833–1843). Hozzáférés ideje: 2008. szeptember 8. 
  14. ^ a b (2008.) „Giant-toothed white sharks and cetacean trophic interaction from the Pliocene Caribbean Paraguaná Formation”. Paläontologische Zeitschrift 82 (2), 204–208. o, Kiadó: Springer Berlin. DOI:10.1007/BF02988410.  
  15. ^ a b c d e f g h i j Monster Shark”. Narrated by: Robert Leigh. Prehistoric Predators. National Geographic. 2009. április 27.
  16. ^ a b c d e Roesch, Ben: The Cryptozoology Review: A Critical Evaluation of the Supposed Contemporary Existence of Carcharocles megalodon', 1998. [2013. október 21-i dátummal az eredetiből archiválva].
  17. (2004. március 22.) „Age of Carcharocles megalodon (Lamniformes: Otodontidae) : A review of the stratigraphic records”. The Palaeontological Society of Japan (PSJ), Japan 75 (75), 7–15. o. ISSN 0022-9202.  
  18. ^ a b c d e f g (2001.) „An associated specimen of Carcharodon angustidens (Chondrichthyes, Lamnidae) from the Late Oligocene of New Zealand, with comments on Carcharodon interrelationships”. Journal of Vertebrate Paleontology 21 (4), 730–739. o. DOI:[0730:AASOCA2.0.CO;2 10.1671/0272-4634(2001)021[0730:AASOCA]2.0.CO;2]. ISSN 0272-4634.  
  19. Brown, Robin. Florida's Fossils. Pineapple Press (2008). ISBN 978-1-56164-409-4 
  20. Nieves-Rivera, Angel M. (2003.). „New Record of the Lamnid Shark Carcharodon megalodon from the Middle Miocene of Puerto Rico”. Caribbean Journal of Science 39, 223–227. o.  
  21. Iturralde-Vinent, M. (1996.). „Catalogue of Cuban fossil Elasmobranchii (Paleocene to Pliocene) and paleogeographic implications of their Lower to Middle Miocene occurrence”. Boletín de la Sociedad Jamaicana de Geología, Cuba 31, 7–21. o. (Hozzáférés ideje: 2010. május 10.)  
  22. (2001.) „Fossil sharks from Jamaica211–215, Kiadó: Bulletin of the Mizunami Fossil Museum. [2007. február 21-i dátummal az eredetiből archiválva].  
  23. ^ a b Identifican en Canarias fósiles de 'megalodón', el tiburón más grande que ha existido. europapress.es, 2013. szeptember 2.
  24. Fitzgerald, Erich (2004.). „A review of the Tertiary fossil Cetacea (Mammalia) localities in Australia”. Memoirs of Museum Victoria, Australia 61 (2), 183–208. o, Kiadó: Museum Victoria. ISSN 1447-2554. (Hozzáférés ideje: 2010. március 1.)  
  25. ^ a b c d e f g h i j k l m n o p q r s t u Renz, Mark. Megalodon: Hunting the Hunter. PaleoPress (2002). ISBN 0-9719477-0-8 
  26. ^ a b c (2008.) „Miocene sharks in the Kendeace and Grand Bay formations of Carriacou, The Grenadines, Lesser Antilles44 (3), 279–286. o, Kiadó: Caribbean Journal of Science.  
  27. ^ a b Bendix-Almgreen, Svend Erik (1983. november 15.). „Carcharodon megalodon from the Upper Miocene of Denmark, with comments on elasmobranch tooth enameloid: coronoi'n”. Bulletin of the Geological Society of Denmark, Copenhagen 32, 1–32. o, Kiadó: Geologisk Museum. (Hozzáférés ideje: 2010. március 1.)  
  28. ^ a b c d e (2009.) „Exceptional preservation of the white shark Carcharodon from the early Pliocene of Peru” (PDF). Journal of Vertebrate Paleontology 29 (1), 1–13. o. DOI:10.1671/039.029.0113.  
  29. ^ a b c d e f g Andres, Lutz: C. megalodon — Megatooth Shark, Carcharodon versus Carcharocles, 2002. (Hozzáférés: 2008. január 16.)
  30. Siverson, Mikael (2013.). „Late Cretaceous (Cenomanian-Campanian) mid-palaeolatitude sharks of Cretalamna appendiculata type” (PDF). Acta Palaeontologica Polonica, 2. o. [2013. szeptember 13-i dátummal az eredetiből archiválva].  
  31. Dell-Amore, Christine: Most Complete Great White Fossil Yet, 2009. (Hozzáférés: 2009. március 16.)
  32. Godfrey, Stephen: The Geology and Paleontology of Calvert Cliffs (PDF). Paleontology Topics. The Ecphora Miscellaneous Publications, 2006. november 11. [2006. november 11-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2009. november 2.)
  33. Wood, Gerald. The Guinness Book of Animal Facts and Feats, 256. o (1983. december 5.). ISBN 978-0-85112-235-9 
  34. ^ a b c d e f g The diversity of fishes. Wiley Blackwell (1997). ISBN 978-0-86542-256-8 
  35. ^ a b c Randall, John (1973. július 1.). „Size of the Great White Shark (Carcharodon)”. Science Magazine 181 (4095), 169–170. o. DOI:10.1126/science.181.4095.169.  
  36. Kowinsky, Jayson: The Size of Megalodons, 2002. (Hozzáférés: 2008. január 12.)
  37. ^ a b c d e Shimada, Kenshu (2002. november 5.). „The relationship between the tooth size and total body length in the white shark, Carcharodon carcharias (Lamniformes: Lamnidae)”. Journal of Fossil Research, Japan 35 (2), 28–33. o. ISSN 0387-1924. (Hozzáférés ideje: 2011. április 29.)  
  38. ^ a b Pimiento, Catalina (2013.). „Sharks and Rays (Chondrichthyes, Elasmobranchii) from the Late Miocene Gatun Formation of Panama” (PDF). Journal of Paleontology 87 (5), 755–774. o.  
  39. Schembri, Patrick (1994.). „MALTA'S NATURAL HERITAGE”. Natural Heritage. in, MALTA, 105–124. o, Kiadó: University of MALTA. (Hozzáférés ideje: 2010. március 1.)  
  40. Papson, Stephen (1992.). „Copyright: Cross the Fin Line of Terror”. Journal of American Culture 15 (4), 67–81. o. DOI:10.1111/j.1542-734X.1992.1504_67.x.  
  41. Compagno, Leonard J. V.. SHARKS OF THE WORLD: An Annotated and Illustrated Catalogue of Shark Species Known to Date. Rome: Food & Agriculture Organization of the United Nations, 97. o (2002). ISBN 92-5-104543-7 
  42. ^ a b c Herskowitz, David: Huge Shark Jaw (PDF). Natural History. Heritage Auctions, 2010. december 21. (Hozzáférés: 2011. április 30.)
  43. Anderson, P.S.L. (2009. december 5.). „A biomechanical model of feeding kinematics for Dunkleosteus terrelli (Arthrodira, Placodermi)”. Paleobiology 35 (2), 251–269. o. DOI:10.1666/08011.1.  
  44. ^ a b c d Riordon, James (1999. június 1.). „Hell's teeth”. NewScientist Magazine (2190), 32. o.  
  45. ^ a b c d e Arnold, Caroline. Giant Shark: Megalodon, Prehistoric Super Predator. Houghton Mifflin, 18–19, 30. o (2000). ISBN 978-0-395-91419-9 
  46. Carlson, J.K., K.J. Goldman and C.G. Lowe (2004). "Metabolism, Energetic Demand, and Endothermy" in Carrier, J.C., J.A. Musick and M.R. Heithaus. Biology of Sharks and Their Relatives. CRC Press. pp. 203–224. ISBN 0-8493-1514-X.
  47. Great White Sharks, Carcharodon carcharias at MarineBio.org. Marine Bio. (Hozzáférés: 2012. augusztus 20.)
  48. ^ a b c d e f (2004.) „Giant-toothed White Sharks and Wide-toothed Mako (Lamnidae) from the Venezuela Neogene: Their Role in the Caribbean, Shallow-water Fish Assemblage”. Caribbean Journal of Science 40 (3), 362–368. o.  
  49. (2015. szeptember 12.) „Calcium isotopes reveal the trophic position of extant and fossil elasmobranchs”. Chemical Geology, 118–125. o. DOI:10.1016/j.chemgeo.2015.09.011.  
  50. Fact File: Odobenocetops. BBC. (Hozzáférés: 2008. március 21.)
  51. ^ a b c Morgan, Gary S. (1994. augusztus 1.). „Whither the giant white shark?”. Paleontology Topics, Kiadó: Paleontological Research Institution.  
  52. MEGALODON. Fossil Farm Museum Of The Fingerlakes. (Hozzáférés: 2010. július 1.)
  53. deGruy, Michael. Perfect Shark [TV-Series]. BBC.
  54. ^ a b Godfrey, Stephen: The Ecphora: Fascinating Fossil Finds (PDF). Paleontology Topics. Calvert Marine Museum, 2004. április 1. [2004. április 1-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2010. február 21.)
  55. ^ a b Kehe, Andy: Bone Apetite, 1998. június 27. [2008. május 18-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2012. augusztus 19.)
  56. Godfrey, Stephen: The Ecphora: Shark-Bitten Sea Cow Rib (PDF). Paleontology Topics. Calvert Marine Museum, 2007. március 1. [2007. március 1-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2010. március 27.)
  57. Compagno, Leonard J. V. (1989. május 1.). „Copyright: Alternative life-history styles of cartilaginous fishes in time and space”. Environmental Biology of Fishes 28, 33–75. o. DOI:10.1007/BF00751027.  
  58. Ferretti, Francesco (2010. augusztus 1.). „Patterns and ecosystem consequences of shark declines in the ocean”. Ecology Letters 13 (8), 1055–1071. o, Kiadó: Blackwell Publishing Ltd. [2010. január 1-i dátummal az eredetiből archiválva]. DOI:10.1111/j.1461-0248.2010.01489.x. PMID 20528897. (Hozzáférés ideje: 2011. február 19.)  
  59. New Leviathan Whale Was Prehistoric "Jaws"?”, National Geographic, 2010. június 30. 
  60. Bianucci, Giovanni (2006. szeptember 8.). „Killer sperm whale: a new basal physeteroid (Mammalia, Cetacea) from the Late Miocene of Italy”. Zoological Journal of the Linnean Society 148 (1), 103–131. o. DOI:10.1111/j.1096-3642.2006.00228.x.  
  61. Ancient monster whale more fearsome than Moby Dick. NewScientist. (Hozzáférés: 2010. június 30.)
  62. ^ a b c Heyning, John (1988. január 15.). „Orcinus Orca”. Mammalian Species 304, 1–9. o. DOI:10.2307/3504225.  
  63. (1998. december 1.) „Head-Biting Behaviour in Theropod Dinosaurs: Paleopathological Evidence”, 168. o, Kiadó: Gaia 15. ISSN 0871-5424.  
  64. (2005.) „The taxonomic and evolutionary history of fossil and modern balaenopteroid mysticetes”. Journal of Mammalian Evolution 12 (1/2), 99–143. o. DOI:10.1007/s10914-005-6944-3.  
  65. Carcharodon carcharias, Great White Sharks. marinebio.org
  66. ^ a b Details of ancient shark attack preserved in fossil whale bone. Smithsonian. (Hozzáférés: 2011. november 12.)
  67. ^ a b Kallal, R. J. (2010. augusztus 27.). „Bone Reactions on a Pliocene Cetacean Rib Indicate Short-Term Survival of Predation Event”. International Journal of Osteoarchaeology 22 (3), 253. o. DOI:10.1002/oa.1199. (Hozzáférés ideje: 2011. november 13.)  
  68. Böhme, M. (2003. május 14.). „The Miocene Climatic Optimum: evidence from ectothermic vertebrates of Central Europe”. Palaeogeography, Palaeoclimatology, Palaeoecology 195 (3–4), 389–401. o. DOI:10.1016/S0031-0182(03)00367-5. (Hozzáférés ideje: 2012. június 16.)  
  69. ^ a b How the Isthmus of Panama Put Ice in the Arctic, 2004. március 22. (Hozzáférés: 2008. december 20.)
  70. Pliocene epoch. (Hozzáférés: 2008. január 16.)
  71. Pleistocene epoch. (Hozzáférés: 2008. január 16.)
  72. ^ a b c d Antunes, Miguel Telles (2010. március 1.). „The Great White Shark Carcharodon carcharias (Linne, 1758) in the Pliocene of Portugal and its Early Distribution in Eastern Atlantic”. Revista Española de Paleontología, Portugal 25 (1), 1–6. o. ISSN 0213-6937. (Hozzáférés ideje: 2011. február 19.)  
  73. ^ a b Gillette, Lynett: Winds of Change. San Diego Natural History Museum. [2009. február 7-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2012. április 4.)
  74. ^ a b Reilly, Michael. „Prehistoric Shark Nursery Spawned Giants”, Discovery News, 2009. szeptember 29.. [2012. március 10-i dátummal az eredetiből archiválva] (Hozzáférés ideje: 2013. november 23.) 
  75. (2006.) „The earliest known member of the rorqual—gray whale clade (Mammalia, Cetacea)”. Journal of Vertebrate Paleontology 24 (2), 453–463. o. DOI:10.1671/2401.  
  76. Domning, Daryl P. (2001. február 1.). „Sirenians, seagrasses, and Cenozoic ecological change in the Caribbean”. Palaeogeography, Palaeoclimatology, Palaeoecology, USA 166 (1–2), 27–50. o, Kiadó: Elsevier. DOI:10.1016/S0031-0182(00)00200-5. (Hozzáférés ideje: 2011. április 26.)  
  77. Fordyce, R. Ewan (2002.). „Australodelphis mirus, a bizarre new toothless ziphiid-like fossil dolphin (Cetacea: Delphinidae) from the Pliocene of Vestfold Hills, East Antarctica”. Antarctic Science 14 (1), 37–54. o, Kiadó: Cambridge University Press. DOI:10.1017/S0954102002000561.  
  78. ^ a b c Allmon, Warren D. (2006.). „Late Neogene Oceanographic Change along Florida's West Coast: Evidence and Mechanisms”. The Journal of Geology, USA 104 (2), 143–162. o, Kiadó: The University of Chicago. DOI:10.1086/629811.  
  79. Turner, Pamela S. (Oct–Nov 2004). „Showdown at Sea: What happens when great white sharks go fin-to-fin with killer whales?”. National Wildlife 42 (6), Kiadó: National Wildlife Federation. (Hozzáférés ideje: 2012. augusztus 21.)  
  80. Sylvain, Adnet (2010.). „New fossil teeth of the White Shark (Carcharodon carcharias) from the Early Pliocene of Spain. Implication for its paleoecology in the Mediterranean”. N. Jb. Geol. Paläont. 256 (1), 7–16. o. DOI:10.1127/0077-7749/2009/0029.  
  81. Mega Jaws”. MonsterQuest. 2009. március 18. 7. epizód, 3. évad.
  82. Boniello, Kathianne. „Shark Film has Writer Biting Mad”, New York Post, 2009. július 12. 
  83. Shark Week 'Megalodon: The Monster Shark Lives' Tries To Prove Existence Of Prehistoric Shark (VIDEO). Huff Post Green, 2013. augusztus 5. (Hozzáférés: 2013. augusztus 11.)
  84. Wilcox, Christie: Shark Week Jumps The Shark: An Open Letter To Discovery Communications. Discover Magazine, 2013. augusztus 5. (Hozzáférés: 2013. augusztus 11.)
  85. Wilcox, Christie: Discovery’s Megalodon Defense? ‘We Don’t Know,’ Or ‘We Don’t Care’. Discover Magazine, 2013. augusztus 9. (Hozzáférés: 2013. augusztus 11.)
  86. Juzwiak, Rich: Shark Week Opens With Fake Megalodon Documentary. gawker.com, 2013. augusztus 5. (Hozzáférés: 2013. augusztus 11.)
  87. Shark Week's dark side: After fake documentary controversy, Discovery doubles down on its lies. OregonLive.com. (Hozzáférés: 2014. augusztus 6.)
  88. Shark Week is once again making things up. vox.com. (Hozzáférés: 2014. augusztus 16.)
  89. Discovery Revisits Megalodon For Shark Week 2014 Despite Backlash. inquisitr.com. (Hozzáférés: 2014. augusztus 16.)
  90. Shark Week Is Lying Again About Megalodon Sharks. slate.com. (Hozzáférés: 2014. augusztus 16.)
  91. Sorry, Fans. Discovery Has Jumped the Shark Week.. nytimes.com. (Hozzáférés: 2014. augusztus 16.)

Források[szerkesztés]

  • Bretton W. Kent (1994). Fossil Sharks of the Chesapeake Bay Region. Egan Rees & Boyer, Inc.; 146 pages. ISBN 1-881620-01-8
  • (2004.) „Evolution and consequences of endothermy in fishes”. Physiological and Biochemical Zoology 77 (6), 998–1018. o. DOI:10.1086/423743. PMID 15674772.  
  • Agassiz, L. 1837. Recherches Sur Les Poissons Fossiles. Tome III (livr. 8–9). Imprimérie de Petitpierre, Neuchatel viii–72. reference page
  • Pimiento, C., MacFadden, B.J., Clements, C.F., Varela, S., Jaramillo, C., Velez-Juarbe, J. & Silliman, B.R. 2016. Geographical distribution patterns of Carcharocles megalodon over time reveal clues about extinction mechanisms. Journal of Biogeography. in press. doi: 10.1111/jbi.12754 reference page

Fordítás[szerkesztés]

  • Ez a szócikk részben vagy egészben a Megalodon című angol Wikipédia-szócikk ezen változatának fordításán alapul. Az eredeti cikk szerkesztőit annak laptörténete sorolja fel.

További információk[szerkesztés]

Videók[szerkesztés]

A fosszilis faj tudományos leírásával foglalkozó internetes ismeretforrások[szerkesztés]