Nándorfehérvár elfoglalása

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
A Nándorfehérvárnál aratott 1456. évi törökök feletti győzelmet lásd a Nándorfehérvári diadal c. szócikkben!
Nándorfehérvár eleste
Nandorfehervar ostroma (1521).jpg
Wolfgang von Resch: Nándorfehévár 1521. évi ostroma (Nürnberg, 1522)

Konfliktus Magyar–török háború (1521–26)
Időpont 1521. június 25.augusztus 29.
Helyszín Szerém vármegye, Nándorfehérvár (ma Београд, Szerbia fővárosa), az Al-Duna mellett
Eredmény A vár elesik a törökökkel szemben
Szemben álló felek
War Flag of the Ottoman Empire (c. 1500–1793).svg Oszmán Birodalom Armoiries Hongrie ancien.svg Magyar Királyság
Parancsnokok
I. Szulejmán szultán
Piri Mehmed nagyvezír
Ahmed ruméliai belgerbég
Móré Mihály
Oláh Balázs
Szemben álló erők
Első szakaszban:
kb. 25-30 000 fő
Második szakaszban:
kb. 60 000 fő
700 magyar és szerb vitéz
városi lakosság
Veszteségek
Jelentős Kb. 628 várkatona és számos civil áldozat


Nándorfehérvár eleste 1521. augusztus 29-én következett be. A várat, „Magyarország kulcsát” az anatóliai hadak (utolsó periódusban az európai erőkkel kiegészülve) vették be Piri Mehmed nagyvezír, majd I. Szulejmán vezetésével. A vár csekély számú védője a szerb és magyar lakossággal együtt 66 napig tartott ki, amit a későbbiekben nem tudott megismételni egyetlen magyar végvár sem. Végül azonban Nándorfehérvár és két másik vár elfoglalásával a törökök hosszú rést ütöttek a déli magyar védvonalon, megnyílt az út előttük az ország belsejébe.

Előzmények[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Nándorfehérvárt I. (Luxemburgi) Zsigmond szerezte meg a szerb despotától magyarországi birtokokért cserébe, hogy a lassan kiépülő déli végvárvonal kulcsává tegye. A vár az Al-Duna mentén állt. Ha ezt a pontot ellenséges had megszerzi a Duna vonalán fel északnak törhet a főváros ellen.

A vár leghíresebb ostroma 1456-ban volt, amikor a védősereg mellett néhány ezer reguláris katona, valamint keresztesek véres harcokban elverték a szultáni haderőt az erősség alól és ezzel világra szóló diadalt arattak. De a török később sem tett le róla, hogy valamiképp bevegye Nándorfehérvárt, akár erővel, akár csellel.

1492-ben, Mátyás király halála után két esztendővel a törökök megpróbálkoztak újabb ostrommal, de Kinizsi Pál alsó-magyarországi főkapitány elkergette az ostromlókat. Újabb két év múlva a törökök megvesztegették az őrség egy részét, akik Mátyás egykori fekete seregének zsoldosai voltak. Az éber Kinizsi ezúttal is megakadályozta a vár elvesztését és az árulókat kegyetlen kínzások közepette ölette meg. Kinizsi halála után a végvárvonalat egyre jobban elhanyagolták. Az új uralkodó család, a Jagellók trónra lépésével megerősödtek az önös érdekeket képviselő bárói csoportok, akik a gyenge kezű király mellett nagy hatalomra tettek szert, melyet saját vagyonuk gyarapítására használtak és semmibe vették az ország érdekeit.

Az állampénzek elherdálása és az alacsony jövedelem következtében nem volt lehetőség olyan hadszervezett fenntartására, mint amilyen a Mátyás-kori volt. A végeken kevesebb és kevesebb katona szolgált, s fennmaradtak a korszerűtlen 14. századi banderiális egységek, melyek a török hadsereg elleni harcra felszereltségük és képzettségük miatt nem voltak alkalmasak. Képzett reguláris erőket alig tartottak nagyobb számban. A várakat elhanyagolták, a 16. században rendkívül rossz állapotban álltak.

Szulejmán Magyarországon[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

I. Szulejmán török szultán 1520-ban jutott trónra. Első háborúját a Magyar Királyság ellen indította, de nem is annyira ennek az országnak a leigázására törekedett. Érdeklődése a gazdagabb Nyugat felé fordult, s olyan terv fogant meg benne, hogy Bécset foglalja el.

Az 1521. május 18-án indított hadjáratnak a céljait csak a már útközben, Szófiában tartott haditanácson pontosították. Piri Mehmed nagyvezír Nándorfehérvárnak, Magyarország kulcsának elfoglalását szorgalmazta, míg Ahmed harmadvezír Szabács várának gyors elfoglalása után egyenesen Buda felé vonult volna, mielőtt a magyar hadak - amiket általában csak a nyár derekára lehetett mozgósítani - egyesültek volna.[1]

A szultán csapatait végül kétfelé osztotta: míg az anatóliaiak Nándorfehérvár ellen vonultak, addig a ruméliai hadak Szabács felé fordultak, és július 3-án körül is vették azt. A Logodi Simon és Torma András vicebánok által alig több mint 100 emberrel védelmezett várat a török július 7-én egyetlen nagy rohammal vette be. A védők többsége haláláig küzdött a falakon, néhányan a folyón át menekültek meg.[2][3]

A szultán Szabács felé indult, hogy az Ahmed által építtetett hídon át megindulhasson az ország belseje felé, de az új hidat július 19-én a Száva árja elsodorta. A Buda elleni gyors támadás lehetősége elveszett, ezért végül a szultán is Nándorfehérvár ellen fordult.[4]

Az ostrom[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az ostrom ideje alatt a közeli Pét várát is vívta a törökök egyik csapata, amely Szörény és Nándorfehérvár között helyezkedett el. A kicsi, kevéssé jelentős erősség ostromát Nándorfehérvár eleste után felfüggesztették, de 1522-ben már ténylegesen megszállták.

A török had[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Piri nagyvezír irányította anatóliai hadak (kb. 25-30 ezer fő) Nándorfehérvár ostromára készülődtek, amikor Szabács ostroma kezdetét vette. Június 25-én a portyázók már megjelentek a vár alatt. Július 1. és 3 között ezer janicsárt és a hajóhadat csoportosították ide. A nagyvezír óvatosan és körültekintően vezette a vár körülzárását. Mindenekelőtt a közeli Zimony zavarta, mert tudta, hogy 1456-ban Hunyadi János itt rendezte csapatait a felmentő akcióra, s tartott tőle, hogyha a király megjön a felmentő sereggel, akkor bizonyos, hogy Zimonyt fogja megszállni. Éppen ezért kirendelte a szendrői parancsnokot, Hüszrev béget, hogy vegye ostrom alá a várat, amit az pár nap alatt meg is tett.

A védők és helyzetük[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Július 11-én már a teljes török sereg a vár alatt volt. A várnak ekkor parancsnokai Héderváry Ferenc és Török Bálint voltak. Héderváry a két szabácsi parancsnokkal, Sulyok Istvánnal és Sulyok Balázzsal Budára mentek, hogy pénzt és ellátást szerezzenek a várőrség számára, amit már egy ideje nem kaptak. Addig sem Török sem Héderváry nem akarta vezetni a védelmet. Mialatt távol voltak, addig a vezetést Móré Mihályra és Oláh Balázs hadnagyra bízták. A várnak alig 700 katonája volt, magyarok mellett sok szerb is. A falak elhanyagoltak voltak és várnak nem volt tüzérsége.[5] A katonák mellett a város szerb és magyar lakosait is bevonták a harcba. A védők igyekeztek mindaddig kitartani, míg a felmentő hadak össze nem gyűlnek.

Nándorfehérvár 66 napja[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A védők eleinte eredményesen vették fel a harcot a törökkel szemben. A szárazföldi tüzérség és az aknászok az első támadáskor rést nyitottak a falakon, majd a janicsárság rohamra indult. De a támadást nem csak több ízben visszaverték, hanem kirohanásokat is tettek és a támadók több ágyúját is beszegezték[6]

A különböző források tíz-húsz nagyobb, visszavert rohamról számolnak be. Később megérkezett a szultán is a ruméliai beglerbéggel, Ahmed pasával az európai erők élén, akik a Vízivárost vették célba ágyúikkal és jelentős kárt tettek benne.

Az ostrom alatt egyszer sem próbálták meg az ellenség zavarását a szomszédos kisebb várak, mint a korábbi ostromok során. Báthory András, a nádor testvére megpróbálta összevonni a marosi és tiszai naszádosokat, hogy ellátmány vigyen a várba, de sikertelenül. Végül Budán egy kisebb hajórajt állított fel, amely nem érte Nándorfehérvárt, csak Batáig hajózott ki.

Móré átszökött a szultán táborába és a vár védelmét ezután Oláh vette kezébe, s augusztus 3-án visszavert még egy török rohamot. Az áruló Móré megmutatta a falak gyenge pontjait, így augusztus 8-án a védők és a lakosság a fellegvárba szorult vissza. Itt még két általános oszmán rohamot vertek vissza (augusztus 15., augusztus 26.). A harmadik rohamot augusztus 27-én indította a török sereg és felrobbantotta a Nebojsza bástya, más néven a Kőles külső falát. A várban élelmiszer- és hadianyaghiány lépett fel és már csak 72 katona maradt életben.

A nándorfehérvári őrség a főleg szerbekből álló lakossággal együtt 66 napig folytatott hősies küzdelmet. Ez a következő 150 évben is a leghosszabb végvári küzdelem maradt, és csak Eger és Szigetvár későbbi védelméhez mérhető.[7][8] Mivel felmentő hadak nem jöttek, ezért Oláh Balázs augusztus 29-én szabad elvonulás fejében megadta magát. Ezután a törökök már a táborukban felajánlották az átállást, amit a magyarok nem fogadtak el, ezért a táboron kívül mind megölték őket. A város szerb lakosságának maradványait Szulejmán ezután hajókra rakatta és a Konstantinápolyban telepítette le őket.

A törökök a korábban többször hiába támadott Nándorfehérvár elfoglalását nagy sikernek, rendkívüli szerencsének értékelték. A szultán augusztus 29-ét egyenesen a saját szerencsenapjának tette meg, igyekezett nagy vállalkozásait erre a napra időzíteni. Valószínűleg ezért került sor a későbbiekben mind a mohácsi csatára, mind Buda elfoglalására augusztus 29-én.[7]

Következmények[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Mikor Nándorfehérvárt ostrom alá vették, az udvar csak július végén adott parancsot a mozgósításra. Egész addig sem a király, sem a királyi tanács nem érzékelték a veszély komolyságát. II. Lajos felszólította a vármegyék nemeseit és nemtelenjeit a nemesi- és közfelkelésre. Az ország török elleni segítségére cseh, morva és német zsoldoscsapatok érkeztek. Hanem amikor a király kis bandériumával megérkezett a tolnai gyülekező helyre, rajta kívül egy fegyveres csapat sem volt ott. Egy héttel Nándorfehérvár eleste után a zsoldoscsapatokkal néhány főúri és főpapi bandérium is összegyűlt, amely Mohácsig menetelt. Közben a törökök elpusztították a szerémségi földeket és emberek sokaságát fűzték rabszíjra.

Lajos azon volt, hogy seregét egyesítse egy Zentánál gyülekező másik haderővel, valamint az erdélyi és a horvátországi hadakkal, velük együtt így a törökkel azonos számú erőt tud kiállítani. Ezekkel vissza akarta szerezni Szabácsot, Nándorfehérvárt és a többi elvesztett erősséget. De Mohácsnál kiütött valamiféle ragály a táborban, a király és a vitatkozó főnemesek is megbetegedtek, végül a had szétoszlott.[9]

Bár a Pápai állam és a Német-római Birodalom vezetőit megrémítette a vár elfoglalása, mégsem mozgósítottak a török ellen haderőt. Nándorfehérvár, annak ellenére, hogy elesett, feltartóztatta a törököket, mert az oszmán hadsereg október közepénél tovább nem háborúzhatott. A szultán szeptember 15-én erős helyőrséget hagyva a várakban visszatért Isztambulba. Nándorfehérvárt 1000 katonával erősítette meg, akik hozzáláttak a falak megerősítéséhez és a rombolások kijavításához.

A török veszélyt egyedül komolyan vevő Tomori Pál és néhány másik előkelő most azon voltak, hogy egy új védvonalat szervezzenek, amelyben Pétervárad vette át Nándorfehérvár szerepét. Ez idő alatt egyetlen figyelemre méltó győzelmet sikerült kiharcolni Szávaszentdemeternél, ahol török sajkákat pusztítottak el.

A következő évben a török folytatta előrenyomulását, s megszerezte a boszniai magyar területeket. Sikereikre Pétervárad bevétele tette fel a koronát. Végül eljött az a tragikus 1526. augusztus 29-i nap, a mohácsi csata napja, amely az egész ország sorsát eldöntötte.

Lábjegyzet[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  1. B. Szabó 43. o.
  2. B. Szabó 43. o.
  3. Szakály 153. o.
  4. B. Szabó 44. o.
  5. Az erdélyi vajda egy korábbi török elleni hadjárathoz kölcsön kérte az ágyúkat, amiket persze elvesztett.
  6. Ez egy olyan módszer, amikor szeget vernek az ágyú hátsó végében levő nyílásba, ahol a kilövéshez való puskaport lobbantják be, amitől az ágyú használhatatlanná válik.
  7. ^ a b B. Szabó 46. o.
  8. Szakály 154. o.
  9. B. Szabó 47. o.

Források[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]