Galeazzo Ciano

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Galeazzo Ciano
Galeazzo Ciano.jpg
Született
1903. március 18.
Livorno
Elhunyt
1944. január 11. (40 évesen)
Verona
Házastársa Edda Mussolini
Foglalkozása diplomata
politikus
Jogász
Commons
A Wikimédia Commons tartalmaz Galeazzo Ciano témájú médiaállományokat.

Gian Galeazzo Ciano, Cortellazzo grófja (Livorno, 1903. március 18.Verona, 1944. január 11.) olasz fasiszta politikus, külügyminiszter, Benito Mussolini veje, akit végül az apósa elleni puccsban való részvételéért végeztek ki.

Ifjúsága, tanulmányai[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Apja, Constanzo Ciano első világháborús tengerésztiszt és a fasiszta mozgalom egyik magas rangú, alapító tagja, később kereskedelmi és postaügyi miniszter és a képviselőház elnöke lett. Galeazzo jogi és diplomáciai tanulmányokat folytatott, első állomáshelye Rio de Janeiro lett. 1930. április 24-én feleségül vette a diktátor lányát, Edda Mussolinit, akivel Sanghajba utazott konzulként. Három gyermekük született, Fabrizio (1931), Raimonda (1933) és Marzio (1937).

Egy fényes karrier kezdete[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

1935-ben tért haza, és apósa megtette sajtó- és propagandaügyi miniszternek. Ezt követően részt vett Etiópia olasz megszállásának hadműveleteiben, és mint bombázópilóta tüntette ki magát. 1936-ban a Duce a washingtoni nagykövetségre helyezett Fulvio Suvich külügyi államtitkár helyére nevezte ki külügyminiszternek, mivel Ciano militarista szellemisége céljainak sokkal megfelelőbb volt.

Az ifjú, sármos Ciano elnyerte a trónörökös, a későbbi II. Umberto és neje, a belga Maria José bizalmát, és ő lépett elő a legfőbb informális kapcsolattá köztük és a fasiszták között. A mindkét fél szemében gyümölcsözőnek tekintett kapcsolatot a maga III. Viktor Emánuel is erősíteni kívánta Mussolini potenciális örökösével, így az egyik legmagasabb kitüntetéssel, a Collare della Santissima Annunziata-val ruházta fel.

Németellenesség[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Ciano a berlini olasz nagykövet, Bernardo Attolico és a királyi ház támogatásával azon munkálkodott, hogy minél távolabb tartsa Olaszországot a náci Németországtól. Ez sokáig sikerült is. Amikor a nemzetközi elszigeteltséget végül a Hitler felé történő közeledéssel megtörni kívánó diktátor 1936-tól a Berlin–Róma tengelyről beszélt, majd 1939 májusában megszületett az Acélpaktum, Ciano mind többször konfrontálódott vele.

Az 1939 áprilisában ellenállás nélkül megszállt Albánia élére Jacomoni di San Savino altábornagyot nevezték ki. Ez a cím azonban névleges volt, a tényleges főhatalmat Ciano gyakorolta már-már alkirály módjára viselkedve. Azzal hitegette az albánokat, hogy szabadságot ad nekik, és egyesíti őket határon túli testvéreikkel, miközben igyekezett fasizálni őket.

A II. világháborúban[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A második világháború kitörésével Ciano pozíciója mind gyengébbé vált, Hitler állítólag személyesen figyelmeztette Mussolinit, hogy „áruló van a családjában”. A Duce egy a fasiszta párton belüli szervezkedés megakadályozása céljából Cianot leváltotta külügyminiszteri posztjáról és a vatikáni olasz nagykövetség élére nevezte ki, ekkor épültek ki kiváló kapcsolatai a később VI. Pál néven pápává választott Montini bíborossal.

A háború folyamán támogatta a Görögország elleni, katasztrofális vereséggel végződő olasz hadjáratot.

Ciano bukása[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A Fasiszta Nagytanács nevezetes 1943. július 25-i ülésén Ciano is Mussolini ellen szavazott, bár miután az Otto Skorzeny vezette különleges kommandó kiszabadította apósát, követte őt Salòba, az Olasz Szociális Köztársaság elnevezésű bábállam fővárosába. Edda a Vatikánon keresztül megpróbálta megszervezni a családja elmenekülését, mindhiába. Végül a német titkosszolgálat csalta tőrbe Cianóékat, amikor felkínálták nekik, hogy Spanyolországba menekülhessenek.

A volt külügyminisztert Veronába szállították október 18-án, és bebörtönözték a Nagytanács többi, Mussolini ellen szavazó tagjával együtt. A hazaárulónak kikiáltott Cianót és négy társának, köztük az ősfasiszta Emilio De Bono marsallnak az ügyét nyilvános perben tárgyalták 1944. január 8-án és 9-én. Halálra ítélték és két nap múlva sortűzzel kivégezték őket. Számos vita folyt arról, hogy Mussolini nem akarta vagy nem tudta megvédeni rokonát, akit sokáig örököseként emlegettek. Edda mentőautókkal végrehajtott kísérlete szeretett férje kiszabadítására nem járt sikerrel.

A napló[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Férjének kivégzése után Galeazzo Ciano özvegye parasztasszonynak álcázva Svájcban keresett menedéket, ahol egy zárdában rejtőzött el férje 1939-1943 között vezetett politikai naplóját őrizve. Rejtekhelyéről először Paul Ghali, a Chicago Daily News tudósítója értesült, és ő intézkedett a napló kiadásáról is. A kiadott Eddát és gyermekeit a szövetségesek egy évig Lipariban őrizték.