Bunyevácok

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Bunyevác lány népviseletben

A bunyevácok (horvátul: Bunjevci, szerbül: Буњевци) délszláv népcsoport a Bácskában. Magyarországon elsősorban Baja környékén, a Vajdaságban főleg Szabadka, Zombor és Bács városokban és vidékein élnek jelentősebb számban. A horvát nyelv ún. štokav és í-ző nyelvjárását beszélik, latin írásmódot használnak. Hagyományosan római katolikus vallásúak. Korábbi források gyakran katolikus rácok néven különböztetik meg őket az ortodox szerbektől. Nyelvük és szokásaik alapján megállapítható, hogy Dalmáciából és Hercegovina vidékeiről települtek be a török hódoltság alatt lévő Magyarország elnéptelenedett területeire.

Történelem és kultúra[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Bunjevci migrations.png

A 17. század keresztlevelei főleg dalmaták néven említik az Alföld katolikus vallású délszláv lakosságát. A bunyevácok körében ekkor még erősen élt származásuk helyének tudata. Belső-Dalmácia tengerhez közeli vidékein ma is élnek népcsoportok, amelyeknek tagjai szintén bunyevácnak tartják magukat. Ezeken a vidékeken a családi nevek gyakran megegyeznek a Bácskában élő bunyevácok családi neveivel.

A Magyarországon megtelepült bunyevácok kultúrája lényegesen módosult a betelepülést követő évszázadok során. Ez elsősorban megélhetési körülményeik radikális megváltozásának tudható be. A szerbektől eltérően a bunyevácok viszonylag korán felhagytak a Katonai Határőrvidék kínálta zsoldoskodás lehetősével és már a vármegyerendszer teljes visszaállítását megelőzően (1870) előszeretettel foglalkoztak földműveléssel és állattenyésztéssel a rendkívül termékeny Bácskában.

A bunyevácok jelentős szerepet játszottak a vidék polgáriasodásában is, például Bácska településeinek mezőváros majd szabad királyi város címeinek elnyerésében.

Az 1848–49-es forradalom és szabadságharc idején, a szerbek és a Drávától délre élő horvátok többségétől eltérően, a bunyevácok együtt harcoltak a magyarokkal. Ismeretes, hogy Szabadka magyar kézen maradt az 1848–49-es forradalom idején, mivel a város lakosságával a Kaponyai ütközetnél sikerült megállítani a Zomborból Szeged felé tartó szerb csapatokat. Szabadka ekkor még túlnyomórészt bunyevácok által lakott város volt.

Asszimiláció és nemzeti tudat[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A magyar lakosság folyamatos délvidéki visszatelepülésének következtében a bunyevác nyelvjárás jelentősen módosult: számos magyar és német jövevényszóval bővült és erőteljesen magyaros hanglejtésűvé vált (ez valamelyest vonatkozik a délvidéki szerbek nyelvére is). A bunyevácok elmagyarosodása a kiegyezést (1867) követő években meglepő méreteket öltött, és ez nem csak a természetes asszimiláció következménye volt, hanem a késő 19. századi Magyarország nemzetiségpolitkai „sikere” is.

Az erőszakos magyar nemzetiségpolitika ellenreakciójaként, főleg a bunyevác származású katolikus papság tevékenysége nyomán, számos bunyevác nyelvű sajtótermék jelenik meg. A bunyevác származású Antunovich János kalocsai püspökként imakönyveket, újságot, vallásos évkönyvet adott ki a bunyevácok nyelvjárásában („Bunjevačke i šokačke novine”, „Neven”, „Danica”). Több bunyevác kultúregyesület is alakult. A Dužijanca nevű aratóünnepség a bunyevácok talán legismertebb vallási és kulturális ünnepévé vált.

Az első világháború végén Bácska déli része (és Dél-Bácskával a bunyevác népesség jelentős része is) a Szerb–Horvát–Szlovén Királysághoz (1929-től Jugoszlávia) került. Többnyire a horvát fővárosban és a szlavóniai Diakóvárott képzett katolikus klérus befolyásának köszönhetően a bunyevácok körében megerősödik a horvát nemzethez tartozás tudata.

A „bunyevác kérdés”[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Szerbiában[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az 1990-es évek balkáni háborúinak idején a Szerbiához tartozó Bácska bunyevácainak jelentős része nem horvátnak, hanem jugoszlávnak vallotta magát, ami a Horvátországgal háborút viselő Szerbiában semleges álláspontnak minősült. A jugoszláv megjelölés, mint nemzetiségi kategória, nagy általánosságban csak annyit jelent, hogy délszláv.

A 2002-es népszámláláskor Szerbiában a bunyevác megjelölés már önálló nemzetiségi kategóriaként jelenik meg. Összesen 20 012 személy vallotta magát bunyevácnak Szerbiában, és 70 602-en horvátnak. Nem minden bunyevác vallja magát horvátnak, viszont a hagyományosan bunyevácok által lakott területeken a horvátok rendszerint bunyevácnak is tartják magukat.

A bunyevácok elismerését önálló nemzeti kisebbségként Szerbiában a vajdasági horvátok a horvát nép további megosztására tett politikai kísérletnek tekintik. Azokon a településeken, ahol bunyevác származású horvátok élnek a Vajdaságban, a már meglévő horvát önkormányzati és kulturális intézmények mellé szerb állami támogatással bunyevác nemzetiségi intézményeket is létrehoztak. A bunyevác népi és vallásos hagyományokat korábban egységesen ápoló lakosság most rendszerint két táborra oszlik: saját intézményeik vannak azoknak, akik magukat bunyevác származású horvátnak tartják, és azoknak, akik magukat újabban csak bunyevácnak, esetleg katolikus vallású szerbnek tartják. Mivel a bunyevác származású katolikus klérus tagjai kivétel nélkül kitartanak a bunyevácok horvát identitása mellett, a "bunyevác kérdés" Szerbiában részben antiklerikális jelenségnek is tekinthető. Szószólói általában olyan közéleti személyek, akik nem tartják kapcsolatukat az intézményes egyházzal.

Miután Szerbiában megalakult a Bunyevác Nemzeti Tanács, a Kolo igra tamburica svira című dalt, amelyet 1879-ben Nikola Kujundžić írt, nemzeti himnuszukként jelölték meg, Szabadka város régi zászlaját pedig, a világoskék-fehér lobogót, a szerbiai bunyevácok nemzetiségi zászlójaként fogadták el.

Magyarországon[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Felső-Bácska hagyományosan bunyevácok által lakott településeinek nagy részén horvát kisebbségi önkormányzatok alakultak. A 2001-es népszámlálás adatainak tükrében a bunyevác származású lakosság túlnyomú többsége horvátnak tartja magát, de voltak olyanok is, akik kifejezetten bunyevácnak vallották magukat.

2006. december 18-án a Magyar Országgyűlés szavazást tartott arról az indítványról, hogy a bunyevácokat ismerjék el önálló nemzeti kisebbségnek Magyarországon. A Magyar Országgyűlés elutasította az indítványt (18 igen, 334 nem, 7 tartózkodás). Nem sokkal korábban, a Magyar Tudományos Akadémia elnöke, Vizi E. Szilveszter által jegyzett elutasító állásfoglaláshoz hasonló véleményt alakított ki a magyar kormány, majd a parlamenti képviselők többsége is.

2009. májusában a Magyar Tudományos Akadémia új elnöke, Pálinkás József nem tartotta eleve kizártnak a magyarországi bunyevácok önállósodási mozgalmát: "az önálló nemzeti kisebbséggé válás igénye kultúrtörténetileg és bizonyos mértékben nyelvileg is megokolható".

2010. január 11-én az Országos Választási Bizottság hitelesítette annak a népi kezdeményezésnek az aláírásgyűjtő ívét, mely az önálló nemzetiségként való elismerést szorgalmazza. Az Országos Horvát Önkormányzat ezt megtámadta az Alkotmánybíróságon, de a testület július 14-án elutasította a kifogásait és zöld utat adott a kezdeményezésnek.

2011. január 12-én az Országos Választási Bizottság megállapította, hogy van annyi érvényes aláírás, amennyi a kezdeményezéshez szükséges. Az Országgyűlésnek 2011. május 14-ig kellett volna döntenie az ügyben, de ezt alkotmányos jogsértéssel, csak 2011. május 16-án tette meg. Akkor az Országgyűlés - 2006 után immár másodszor - elutasította a bunyevác népcsoport hivatalos elismerésére vonatkozó országos népi kezdeményezést (21 igen, 258 nem, 41 tartózkodás). Ennek ellenére a bunyevácok tovább folytatják küzdelmüket elismerésükért. A bunyevác nemzeti kisebbség elismerését támogatók között van a szintén bunyevác származású Obádovics J. Gyula matematikus, aki a legutóbbi kérvény elutasítását is felháborodással fogadta.[1]

A magyarországi horvátok a bunyevácok önálló nemzetiségként történő elismerését olyan kísérletnek tartják, amely által - a Szerbiában előállt helyzethez hasonlóan - megpróbálják megosztani a magyarországi horvát kisebbséget. Felmerül az etnobiznisz gyanúja is, hiszen a legutóbbi népszámlálási adatok alapján Magyarországon nem is él annyi saját magát kizárólag bunyevácnak valló állampolgár, hogy az Országos Választási Bizottság számára bunyevác származású, kultúrájú és nyelvű emberek köréből összegyűlhetett volna a szükséges 1000 aláírás.

Horvátországban[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Horvátországban főleg a Velebit-hegység vidékén élnek ma is bunyevác öntudattal rendelkező családok, ahová a 16. század elején költöztek Hercegovinából. Valószínű a török elnyomás késztette őket szülőföldjük elhagyására. A legkorábbi dokumentumok 1605-től említik őket, amikor a Zrínyiek megengedték összesen 49 bunyevác családnak, köztük Krmpotić, Vojnić és Sladović családoknak (tipikus bunyevác családnevek), hogy Lič nevű helységben letelepedjenek. Közülük néhány család hamarosan tovább költözött a tenger partján fekvő Zengg (Senj) városába. Az itt élő bunyevácok alapították később Krivi Put, Krmpote és Alan településeket. A Horvát-tengermellék északi részén élő bunyevácok magukat mind egyértelműen horvátnak tartják. Nyelvjárásuk, családneveik, vallási hagyományaik jelentős része is a később Bácskába települt bunyevácokéhoz hasonlít.

Lélekszám[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Ha eltekintünk a legújabb szerb nemzetiségi politika következményeitől és a Bácskában élő bunyevácokat (a határ mindkét oldalán, tehát Magyarországon és Szerbiában is) egységes nyelvi, vallási és kulturális egységnek tekintjük, a bunyevácok száma megközelíti a százezret.

Azoknak a száma, akik Magyarországon a legutóbbi (2001) népszámlálás adatai szerint nem horvátnak, hanem kifejezetten bunyevácnak vallották magukat, mintegy néhány százra tehető: Baján 263, Gara településen 201, Katymáron 136. További települések Magyarországon, amelyek bunyevác hagyományokkal rendelkeznek: Csávoly, Felsőszentiván, Bácsalmás, Csikéria, Bácsbokod, Mátételke, Vaskút. Ezeken a településeken a kifejezetten bunyevácként nyilatkozók száma nem éri el a 70-et.

A népszámlálás adataiból kitűnik, hogy a hagyományosan „bunyevác” települések mindegyikén, a megfelelő nemzetiségi kategória hiányában, horvátként tartják őket számon. Ezek a horvátok, bár rendszerint szintén bunyevácnak tartják magukat, a „bunyevácságot”, mint olyat, nem ismerik el önálló nemzetiségi kategóriának, ezért horvátnak vallották magukat (mint ahogy például a székelyek is rendszerint magyarnak tarják magukat).

A bunyevácokhoz hasonló, részben szintén a Bácskában élő, mégis világosan megkülönböztethető kulturális egységet képeznek a sokácok.

Nyelv[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A bunyevácok nyelvét (nyelvjárását) csak Szerbiában ismerik el. Irodalmi kísérletek körülbelül a 19. században indultak. A bunyevác az ún. što nyelvjárás része, számos magyar és német jövevényszóval gazdagodott, kiejtését, hanglejtését szintén befolyásolta a magyar nyelv.

Irodalom[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • Heka László: A szegedi dalmaták (bunyevácok) története / Ladislav Heka: Povijesna uloga i značenje hrvata dalmatina u životu Segedina. Bába Kiadó, Szeged 2009.

Jegyzetek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

További információk[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]