Neokantianizmus

A neokantianizmus illetve újkantianizmus egy filozófiai irányzat, ami Immanuel Kant filozófiáját elevenítette fel és módosította. A 1860-as évek elején a mozgalom a „Vissza Kanthoz!” jelszó alatt német akadémikus központokból terjedt el. Akkor az idealizmus alábbhagyott és egy a természettudományokban gyökerezett materializmus lett domináns. A neokantiánusok a materializmus ellen fordultak. A századforduló idején a neokantianizmus már vezető tudományos filozófiai diszciplínává (Schulphilosophie) vált Németországban.

A neokantiánusok célja egy olyan filozófia kifejlesztése volt, ami megfelel a modern tudományok igényeinek. Ezzel a szándékkal közvetlenül Immanuel Kantra vonatkoztak. Újra felébredt az érdeklődés egy érvényességelméleten alapuló szellemtudomány iránt. A politikai elméletek filozófiai megalapozásán is dolgoztak. A neokantianizmus etikai aspektusai közel álltak a szocializmushoz, amely például Friedrich Lange és Hermann Cohen műveiben kitűnik.

Az újkantianizmuson belül két jelentős ágazat létezett: a marburgi iskola és a délnyugat-német iskola. A kriticizmus is a neokantianizmushoz számítható.
A marburgi iskola tagjai a matematikai filozófia megteremtésével foglalkoztak. Legfőképpen a természettudományos irányú a priori ismeretelméletre koncentráltak. Az episztemológiát és a logikát hangsúlyozták. A délnyugat-német iskola képviselői viszont Kant Gyakorlati ész kritikájával foglalkoztak. A bölcsészettudományok fogalmairól és módszereiről szóló vitában vettek részt. Nekik a kultúra- és értékelmélet központi témák voltak.

Azonkívül a korai 20. századi orosz filozófiában is lényeges jelentőssége lett, mivel az ortodox-misztikus metafizika és az ateista materializmus között állt.

Általánosabban olyan embereket is hívnak neokantiánusnak, akik részben vagy egészben átveszik Kant filozófiáját. A jelen filozófiában például Peter Strawson műve „Az érzékelés és a jelentés határai” (The Bounds of Sense) számíthat neokantiánusnak. Strawson az ismeretelméletet hangsúlyozza az ontológia előtt, ami jellemző a neokantianizmusra. Európában Jean-Luc Nancy egy más, a fenomenológiából származtatott, hagyományt képvisel.

Keletkezése

Friedrich Lange 1929-ben

Eduard Zeller

Hermann von Helmholtz (Ludwig Knaus festménye, 1881)

Kuno Fischer

A 19. század első harmadában az idealizmus háttérbe szorította Kant filozófiáját. Jelentős szinten csak Arthur Schopenhauer foglalkozott Kant ismeretelméletével az „A világ mint akarat és képzelet” (Die Welt als Wille und Vorstellung, 1819) cimű főművében. Schopenhauer filozófiáját azonban akkor még nem vették figyelembe.

1832-ben, egy évvel Hegel halála után, Friedrich Beneke a „Kant und die philosophischen Aufgaben unserer Zeit“ cimű tanulmányával tett egy második lépést a Kant-i eszmék újjáélesztéséért.

A újkantianizmus kezdete Friedrich Lange, Otto Liebmann, Eduard Zeller és Hermann von Helmholtz neveivel függ össze.

Friedrich Lange a Geschichte des Materialismus (1866) című művében kritizálta a materialista álláspontot. Egy egész életen át dolgozott ezen a művén és 1873-75-ben a második kiadás jelent meg. A materializmus történetéről Kantig és Kant óta szól a két kötet. Lange biztosítani akarta Kant eszméinek tovább élését. Szerinte a materializmusban hiányzott az ösztön az érzékelés, előtérbe került az objektív irányultság. Ez a „paradox kérdés” a materializmusban nem történik meg, de mégis forradalmi ereje van. A másik kötetben a politikai elméletről is szól. Szerinte a munkáskérdés megoldása a munkások által történjen. Karl Marxszal ellentétben Lange a modern természettudományi felismeréseket, mint a darwinizmus és a szociáldarwinizmus problémait dolgozta bele a művébe. A lététért való harcon kívül hangsúlyozta a kölcsönös segítséget a szolidaritás értelmében. Így fogalmazta meg az újkantianizmus tevékenységetikáját, amit később Hermann Cohen (marburgi iskola) átvett. Langének az úgynevezett rokonszenves együttélés az emberi fejlődés csúcspontja.[1]

Eduard Zeller (1814-1908), liberális teológus és filozófus, 1862-ben a heidelbergi egyetem professzora lett. Székfoglaló beszédében végérvényesen bevezette az ismeretelmélet fogalmát (Erkenntnistheorie) a német filozófiai irodalomba. A berlini Humboldt-egyetemen is filozófiai tanszéke volt. Zeller a történeti-kritikai módszert követte. A teológiában az ókereszténység kérdéseivel foglalkozott. A filozófiában Hegel, később Kant felé tájékozódott. A Die Philosophie der Griechen in ihrer geschichtlichen Entwicklung című főművét még ma is sok nyelven kiadják.

A Kant und die Epigonen (1865) című könyvének négy szakaszában Otto Liebmann egyenként utasította vissza az idealizmust (Fichte, Schelling, Hegel), a realizmust (Herbart), az empirizmust (Fries) és a transzcendentális filozófiát (Schopenhauer). Minden fejezetet azzal a felkiáltással zárt, hogy Kanthoz vissza kell térni, azaz »Auf Kant muß zurückgegangen werden!« (»Kanthoz kell visszatérni!«).

Hermann von Helmholtz, a vezető természettudósok egyike is a materializmus ellen fordult. Egy 1877-i beszédben így szólt:

»Kérem, ne felejtse el, hogy a materializmus szintén egy metafizikus hipotézis, azonban egy olyan hipotézis, ami a természettudományok területében igen termékenynek bizonyult, de mégis hipotézis maradt. És ha ezt a természetét elfelejtjük, akkor dogmává válik, ami ugyanúgy akadályozhatja a tudományok haladását és szenvedélyes intoleranciához vezethet, mint minden más dogma is. Ez a veszély valóra válik, mihelyt tényeket letagadni illetve eltakarni kezdünk.«

»Ich bitte Sie nicht zu vergessen, dass auch der Materialismus eine metaphysische Hypothese ist, eine Hypothese, die sich im Gebiet der Naturwissenschaften allerdings als sehr fruchtbar erwiesen hat, aber doch immer eine Hypothese. Und wenn man diese seine Natur vergisst, so wird er ein Dogma und kann dem Fortschritt der Wissenschaft ebenso hinderlich werden und zu leidenschaftlicher Intoleranz treiben wie andere Dogmen. Diese Gefahr tritt ein, sobald man Tatsachen zu leugnen, oder zu verdecken sucht.« (Holzhey 2004, 29. o)

További befolyást szerzett Kuno Fischer történelem-filozófus, aki összekötötte a kriticizmust Fichte idealizmusával, valamint Jürgen Meyer munkáját a Kants Psychologie (1870) („Kant pszichológiája”) című saját művével.

Marburgi iskola

Hermann Cohen (Carl Doerbecker litográfiája)

Ez az iskola erősen a matematikától befolyásolt és tudományos irányzatú. Hermann Cohen (1842–1918) az alapítójának számít. Kant szempontjából kritizálta a pszichologizmust. Cohen szerint nem minden, ami létezik függ a pszichétől. Ez a tény már abból következik, hogy a matematika a tankönyvekben egy szubjektumtól függetlenül létezik. Megfelelően a megismerés nem csak a szubjektumhoz kötődik.
Kanttal foglalkozva, Cohen először egy filológiai szemléltetést fejlesztett. Az idő folyamán egy saját pocíciót is kidolgozott, ami inkább az idealizmushoz közel áll. Nem a fogalmakban, hanem az ítélekben látta az emberi gondolkozás bázisát. Kant szerint a megismerésnek két törzse van, a szemlélet és az ész. Cohen ezeket anyagnak és formának nevezte.

Paul Natorp 1910 kerül

Paul Natorp (1854–1924) is az egzat tudományok logikai alapaival foglalkozott. A tárgy maga és az észtől független szemlélet létezését azonban letagadta. Az anyag és forma szintetikus egysége a megismerés alapja, ami a kategóriák (tulajdonság, kvantitás, relácíó, modalitás) alapvető funkciójai által meghatározott. Natorp szerint a felismerések nem szubjektívak, hanem a jelenségek törvényes meghatárazása miatt objektívak.

A filozófiai alapgondolatait több különböző területen alkalmazta, mint természet, kultúra, logika, politika és különösen a pedagógia. Például Natorp szociálfilozófiája szerint nem az egyes entitás, hanem a közöség az, ami valóan konkrét. Gyakorlatilag kiállt egy akkoriban vitatkozott szocialista oktatáspolitikáért, például ingyen népiskolákért és egyenlős esélyért az oktatásban. Az egész népnek részt kellene venni az összes szakban, matematikában valamint nyelv- és történelemtudományban. Így a tudományok „visszatalálnak” a gyakorlatba és az emberek életébe.

A marburgi iskolához többet között Karl Vorländer tartozott , akinek a központi témája a történelem-filozófia volt. Különösen a marxizmussal foglalkozott, és Rudolf Stammlerral, aki főleg társadalom- és jógfilozófiai kérdéseken gondolkozott.

A nemzetközi jogász Walther Schücking (1875–1935) is a marburgi körhöz tartozott. Schücking továbbvezett Kant gondolatait a békéről. A 20. századi béke és nemzetközi jógra jelentős befolyást szerzett.

Ernst Cassirer

Ernst Cassirer (1874–1945) szintén a marburgi iskola hagyományában állt, de az ő témájai, például a nyelvfilozófia, a jelentésprobléma valamint a Philosophie der symbolischen Formen című főműve már a 20. század filozófiához hozzászámíthatók. Neki nem csak a (filozófiai) kategóriák által állunk a világgal vonatkozásban, hanem több különböző önálló szimbolikus forma által mint nyelv, vallás, művészet, technika, történelem és jog.

A jogpozitivista Hans Kelsen szintén közel állt a marburgi iskola köréhez.

Az iskola legalább két jelentős elméleti irányzatának alkotta az alapzatát: a szocialdemokrata elmélész Eduard Bernstein revizionizmusának és Victor Adler ausztromarxizmusának

Délnyugat-német iskola

Heinrich Rickert 1930 kerül

Max Weber

Wilhelm Windelband

A marburgi iskola ellentétében, a délnyugat-német iskola (Südwestdeutsche Schule illetve Badische Schule) egy értékeken tájékozódó filozófiát képvisel. 1890 és 1916 között főleg a heidelbergi, a freiburgi és a strasbourgi egyetemen elterjedett. Wilhelm Windelband (1848–1915) és Heinrich Rickert (1863–1936) a legismertebb követőjei közé tartoznak.

Windelband a filozófiát főleg mint általános értéktant látta. A gondolkozásban levő valóságot, az akaratban és a cselekményben levő jóságot valamint az érzésben levő szépséget hangsúlyozta. Kantot érteni Windelbandnak azt jelentette, hogy túlmenni rajta. A „Geschichte und Naturwissenschaft“ című nyító beszédjében a strasbourgi egyetemen alapvetően két fajta tudomány között különböztetett meg: A bölcsészettudományok idiografikusok, mert konkrét tárgyákkal foglalkoznak, a matematika és filozófia viszont nomotetikus, mivel általános törvények használatával dolgoznak.

Windelband tanítványa Rickert a kultúratudományok és természettudományok közötti különbséget hangsúlyozta a tudományelméletében. Egy saját értékfilozófiát fejlesztett, amiben a sollen (legyen) és sein (lét) központi fogalmak. A 1910-ben mejelent Kulturwissenschaft und Naturwissenschaft című könyvében azt írta, hogy:

„Az értékek nem valóságok, se fizikailag se pszichikailag. A lénye az érvény, nem a tényszerűség.” (Rickert, Heinrich: Kulturwissenschaft und Naturwissenschaft, Stuttgart 1986, 89. oldal; saját fordítás)

Rickertnek a jogelméletben, a jogszociológiában és a jogfilozófiában fontos szerepe volt.[2]

A délnyugat-német iskola egyik leghíresebb képviselője Max Weber, a társadalomtudományok klasszikusa és a német szociológia egyik alapítója.

További képviselők:

• Bruno Bauch (1877–1942)
• Jonas Cohn (1869–1947)
• Eugen Herrigel (1884–1955)
• Emil Lask (1875–1915)
• Hugo Münsterberg (1863–1916)
• Leonard Nelson (1882–1927)
• Helmuth Plessner (1892–1985)
• Gustav Radbruch (1878–1949)
• African Spir (1837–1890)
• Ernst Troeltsch (1865–1923)

Kriticizmus

Alois Riehl

A kriticizmus a megítelés és különbségtétel művészete. Kant egy olyan ismeretelméleti eljárásmódot kriticizmusnak nevezte, amiben az ismeret lehetőségének feltételei és az ítélek érvényessége után kérdezünk. Nála a filozófiai kategóriák mint a priori gondolkozási formák a megítelés és szemlélés alapfeltételei. Kant óta a kriticizmus egy olyan kritikus filozófiai módszert jelzi, ami a tiszta észismeret előfeltételeivel foglalkozik. Kant alapvető elfogadása az, hogy a megismerési képesség két forráson nyugszik: az érzéki szemléleten és az ész fogalmain (a kategoriákon).

A kriticizmust mint neokantiánus irányzat például Leonard Nelson képviselte. A köréhez többet között Robert Reininger (1869–1955) tartozott, aki a pszichofizikai problémáról és az értkékfilozófiáról írt. Egy további nevezetes gondolkozó Alois Riehl (1844–1924), akinek a filozófia nem csak világszemlélettan volt, hanem mindenekelőtt a megismerés kritikája. Lehetségesnek és fontosnak tartotta, Kantot továbbírni, mert a természettudomány és matematika megismeréseit (például a nemeuklideszi geometriát) bele kell érteni a művébe.

A kriticizmus későbbi képviselőjeit tulajdonképpen a 20. szászadi filozófiához tartanak, mint például Cassirer, de az ő művei is a neokantiánus mozgalomból származnak.
Hans Vaihinger (1852–1933) ismert lett mint a Tiszta ész kritikája (Kritik der reinen Vernunft) kommentátorja és a Kant-Studien című folyóirat alapítója. Az úgynevezett „Mint ha“ („Als Ob“)-filozófiáját a valóságfogalma miatt a pragmatizmushoz kell számítani. Vaihinger szerint a megismerés hipotetikus fikción alapul. Az ismeretelméletében tekintetbe veszi a hamis elfogadás tudatos választását, ha így el lehet érni valóságos eredményeket. A valóságtartalom a gyakorolt életmódhoz igazodik.
Alois Riehl tanítványa Richard Hönigswald (1875–1947) filozófia központjában két alapprobléma állt: az emberi megismerés „adott módszertanja” és az „általános módszertanja”. A marburgi iskola ellentétében, az ő vizsgálatjai a tárgy magáról pszichológiai gondolkozáson alapul. Így írta le az összefüggést a tudat és a tárgy között. A tudatnak a nyelvre van szüksége és csak a nyelv által keletkezik egy tárgy objektivitása.

Néhány független filozófus gondolkozását is össze lehet foglalkozni a kriticizmus felirata alatt.

Magyar neokantiánusok

Böhm Károly

Somló Bódog

Moór Gyula

Bibó István

A XIX-XX. sz. fordulóján az európai jogbölcseleti gondolkodás változott. Az ekkoriban keletkező neokantiánus jogfilozófia elterjedése alatt visszaszorultak a hagyományos természetjogi, jogpozitivista, valamint a történeti szemléletmód.

A magyar filozófusok feldolgozták és rendszerbe foglalták a neokantiánizmust. A neokantiánus megközelítés a jogtudományban lehetővé tette az ismeretelméleti, a módszertani és a modern értéktani nézet figyelembevételét. Szabadfalvi József szerint a neokantianizmus „a magyar jogbölcseleti gondolkodás eddigi legprosperálóbb korszakát, ami a század közepéig, a marxista jogelmélet uralomra jutásáig tartott.”

Pauler Tivadar (1816–1886) a magyar jogbölcseleti gondolkodás fontos irányadója volt. Kant észjogi munkáját megpróbálta összedolgozni a magyar hagyománnyal. A természetjogi szemléletmód már nem állt összhangban a társadalmi változással, aminek a pozitivista nézetrendszer jobban megfelelt. Mint igazságügyi miniszter a jogpozitivizmust a gyakorlatban is alkalmazhatta.[3]

Böhm Károly (1846-1911) értékelmélete az antropológiáján alapul. Auguste Comte pozitivista tanait szintetizálva Kant gondolataival meghatározta olyan fogalmakat mint például az ösztönt, az érzést, az akaratat vagy a tudatot. A főműve „Az Ember és Világa”. Ez a cím azt a központi állítást fejezi ki, hogy az ember maga alkotja a maga világát így, hogy a saját szemléleti formáit és érzéseit alkalmazza és a világba projektálja. Böhm az első, aki határozottan állítja, hogy az érték is az emberből keletkezik. „Az ember értékessége minden érték forrása.”[4] Ebben Kant kopernikuszi fordulatához közel áll. Korábban a filozófusok valami objektív, az ember kívüli szferában kerestek az érték forrását, mert el akarták kerülni a relativizmust. Böhm emberképe még a felvilágosodás érához tartozik. Mint autonom egység látta az embert, aki az ész és az intelligencia átlal kormányozott. Csak az értékesnek tarthatjuk, ami fejleszti az öntudatos intelligencia megvalósítását. Szóval az olyan cselekmények, ami az önfenntartást szolgálják alárendeltek. „Az Énnek alkotásai mint tudomány, művészet, s ezek alkalmazása a társas fonatokra s az egyénre, mind az intelligentia szolgálatában álljanak. Amazoknak szabályozása a sociológiára tartozik; emezeké a logika és aesthetika körébe, valamint az erkölcstanba. De vezérlő gondolat mindenütt csak egy lehet: a cselekedetek szabadok és a legvégső idea megvalósítására irányulók legyenek. Amely cselekedet ennek nem felel meg, az lehet látszólag hasznos, tetsző; de a haszonérték és önérték egyezése alapján hasznossága csak látszólagos, mert minden létnek fundamentumával, a szellemmel ellenkezik.”

Pulszky Ágost (1846-1901) szintén a jog-pozitivista szemléletmóddal dolgozott. Pulszky az angol történeti jogi iskola, illetve az antropológiai hagyomány követője. 1885-ben „A jog és állambölcsészet alaptanai” című műve jelent meg. Mint a klasszikus liberalizmusban, ő is az egyéni szabdságot jelöli meg, amit az államnak biztosítania kell. A jogtudományon kívül államelmélettel, politikaelmélettel és szociológiával foglalkozott. Tanítványai, Pikler Gyula és Somló Bódog is nagy figyelmet fordítottak erre a témakörre.

Pikler Gyula kiindulópontja a természettudományos megalapozású szociológia (Spencer). A jogot mint társadalmi tény fogta fel. Piklernek a jogfilozófia a jog természettudománya. A társadalomról teleologikus képe volt: A normák és az intézmények fejlődnek, mert az emberek cselekményei a „célszerűségi belátásukon” alapulnak. Így egyre racionálisabbak lesznek az intézmények és jog. Azt hitte, hogy az úgynevezett művelt osztályok a célszerűségi belátás letéteményesei. Később Pikler pszichofizikai és érzékfiziológiai kérdéseket tanulmányozott. Inkább a társadalmi jelenségek mögötti élettani és pszichológiai okok érdekelték.[5]

Somló Bódog (1873-1920) többek között jogszociológiával és a helyes jog kérdésével foglalkozott. Somló szerint maga az, hogy valami kauzálisan és törvényszerűen történik, még nem azt jelenti, hogy egyben helyes is.[6] [7] Bódog Pulszky Ágost tanítványa volt. Nagyváradon és Kolozsvárott működött és jelentősen befolyásolta a neokantiánus jogfilozófia megalapozását Magyarországon. Korai munkáit még tanárának, Pikler Gyulának, spenceri evolucionista szociológiája jellemzi. Idős korára a magyar pozitivista jogbölcselet egyik jeles képviselője lett. Marx materialista történetfilozófiája is hatott szemléletére.

A fordulat a neokantianizmushoz csak a pályafutásának második korszakában történt meg. 1917-ben a „Juristische Gundlehre” megjelentésével csúcspontot ért el. Ebben a műben a jog fogalmát analitikusan vizsgálta. A jog szerinte a legmagasabb rendű hatalom. Miközben a jog előfeltételeit kutatta, egy önálló filozófiai alapvetés alkotott. Somló műve Magyarország határain kívül is lényeges szerepet játszott.[8]

Moór Gyula (1888-1950) [9] Somló tanítványa volt. A német újkantiánusok Rudolf Stammler és Hans Kelsen gondolatai is erősen hatottak rá.[10] Szerinte a jog egyúttal két ontológiai területhez tartozik: a tényekhez és az értékekhez. Azt is hangsúlyozta, hogy a jog egy kauzális erővel ható szabály, nem csak normatív jelenség. Az, ami érvényes jognak számít, közvetlenül a társadalmi hatalomból, a természetből vagy eszmei tényezőből ered. Nincs abszolút érték. A jog helyességének a mértéke az etika és az erkölcs.[11]
A 1920-as évek végétől a badeni iskola szemléletmódja alapján dolgozott egy jogfilozófiai rendszer kidolgozásán. A Szociológia és jogbölcselet c. írásában visszautasította a korabeli szociológiai felfogást. Szerinte a társadalom a "természet világának és az eszmék, a szellem világának találkozóhelye".[12] Azt írja, hogy "[a] jogban is a realitás és az idealitás, testi-lelki valóság és a szellemi tartalmak, a tapasztalati lét és az értékek, a normák érintkezését találhatjuk. A jog határozott gondolati tartalommal bíró szabályoknak, előírásoknak, normáknak a rendszere. De nemcsak gondolatoknak, szellemi tartalmaknak a rendszere, hanem pszichofizikai realitással bíró emberi cselekvéseknek a rendszere is."[13]
Moór gondolatai Heinrich Rickert neokantiánushoz és Nicolai Hartmann újhegeliánushoz kapcsolódnak. A modern újkanti és újhegeli iránynak szintézisén dolgozott. A valóság és az érték közötti különbséget és viszonyát vizsgálta. Azt hangsúlyozta, hogy a két szféra logikai ellentétére való összpontosítás akadályozza a belátást, hogy létezik egy harmadik szféra, ami az első kettőt is érinti. Ebben a harmadik szférában Moór azt látta, "amelyet a realizmus ismeretelméleti felfogása szerint az objektív tárgy változatos struktúrájában, idealisztikus felfogás szerint pedig az alanyi tudat belső gazdagságában kereshetünk."[14]

Horváth Barna (1896-1973) az 1930-as évektől újította a neokantiánus felfogást a magyar jogbölcseleti hagyományban. A szegedi egyetemen tanított. Alapvetően a tény és érték létformáját különböztette meg. Horváth szerint csak az tény, ami tér- és időbeli, valamint ami az érzékszervekkel észlelhető. A tények léteznek, az értékek viszont érvényesülnek. Ez a két létforma kizárja egymást, szóval egy tárgy nem lehet mindkettő egyúttal. Ebből az következik, hogy két külön fajta megismerési módszerre van szükségünk. Mivel a jog mindkét területet érinti, egy „szinoptikus” (együtt látó) módszert kell alkalmazni. A jogtudományokban fontos, mindkettőt, a tényeket és a normákat tekintetbe venni. A jog az igazságossághoz képest alárendelt.[15][16] Horváthnak gyakorló jogászként tapasztalata volt a norma és valóság ellentmondásaival, amit a neokantianizmusban általában kevésbé vettek tekintetbe. A szinoptikus módszer egy új szemléletmód az érték és valóság összefüggését elfogadni. Ehhez tartozik az is, hogy a jog nem egy rögzített szabályrendszer, hanem eljárás.[17]

A magyar újkantiánus második generációhoz tartoznak Moór tanítványai Szabó József[18] (1909-1992) és Solt (Scholz) Kornél (1917-2002), valamint Horváth tanítványai Bibó István (1911-1979), Vas Tibor (1911-1981), Bolgár Vera és Losonczy István (1908-1980). Mivel ők például az angol-amerikai és francia irodalmat dolgozták fel, az egyoldalú német-osztrák orientáció lazult ebben a generációban.[19]

Bibó szerint a fizikai vagy lelki kényszer lényeges a jogban. A jogi szankciók más társadalmi szankciókkal és normatípusokkal (erkölcs, hatalmi parancs, szokás és konvenció) ellentétben objektívek. Az egyén szabadsága a jog által meghatározott, ami védi egymást a saját önkényétől. Ezt a gondolatot Kanttól vette át. Szóval Bibónak a jogfilozófia összefügg a szabadság fogalmával. Mivel “a jog a legobjektívebb kényszer, (...) az általa szabadon hagyott terület a legobjektívebb szabadság.”[20] Azonban Bibó az újkantiánizmusban nem találta meg a végső választ a jogfilozófiai kérdésekre. A későbbi munkájában úgy vélte, hogy túl kell jutni a neokantiánizmuson. Ezt például Horváth Barna jogszociológiájában látta. A 1930-1940-es években a “szegedi iskola” körében dolgoztak a neokaniánus paradigma feltörésén.[21] Bibó Istvánnak jelentős szerepe volt a 56-os forradalomban is. Nagy Imre-kormányában államminiszter volt.

A liberális teológus Nagy Károly (1868—1926), mint keresztény etikus értelmezte az idealizmust.[22] A Legfontosabb írásaihoz tartozik „Kálvin teológiája” (Nagyenyed, 1895). Kolozsvár református püspöke és az erdélyi református egyházkerület főjegyzője volt.[23]

Bartók György ifj. mint például Nagy Károly és Böhm Károly „a filozófiai gondolkodás felől megközelített teológia, másrészt a történetiségében megragadható kereszténység-felfogás hagyományát közvetítették számára.” [24]

A neokantianizmus hatása

Tartalmilag az irányzat befolyolta a XX. századi filozófiát például abban, hogy az episztemológia kiemelkedését megerősítette és az ontológiai prioritást visszaszorította.

Kant gondolatai az érzékelés határai iránt kihatottak a XIX. századi antipozitivista szociológiai mozgalomra Németországban, különösen Georg Simmel munkájára. Simmel kérdése, hogy „Mi a társadalom?” egy közvetett utalás Kant saját kérdésére, hogy „Mi a természet?”

A neokantiánus mozgalom egyik eredménye a Kant-Studien megalapítása. Ez a folyóirat még ma is a legfontosabb akadémikus folyóiratok egyike. Jelenleg újra felébredt az érdeklődés az újkantianizmus iránt. Például a brit filozófus és szociológus Gillian Rose (1947-1995) kritizálta a neokantiánus mozgalom befolyását a modern filozófiára.

További neokantiánusok:

• Leonard Nelson (1882–1927)
• Richard Honigswald (1875–1947)
• African Spir (1837–1890)
• Ernst Troeltsch (1865–1923)
• Michael Friedman

Lásd még

• Immanuel Kant

Irodalom

Magyar nyelven

Hegedűs Loránt. Újkantiánus és értékteológia (pdf), Budapest: Mundus Magyar Egyetemi Kiadói Kft.. ISBN 9783832942106 (1996). Hozzáférés ideje: 2009. november 26. 

Pascher Manfred. Az újkantianizmus gyakorlati filozófiája : történeti bevezetés. Debrecen: Latin Betűk Alapítvány Kiadó. ISBN 9783832942106 (1996) 

Szabadfalvi József (2003). „Kísérlet az „új magyar jogfilozófia” megteremtésére. (A jogpozitivizmustól a neokantiánizmus meghaladásáig)”. Zempléni Múzsa 3 (4), 23-33. o. ISSN 1587-1762. (Hozzáférés: 2009. november 23.)  

Német nyelven

Häußer Hans-Dieter. Transzendentale Reflexion und Erkenntnisgegenstand. Zur transzendentalphilosophischen Erkenntnisbegründung unter besonderer Berücksichtigung objektivistischer Transformation des Kritizismus. Ein Beitrag zur systematischen und historischen Genese des Neukantianismus. Bouvier. ISBN 3416020324 (1989) 

szerk.: Heinz Marion, Krijnen Christian: Kant im Neukantianismus. Fortschritt oder Rückschritt? Studien und Materialien zum Neukantianismus. Königshausen und Neumann. ISBN 9783826032998 (2007) 

Holzhey Helmut. Cohen und Natorp. Schwabe. ISBN 9783796508394 (1986) 

szerk.: Holzhey Helmut: Ethischer Sozialismus. Zur politischen Philosophie des Neukantianismus. Frankfurt am Main: Suhrkamp. ISBN 9783518285497 (1994) 

Holzhey Helmut.szerk.: Röd Wolfgang: Geschichte der Philosophie (német nyelven). München: C.H Beck. 3406313493 (2004. június 29.) 

Köhnke Klaus Christian. Entstehung und Aufstieg des Neukantianismus. Die deutsche Universitätsphilosophie zwischen Idealismus und Positivismus. Frankfurt am Main: Suhrkamp. ISBN 351857759-X (1986) 

Lembeck Karl-Heinz. Platon in Marburg. Platon-Rezeption und Philosophiegeschichtsphilosophie bei Cohen und Natorp. Würzburg: Königshausen und Neumann. ISBN 3884799002 (1994) 

Ollig Hans-Ludwig. Der Neukantianismus. Stuttgart: Königshausen und Neumann. ISBN 3476101878 (1979) 

Orth Ernst Wolfgang. Neukantianismus: Perspektiven und Probleme. Stuttgart: Königshausen und Neumann. ISBN 3884798871 (1994) 

Pascher Manfred. Einführung in den Neukantianismus: Kontext, Grundpositionen, praktische Philosophie. München: Fink. ISBN 3825219623 (1997) 

Schnädelbach Herbert. Philosophie in Deutschland 1831 – 1933. Frankfurt am Main: Suhrkamp. ISBN 3825219623 (1983) 

Sieg Ulrich. Aufstieg und Niedergang des Marburger Neukantianismus: die Geschichte einer philosophischen Schulgemeinschaft. Würzburg: Königshausen und Neumann. ISBN 3884799444 (1994) 

Winter Eggert. Ethik und Rechtswissenschaft: Eine historisch-systematische Untersuchung zur Ethik-Konzeption des Marburger Neukantianismus im Werke Hermann Cohens. Berlin: Duncker und Humblot. ISBN 3428046242 (1990) 

Zeidler Kurt Walter. Kritische Dialektik und Transzendentalontologie. Der Ausgang des Neukantianismus und die post-neukantianische Systematik R. Hönigswalds, W. Cramers, B. Bauchs, H. Wagners, R. Reiningers und E. Heintels. Bonn: Bouvier. ISBN 3416025180 (1995) 

Ziemann Sascha. Neukantianisches Strafrechtsdenken. Die Philosophie des Südwestdeutschen Neukantianismus und ihre Rezeption in der Strafrechtswissenschaft des frühen 20. Jahrhunderts. Baden-Baden: Nomos. ISBN 9783832942106 (1995) 

Külső hivatkozások

Magyar nyelvű hivatkozások:

Németh András: Újkantianizmus (magyar nyelven). (Hozzáférés: 2009. november 22.)

Korek Valéria: Neokantianizmus (magyar nyelven). Sulinet. (Hozzáférés: 2009. november 22.)

Kibédi Varga Sándor: Rickert Henrik filozófiája. A modern értékfilozófia alapvetése (magyar nyelven). Stichting MIKES INTERNATIONAL alapítvány. (Hozzáférés: 2009. november 22.)

Magyarország a XX. században: V. KÖTET - Tudomány 2. Társadalomtudományok: Filozófia: Neokantianizmus (magyar nyelven). Magyar Elektronikus Könyvtár. (Hozzáférés: 2009. november 22.)

Málnási Bartók György: A filozófia lényege. Bevezetés a filozófiába (magyar nyelven). Mikes International. (Hozzáférés: 2009. november 23.)

Korek Valéria: Problematikai és tartalmi átalakulások az újabb történetfilozófiában (1883-1927) I. - I. Dilthey és a neokantianizmus (magyar nyelven). Sulinet. (Hozzáférés: 2009. november 22.)

Muscă Vasile: Titu Maiorescu és Böhm Károly – egy filozófiai párhuzam. A rendszer körüli harc (magyar nyelven). MTA Filozófiai Kutatóintézet. (Hozzáférés: 2009. november 22.)

Magyarország a XX. században: V. KÖTET - Tudomány 2. Társadalomtudományok: Filozófia: Neokantianizmus (magyar nyelven). Magyar Elektronikus Könyvtár. (Hozzáférés: 2009. november 22.)

A davosi vita Ernst Cassirer és Martin Heidegger között (magyar nyelven). Gond. Filozófiai esszéfolyóirat, 1999. (Hozzáférés: 2009. november 22.)

Kibédi Varga Sándor: Érték a történelemben I. (magyar nyelven). Pro Philosophia Füzetek. (Hozzáférés: 2009. november 22.)

Kiss Endre: A klasszikus német filozófia vége és a kritikai pozitivizmus (magyar nyelven). (Hozzáférés: 2009. november 22.)

Jogbölcsélet (magyar nyelven). (Hozzáférés: 2010. január 29.)

A neokantianizmusról szóló cikkek a brémai egyetem filozófiai intézet honlapján:

Holzey, Helmut; Renz, Ursula: Neukantianismus (német nyelven) (pdf) pp. 9. Felix Meiner Verlag Hamburg, 1999. (Hozzáférés: 2009. november 22.)

Sankdühler, Hans Jörg: „Wir fangen mit dem Denken an.“ Der Neukantianismus oder: Zurück zu Kant und über Kant hinaus (német nyelven) (PDF) pp. 17. (Hozzáférés: 2009. november 22.) (Előadás jegyzet)

A paderborni egyetem bölcsésztettudományi intézet honlapján:

Peckhaus, Volker: Kantianer oder Neukantianer? Über die Schwierigkeiten, Frege der Philosophie seiner Zeit zuzuordnen (német nyelven). (Hozzáférés: 2009. november 22.)

Lábjegyzetek

<references>

Ez a szócikk részben vagy egészben a Neukantianismus című német Wikipédia-szócikk fordításán alapul. Az eredeti cikk szerkesztőit annak laptörténete sorolja fel. Ez a jelzés csupán a megfogalmazás eredetét és a szerzői jogokat jelzi, nem szolgál a cikkben szereplő információk forrásmegjelöléseként.