Magyarosítás

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Ugrás a navigációhoz Ugrás a kereséshez

A magyarosítás Magyarország azon politikája a 19. század utolsó harmadában és a 20. században, amely a nem magyar nemzetiségű lakosság természetes asszimilációját igyekezett különféle állami intézkedésekkel – jogfosztással, jogszűkítéssel, néha erőszakkal, illetve egyes esetekben gazdasági, személyes előnyök biztosításával – mesterséges módon gyorsítani, vagyis a nemzetiségeket mielőbb kulturálisan beolvasztani a magyarságba.[1]

A szót használják az idegen nyelvű számítógépes programok, játékok magyar nyelvre fordítása értelmében is, bár ez helyesebben magyarítás lenne.

A nemzetiségek a nacionalizmusok megjelenése előtt[szerkesztés]

A középkorban[szerkesztés]

A tatárjárásig a történelmi Magyarország területén a magyarság számaránya 80% körül mozoghatott, csupán a peremi, gyepűrészek területén élt jelentősebb számú szláv (morva, ruszin) elem. Ez is főleg az ország északi, hegyes területeire volt jellemző, a mai felvidéki részre. Az akkori országterületen előfordultak még kisebb számban délszlávok (a mai horvát- és szlovén területeken), illetve az avarok az ország egész területén, bár ők már erősen beolvadóban voltak. Ekkoriban még nyilvánvalóan nem beszélhetünk tervszerű magyarosításról, hiszen az államnyelv a latin volt, illetve a mai értelemben vett nemzetek sem alakulhattak ki, hiszen ekkoriban a vallás és a társadalmi rang volt a legfontosabb. Ebben az időben történt a kunok letelepítésének kísérlete is, akik később teljesen beleolvadtak természetes módon a magyarságba.

A tatár pusztítás után az elnéptelenedő területekre IV. Béla főként német telepeseket hívott, akik a Szászföldön és a Szepességben telepedtek le. Az ország nemzetiségi összetételében nagy változás ezután 300 évig nem történt, csupán az 1200-as évek második felében jelent meg a románság Erdélyben a hegyvidéki területeken, de nem nagy számban.

A török pusztítás[szerkesztés]

Az akkori Magyarország nemzetiségi képét drámaian változtatták meg a csaknem 200 évig tartó folyamatos török háborúk. Az 1400-as évek második felétől a török előretörés következtében először csak a délvidéki területeken vált folyamatossá a háborús pusztítás, elhurcolás, gyilkosságok, majd később, a mohácsi csata után már az ország egész középső, végül a legnyugatibb és északi területek kivételével a teljes királyi Magyarország területén lényegében szabadon fosztogattak, gyilkoltak a különböző hadseregek. A legsúlyosabb károkat a tizenöt éves háború, a szejdi-dúlás és a felszabadító harcok okozták. A nemzetiségi kép teljesen megváltozott, hiszen a hadseregek főleg az alföldön, illetve a hegységeken belül a völgyekben és a medencékben haladtak, ahol döntően a magyarság élt. Mivel például Erdélyben a kápolnai unió csak 3 nemzetiséget ismert el (magyar, székely, szász), így a harcba vetett emberanyag nagy része szintén a magyarság köréből került ki, tovább növelve áldozataikat. A legsűrűbben magyarok által lakott területek (Délvidék, Alföld, Dunántúl) szenvedték el a legnagyobb pusztulást, így a magyarság számaránya 40% alá esett a teljes akkori országterületen. Ezért a Habsburgok és a helyi földesurak elhatározták, hogy a több millió hiányzó lakost betelepítéssel pótolják.

A nagy betelepítések korszaka[szerkesztés]

Rendkívüli méretekben telepítettek be nemzetiségeket az 1700-as évektől Magyarországra. Legnagyobb számban németek érkeztek, főleg a bánáti, szatmári, félvidéki területekre illetve a Dél-Dunántúlra. A románok Erdélyben már 1600-ra túlsúlyba kerültek, és számarányuk növekedése csak tovább folytatódott. Megindultak a dombsági, síksági területek felé is (Mezőség). A hegyvidéki részek 80% fölötti román többséget mutattak 1700-ban. Szintén nagyon jelentős volt a szerb betelepülés, az egykor szinte teljesen magyar Délvidék 1780-ra szinte teljesen elszerbesedett. A baranyai háromszögbe horvátok és szerbek vegyesen érkeztek. A szlovák-magyar nyelvhatár is délebbre tolódott. Bár 1780-ra a magyarság még a legnagyobb számú nemzetiséget alkotta az akkori országterületen, de számaránya 30% körülire esett. Megjelent az első konfliktus is, a Horea-felkelésnek már egyértelműen voltak nemzetiségi okai is.

A nemzetiségi kérdés a nacionalizmusok megjelenése után[szerkesztés]

A nacionalizmus a 18. század végén jelent meg Magyarországon. A Habsburg abszolutizmus függőségi keretei között lassan meginduló gazdasági modernizáció és demokratizálódási folyamat ideológiája új politikai alanyt fogalmazott meg: a nemesség helyébe az alsóbb néprétegeket is magába foglaló nemzetet helyezte. A Habsburg-függésben lévő és szétdarabolt magyar államrész modernizálódását vezetői politikai egységesülésként képzelték el. A politikai nemzetfogalom azonban nem lett általános, nem tudta a török hódoltság előtt még egy államot alkotó Kárpát-medencei soknemzetiségű térséget egybefogni. A nemzetiségek körében megjelent a kulturális elkülönülés, amit esetenként a Habsburg uralkodó is támogatott a magyar hatalmi törekvések gyengítése érdekében. Problémává vált a – függő helyzetben lévő – kulturálisan magyar dominanciájú, magát a régi Magyar Királyság folytatásának tekintő államrész összetartása a széttartó nacionalizmusok ellenében. Az ún. nemzetiségi kérdés arra vonatkozott, hogy miként lehet a nemzetiségek politikai önállósodási törekvéseit a magyar dominanciával kibékíteni, összeegyeztetni. A nemzetiségi konfliktusokkal terhelt helyzetre a dualizmus korában az önállóságát részben visszanyerő magyar államrész uralkodó osztálya kompromisszumkeresés helyett erővel, azaz a magyarosítással reagált: célul tűzte ki a nemzetiségek beolvasztásos felszámolását, egy etnikailag homogén nemzetállam kialakítását.

A kezdetek, a reformkortól a kiegyezésig[szerkesztés]

Az 1843-44-es országgyűlési időszakban az ország hivatalos nyelvévé az addigi latin helyett a magyart tették, a nemzetiségi nyelvek használatát még a nem magyar nyelvű vármegyékben sem engedélyezték. Lényegében innentől lehet magyarosításról beszélni. A kirobbanó 1848–49-es forradalom és szabadságharc idején a nemzetiségek különbözően reagáltak. A németek nagy része (kivéve az erdélyi szászokat) a harcoló magyarok mellé állt, miként a szlovákok döntő hányada is. Teljes mellszélességgel a ruszinok, szlovének és bunyevácok támogatták a forradalmi magyar kormányt. A szerbek, horvátok és románok szinte mindvégig elutasítóak voltak, a császári udvart támogatták. Mindezek ellenére a szabadságharc tábornoki karának túlnyomó többsége, a közkatonák legalább 40%-a különböző kisebbségi csoportokból került ki.[2]

A szabadságharc leverése után a Bach-korszakban hivatalos magyar politika csak nyomokban létezett, az igazi változást az 1867-es kiegyezés hozta meg. Sok környező ország történészeinek állítása ellenére csak innentől beszélhetünk igazi magyarosításról, konkrét kísérletek igaz voltak már az 1830-as években is. 1867-ben azonban megszületett az önálló magyar belügy, ami törekedett a sok nemzetiség magyarosítására vagy beolvasztására.

A Monarchia korszaka[szerkesztés]

A nyugati minta: A magyarosítás francia és brit történelmi példa nyomán fogant meg a magyar törvényalkotók és politikum fejében. Sem Nagy-Britanniában, sem Franciaországban nem volt az állam nyelve a többség anyanyelve, mégis diadalmaskodott néhány évtized alatt társadalmaikban a hivatalos nyelv. Franciaországban (50% nem francia anyanyelvű volt még 1789-ben) nem csak a nyelvet, de a nemzeti tudatot is sikeresen rátestálták adminisztratív, kulturális és oktatáspolitikai úton a kisebbségekre, ezzel a 19. század végére teljesen és sikeresen felszámolva a kisebbségek nemzetiségi létét és identitását országszerte, míg Britanniában az angol nyelvet sikerült szinte kizárólagosan használt nyelvvé tenni. A folyamatot Nyugat-Európában nagymértékben gyorsította a hivatalokban használt un. "hivatalos nyelv" és az oktatási rendszereken kívül a még csak kibontakozóban lévő új tömegmédium: az újságírás, valamint a kulturális intézmények országos hálózatainak kialakulása is (könyvtárak, színházak, operaházak). Hasonló folyamatok játszódtak le a terjeszkedőben levő Orosz Birodalomban is történelme folyamán.

Az első lépés a nemzetiségek ügyének rendezésére az Eötvös József által megalkotott 1868-as nemzetiségi törvény volt. Ez egyben a világ első nemzetiségi törvénye. Szól a nemzetiségek önálló kultúraápolási jogáról, illetve a közigazgatásban és az oktatásban is lehetőséget biztosít a nemzetiségi nyelvek gyakorlására, ha az adott körzetben a nemzetiségi lakosok aránya eléri a 20%-ot. A törvény mindenképp óriási lépés volt a nemzetiségek fejlődéséhez szükséges feltételek megteremtésében, de az igazsághoz hozzátartozik, hogy a végrehajtásával gondok akadtak, mivel a körzeteket általában úgy határozták meg, hogy a nemzetiségek aránya ne érje el a 20%-os küszöböt.

A kevés, a nemzetiségi kérdésben aktív magyar politikus között volt Mocsáry Lajos. Ő eleinte kevésnek tartotta az 1868-as nemzetiségi törvényt, de később már annak következetes végrehajtásáért kellett harcolnia - nem sok eredménnyel. Egyébként sem túl sikeres karrierjét a nemzetiségek melletti kiállása – bár ő is a magyarság elsődlegessége mellett foglalt állást – végleg tönkretette.

A 19. század végén erőteljes volt a nemzetiségi származásúak magyarrá válása, ami részben önkéntes alapon történt. Ez a folyamat azonban általánosan csak a magyar többségű területekre, különösen a mai Magyarország területére volt jellemző. Az ország többi részén inkább csak a felemelkedő zsidó és német kisebbségek tagjai választották a magyarsághoz való asszimilálódást. A Magyar Királyság szlovák, román és szerb többségű területein a hivatalos magyarosítás politikája inkább ellenállást szült, annál is inkább, mert a nacionalista mozgalom e nemzetiségek között is egyre erősebb volt. Az általános magyarosító politika kudarcáról sokat elárul az az 1900-as népszámlálási adat, amely szerint az ország össznépességének csak 60%-a tudott magyarul.

Az asszimiláció folyamata különösen gyors és erőteljes volt a fővárosban. Pest-Buda lakosságának 1851-ben csak 36,6%-a, 1869-ben 46%-a, 1890-ben 66,4%-a, 1910-ben viszont már 85,9%-a vallotta magát magyar anyanyelvűnek.[3]

A magyarosítás állami szinten működött, legjobb példája volt, hogy a politika új kisebbségeket alkotott meg, hogy megossza a nemzetiségeket, vagy elvágja őket az anyaországtól. Ennek során hivatalosan számon tartottak vend, muraközi, sokác, vagy bunyevác kisebbségeket. Ezekben az esetekben a nyelvi különbségeket próbálták kihangsúlyozni, túlnagyítani, mivel pl. a horvátoknál hosszú ideig több regionális irodalmi nyelv létezett és az egységes (szerbhorvát) irodalmi nyelv kodifikálása túlságosan egyoldalúan következett be, amit számos horvát hosszú ideig nem fogadott el. A magyarosításért felelős belügyi szervek helyi magyarpárti értelmiségieket kértek fel, hogy folytassák a területi nyelvek sztenderdizálását és igyekezzenek minél jobban kihangsúlyozni a nyelvjárások közötti különbségeket, valamint alkossanak történetietlen mítoszokat a lakosság eredetével kapcsolatban. Az így közölt munkákat gyakran hatja át a sovinizmus, állandó példaként a magyar nyelv homogenitását emlegetik, mintha a magyar lenne minden nyelv atyja,[4] folytonosan azt sugalmazva, hogy a környező népek nem egységesek, elaprózódtak, ellentétben a magyarsággal, amely szilárd öntudattal bír és emiatt kell magyarosodnia a nemzetiségeknek. A nemzetiségi nyelven kibocsátott kiadványok nem szolgálták az adott kisebbség kulturális és nemzeti fejlődését, mivel álinformációkat közölve, a nemzetiségi öntudatot támadva, különböző érvek mentén törekedtek sarkallni a magyarosodásra, valamint gerjeszteni az ellentéteket az öntudatos nemzetiségekkel szemben. A muraközieket a 19. század közepéig még a magyarság is egyértelműen horvátnak tartotta. A vendeknek nevezett magyarországi szlovének mindvégig szlovénnak titulálták magukat: egy magyarországi szlovén nyelven kiadott 18. századi Újszövetség bevezetőjében a szlovén fordító Küzmics István és az állításokat hitelesítő magyar Torkos József teológus kitartanak amellett, hogy szlovének is élnek Magyarországon, akiknek csak a nyelvük különböző.[5] A kiegyezést követően azonban hivatalosan csak vendekről lehetett beszélni, akiket nem minősíthettek szlovénoknak. Az ezzel ellentétes dolgokat képviselőket gyakran soviniszta szavakkal illették, árulónak, magyarellenesnek bélyegezték.

1907-ben bevezették az új iskoláztatási törvényt, a Lex Apponyit. Ettől kezdve az alapfokú tanintézményekben is tanították a magyar nyelvet, és a magyar tanárok igyekeztek kinevelni a gyerekekből a nemzetiségi tudatot.[6][7][8][9]

A magyarosítás a 19. század végére már olyannyira fokozódott, hogy az addig nem magyar nevű községek, dűlők, dombok, hegyek és egyéb helyek gyakran már az Árpád-kor óta ismert eredeti neveit is magyarosra változtatták. Ezek az intézkedések mindjobban kiváltották a nemzetiségek ellenszenvét.

Magyarosítás melletti magyarosodás[szerkesztés]

A németek többségének és a szlovákok, szerbek, horvátok és más nemzetiségek egy részének asszimilációja mellett különös figyelmet érdemel a hazai zsidóság elmagyarosodása. Más európai országokban ugyanis nem zajlott le ilyen tömeges méretű összeolvadásuk a többségi keresztény társadalommal, másutt erősen elkülönülő vallási és egyben etnikai kisebbség maradtak. Magyarországon ezzel szemben igen sokan magyarrá váltak, a magyar nemzethez tartozónak érezték magukat. Világviszonylatban is egyedülálló jelenségként megszületett a neológ zsidó vallás. A neológ zsinagógákban magyar nyelven tartották az istentiszteleteket. A zsidóság a 19. század végétől törvény szerint is a magyar nemzeten belüli egyik vallási felekezet lett, tehát valaki éppúgy lehetett izraelita vallású magyar, mint katolikus vagy református vallású magyar. A magyarországi, főleg városi zsidóságnak csak kisebb része tartott ki a hagyományos zsidó vallás mellett (ortodox, illetve statusquo irányzat), megőrizve nemzetiségi, etnikai elkülönülését. A döntő többség a neológ felekezethez csatlakozott, a fővárosi zsidóságnak például közel a háromnegyede. Ebben a liberális légkörben a századfordulótól sokan magyar vagy – szintén a magyarrá válás útját járó – német (sváb) házastársat választottak, gyermekeiket megkeresztelték. A 20. századra az izraelita vallású magyarság így olyan mértékben keveredett a keresztény vallásúakkal és olyan építő részévé vált a magyar társadalomnak és kultúrának, hogy nem lehetett többé attól elválasztani. A mai magyarok közül – különösen városban – sokaknak vannak zsidók a felmenői között, ahogyan németek, szlávok és más nemzetiségűek is.

Tehát leginkább a sváb és zsidó lakosság asszimilálódott, de a tömbben élő szlovákokra, románokra, szerbekre sokszor alig, vagy egyáltalán nem hatottak a magyarosítási kísérletek. Az elhibázott magyarosítás döntő szerepet játszott később a trianoni diktátumban, ugyanis a nemzetiségeket a magyar kormány ellen hangolta, így azok maximális, nem megalapozott igényeit is figyelembe vette a bizottság. A magyarosítás azért sem válhatott annyira sikeressé, mint a francia és angol módszer, mivel a románoknak, szerbeknek már ekkor volt önálló nemzetállamuk, amik támogatta elszakadási törekvésüket, a szlovákokat a cseh értelmiség bátorította. A horvátoknak mindig is autonómiájuk volt a Magyar Királyság idején.

A két világháború között[szerkesztés]

A trianoni sokk után lényegesen megváltozott az ország etnikai helyzete, sokkal homogénebbé vált, a magyarság aránya 90% felé emelkedett. Jelentősebb számban egyedül a dunamenti svábok maradtak meg, illetve a már szintén teljesen asszimilálódott zsidóság. A délszláv hadsereg baranyai kivonulása (1921) után jelentősebb számú baranyai szerb hagyta el önként a vidéket. Így a két világháború között lényegében nem beszélhettünk jelentősebb magyarosításról.

A második világháborútól a rendszerváltásig[szerkesztés]

A második világháborúban Magyarország 1941-től vett részt, a délvidéki bevonulás során az egykori szerb telepeseket (dobrovoljácok) a magyar állam zömében kitelepítette, helyükre bukovinai székelyeket telepített. A visszafoglalt úgy országterületeken a korábbi, erőltetetten magyarosított neveket visszaállították a nemzetiségi nevükre, egyéb esetekben természetesen a magyar neveket állították vissza (pl.: Marosvásárhely). Az általános iskolákban a visszacsatolt területeken is újraindították a kötelező magyaroktatást. A közelgő veszélyt érzékeltetve számos zsidó származású személy magyarosította idegen hangzású nevét.

A front keresztülhaladása után a korábbi államszervezet felbomlott, az ország szovjet befolyási övezetbe került, a háború elvesztette. A környező országok ezért az ottani magyar lakosságon torolták meg vélt vagy valós sérelmeiket, így került sor Erdélyben a Maniu-gárdák, a Vajdaságban Titó partizánjai által elkövetett rémséges tömeggyilkosságokra. A Felvidéken a Beneš-dekrétumok értelmében megfosztották állampolgárságuktól a szudétanémeteket és a felvidéki magyarokat. A csehszlovák-magyar lakosságcsere értelmében a Magyarországról önként áttelepedni szándékozó szlovákokkal megegyező számú magyarnak kellett elhagynia eredeti lakóhelyét. A szlovákok döntő többsége Békés- és Csanád megyékből távozott, és a Csallóközből érkeztek a helyükre magyarok. A svábok egy részét kitelepítették, a zsidóság nagy része elpusztult a holokauszt során, így az ország mintegy 94%-ban magyarrá vált.

Családnevek[szerkesztés]

Továbbá széles körben használták a szót a családnevekkel kapcsolatban a 19., de főleg a 20. században. Az idegen eredetű, hangzású – elsősorban szláv és német, de román, örmény és más eredetű neveket is – családok ezrei magyarra változtatták a többségi nemzettel való azonosulás érdekében. A II. világháború előtti időszakban például elterjedt volt a családnevek magyarosítása az asszimilálódó zsidó családok körében, a háború után viszont a kitelepítéstől tartó német eredetű („sváb”) családok között is igen gyakori volt.

Példák magyarosításra[szerkesztés]

Az erőszakos magyarosítás létezését jópáran letagadják, azonban ennek ténye mellett rengeteg dokumentum van, amelyből kitűnik, hogy a magyarosítók nem takargatták, hogy ők erővel is készek asszimilálni a kisebbségeket. Az egyik példa erre a Zala megyei horvát falvakban történt asszimilációs törekvések a 20. században. Idős emberek elbeszélései szerint többféle eszközt bevettek a tanárok a horvát gyerekek magyarosítására, még a verést is. Az iskolába menet a gyerekeknek szigorúan tilos volt horvátul beszélni, mert aki ezt megtette, az iskolában megszégyenítésképp szamárfület kapott. Amikor a tanár megkérdezte a gyerekeket: „Mik vagytok ti gyerekek?” A gyerekek erre azt mondták horvátok, amiért a tanárok többször megverték őket, míg végül azután már azt mondták, hogy magyarok.[10]

Fiume[szerkesztés]

Az Első Fiumei Horvát Gimnázium a város első középiskolája, amelyet a Jézus Társaság alapított 1627-ben. 1867-ben a magyar agitátorok megszüntették a horvát nyelvű oktatást, ami a diákok ellenérzését váltotta ki. A magyarosítás 1881-ben is folytatódott, sőt 1896-ban már egyetlen horvát nyelvű gimnázium sem volt a városban.[11]

A nemzetiségek reakciói[szerkesztés]

Az 1848-as magyar forradalom ellen császári megbízásra támadó Jellasics horvát bán fellépését a horvátok a magyar elnyomás elleni küzdelemnek tekintik, és ezért őt nemzeti hősnek tartják. Noha az 1868-as magyar-horvát egyezmény Horvát-Szlavónországnak részleges autonómiát biztosított, nem állította le az elmagyarosodást. A Szávától északra sok magyar telepedett le, akik 1918-ban menekültek el onnan.

A románok az 1892. évi román memorandumban tiltakoztak, de ellenük büntetőeljárás indult.

Jegyzetek[szerkesztés]

  1. Svábok története
  2. Bona Gábor: A szabadságharc honvédsége
  3. Karády-Kozma 52. o.
  4. Láposi Haller Jenő: Gyakorlati muraközi nyelvtan, 1942. 3. old.
  5. Predgovor. Nouvi Zákon. Pokrajinski muzej Murska Sobota, 2008. ISBN 978-961-6579-04-9
  6. Gondolatok a könyvtárból – Lex Apponyi
  7. Kardos József: Apponyi Albert válaszai a nemzetiségi kérdésre[halott link]
  8. Rácz Erika: Az egyházi viszonyok alakulása a Mura menti településeken 1945-ig
  9. Kozár Mária-Gyurácz Ferenc: Felsőszölnök, Száz magyar falu könyvesháza Kht. ISBN 963-9287-20-2; 103.-108. old.
  10. A horvát nemzetiségi nyelv használatának, alkalmazásának alakulása; a magyarosítás és magyarosodás útja a Mura mentén
  11. Első Fiumei Horvát Gimnázium (horvát nyelven). [2009. július 4-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2009. december 20.)

Források[szerkesztés]

További információk[szerkesztés]

Német nyelvű irodalom[szerkesztés]

  • Wolfdieter Bihl: Der Weg zum Zusammenbruch. Österreich-Ungarn unter Karl I.(IV.) In: Erika Weinzierl, Kurt Skalnik (Hrsg.): Österreich 1918–1938. Geschichte der Ersten Republik. (Böhlau, Graz/Wien/Köln, 1983) Band 1, S. 27–54, hier S. 44.

Szerb nyelvű[szerkesztés]

  • Dr. Dimitrije Kirilović: Pomađarivanje u bivšoj Ugarskoj (Újvidék, 1935)
  • Borislav Jankulov: Pregled kolonizacije Vojvodine u 18. i 19. veku (Újvidék-Pancsova, 2003)
  • Dimitrije Boarov: Politička istorija Vojvodine (Újvidék, 2001)

Kapcsolódó szócikkek[szerkesztés]