Magyarosítás

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Jump to navigation Jump to search

A magyarosítás az az államilag támogatott politika, amely a Magyar Királyság területén, elsősorban az 1867–1918 közötti dualista korszakban a magyarországi nemzetiségeket igyekezett kényszerű asszimilációval, illetve egyes előnyökkel (gazdasági, személyes) magyarrá tenni.[1] Emellett létezett a természetes magyarosodás folyamata is, amely elsősorban a nyelvi szigetekben és városokban élő nemzetiségi polgárok körében volt erősebb.

A szót használják az idegen nyelvű számítógépes programok, játékok magyar nyelvre fordítása értelmében is, bár ez helyesebben magyarítás lenne.

A nemzetiségek története[szerkesztés]

A középkorban[szerkesztés]

A tatárjárásig a történelmi Magyarország területén a magyarság számaránya 80% körül mozoghatott, csupán a peremi, gyepűrészek területén élt jelentősebb számú szláv (morva, ruszin) elem. Ez is főleg az ország északi, hegyes területeire volt jellemző, a mai felvidéki részre. A későbbi korok népességpusztulásához döntően hozzájárult az a tény, hogy a magyarság (mint alföldi, pusztai nép) nem lakta be a magasabb dombságokat és a hegyvidékeket, amik földrajzi adottságaikból kifolyólag megóvták volna a nagyobb mértékű pusztítástól, mint más Kárpát-medencei népeket. Továbbá hozzájárult az is, hogy településeik közel feküdtek a hadiutakhoz, illetve könnyen megközelíthető helyeken voltak. Az akkori országterületen előfordultak még kisebb számban délszlávok (a mai horvát- és szlovén területeken, illetve az avarok az ország egész területén, bár ők már erősen beolvadóban voltak. Ekkoriban még nyilvánvalóan nem beszélhetünk tervszerű magyarosításról, hiszen az államnyelv a latin volt, illetve a mai értelemben vett nemzetek sem alakulhattak ki, hiszen ekkoriban a vallás és a társadalmi rang volt a legfontosabb. Ebben az időben történt a kunok letelepítésének kísérlete is, akik később teljesen beleolvadtak természetes módon a magyarságba.

A tatár pusztítás után az elnéptelenedő területekre IV. Béla főként német telepeseket hívott, akik a Szászföldön és a Szepességben telepedtek le. Az ország nemzetiségi összetételében nagy változás ezután 300 évig nem történt, csupán az 1200-as évek második felében jelent meg a románság Erdélyben a hegyvidéki területeken, de nem nagy számban.

A török pusztítás[szerkesztés]

Az akkori Magyarország nemzetiségi képét drámaian változtatták meg a csaknem 200 évig tartó folyamatos török háborúk. Az 1400-as évek második felétől a török előretörés következtében először csak a délvidéki területeken vált folyamatossá a háborús pusztítás, elhurcolás, gyilkosságok, majd később, a mohácsi csata után már az ország egész középső, végül a legnyugatibb és északi területek kivételével a teljes királyi Magyarország területén lényegében szabadon fosztogattak, gyilkoltak a különböző hadseregek. A legsúlyosabb károkat a tizenöt éves háború, a szejdi-dúlás és a felszabadító harcok okozták. A nemzetiségi kép teljesen megváltozott, hiszen a hadseregek főleg az alföldön, illetve a hegységeken belül a völgyekben és a medencékben haladtak, ahol döntően a magyarság élt. Mivel például Erdélyben a kápolnai unió csak 3 nemzetiséget ismert el (magyar, székely, szász), így a harcba vetett emberanyag nagy része szintén a magyarság köréből került ki, tovább növelve áldozataikat. A legsűrűbben magyarok által lakott területek (Délvidék, Alföld, Dunántúl) szenvedték el a legnagyobb pusztulást, így a magyarság számaránya 40% alá esett a teljes akkori országterületen. Ezért a Habsburgok és a helyi földesurak elhatározták, hogy a több millió hiányzó lakost betelepítéssel pótolják.

A nagy betelepítések korszaka[szerkesztés]

Rendkívüli méretekben telepítettek be nemzetiségeket az 1700-as évektől Magyarországra. Legnagyobb számban németek érkeztek, főleg a bánáti, szatmári, félvidéki területekre illetve a Dél-Dunántúlra. A románok Erdélyben már 1600-ra túlsúlyba kerültek, és számarányuk növekedése csak tovább folytatódott. Megindultak a dombsági, síksági területek felé is (Mezőség). A hegyvidéki részek 80% fölötti román többséget mutattak 1700-ban. Szintén nagyon jelentős volt a szerb betelepülés, az egykor szinte teljesen magyar Délvidék 1780-ra szinte teljesen elszerbesedett. A baranyai háromszögbe horvátok és szerbek vegyesen érkeztek. A szlovák-magyar nyelvhatár is délebbre tolódott. Bár 1780-ra a magyarság még a legnagyobb számú nemzetiséget alkotta az akkori országterületen, de számaránya 30% körülire esett. Megjelent az első konfliktus is, a Horea-felkelésnek már egyértelműen voltak nemzetiségi okai is.

A magyarosítás[szerkesztés]

A kezdetek, a reformkortól a kiegyezésig[szerkesztés]

Az 1843-44-es országgyűlési időszakban az ország hivatalos nyelvévé a latin helyett a magyart tették, egyes történészek innentől számítják a magyarosítást. A kirobbanó 1848–49-es forradalom és szabadságharc idején a nemzetiségek különbözően reagáltak. A németek nagy része (kivéve az erdélyi szászokat) a harcoló magyarok mellé állt, miként a szlovákok döntő hányada is. Teljes mellszélességgel a ruszinok, szlovének és bunyevácok támogatták a forradalmi magyar kormányt. A szerbek, horvátok és románok szinte mindvégig elutasítóak voltak, a császári udvart támogatták.

A szabadságharc leverése után a Bach-korszakban hivatalos magyar politika csak nyomokban létezett, az igazi változást az 1867-es kiegyezés hozta meg. Sok környező ország történészeinek állítása ellenére csak innentől beszélhetünk igazi magyarosításról. 1867-ben Magyarország az osztrák belügyminiszter által irányított országból a közös külügyeket, közös hadügyeket és a kapcsolódó pénzügyeket leszámítva önálló állam lett, saját választott parlamenttel, kormánnyal és kormányfővel. Ezután kizárólag a magyar politikától függött a nemzetiségek státuszának rendezése.

A Monarchia korszaka[szerkesztés]

A belügyek terén önállóságot szerző magyar liberális elit a francia típusú „nemzetállamot” tekintette példaértékűnek. A 19. századi francia állam egyenlő személyiségi jogokat biztosított polgárainak, azonban a többségi nemzeten kívül minden más népcsoport esetében lehetetlenné tette az etnikai alapú autonómiát és a kisebbségi nyelvhasználatot. Franciaországban, ahol a lakosság fele 1789-ben még nem francia anyanyelvű volt, nem csak a nyelvet, de a nemzeti tudatot is sikeresen rátestálták adminisztratív, kulturális és oktatáspolitikai úton a kisebbségekre, ezzel a 19. század végére teljesen és sikeresen felszámolva a kisebbségek nemzetiségi létét és identitását országszerte, míg Nagy-Britanniában az angol nyelvet sikerült szinte kizárólagosan használt nyelvé tenni. A folyamatot Nyugat-Európában nagymértékben gyorsította a hivatalokban használt un. „hivatalos nyelv” és az oktatási rendszereken kívül a még csak kibontakozóban lévő új tömegmédium: az újságírás, valamint a kulturális intézmények országos hálózatainak kialakulása is (könyvtárak, színházak, operaházak). Hasonló folyamatok játszódtak le a terjeszkedőben levő Orosz Birodalomban is történelme folyamán.

A dualista korszak magyar nemzetiségi politikája elvetette a kényszerű asszimiláció francia módszerét. Az első lépés a nemzetiségek ügyének rendezésére az Eötvös József által megalkotott 1868-as nemzetiségi törvény volt. Ez egyben a világ első nemzetiségi törvénye. Szól a nemzetiségek önálló kultúraápolási jogáról, illetve a közigazgatásban és az oktatásban is lehetőséget biztosít a nemzetiségi nyelvek gyakorlására, ha az adott körzetben a nemzetiségi lakosok aránya eléri a 20%-ot. Az alsó- és középfokú bíróságokon anyanyelvükön képviselhették ügyüket. A nemzetiségi iskolahálózatot, sőt annak fenntartását az állam kötelességévé tették. A polgári egyesülési jog alapján lehetőség nyílt nemzetiségi egyesületek létrehozására, amennyiben az nem a magyar államegység megbontásán munkálkodott. A törvény mindenképp óriási lépés volt a nemzetiségek fejlődéséhez szükséges feltételek megteremtésében, de az igazsághoz hozzátartozik, hogy a végrehajtásával gondok akadtak, mivel a körzeteket általában úgy határozták meg, hogy a nemzetiségek aránya ne érje el a 20%-os küszöböt.

A konkrét magyarosítási tendenciák az 1880-as években erősödtek fel, többek között a Felvidéki Magyar Közművelődési Egyesület (1883) és az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület (1885) létrehozásával. A magyar politikai osztály (a korszak liberális doktrínájából fakadóan) a nemzetiségek egyházi és kulturális hálózatának működését nem akadályozta, ehelyett a magyar közművelődési egyesületek támogatásával igyekezett elsegíteni az asszimilációt.

A 19. század végén erőteljes volt a nemzetiségi származásúak magyarrá válása, ami részben önkéntes alapon történt. Ez a folyamat azonban általánosan csak a magyar többségű területekre, különösen a mai Magyarország területére volt jellemző. Az ország többi részén inkább csak a felemelkedő zsidó és német kisebbségek tagjai választották a magyarsághoz való asszimilálódást. A Magyar Királyság szlovák, román és szerb többségű területein a hivatalos magyarosítás politikája inkább ellenállást szült, annál is inkább, mert a nacionalista mozgalom e nemzetiségek között is egyre erősebb volt. Az általános magyarosító politika kudarcáról sokat elárul az az 1900-as népszámlálási adat, amely szerint az ország össznépességének csak 60%-a tudott magyarul.

A kevés, a nemzetiségi kérdésben aktív magyar politikus között volt Mocsáry Lajos. Ő eleinte kevésnek tartotta az 1868-as nemzetiségi törvényt, de később már annak következetes végrehajtásáért kellett harcolnia - nem sok eredménnyel. Egyébként sem túl sikeres karrierjét a nemzetiségek melletti kiállása – bár ő is a magyarság elsődlegessége mellett foglalt állást – végleg tönkretette.

A korszakban bevett gyakorlat volt, hogy a politika az „oszd meg és uralkodj” módszerét alkalmazta a nemzetiségekkel szemben. Számon tartottak vend, muraközi, sokác vagy bunyevác kisebbségeket: esetükben a nyelvi különbségeket próbálták kihangsúlyozni, túlnagyítani, mivel pl. a horvátoknál hosszú ideig több regionális irodalmi nyelv létezett és az egységes (szerbhorvát) irodalmi nyelv kodifikálása túlságosan egyoldalúan következett be, amit számos horvát hosszú ideig nem fogadott el. A magyarosításért felelős belügyi szervek helyi magyarpárti értelmiségieket kértek fel, hogy folytassák a területi nyelvek sztenderdizálását és igyekezzenek minél jobban kihangsúlyozni a nyelvjárások közötti különbségeket.

1907-ben bevezették az új iskoláztatási törvényt, a Lex Apponyit. Ettől kezdve az alapfokú tanintézményekben is tanították a magyar nyelvet, és a magyar tanárok igyekeztek kinevelni a gyerekekből a nemzetiségi tudatot.[2][3][4]

1898-ban törvényt hoztak arról, hogy egy településnek egyetlen neve lehetett (1898. IV. tc.). Bár a helységnevek rendezése 1918-ben sem zárult zárult le, ráadásul nem minden új helységnév vált hivatalossá, a hazai nemzetiségek a település- és dűlőnevek megváltoztatását a magyarosítás jeleként értelmezték.

Magyarosítás melletti magyarosodás[szerkesztés]

A németek többségének és a szlovákok, szerbek, horvátok és más nemzetiségek egy részének asszimilációja mellett különös figyelmet érdemel a hazai zsidóság elmagyarosodása. Más európai országokban ugyanis nem zajlott le ilyen tömeges méretű összeolvadásuk a többségi keresztény társadalommal, másutt erősen elkülönülő vallási és egyben etnikai kisebbség maradtak. Magyarországon ezzel szemben igen sokan magyarrá váltak, a magyar nemzethez tartozónak érezték magukat. Világviszonylatban is egyedülálló jelenségként megszületett a neológ zsidó vallás. A neológ zsinagógákban magyar nyelven tartották az istentiszteleteket. A zsidóság a 19. század végétől törvény szerint is a magyar nemzeten belüli egyik vallási felekezet lett, tehát valaki éppúgy lehetett izraelita vallású magyar, mint katolikus vagy református vallású magyar. A magyarországi, főleg városi zsidóságnak csak kisebb része tartott ki a hagyományos zsidó vallás mellett (ortodox, illetve statusquo irányzat), megőrizve nemzetiségi, etnikai elkülönülését. A döntő többség a neológ felekezethez csatlakozott, a fővárosi zsidóságnak például közel a háromnegyede. Ebben a liberális légkörben a századfordulótól sokan magyar vagy – szintén a magyarrá válás útját járó – német (sváb) házastársat választottak, gyermekeiket megkeresztelték. A 20. századra az izraelita vallású magyarság így olyan mértékben keveredett a keresztény vallásúakkal és olyan építő részévé vált a magyar társadalomnak és kultúrának, hogy nem lehetett többé attól elválasztani. A mai magyarok közül – különösen városban – sokaknak vannak zsidók a felmenői között, ahogyan németek, szlávok és más nemzetiségűek is.

Tehát leginkább a sváb és zsidó lakosság asszimilálódott, de a tömbben élő szlovákokra, románokra, szerbekre sokszor alig, vagy egyáltalán nem hatottak a magyarosítási kísérletek. Az elhibázott magyarosítás döntő szerepet játszott később a trianoni diktátumban, ugyanis a nemzetiségeket a magyar kormány ellen hangolta, így azok maximális, nem megalapozott igényeit is figyelembe vette a bizottság. A magyarosítás azért sem válhatott annyira sikeressé, mint a francia és angol módszer, mivel a románoknak, szerbeknek ekkor már volt önálló nemzetállamuk, amelyek támogatták az elszakadási törekvéseket. A szlovákokat a cseh értelmiség bátorította, a horvátoknak mindig is autonómiájuk volt a Magyar Királyság idején.

Megemlítendő a 19., de főleg a 20. századi névmagyarosítások gyakorlata is. Az idegen eredetű, hangzású – elsősorban szláv és német, de román, örmény és más eredetű neveket is – családok ezrei magyarra változtatták a többségi nemzettel való azonosulás érdekében. A II. világháború előtti időszakban például elterjedt volt a családnevek magyarosítása az asszimilálódó zsidó családok körében, a háború után viszont a kitelepítéstől tartó német eredetű („sváb”) családok között is igen gyakori volt.

A magyarországi nemzetiségek reakciója[szerkesztés]

A Magyar Királysággal perszonálunióban lévő Horvát Királyságot közvetlenül Bécsből irányították, de a horvát elit jelentős pozíciókat szerzett. A horvátok 1848-ig saját, a magyarokétól teljesen független rendi gyűléssel rendelkeztek (szábor). Az egy tömbben élő, erős történelmi tudattal bíró horvátság magyarosítására soha nem volt mód. Ennek a realista meggyőződésnek köszönhető az 1868-as magyar–horvát kiegyezés. A kiegyezés értelmében Horvát-Szlavónország külön territóriummal bíró politikai nemzet lett.[5] Ennek ellenére a horvát nacionalista vezetők rendszeresen napirenden tartották az állítólagos magyarosítás kérdését.

Ugyan az erdélyi szász székeket a magyar vármegyerendszerbe olvasztották, az erdélyi szászok a korszakban mindvégig megőrizhették gazdasági és kulturális pozícióikat, továbbá magyar hivatali állásokat tölthettek be, anélkül, hogy identitásuk feladására kényszerültek volna. Noha a szászokkal szemben a magyarosító politika alig mutatható ki, pontosabban az autonómiaigények elutasítására szorítkozott, a szászok rendszeresen a külföldi sajtóhoz fordultak sérelmeikkel. A németországi értelmiség időről időre felkarolta a szászok ügyét.[6]

1892-ben az erdélyi románság vezetői memorandumban fordultak I. Ferenc Józsefhez, az Osztrák–Magyar Monarchia uralkodójához, melyben a magyarokéval megegyező nemzetiségi jogokat követeltek. A magyar hatóságok felléptek a román nacionalista törekvésekkel szemben. Bár az érintett román politikusok 1895-ben uralkodói amnesztiával mind kiszabadultak, az úgynevezett memorandumper sokat ártott a magyarság nemzetközi megítélésének.

A hivatalos magyar politika elleni tiltakozásként a nemzetiségek képviselői nem vettek részt az 1896-os millenniumi ünnepségeken., mindennél pontosabban jelezve, hogy a jövőjüket Magyarországon kívül képzelték el.

A két világháború között[szerkesztés]

A trianoni sokk után lényegesen megváltozott az ország etnikai helyzete, sokkal homogénebbé vált, a magyarság aránya 90% felé emelkedett. Jelentősebb számban egyedül a Duna menti svábok maradtak meg, illetve a már szintén teljesen asszimilálódott zsidóság. A délszláv hadsereg baranyai kivonulása (1921) után jelentősebb számú baranyai szerb hagyta el önként a vidéket. Így a két világháború között lényegében nem beszélhettünk jelentősebb magyarosításról.

Az erőteljes magyarosító politika hiányában a hazai nemzetiségek körében megjelent a disszimiláció is. A harmincas évektől a magyarországi elmagyarosodott középosztálybeli németek közül többen újból felfedezték német identitásukat, nacionalista szervezetekbe tömörültek. 1938-ban már a nemzetiszocialista szellemiségű népiségi autonómia gondolata is felmerült.

A második világháborútól a rendszerváltásig[szerkesztés]

A második világháborúban Magyarország 1941-től vett részt, a délvidéki bevonulás során az egykori szerb telepeseket (dobrovoljácok) a magyar állam zömében kitelepítette, helyükre bukovinai székelyeket telepített. A visszafoglalt országterületeken a korábbi, erőltetetten magyarosított neveket visszaállították a nemzetiségi nevükre, egyéb esetekben természetesen a magyar neveket állították vissza (pl. Marosvásárhely). Az általános iskolákban a visszacsatolt területeken is újraindították a kötelező magyaroktatást. A közelgő veszélyt érzékeltetve számos zsidó származású személy magyarosította idegen hangzású nevét.

A front keresztülhaladása után a korábbi államszervezet felbomlott, az ország szovjet befolyási övezetbe került, a háborút elvesztette. A környező országok ezért az ottani magyar lakosságon torolták meg vélt vagy valós sérelmeiket, így került sor Erdélyben a Maniu-gárdák, a Vajdaságban Titó partizánjai által elkövetett rémséges tömeggyilkosságokra. A Felvidéken a Beneš-dekrétumok értelmében megfosztották állampolgárságuktól a szudétanémeteket és a felvidéki magyarokat. A csehszlovák-magyar lakosságcsere értelmében a Magyarországról önként áttelepedni szándékozó szlovákokkal megegyező számú magyarnak kellett elhagynia eredeti lakóhelyét. A szlovákok döntő többsége Békés- és Csanád megyékből távozott, és a Csallóközből érkeztek a helyükre magyarok. A háború után a svábok egy részét kitelepítették, a zsidóság nagy része elpusztult a holokauszt során, így az ország mintegy 94%-ban magyarrá vált.

A második világháború a gyakorlatban véget vetett a magyar asszimilációs politikának. Az 1945 utáni években a politikai vezetés a magyarországi németek okozta „problémát” már nem azok asszimilálásával, hanem a kollektív kitelepítésükkel igyekezett „orvosolni”.

Példák magyarosításra[szerkesztés]

Az erőszakos magyarosítás létezését jópáran letagadják, azonban ennek ténye mellett rengeteg dokumentum van, amelyből kitűnik, hogy a magyarosítók nem takargatták, hogy ők erővel is készek asszimilálni a kisebbségeket. Az egyik példa erre a zala megyei horvát falvakban történt asszimilációs törekvések a 20. században. Idős emberek elbeszélései szerint többféle eszközt bevettek a tanárok a horvát gyerekek magyarosítására, még a verést is. Az iskolába menet a gyerekeknek szigorúan tilos volt horvátul beszélni, mert aki ezt megtette, az iskolában megszégyenítésképp szamárfület kapott. Amikor a tanár megkérdezte a gyerekeket: „Mik vagytok ti gyerekek?” A gyerekek erre azt mondták horvátok, amiért a tanárok többször megverték őket, míg végül azután már azt mondták, hogy magyarok.[7]

Lásd még[szerkesztés]

Irodalom[szerkesztés]

Német nyelvű irodalom[szerkesztés]

  • Wolfdieter Bihl: Der Weg zum Zusammenbruch. Österreich-Ungarn unter Karl I.(IV.) In: Erika Weinzierl, Kurt Skalnik (Hrsg.): Österreich 1918–1938. Geschichte der Ersten Republik. Böhlau, Graz/Wien/Köln 1983, Band 1, S. 27–54, hier S. 44.

Szerb nyelvű[szerkesztés]

  • Dr. Dimitrije Kirilović - Pomađarivanje u bivšoj Ugarskoj, Újvidék, 1935.
  • Borislav Jankulov - Pregled kolonizacije Vojvodine u 18. i 19. veku. Újvidék-Pancseva, 2003.
  • Dimitrije Boarov - Politička istorija Vojvodine, Újvidék 2001.

Lábjegyzet[szerkesztés]

Forrás[szerkesztés]