19. századi magyar nemzetiségi politika

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Ugrás a navigációhoz Ugrás a kereséshez
Magyarország etnikai térképe 1910-es népszámlálás adatai alapján

A magyarországi nemzetiségi mozgalmak a 18. század végén jelentek meg, a hasonló magyar törekvésekkel egy időben. A román, a szlovák és a délszláv mozgalmak kifejezetten a Magyar Királysággal és a magyar nemességgel szemben határozták mag magukat. A területi autonómia vagy a Magyarországtól való elszakadás gondolata már akkor felmerült, amikor hivatalos magyar nemzetiségi politika semmilyen formában nem létezett.

Mivel a magyar koronától függetlenedni kívánó népeknek (a horvátok kivételével) nem volt saját nemességük, így számukra a nemzetiségi küzdelem egyúttal az urak ellen vívott harc is volt – egyidejűleg a reformtörekvéseket vezető magyar nemesség számára ezek a mozgalmak afféle parasztlázadásként jelentek meg. Ezért a magyar korona országaiban számszerű kisebbségbe került magyarok nemcsak a magyar nemzeti nyelvért, használatának bevezetéséért harcoltak, de a többi nemzeti nyelv ellen is.

A Magyar Királyság nemzetiségeinek aránya 1910-ben

Habsburg uralom alatt[szerkesztés]

Fényes Elek[1] az 1830-as években az alábbi adatokat tette közzé a nemzetiségek számarányairól:

  • Horvátország lakosságának
    • 49%-a horvát,
    • 31%-a szerb,
    • 18%-as sokác,
    • < 0,5%-a magyar.
  • Erdély lakosságának:
    • 59%-a román,
    • 28%-a magyar,
    • 13%-a német.
  • A Horvátország és Erdély nélkül vett Magyarország lakosságának:
    • 44%-a magyar,
    • 17%-a szlovák,
    • 12%-a román,
    • 11%-a német,
    • 6%-a szerb-horvát,
    • 5%-a ruszin.

A nemzetiségek politikai fellépésének kezdetei: az 1790-es évek[szerkesztés]

A magyarországi román, szerb és szlovák értelmiségek már a 18. században megfogalmazták nemzeti programjukat. Legerősebbnek a szerbek mozgalma bizonyult. 1790. évi gyűlésükön, az úgynevezett „illír diétán” területi önállóságot követeltek. Mögöttük állt a privilegizált szerb ortodox egyház és a Határőrvidék szerb katonasága is. 1791-ben, illetve 1792-ben keletkezett az erdélyi román értelmiség két folyamodványa, melyeket Supplex libellus Valachorum Transsilvaniae („Az erdélyi oláhok kérelme”) címen szokás emlegetni. A beadvány a többi erdélyi nemzettel egyenlő jogokat kért a románok számára. Ugyanerre az időre tehető a szlovák nacionalizmus kezdete is. 1792-ben hozták létre a Szlovák Tudományos Egyesületet a katolikus egyház támogatásával. Az egyesületnek 446 tagja volt, 86,5%-uk volt katolikus pap.[2]

II. József abszolutista uralma után az 1790–91-es rendi országgyűlés eredetileg egy független magyar államot hozott volna létre nemesi vezetéssel. Válaszul az osztrák kormányzat gyakorlatias megfontolásokból támogatást nyújtott a magyarországi nemzetiségi mozgalmaknak, anélkül, hogy bármiben elfogadta volna azok követeléseit. A magyar rendek (a történelemben nem először) meghátráltak, a nyílt harc felvállalása helyett kompromisszumot kötöttek az uralkodóházzal.

Reformkor, Kossuth és Széchenyi[szerkesztés]

Az erdélyi szász Stephan Ludwig Roth az 1841-i erdélyi országgyűlésen azt javasolta, hogy a törvényeket latinul, magyarul és németül adják ki, az országgyűlés nyelve a régi hagyományok alapján legyen magyar, de a közigazgatás a néppel saját nyelvén, tehát magyarul, németül, románul érintkezzék, „így egyik nemzet nyelve sem részesülne sem előnyben, sem hátrányban; minden nyelvnek megmaradna egyenlő tisztelete és méltánylása. Nyugalom lenne az országban és a béke, mely megzavartatott, ismét visszatérne a szívekbe.”[3] Roth nem volt tagja az országgyűlésnek, javaslatai az országgyűlésen szóba se kerültek, a korabeli politikára hatást nem gyakoroltak. Ő volt az első, aki az erdélyi nemzetiségi kérdés megoldásánál a svájci példára hivatkozott.

A többségi magyar álláspontot kifejező Kossuth Lajos a Pesti Hírlapba írt cikkében azt javasolta, hogy a magánéletben mindenki használhassa saját nyelvét, de a közigazgatásban, törvényhozásban, igazságszolgáltatásban minden szinten tegyék kötelezővé a magyart.

Széchenyi István a Kelet Népe című kiadványban és 1842 novemberében mondott akadémiai megnyitó beszédében veszélyesnek nevezte ezt a fajta nemzetiségi politikát, és óvott az erőszakos asszimiláció minden formájától, de álláspontjával jóformán magára maradt.

Az 1848-as forradalom és szabadságharc[szerkesztés]

A horvát rendi országgyűlés, a Szábor élesen szembehelyezkedett a magyar kormánnyal, és nyíltan a bécsi udvar támogatását élvezte. Megjegyzendő, hogy a horvátok évszázadok óta jelentős kiváltságokat élveztek a Habsburg monarchiában. A magyar forradalommal szembefordulásuk fontos oka éppen a horvát előjogok rendszere volt.

Az erdélyi románok elsősorban a jobbágyok felszabadítását akarták. Ők Balázsfalván tartották gyűlésüket. A románok szembefordulásának fő oka az elmaradt jobbágyfelszabadításban kereshető.[4] Ezt a magyar szándék szerint is napirendre kellett volna tűzni, de adminisztratív okok (az erdélyi országgyűlés nehézkes, késedelmes összehívása) miatt erre még később került sor, mint Magyarországon.

Nemcsak a szerb vezetők, de a horvát országgyűlés is a bécsi udvarhoz fordult segítségért, és Bécs mindent meg is tett az ellentétek szítása érdekében. A Habsburgok előbb titokban, majd nyíltan is támogatták a magyar forradalom ellen irányuló szerb felkelést és a horvátok támadását. A nemzetiségek szembefordulása tehát a Habsburg-politika jelentős erőfeszítéseinek köszönhető. A horvátoknak és a szerbeknek, is volt bizonyos katonai tapasztalatuk, mivel területükön már a 18. század óta határőrző egységek álltak. A „szerb kártyát” az osztrákok a Rákóczi-szabadságharcban egyszer már kijátszották, de akkor még az 1848-49-eshez hasonló vérfürdők nélkül.

A magyarországi szlovén nemzetiség két pártra szakadt. Az egyik, döntően evangélikusok alkotta oldal a magyarokkal szimpatizált, támogatta a szlovének beolvasztását, hangoztatva a magyarság elsőbbrendűségét Magyarországon. A katolikusok természetesen a katolikus Habsburgokat pártolták, és féltek, hogy a forradalom a katolikus vallás ellen fog fellépni. A lakosság ezzel szemben nagy számban harcolt a magyar honvédseregben a szabadságharc végéig. A Vendvidéken nemzetiségi felkelés nem tört ki és nem is szerveztek ilyesmit.

Teleki László sürgette a megegyezést a nemzetiségekkel, de a kiegyezést csak 1849. júliusában kezdték el:

  • július 14-én Kossuth és Bălcescu aláírta a magyar-román megbékélési tervezetet;
  • július 28-án a Szegeden ülésező országgyűlés elfogadta a nemzetiségi törvényt, egyúttal kimondta a zsidók egyenjogúságát[5]

A magyar minisztertanács 1849. augusztus 27-én[6] ismerte el Horvátország autonómiáját illetve függetlenségét, akkor azonban ezzel már nem érhetett el semmit.

Megszállás, passzív rezisztencia, németesítés[szerkesztés]

A szabadságharc leverése után, az országot megszállták, területét ún. "katonai körzetekre" osztották, és széles körű németesítés vette kezdetét.

Galéria[szerkesztés]

Lásd még[szerkesztés]

Hivatkozások[szerkesztés]

Források[szerkesztés]