Magyarországi nemzetiségek 1848–49-ben

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Nemzetiségek aránya Magyarországon (Erdéllyel együtt, de Horvátország nélkül) az 1840-es évek elején

Magyarország népességének többségét a 19. században már régóta a nem magyar nemzetiségű lakosság adta, a legnépesebb nemzetiségek a románok, németek, szlovákok, szerbek, horvátok és ruszinok voltak.[1] Ezen nemzetiségek különbözőképpen, általában nem is egységesen viszonyultak az 1848-as magyar forradalomhoz és az azt követő szabadságharchoz. Erdélyt leszámítva, ahol a románok és a szászok a Magyarországgal való egyesüléstől addigi egyenjogúságuk elvesztését féltették, kezdetben általában támogatták a forradalom és az áprilisi törvények vívmányait. Később azonban a nemzetiségiek egy része különböző okok miatt szembefordult a magyar szabadságharccal, hozzájárulva annak végső vereségéhez.

Egy részük az 1848-as forradalom hatására elérkezettnek látta az időt saját nemzeti önállóságuk, vagy legalábbis részleges autonómiájuk eléréséhez.[2] A magyar kormányzat a politikai nemzet elvének értelmében megtagadta az autonómiát, és így az udvar a magyar szabadságharc ellen fordíthatta őket. Másik részük a jobbágyfelszabadítás ellenére megmaradó paraszti elégedetlenségekből kiindulva fordult a hatalom, vagyis Magyarországon a magyarság ellen. Fontos azonban megjegyezni, hogy voltak nemzetiségek, amelyek végig kitartottak a magyar ügy mellett, így például a ruszinok, szlovénok, svábok és bunyevácok.

A magyar kormány és a császári udvar nemzetiségi politikája[szerkesztés]

Az 1848-as események idején Kossuthék nem engedtek a nemzetiségek követeléseinek.[3]

A románság függetlenedési törekvései[szerkesztés]

A románság helyzete Magyarországon és Erdélyben[szerkesztés]

19. századi román paraszt

A Magyar Királyság területén elsősorban Dél-Erdélyben, a Szigethegységben és Bánátban éltek románok.[4]

Az erdélyi románság főleg jobbágyokból állt, a kis létszámú kisnemesség pedig inkább magyarnak vallotta magát. Nemesi réteg nélkül pedig hagyományosan a papságra hárult vezető szerep.[4] A nemzetiségi törekvéseket leginkább szívén viselő városi, értelmiségi réteg viszonylag gyenge volt, ezért a nemzetiségi követelések támogatásához a parasztság erejére volt szüksége.[5] A román nemzetiségi mozgalom ezért a nemzeti-nemzetiségi jogok mellett egyúttal a parasztság helyzetének javításáért is harcolt.

1848 nyara és a Balázsfalvi román nemzeti gyűlések[szerkesztés]

Az erdélyi román értelmiség körében hamar túlsúlyba kerültek az Erdély és Magyarország egyesítését ellenzők, akik Simion Bărnuţiu vezetésével már májustól megszabták a román nemzetiség politikáját. A május 15-én megkezdődő első balázsfalvi gyűlés során az ő követelései alapján a románok széles körű kulturális és politikai jogokat, többek között évenként ülésező román nemzetgyűlést és nemzeti nyelvű iskolákat, nemzeti egyházat követeltek.[6] Ezek elfogadásáig az unióról folyó tárgyalás felfüggesztését követelték. Nem sokkal ez után jött létre kolozsvári székhellyel a román nemzetiség vezetését magára vállaló Román Nemzeti Komité (Bizottság).

A tárgyalások azonban nem álltak le, és a május 30-ai kolozsvári országgyűlésen a román képviselők támogatásával törvénybe iktatták a két terület egyesítését a magyar kormány vezetése alatt.[7] Nyár végére a magyar kormány és az osztrák udvar közötti viszony feszültebbé válásával megindult Erdélyben is az újoncozás, amit a román parasztok igyekeztek kijátszani, ami egyre gyakrabban incidensekhez vezetett.[8] Ezen kívül a színleg még a magyar kormánynak engedelmeskedő erdélyi Főhadparancsnokság is titokban uszítani kezdte a román vezetőket, és segítséget nyújtott a felkelésre készülők felfegyverzéséhez.[8]

Ebben a helyzetben gyűltek össze ismét tanácskozni a románok szeptember 16-án Balázsfalván, sokan (köztük az Avram Iancu vezette érchegységi parasztok) már fegyveresen jelentek meg.[8] A határozatban véglegesen szembefordultak a magyar forradalommal, kimondták az unió érvénytelenségét, és csak a Főhadparancsnokságot ismerték el fölöttük állónak. Az addig a mérsékeltebb irányzathoz tartozó Timotei Cipariu és George Barit is csatlakozott Bărnuţiuhoz. A románság szakítását a magyar állammal a szeptember 27-én előterjesztett, a korabeli Európában példátlanul nagyvonalú nemzetiségi törvénytervezet sem tudta megakadályozni.[8]

Polgárháború Erdélyben[szerkesztés]

Puchner Antal Szaniszló, az erdélyi császári főhadparancsnok

Puchner Antal erdélyi főhadparancsnok irányításával már jó ideje folyt a románság felfegyverzése, elsősorban a román határőrség felduzzasztásával.[8] Így mikor október 18-án az agyagfalvi székely gyűlésre reagálva bejelentette az ostromállapotot Erdélyben, és elrendelte a magyar nemzetőrséget lefegyverzését, a Román Nemzeti Komité, amelyet a végrehajtással megbízott,[9] jelentős fegyveres erőre támaszkodhatott. Ilyen körülmények között a szórvány magyarság nemzetőrei életük és vagyonuk védelmében általában inkább a behódolást választották.[10] Puchner azonban a magyarok lefegyverzésével egyidejűleg a román lázadók megrendszabályozását nem tartotta feladatának, azok szabályos irtóhadjáratba kezdtek. Ennek esett áldozatául többek között Kisenyed és Zalatna magyar lakossága is,[11] és a városokban is jelentős kárt tettek a lázadók (Zalatna kifosztása során kb. 1,2 millió forint kár keletkezett, ebből kb. félmillió a kincstár, a többi a lakosság tulajdonában.[11]) A lakosoknak általában bántatlanságot ígértek a fegyverek beszolgáltatása fejében, majd miután a megegyezés megszületett, rárontottak a védtelen lakosságra.[11] A magyarok sem maradtak tétlenek, a nagyobb városok nemzetőrsége a környékbeli román felkelők leverése után felgyújtotta a közeli román falvakat.[11]

Ez a pusztítás már Puchnernek is elfogadhatatlan volt, ezért 1848 novemberében császári tiszteket nevezett ki a román csapatok élére, akik egy ideig hatékonyan vissza is fogták a települések pusztítását.[11] Szerepet játszott ebben az is, hogy ekkorra gyakorlatilag a teljes Erdély császári kézre került.

A helyzet Bem színrelépésével megváltozott, a Téli- és a Tavaszi hadjárat során visszaszorította mind a reguláris császári, mind a román lázadó csapatokat. A nagyarányú megtorlás elmaradt, Bem általános amnesztiát hirdetett a politikai bűnösöknek.[12] A teljes vereség elkerülése érdekében a debreceni magyar országgyűlés román képviselői megkíséreltek közvetíteni a két fél között.[13]

Ioan Dragoș tárgyalásai[szerkesztés]

Avram Iancu érchegységi prefektus, kortárs arckép

Ioan Dragoș román származású országgyűlési képviselőt április 14-én megbízta Kossuth, hogy tárgyalásokba bocsátkozzon a román felkelők vezetőivel a fegyverletétel feltételeiről.[13] Avram Iancu és Ioan Buteanu elfogadta a tárgyalási indítványt,[13] ennek hatására Csutak Kálmán magyar parancsnok fegyverszünetet hirdetett. A románok vezetőinek hozzáállását látva Csutak április 26-án optimistán nyilatkozott a tárgyalások kimenetelét illetően,[13] és Kossuth méltányos békefeltételeket ígért:[13]

  • A román nyelv szabadon használható a román iskolákban, egyházakban és a közösségi életben.
  • A románok románul is benyújthatják folyamodványaikat és románul védekezhetnek büntetőperekben.
  • A görögkeleti és görög katolikus egyház egyenjogú lesz a többi egyházzal.
  • Andrei Saguna püspök kivételével Kossuth hajlandónak mutatkozott amnesztiát adni a bűnösöknek.

Bár a megfogalmazást másodszor átolvasva azt az amnesztia ügyében problémásnak találta, azonban ennek ellenére tárgyalásba kezdett. Május 4-én Abrudbányán összeült a felkelők vezéreivel, május 5-én pedig a topánfalvai népgyűlésen meggyőzte a népfelkelők jó részét. Már a végleges megállapodást szövegezték május 6-án, amikor híre jött, hogy a magyarok támadásra indultak.[13] A tárgyalásokról ugyanis nem értesült Bem, és ezért az Abrudbánya elleni támadást megtagadó Csutakot leváltotta, és helyére Hatvani Imre került, aki sikert akart felmutatni, és azonnal támadásra indult.[13] A hírre a román vezérek elhagyták a várost, és május 7-én támadást vezettek Hatvani ellen, aki először 9-én éjjel, majd újbóli bevonulása után 19-én másodszor is kénytelen volt kivonni erőit a városból. A második kivonulás során csaknem teljes serege elpusztult, a város leégett, és a békés megegyezés reménye ismét tovatűnt.[13]

A sikertelen béketárgyalások után az orosz csapatok betöréséig nem sikerült felszámolni a román felkelést, és így Bemnek legjobb csapatait kellett nélkülöznie, mikor a cári különítmények megérkeztek a keleti határra.

A szlovák nemzetiségi mozgalom[szerkesztés]

Az áprilisi törvények és a forradalom vívmányait kívánták továbbvinni a szlovák nemzetiségi vezetők, saját nemzetiségük számára nagyobb önállóságot kiharcolva. A márciusi és áprilisi megyei gyűléseken és röpirataikban nyelvi jogaik kiszélesítését követelték.[14]

A követelések radikalizálódása[szerkesztés]

Michal Miloslav Hodža evangélikus lelkész, a szlovák nemzetiségi mozgalom egyik vezére

Elsőként a március 28-ai Liptó vármegyei szlovákok gyűlésén, Liptószentmiklóson adtak hangot a szlovákság követeléseinek. Itt a Michal Miloslav Hodža evangélikus lelkész vezetésével lefolyt gyűlés határozatában szlovák nyelvű megyei igazgatást, bírósági tárgyalásokat és törvényeket, a szlovákok országgyűlési képviseletét, valamint szlovák nyelvű oktatást követelt. Vagyis elsősorban a szlovák nyelv egyenjogúságát és a szlovákság nemzetiségi jogainak elismerését kívánták elérni. A petícióval a vármegyékhez, a nádorhoz és a magyar kormányhoz fordultak támogatásért.[14]

Április elején a szintén evangélikus lelkész Jozef Miloslav Hurban kiáltványa jelent meg, amelyben a liptószentmiklósi petíció követelései mellett szerepelt a szlovák nyelvű egyetemi oktatás iránti igény is. Felszólította egyben a szlovákokat, hogy követeléseiknek gyűléseken adjanak hangot. A brezovai gyűlés petíciója, melyet szintén ő szerkesztett, már a szlovákság egyenjogú nemzetként való elismerését kérte.[14]

Még tovább ment a május 10-11-ei liptószentmiklósi országos gyűlés határozata, mely a Nagymorva Birodalomra hivatkozva formált jogot az egyenrangúságra, a magyarok szemére vetve, hogy őket megalázták, pedig a szlovákok vérükkel védték a Magyar Királyságot.[14] Követelték továbbá Magyarország föderációvá alakítását nemzetiségi alapon, amely államban egy egyetemes, általános választójogon alapuló parlament mellett nemzetiségi gyűlések működtek volna.[14] Szerepel a határozatban a szlovák nyelvű oktatási rendszer, a szlovák vezetésű szlovák nemzetőrség és a szlovák nemzeti színek használatának igénye is.[14] A parasztság védelmében követelték a majorságon ülő jobbágyok felszabadítását és az uraságok által elvett földek visszaadását.[14]

Ezek követelések elfogadhatatlanok voltak a magyar politikai vezetés számára, és a fő vezetők (Hurban, Hodža és Ľudovít Štúr) ellen elfogatóparancsot adtak ki. Ők Csehországba menekültek, ahol a prágai szláv kongresszuson felvetették követeléseik fegyveres kikényszerítését.[14] A prágai forradalom leverése (június 17.) után támogatókat keresve Hodža Bécsbe, Hurban és Štúr Zágrábba, majd Belgrádba utaztak. Augusztusban megkezdték Bécsben a Szlovák Légió megszervezését és a szeptember közepén Hurban elnökletével megalakult a Szlovák Nemzeti Tanács.[14]

A - főleg cseh és szlovák diákokból álló - Szlovák Légiót[15] szeptember 19. és 29 között vetették be Nyitra vármegye területén, azonban az akció csúfos kudarcot vallott. A felvidéki szlovákok közül is jóval többen fogtak fegyvert ellene, mint ahányan mellé álltak.[14] Decemberben már a császári csapatok alárendeltségében harcoltak az újjászervezett szlovák csapatok.[14]

1849 március 20-án a császár visszautasította a külön szlováklakta koronatartomány kialakítását kérő petíciót.[14]

A kudarc okai[szerkesztés]

A szerbekkel és románokkal szemben a szlovák mozgalom mögött nem állt sem már felszerelt katonaság, sem külső, szövetséges hatalom.[14] A szeparatista mozgalom saját népessége tömegeit sem tudta maga mellé állítani, ennek több oka volt:

  • A telkes jobbágyság az úrbériség eltörlése után elégedett volt helyzetével.[14]
  • A nemzetiségi mozgalom vezetése megosztott volt.[14]
  • A tehetősebb szlovák birtokos réteg elmagyarosodott.[14]
  • A szlovákok közötti egység kialakulását gátolták a katolikusok és az evangélikusok közötti súrlódások.[14]

Német nemzetiségiek mozgalmai[szerkesztés]

Horvát függetlenségi törekvések[szerkesztés]

A szlovén nemzetiség megoszlása[szerkesztés]

A magyarországi szlovén nemzetiség a szabadságharc során megoszlott, amelynek elsődleges vallásfelekezeti jellegű volt és nem etnikai. A szlovénok általában katolikusok, vagy evangélikusok a Muravidéken még ma is, amely nagyban befolyásolta politikai állásfoglalásukat. Mivel köztudott volt, mennyire elfogult a katolikus vallás mellett a Habsburg-ház, ezért nyilvánvaló volt, hogy attól az evangélikus szlovének semmi jót nem várhatnak. Kardos János hodosi lelkész volt az evangélikusok legfőbb szószólója a szabadságharc folyamán, s híveivel együtt Kossuth Lajost támogatta. Kardoséknak elég lett volna, hogy a magyar állam biztosítja a magyarországi szlovén nyelv, a vend nyelv szabad használatát az iskolákban és nem igényelték a szlovének külön politikai nemzetként való elismerését, mert önmagukat magyaroknak tekintették, de szlovén nyelvűnek, ill. kulturális kötődésűnek.

A katolikusok is hasonlóan féltették vallásukat, de pont a magyar forradalommal szemben. Számos kulcsfigurája a forradalomnak, így Petőfi Sándor is nyíltan kifejtette egyházellenes nézeteit. A katolikusok akárcsak más nemzetiségek önálló politikai nemzetként való elismerésüket követelték, ezenkívül szorosabb kapcsolatot akartak fenntartani ehhez a Habsburg Birodalom három tartományában, Karintiában, Stájerországban és Krajnában élő szlovénokkal. Sajnos azonban az ausztriai szlovén vezetőknek nem voltak konkrét ismereteik a magyarországi szlovén nemzetiséget illetően, amit mutat az 1850-es években kidolgozott ún. Egyesült Szlovénia program. Ennek jegyében a szlovénok először nem függetlenséget, hanem széles körű autonómiát akartak szerezni a Habsburg Birodalmon belül, méghozzá úgy, hogy a három örökös tartomány területén levő szlovén tömböket egységes közigazgatási területbe vonják ezáltal. Ehhez térképet is dolgoztak ki, amely először még nem tartalmazta a Vendvidéket, a magyarországi szlovének lakhelyét. Később azonban már a program kiemelte, hogy a magyarországi szlovének egyesítésére is törekszik az anyanemzettel.

A nézetkülönbségek ellenére nem volt éles szembenállás a két tábor között, egyrészt mert a vallási különbségek itt nem eredményeztek ellentéteket a reformáció és a rekatolizáció idején mint mondjuk máshol az országban. A szlovének függetlenül attól, hogy evangélikusok, vagy katolikusok voltak igen nagy számban szolgáltak a honvédseregben. Ezek azonban csak kis hányadában voltak önkéntesek, nagyobb részüket sorozták, míg mások pénzért helyettesként szegődtek, elsősorban német nemzetiségűek kérésére. A katona-állítási listákban nem szerepel a nemzetiségűk a bevonult szlovénoknak, csak a nevekből lehet következtetni. Feldolgozva egyelőre csak a vasi és zalai sorozások vannak, a somogyi szlovének jelenlétéről a honvédseregben nincsenek adatok, de valószínű, hogy ezernél több szlovén harcolt a szabadságharcban. Ismeretes, hogy a szomszédos Stájerországból is érkezett néhány szlovén, aki önként állt be a honvédseregbe.

A szerb nemzetiségi mozgalom[szerkesztés]

Szerbek Magyarországon[szerkesztés]

Szerb határőr a 18. századból

A magyarországi szerbek többsége 1848 előtt a déli határ menti Határőrvidéken kiváltságokkal rendelkező határőrként vagy a déli magyar és horvát vármegyék feudális rendjébe tagozódva élt. Az ország területén szétszórva, a kereskedelmi gócpontokban (Budán, Pesten, Komáromban, Szentendrén a kiváltságos polgári réteg tagjaként jelentős szerb közösségek éltek.[16]

A szerbek többsége ortodox hitű volt. A szerb görögkeleti egyház, melynek feje a karlócai metropolita volt, bizonyos szintű önállósággal rendelkezett, tarthatott például egyházi gyűlést, sabort. Önálló szerb közigazgatás hiányában az ortodox egyház magyarországi szervezete volt a szerbek egyik legfontosabb összetartója, és így a magyarországi szerb nemzetiségi törekvések egyik fő fóruma is. A nemzetiségi törekvések között ezért egyaránt találkozhatunk a polgári fejlődés igényével és az egyház konzervatív megnyilvánulásaival.[16]

A korszakban még hivatalosan az Oszmán Birodalom fennhatósága alatt álló Szerb Fejedelemség által támogatott nagyszerb eszmék[17] a forradalom előtt nem leltek nagy támogatásra a magyarországi szerbség körében, akik önálló egyházzal, kiváltságokkal és pezsgő kulturális élettel rendelkeztek. Számos iskolájuk működött, és Pesten a szerb irodalom is virágzott: Itt jelent meg a liberális Szerb Nemzeti Újság, a szerb könyvkiadás is felfutóban volt (az Egyetemi Nyomdában szerb könyvek is készültek), a Matica Srpska (Szerb anyácska) nevű kulturális egyesület is itt működött.[16]

A szerb nemzetiség követelései[szerkesztés]

Rajačić Karlócán

A pesti szerbek már március 17. és 19 között gyűlést szerveztek, ahol a magyar forradalom vívmányait éltető kiáltványt fogadtak el. Emellett szerepeltek a határozatban nyelvi és kulturális önállóságot és politikai függetlenséget (a szerb nemzeti gyűlés elismerését) követelő pontok is. Ez utóbbi pontokat a magyar politikusok Kossuthtal az élükön, az egységes politikai nemzet elvét követve és az egyéni szabadságok fontosságát hangsúlyozva elutasítottak.[18]

A magyarok elutasító magatartásának hatására és a kvázi-független Szerb Fejedelemség támogatását maguk mögött tudva a szerbek egyre határozottabban szembefordultak a magyar kormánnyal, és követeléseik teljesítését az udvartól várták. Az április 14-ei karlócai gyűlés határozatában írásba is foglalták ezt a fordulatot, követelték a magyar kormánytól független szerb vajdaság létrehozását Bácska, Bánát és Baranya területén, amelyet Horvátországgal és a határőrvidékkel közös alkotmánnyal működő területként képzeltek el.[19]

A gyűlést követően állandósultak a zavargások a Délvidéken, Josip Rajačić karlócai metropolita pedig ennek hatására május 13-ára szerb nemzeti kongresszust hívott össze. Ennek a kongresszusnak alig leplezett célja a Vajdaság kikáltása volt. A helyzet stabilizálására a Batthyány-kormány Csernovics Pétert teljhatalmú kormánybiztosként a Délvidékre küldte, aki statáriumot vezetett be, ezzel azonban a gyűlés megtartását nem tudta megakadályozni, mivel hatalma nem terjedt ki a horvát báni igazgatás alatt álló területekre. Így a gyűlést Újvidék helyett ismét Karlócán tartották meg.[20]

A kongresszuson Rajačić-tyot pátriárkává szentelték, kikiáltották a független vajdaságot, melynek első vajdájának Stevan Šupljikac császári ezredest választották meg, aki ekkor Itáliában harcolt. Létrehozták ezen felül a szerb nemzet főbizottságát (főodbor), amely a vojvodinai alkotmány kidolgozásáért volt felelős, és a Vajdaság kormányaként működött. Az első elnöke Rajačić lett, ő azonban hamarosan lemondott Ðorđe Stratimirović javára. Stratimirović megkezdte a közigazgatás átszervezését és a Szerb Fejedelemség segítségével, a bécsi udvar hallgatólagos beleegyezésével, a felkészülést a fegyveres felkelésre.[20]

A fegyveres szerb felkelés[szerkesztés]

A Batthyány kormány arra számított, hogy a Határőrvidék polgári közigazgatás alá vonása és a lakosság felmentése a határőri szolgálat alól a kormány mellé állítja majd ennek a félkatonai jellegű területnek a lakosságát. Ebben azonban csalatkoznia kellett, a határőrök nem fogadták el a magyar fennhatóságot, többségük a szerbek mellé állt, és immár a határt sem őrizték. Ezért akadálytalanul áramlott be a Szerb Fejedelemség területéről mind az anyagi támogatás, mind az önkéntes szerbek csapatai (szerviánusok). A szerviánusok fanatizmusukkal gyorsan egymásra haragították az addig békésen egymás mellett élő szerb, német és magyar lakosságot.[21]

Június 6-án a csajkás kerület katonái fellázadtak, ugyan ezen a napon a horvát szábor döntése értelmében a Háromegy Királyság szövetségre lép a Szerb Vajdasággal.[22] Június 10-én Mészáros Lázár hadügyminiszter körlevélben sürgette meg a hatóságokat, hogy minél hamarabb állítsanak fel nemzetőrséget, amit szükség esetén a megtámadott települések védelmére lehet rendelni.[23]

Június 12-én a felbőszített Hrabovszky János altábornagy a péterváradi helyőrséggel támadást intézett a karlócai szerb tábor ellen, ám a támadást visszaverték, és június 13-án a szerb főodbor hadba szólított minden szerb férfit a Magyar Királyság ellen. Az eddig lappangó ellenségeskedés immár nyílt háborúba csapott át.[21]

Harcok a Délvidéken[szerkesztés]

A nyár végére mindkét fél kiépítette a saját táborait, melyek részben az ellenfél szemmel tartására, részben a portyák támaszpontjaként szolgáltak. A felkelőket támogatta Arad és Temesvár császárhű őrsége is. A magyar vezetés megosztottsága és a rendelkezésre álló csapatok alacsony harcértéke miatt szeptemberig nem történt előrelépés, a perlaszi ütközet hatását sem tudták a magyarok teljes mértékben kihasználni, mert ekkor más területekre koncentrált a hadvezetés. Novemberre újabb szerb védvonal épült ki Pancsova körül,[24] amit a Kiss Ernő, Vetter Antal és Damjanich János vezette magyar csapatok az év végére felszámoltak, és januárra már közel jutottak a szerb felkelők teljes legyőzéséhez.[25] A nyugatról betörő császári csapatok megállítására minden nélkülözhető erőt kivontak a térségből, és a szerbek ismét megerősödtek. Csapataik Február 11-én már Szegedet ágyúzták, azonban onnan visszaverték őket.[25]

Perczel Mór megérkezésével március 15-én újabb támadás indult, melybe Bem is bekapcsolódott, és június végére a magyarok a Titeli-fennsík, valamint Arad és Temesvár erődítményei kivételével megtisztították a császáriaktól és szerb felkelő csapatoktól a Délvidéket.[26] Ekkor béketárgyalások is indultak, azonban a területi autonómia kérdésén megbukott a kezdeményezés. Jellasics vezetésével júliusban császári erősítés érkezett, mely a magyar csapatok kivonásával együtt a magyarok visszaszorulásához vezetett.[26]

Vetter Antal, Kmety György és Guyon Richárd vezetésével a magyar csapatok júliusban ismét kisöpörték a császáriakat, azonban ezután nem sokkal a szabadságharc vereséget szenvedett.

Lásd még[szerkesztés]

Források[szerkesztés]

  • Závodszky, Géza. Történelem III.. Nemzeti Tankönyvkiadó. ISBN 963 19 2311 8 
  • szerk.: Hermann Róbert: Az 1848-49. évi forradalom és szabadságharc története. Videopont Kiadó (1996). ISBN 963 8218 207 

Jegyzetek[szerkesztés]

  1. Závodszky, Géza. Történelem III.. Nemzeti Tankönyvkiadó, 118. o. ISBN 963 19 2311 8 
  2. szerk.: Hermann R.: Az 1848-49. évi forradalom és szabadságharc története, 74. o 
  3. Lépjünk inkább tovább
  4. ^ a b Történelem III. - Újkor. Műszaki Kiadó, 194. o (2005). ISBN 963 16 2815 9 
  5. szerk.: Hermann R.: Az 1848-49. évi forradalom és szabadságharc története, 79-81. o )
  6. szerk.: Hermann R.: Az 1848-49. évi forradalom és szabadságharc története, 79-81. o 
  7. szerk.: Hermann R.: Az 1848-49. évi forradalom és szabadságharc története, 90. o 
  8. ^ a b c d e szerk.: Hermann R.: Az 1848-49. évi forradalom és szabadságharc története, 157-159. o 
  9. Puchner saját erőit a székely felkelés és a magyar honvédség legyőzésére akarta felhasználni. (lásd szerk.: Hermann R.: Az 1848-49. évi forradalom és szabadságharc története, 183. o )
  10. szerk.: Hermann R.: Az 1848-49. évi forradalom és szabadságharc története, 183-185. o 
  11. ^ a b c d e szerk.: Hermann R.: Az 1848-49. évi forradalom és szabadságharc története, 188-189. o 
  12. szerk.: Hermann R.: Az 1848-49. évi forradalom és szabadságharc története, 237-239. o 
  13. ^ a b c d e f g h szerk.: Hermann R.: Az 1848-49. évi forradalom és szabadságharc története, 320-321. o 
  14. ^ a b c d e f g h i j k l m n o p q szerk.: Hermann R.: Az 1848-49. évi forradalom és szabadságharc története, 74-76. o 
  15. A légió mintegy 300 főt számlált, ebből kevesebb, mint 50-en voltak ténylegesen szlovákok, a vezetésre is cseheket kértek fel. (lásd szerk.: Hermann R.: Az 1848-49. évi forradalom és szabadságharc története, 76. o )
  16. ^ a b c szerk.: Hermann Róbert: Az 1848-49. évi forradalom és szabadságharc története, 43-45. o 
  17. Az 1844-ben Garasanin szerb belügyminiszter által felvázolt szerb vezetésű délszláv állam magában foglalta volna Dalmáciát, Horvátországot, Szlavóniát, a Szerémséget, Bácskát, Bánságot, a Határőrvidéket és Dél-Magyarország egy részét is. lásd szerk.: Hermann Róbert: Az 1848-49-es forradalom és szabadságharc története, 44. o 
  18. szerk.: Hermann Róbert: Az 1848-49. évi forradalom és szabadságharc története, 53. o 
  19. szerk.: Hermann Róbert: Az 1848-49. évi forradalom és szabadságharc története, 56-57. o 
  20. ^ a b szerk.: Hermann Róbert: Az 1848-49. évi forradalom és szabadságharc története, 76-77. o 
  21. ^ a b szerk.: Hermann Róbert: Az 1848-49. évi forradalom és szabadságharc története, 97-99. o 
  22. szerk.: Hermann Róbert: Az 1848-49. évi forradalom és szabadságharc története, 107-108. o 
  23. Főleg Bács-Bodrog és Torontál megyék forogtak veszélyben. (lásd szerk.: Hermann Róbert: Az 1848-49. évi forradalom és szabadságharc története, 108. o )
  24. szerk.: Hermann Róbert: Az 1848-49. évi forradalom és szabadságharc története, 203-204. o 
  25. ^ a b szerk.: Hermann Róbert: Az 1848-49. évi forradalom és szabadságharc története, 231-232. o  Forráshivatkozás-hiba: Érvénytelen <ref> elem, „Hermann_231-232” nevű forráshivatkozás többször van definiálva eltérő tartalommal
  26. ^ a b szerk.: Hermann Róbert: Az 1848-49. évi forradalom és szabadságharc története, 298-300. o 

Külső hivatkozások[szerkesztés]