Bunyevácok

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Ugrás a navigációhoz Ugrás a kereséshez
Bunyevác lány népviseletben

A bunyevácok (horvátul: Bunjevci, szerbül: Буњевци) délszláv népcsoport a Bácskában. Magyarországon elsősorban Baja környékén, a Vajdaságban főleg Szabadka, Zombor és Bács városokban és vidékein élnek jelentősebb számban. A horvát nyelv ún. štokav és í-ző nyelvjárását beszélik, latin írásmódot használnak. Hagyományosan római katolikus vallásúak. Korábbi források gyakran katolikus rácok néven különböztetik meg őket az ortodox szerbektől. Nyelvük és szokásaik alapján megállapítható, hogy Dalmáciából és Hercegovina vidékeiről települtek be a török hódoltság alatt lévő Magyarország elnéptelenedett területeire.

Bunyevácok lakta települések[szerkesztés]

A bunyevácok által valaha is lakott települések a Bácskában (Magyarországon és Szerbiában) vannak, ám szétrajzottak Budára (Víziváros, Tabán) és más nagyvárosokba, településekre: Szeged, Pécs, Tököl, Mohács, Szigetvár. Magyarországi központjuk Baja.

Szerbiában az általuk lakott nagyobb települések: Szabadka, Újvidék, Zenta, Zombor.

Horvátországban a Zengg (Senj) városában levő bunyevác múzeum (Gradski Muzej Senj) őrzi kultúrájukat.

Magyarország Szerbia
Aljmaš, Bačalmas (Bácsalmás)

Baćin (Bátya)

Baja

Baškut (Vaskút)

Baračka (Nagybaracska)

Bikić (Bácsbokod)

Borota (Borod)

Boršot (Bácsborsod)

Budim (Buda)

Čanad (Érsekcsanád)

Čatalja (Csátalja)

Čavolj (Csávoly)

Čikuzda (Sükösd)

Dautovo (Dávod)

Deska (Deszk)

Dudvar (Nemesnádudvar)

Đurić (Bácsszentgyörgy)

Dušnok (Dusnok)

Gara

Gornji Sveti Ivan (Felszőszentiván)

Hajoš (Hajós)

Jankovac (Jánoshalma)

Kaćmar (Katymár)

Kalača (Kalocsa)

Kelebija (Kelebia)

Kunbaja (Kunbaja)

Madaraš (Madaras)

Matević (Mátételke)

Miljkut (Mélykút)

Mohač (Mohács)

Monoštor (Bátmonostor)

Pandur (Pandúr)

Pečuj (Pécs)

Rim (Rém)

Segedin (Szeged)

Siget (Szigetvár)

Sirig (Szöreg)

Srimljani (Szeremle)

Santovo (Hercegszántó)

Stoni Beograd (Székesfehérvár)

Taban (Tabán, Budapest, I. kerület)

Tompa (Tompa)

Tukulja (Tököl)

Vancaga (Bajaszentistván)

Vodeni Grad, Budimpest (Víziváros (Budapest, I. kerület)

Bačka Topola (Topolya)

Bački Vinogradi (Királyhalom, Királyhalma)

Bajmok

Bajša

Bikovo (Békova)

Čantavir (Csantavér)

Čonoplja (Csonoplya)

Đurdin

Kanjiža (Magyarkanizsa)

Kupusina (Bácskertes)

Ludoš

Mala Bosna (Kisbosznia)

Mali Iđoš

Miletić/Svetozar Miletić (Nemesmilitics)

Nenadić

Novi Sad (Újvidék)

Odžaci (Hódság, Hanfhausen/Hodschag)

Pačir (Pacsér)

Palić (Palics, Palicsfürdő)

Prigrevica Sv. Ivan (Bácsszentiván, Sonnhofen/Priglewitz)

Roglatica (Bajsa)

Senta (Zenta)

Sombor (Zombor)

Stara Moravica (Bácskossuthfalva)

Stancic

Strilic

Subotica (Szabadka)

Tavankut (Tavankút)

Temerin (Temerin)

Verušić

Žednik (Nagyfény)

Történelem és kultúra[szerkesztés]

Bunjevci migrations.png

A 17. század keresztlevelei főleg dalmaták néven említik az Alföld katolikus vallású délszláv lakosságát. A bunyevácok körében ekkor még erősen élt származásuk helyének tudata. Belső-Dalmácia tengerhez közeli vidékein és a Velebit-hegység vidékein (Horvátország) ma is élnek népcsoportok, amelyeknek tagjai szintén bunyevácnak tartják magukat. Ezeken a vidékeken a családi nevek gyakran megegyeznek a Bácskában élő bunyevácok családi neveivel.

A Magyarországon megtelepült bunyevácok kultúrája lényegesen módosult a betelepülést követő évszázadok során. Ez elsősorban megélhetési körülményeik radikális megváltozásának tudható be. A szerbektől eltérően a bunyevácok viszonylag korán felhagytak a Katonai Határőrvidék kínálta zsoldoskodás lehetősével, és már a vármegyerendszer teljes visszaállítását megelőzően (1870) előszeretettel foglalkoztak földműveléssel és állattenyésztéssel a rendkívül termékeny Bácskában.

A bunyevácok jelentős szerepet játszottak a vidék polgáriasodásában is, például Bácska településeinek mezőváros majd szabad királyi város címeinek elnyerésében.

Az 1848–49-es forradalom és szabadságharc idején, a szerbek és a Drávától délre élő horvátok többségétől eltérően, a bunyevácok együtt harcoltak a magyarokkal, aminek köszönhetően Szabadka magyar kézen maradt az 1848–49-es forradalom idején. A döntő ütközetre Kaponya völgynél került sor, ahol a város akkoriban még többségében bunyevác lakosságának sikerült megállítani a Zomborból Szeged felé tartó szerb csapatokat.

Asszimiláció és nemzeti tudat[szerkesztés]

A magyar lakosság folyamatos délvidéki visszatelepülésének következtében a bunyevác nyelv jelentősen módosult: számos magyar és német jövevényszóval bővült és erőteljesen magyaros hanglejtésűvé vált (ez valamelyest vonatkozik a délvidéki szerbek nyelvére is). A bunyevácok elmagyarosodása a kiegyezést (1867) követő években meglepő méreteket öltött, és ez nem csak a természetes asszimiláció következménye volt, hanem a késő 19. századi Magyarország nemzetiségpolitkai „sikere” is.

Az erőszakos magyar nemzetiségpolitika ellenreakciójaként, főleg a bunyevác származású katolikus papság tevékenysége nyomán, számos bunyevác nyelvű sajtótermék jelent meg. A bunyevác származású Antunovich János kalocsai tituláris püspök imakönyveket, újságot, vallásos évkönyvet adott ki bunyevác nyelven („Bunjevačke i šokačke novine”, „Neven”, „Danica”). Több bunyevác kultúregyesület is alakult. A Dužijanca nevű aratóünnepség a bunyevácok népszerű vallási és kulturális ünnepévé vált.

Az első világháború végén Bácska déli része (és Dél-Bácskával a bunyevác népesség jelentős része is) a Szerb–Horvát–Szlovén Királysághoz (1929-től Jugoszlávia) került. Többnyire a horvát fővárosban és a szlavóniai Diakóvárott képzett katolikus klérus befolyásának következtében a bunyevácok körében megerősödik a horvát nemzethez tartozás tudata.

A két világháború között a bunyevác és sokác kisebbség önálló olvasókönyvből tanulhatott, a legnagyobb iskolájuk Katymáron volt, de oktatták a nyelvet Baján és a környékbeli településeken is, a tanulók létszámától függően.

A második világháború után Jugoszláviában Josip Broz Tito eltörölte a bunyevác nemzetiséget Jugoszláviában, amit a Magyar Népköztársaság is elfogadott, így megkezdődött a délszláv népcsoportok erőszakos nyelvi asszimilációja. A magyarországi iskolákban a bunyevác nyelv oktatását horváttal helyettesítették, így a korábban bunyevácul tanulók áttértek a magyar vagy horvát, esetleg szerb nyelvű oktatásra. A katymári iskola neve délszláv iskola lett.

Címer, zászló és himnusz[szerkesztés]

A bunyevác címert 1605-ben adományozta a Habsburg-házi II. Rudolf (1576–1608) magyar király és német császár. Adománylevél szentesítette a címer használatát.

A címer iránti folyamodványban kérik, hogy biztosítsák a bunyevácok védelmét, garantálják szabadságukat. A legenda szerint a címeren szereplő Szent György és Szent János azonos korban éltek, szentté avatásuk előtt a bunyevácság vezéregyéniségeiként voltak ismeretesek. Példamutató cselekedeteikkel a bunyevácok történelmére is hatást gyakoroltak. Nagy tekintélyű, népszerű vezetők voltak.

A címerkérők a következők voltak: Damjan Krmpotić, a bunyevác közösség vezetője, likai főkapitány, mint előterjesztő, Tadije Krmotić, Milašina Skorupović, Ivan Krnčević és Radoja Pečenica magas rangú tisztek. Mindez Hreljin városban történt. A címert a világ egyetlen bunyevác múzeumában őrzik (Gradski Muzej, Sejn, Horvátország). A megkapott címeradományról először Károly Árpád tudósított 1890-ben.

A kerektalpú pajzs (címer) középütt függőlegesen képzeletben felezett kék mezejében védőszentjeik: jobbról Szent György, balról Keresztelő Szent János teljes nagyságban látható. Szent György lovagot és vitézt díszes páncélruhában ábrázolták, kardjával az oldalán. A fején sisak a díszével. Szent János a korabeli hittérítő keresztelő vörös színű ruhában (tunika), bal kezében latin kereszt, jobbjában könyv. Mindkettő glóriával ékesítve. A pajzs alsó mezeje, a pajzsláb zöld színű. Ezt a zöld mezőt egy keskeny fehér pólya vízszintesen metszi, mely a Buna folyót szimbolizálja. A felső hullámos zöld pólya az erdőt jelenti, mely e nomád pásztornépet számos költözködése során kíséri végig.

A Szerbiában élő bunyevácok, akik önálló nemzetiségként nyertek elismerést, a fentitől eltérő címerrel és zászlóval rendelkeznek.

A magyarországi bunyevácok 1879 óta a Kolo igra… című megzenésített dalukkal nyitják rendezvényeiket, mely a köztudatban himnuszukként ismert. Zászlajuk fehér-égszínkék színű, a 19. század végéről származik.

A bunyevác tájház Bajaszentivánon 1979 óta működik. 2018ban megalakult Baján a Bunyevác Kulturális Intézet. Alapítója a bajai születésű, magát bunyevácnak valló Obádovics J. Gyula matematikaprofesszor, Baja város díszpolgára. Az intézet célja a bunyevác népcsoport kultúrájának és történetének feltárása, felfrissítése, megőrzése, ápolása és bemutatása. Népszerűsítésével fennmaradása, átmentése, az élőknek emlékezetül, az utókornak megőrzésre, az elhunytak tiszteletére.

A „bunyevác kérdés”[szerkesztés]

Szerbiában[szerkesztés]

Az 1990-es évek balkáni háborúinak idején a Szerbiához tartozó Bácska bunyevácainak jelentős része nem horvátnak, hanem jugoszlávnak vallotta magát, ami a Horvátországgal háborút viselő Szerbiában semleges álláspontnak minősült. A jugoszláv megjelölés, mint nemzetiségi kategória, nagy általánosságban csak annyit jelent, hogy délszláv.

A 2002-es népszámláláskor Szerbiában a bunyevác megjelölés már önálló nemzetiségi kategóriaként jelenik meg. Összesen 20 012 személy vallotta magát bunyevácnak Szerbiában, és 70 602-en horvátnak. Nem minden bunyevác vallja magát horvátnak, viszont a hagyományosan bunyevácok által lakott területeken a horvátok rendszerint bunyevácnak is tartják magukat.

A bunyevácok elismerését önálló nemzeti kisebbségként Szerbiában a vajdasági horvátok a horvát nép további megosztására tett politikai kísérletnek tekintik. Azokon a településeken, ahol bunyevác származású horvátok élnek a Vajdaságban, a már meglévő horvát önkormányzati és kulturális intézmények mellé szerb állami támogatással bunyevác nemzetiségi intézményeket is létrehoztak. A bunyevác népi és vallásos hagyományokat korábban egységesen ápoló lakosság most rendszerint két táborra oszlik: saját intézményeik vannak azoknak, akik magukat bunyevác származású horvátnak tartják, és azoknak, akik magukat újabban csak bunyevácnak, esetleg katolikus vallású szerbnek tartják. Mivel a bunyevác származású katolikus klérus tagjai kivétel nélkül kitartanak a bunyevácok horvát identitása mellett, a "bunyevác kérdés" Szerbiában részben antiklerikális jelenségnek is tekinthető. Szószólói általában olyan közéleti személyek, akik nem tartják kapcsolatukat az intézményes egyházzal.

Miután Szerbiában megalakult a Bunyevác Nemzeti Tanács, a Kolo igra tamburica svira című dalt, amelyet 1879-ben Nikola Kujundžić írt, nemzeti himnuszukként jelölték meg, Szabadka város régi zászlaját pedig, a világoskék-fehér lobogót, a szerbiai bunyevácok nemzetiségi zászlójaként fogadták el.

Magyarországon[szerkesztés]

Felső-Bácska hagyományosan bunyevácok által lakott településeinek nagy részén horvát kisebbségi önkormányzatok alakultak. A 2001-es népszámlálás adatainak tükrében a bunyevác származású lakosság túlnyomó többsége horvátnak tartja magát, de voltak olyanok is, akik kifejezetten bunyevácnak vallották magukat.

2006. december 18-án a Magyar Országgyűlés szavazást tartott arról az indítványról, hogy a bunyevácokat ismerjék el önálló nemzeti kisebbségnek Magyarországon. A Magyar Országgyűlés elutasította az indítványt (18 igen, 334 nem, 7 tartózkodás). Nem sokkal korábban, a Magyar Tudományos Akadémia elnöke, Vizi E. Szilveszter által jegyzett elutasító állásfoglaláshoz hasonló véleményt alakított ki a magyar kormány, majd a parlamenti képviselők többsége is.

2009 májusában a Magyar Tudományos Akadémia új elnöke, Pálinkás József nem tartotta eleve kizártnak a magyarországi bunyevácok önállósodási mozgalmát: „az önálló nemzeti kisebbséggé válás igénye kultúrtörténetileg és bizonyos mértékben nyelvileg is megokolható”.

2010. január 11-én az Országos Választási Bizottság hitelesítette annak a népi kezdeményezésnek az aláírásgyűjtő ívét, mely az önálló nemzetiségként való elismerést szorgalmazza. Az Országos Horvát Önkormányzat ezt megtámadta az Alkotmánybíróságon, de a testület július 14-én elutasította a kifogásait, és zöld utat adott a kezdeményezésnek.

2011. január 12-én az Országos Választási Bizottság megállapította, hogy van annyi érvényes aláírás, amennyi a kezdeményezéshez szükséges. Az Országgyűlésnek 2011. május 14-ig kellett volna döntenie az ügyben, de ezt alkotmányos jogsértéssel, csak 2011. május 16-án tette meg. Akkor az Országgyűlés – 2006 után immár másodszor – elutasította a bunyevác népcsoport hivatalos elismerésére vonatkozó országos népi kezdeményezést (21 igen, 258 nem, 41 tartózkodás). Ennek ellenére egyes bunyevácok tovább folytatják küzdelmüket elismerésükért. A bunyevác nemzeti kisebbség elismerését támogatók között van a szintén bunyevác származású Obádovics J. Gyula matematikus, aki a legutóbbi kérvény elutasítását is felháborodással fogadta.[1]

A magyarországi horvátok a bunyevácok önálló nemzetiségként történő elismerését olyan kísérletnek tartják, amely által – a Szerbiában előállt helyzethez hasonlóan – megpróbálják megosztani a magyarországi horvát kisebbséget. Felmerül az etnobiznisz gyanúja is.

Horvátországban[szerkesztés]

Horvátországban főleg a Velebit-hegység vidékén élnek ma is bunyevác öntudattal rendelkező családok, ahová a 16. század elején költöztek Hercegovinából. Valószínű a török elnyomás késztette őket szülőföldjük elhagyására. A legkorábbi dokumentumok 1605-től említik őket, amikor a Zrínyiek megengedték összesen 49 bunyevác családnak, köztük Krmpotić, Vojnić és Sladović családoknak (tipikus bunyevác családnevek), hogy Lič nevű helységben letelepedjenek. Közülük néhány család hamarosan tovább költözött az Adriai-tenger partján fekvő Zengg (Senj) városába. Az itt élő bunyevácok alapították később Krivi Put, Krmpote és Alan településeket. A Horvát-tengermellék északi részén élő bunyevácok magukat mind egyértelműen horvátnak tartják. Nyelvjárásuk, családneveik, vallási hagyományaik jelentős része is a később Bácskába települt bunyevácokéhoz hasonlít.

Lélekszám[szerkesztés]

Ha eltekintünk a legújabb szerb nemzetiségi politika következményeitől és a Bácskában élő bunyevácokat (a határ mindkét oldalán, tehát Magyarországon és Szerbiában is) egységes nyelvi, vallási és kulturális egységnek tekintjük, a bunyevácok száma megközelíti a százezret.

Azoknak a száma, akik Magyarországon a 2001-es népszámlálás adatai szerint nem horvátnak, hanem kifejezetten bunyevácnak vallották magukat, néhány százra tehető: Baján 263-an, Gara településen 201-en, Katymáron 136-an vallották magukat kifejezetten bunyevácnak. További települések Magyarországon, amelyek bunyevác hagyományokkal rendelkeznek: Csávoly, Felsőszentiván, Bácsalmás, Csikéria, Bácsbokod, Mátételke, Vaskút. Ezeken a településeken a kifejezetten bunyevácként nyilatkozók száma összesen nem éri el a 70-et.

A népszámlálás adataiból kitűnik, hogy a magyarországi Felső-Bácskában a hagyományosan bunyevác települések mindegyikén a bunyevácok többsége horvátnak vallja magát.

A bunyevácokhoz hasonló, részben szintén a Bácskában élő, mégis világosan megkülönböztethető kulturális egységet képző délszláv népcsoport a sokácok.

Bunyevác nyelv[szerkesztés]

A bunyevácok nyelvét csak Szerbiában ismerik el. Az irodalma gazdag, legfontosabb nyelvészeik Sárcsevics Ambrus, Antunovics József, Sokcsevits Dénes.

Irodalmi kísérletek körülbelül a 19. században indultak. A bunyevác az ún. što nyelvjárás része, számos magyar és német jövevényszóval gazdagodott, kiejtését, hanglejtését szintén befolyásolta a magyar nyelv.

Híres magyarországi bunyevácok[szerkesztés]

Irodalom[szerkesztés]

  • Antunovich József: A szabadkai dalmát népszokások, rövid történeti ismertetéssel = Hazánk. Időszakos kiadvány. Szerk. Török János. I. évf. Pest: Heckenast Gusztáv, 1858. 208-215.
  • Sárcsevics Ambrus [Ambrozije Šarčević]: Elemi népiskolai Magyar-Bunyevácz-Sokácz szótár. 1870
  • Sárcsevics Ambrus: Magyar-Délszláv Közigazgatási és Törvenykezési M szótár. Magyar-Délszláv resz. Magjarsko-Jugoslavenski politični i pravosudni Riečnik. Magjarsko-Jugoslavenski dio., 1870
  • Sárcsevics Ambrus: Elemi népiskolai Magyar-Bunyevácz-Sokácz Szótár. A bunyevácz-sokácz ajkúak népiskoláiban, a tanítóknak magyar nyelven vezetett tanítása és a növendékek alapos tanulása és okulása megkönnyítésére írta és kiadta, 1893
  • Sárcsevics Ambrus: Magyar-Szerb-Horvát-Sokácz Könyvészeti Szótár, 1894
  • Báldy Bellosics Flóra: A torba, a bácskai bunyevácok tarisznyája In: Horváth Attila; Solymos Ede: Cumania 2. Ethnographia. Bács-Kiskun Megyei Múzeumok Közleményei, Kecskemét, 1974. 159-168.
  • Iványi István: A szabadkai bunyeváczok és szokásaik = Ethnographia. A magyarországi Néprajzi Társaság értesítője. Szerk. Hermann Antal; Katona János. Budapest, 1891/II. évf. 185-200. (digitalizált 207-227. lap
  • Bellosics Bálint: Bunyeváczok. Bács-Bodrog vármegye egyetemes monográfiája, 1. Budapest, 1909
  • Meznerich Jenő: Bunyevácok. [Meznerich Jenő]: 1938
  • Lévay, Endre; Peić, Marko: Peics Marko: Bunyevác népdalok. = Délvidéki szemle, (3). 1944. 286-287.
  • Buljovičic, Josip: A bunyevácok eredetére és nevére vonatkozó gondolatok. Pro Memoria. A szabadkai Monográfia Társadalmi Szervezet közlönye, I. évf./VII. 1986
  • Ház tetején gyalogösvény. Katymári bunyevác találós kérdések. In Ház tetején gyalogösvény. Szomszédaink, nemzetiségeink találós kérdései. Vál., ford. Mándoki László. Bp.: Móra, 1987. 62-6
  • Aranyhajú testvérek. Bunyevác népmesék. Szerk. Bugnár Antal, Jung Károly. [Újvidék]: Fórum Kvk., 1988. 174.
  • Sokcsevits Dénes: A horvátság csángói. A bunyevác népcsoport a horvát nemzeti integrációs folyamatban. = Limes.Tudományos szemle, 16. évf., 2003 / 3. Tatabánya, 2003
  • Mándics Mihály: Honismeret Csávolyon. = Petőfi népe (1993.5.3.)
  • Bárth János: Népcsoportok, néprajzi csoportok és történeti-néprajzi tájak a Duna-Tisza közén In: Dunáninnen-Tiszáninnen. A Duna-Tisza közén élő népcsoportok hagyományait számbavevő nemzetközi tudományos konferencia (Baja, 1993. júl. 8-9.) előadásai. Kecskemét: Katona József Múzeum, 1995
  • Cernelic, Milana: A Budapest környéki, Duna menti bunyevácok lakodalmi áldása nyomában (Nuptial benediction of the Bunjevci in the outskirts of Budapest aong the Danube). = Ethnographia, 105. évfolyam (1994). 459-476.
  • Zorn Antal: Trianon – Katymár: két községi vezető tragédiája. In: Tükörképek a Sugovicán, 1997: a Duna-Tisza közén élő népcsoportok hagyományai című Nemzetközi Néprajzi Tudományos Konferencia előadásai : Baja, 1996. július 11-12. 153-166.
  • Barics Ernő; Blazsentin István; Frankovics György; Sokcsevics Dénes: Magyarországi horvátok. Budapest: Körtánc Egyesület, 1998
  • Gyurok János: A magyarországi horvátok. Pécs: Gálos Nyomdász Kft., 1998
  • Mándics Mihály: Ötvenéves a csávolyi Bunyevác Klub = Honismeret : a Honismereti Szövetség folyóirata. 26. évf. 6. sz. (1998), 95-96.
  • Mándics Mihály: Csávolyi bunyevácok. Csávoly: Önkormányzat, [1999]. Csávolyi helytörténeti füzetek 3.
  • Mándics Mihály: A 800 éves Csávoly honismeretéről = Honismeret : a Honismereti Szövetség folyóirata. 28. évf. 3. sz. (2001), 118-123.
  • Udvari István: A Mária Terézia-féle úrbérrendezés forrásai magyarországi délszláv népek nyelvén: Bács vármegyei szerb és bunyevác jobbágyok úrbéri bevallásai Nyíregyháza: Nyíregyházi Főiskola Ukrán és Ruszin Filológiai Tanszéke és a Veszprémi Egyetem Tanárképző Kara, 2003. 214.
  • Bottlik Zsolt: Adatok Bács-Bodrog vármegye vallási-etnikai képéhez (1715–1851). In: UDVARI István: A Mária Terézia-féle úrbérrendezés forrásai magyarországi délszláv népek nyelvén II. Bács vármegyei szerb és bunyevác jobbágyok úrbéri bevallásai. Nyíregyháza, 2003. 117-143.
  • Fehér István: Katymár évtizedei Katymár Község Önkormányzata, 2004
  • Barity Etelka: Bunyevác népszokások, hagyományok, jeles napok, egyházi ünnepek, paraszti munkák. Gara, 2006
  • Beszédes Valéria: Mitikus lények a bunyevác néphagyományban, különös tekintettel a táltosokra. = Szavak szivárványa. A VI. Duna-Tisza közi nemzetközi néprajzi nemzetiségkutató konferencia (Baja, 2005. július 13-14.) előadásai. Szerk. Bárth János. Baja; Kecskemét: Bács-Kiskun M. Önkormányzat Múzeumi Szervezete, 2006. 97-104.
  • Kothenc Kelemen: Korlát a katymáriak között. = Szavak szivárványa. A VI. Duna-Tisza közi nemzetközi néprajzi nemzetiségkutató konferencia (Baja, 2005. július 13-14.) előadásai. Szerk. Bárth János. Baja; Kecskemét: Bács-Kiskun M. Önkormányzat Múzeumi Szervezete, 2006. 83-90. bibliogr.: 89.
  • Mándics Mihály: Csávolyi urbárium. 1772
  • Mándics Mihály: Egy csávolyi bunyevác család története = Szavak szivárványa. A VI. Duna-Tisza közi nemzetközi néprajzi nemzetiségkutató konferencia (Baja, 2005. július 13-14.) előadásai. Szerk. Bárth János
  • Heka László: A szegedi dalmaták (bunyevácok) története / Ladislav Heka: Povijesna uloga i značenje hrvata dalmatina u životu Segedina Bába Kiadó: Szeged, 2009
  • Mándics Mihály: A bunyevácok karácsonyi asztala = Barátság : Magyarország népei kölcsönös megismerkedését szolgáló kulturális és közéleti folyóirat. 9. évf. 6. sz. (2002.12.15.). 37.
  • Zorn Antal: Fejezetek Katymár iskola- és oktatástörténetéből = [Budapest]: Argumentum, cop. 2013
  • Mándics Mihály: Bandázás Csávolyon = Bácsország: vajdasági honismereti szemle (1. (2013), 38-44.
  • Mándics Mihály: Bunyevácok és a tambura = Honismeret: a Honismereti Szövetség folyóirata. 43. (2015) 1., 20-21.

Bunyevác nyelvű irodalom[szerkesztés]

  • Peštalić, Grgur: Dostojna plemenite Bačke starih uspomena. 1790
  • Peštalić, Grgur: Utishenje oxalostjenih u sedam pokorni pisama... 1797
  • Jaić, Marijan: Vinac bogoljubnih pisamah… 1852. 370. [XXIV]
  • Šarčević, Ambrozije : Zbirka mudrih i poučnih izrekah, 1869 (Alba M. Kuntić in Počeci borbe za preporod bačkih Bunjevaca: jedan uspeh akcije kneza Mihaila i Ilije Garašanina za nacionalno oslobođenje i ujedinjenje)
  • Šarčević, Ambrozije : Tolmač izvornih, književnih i zemljopisnih jugoslavenskih riči, 1870
  • Šarčević, Ambrozije: Politični i pravosudni riečnik
  • Bunjevačke šokačke novine Ed. Antunovich Iván. Kalocsa, Antunovich Iván, 1872
  • Bunjevačka i sokačka vilaEd. Antunovich Iván. Kalocsa, Antunovich Iván, 1875
  • Mandić, Mijo: Prilozi za bunjevačku povist, Subotička Danica, kalendar za 1897. 44.
  • Antunović, Ivan: Razprava o podunavnskih i potisanskih Bunjevcih i Šokcih u pogledu narodnom, vjerskom, umnom, građanskom i gospodarskom, P. Vujević, Sombor, 1930, 73.
  • Mandić, Mijo: Kako su postale bunjevačke novine i bunjevački kalendari?, Prvi bunjevački kalendar za prostu godinu 1934, Subotica, God. I, 1934. 33–38.
  • Bunjevačka i šokačka čitanka za I., II. i III. razred osnovnih škola. Olvasókönyv a bunyevác és sokác tannyelvű népiskolák I., II. és III. osztálya számára. Magyarországi Kisebbségi Népiskolai Tankönyvek sorozat. Budapest: Szent István Társulat, 1939. 116.
  • Bunjevačka i šokačka čitanka za IV., V. i VI.. razred osnovnih škola bunjevčakog i sokačkog nastavnog jezika. Olvasókönyv a bunyevác-sokác tanításnyelvű népiskolák IV., V. és VI. osztálya számára. Budapest: Szent István Társulat, 1943. 144.
  • Čitanka ze treči razred narodnih škola bunjevčakog i sokačkog nastavnog jezika. Olvasókönyv a bunyevác és sokác tanítási nyelvű népiskolák harmadik osztálya számára. Magyarországi Kisebbségi Népiskolai Tankönyvek sorozat. Budapest, 1944. 122.
  • Kikić, Geza: Antologija proze bunjevačkih Hrvata, Zagreb, 1971. 8-14.
  • Georgijević, Svetozar: O imenu Bunjevci, Onomastica Jugoslavica, Zagreb, br. 7, 1978. 184.
  • Peić, Marko; Bačlija, Grgo; Petrović, Dragoljub: Imenoslov bačkih Bunjevaca. Novi Sad: Subotica, 1994
  • Malagurski, Lazar: "Pisme i igre u narodnim običajima Bačkih Bunjevaca”. Subotica, 1997
  • Mandic, Miso: Price sa bunjevacki's salasa Cavolj: Csávolyi Horvát Kisebbségi Önkormányzat, 2011. 291.
  • Kubatov, Martin: Garski bunjevci Budapest:Croatica, 2012. 375.
  • Kujundžić Ostojić, Suzana: Priporodna književnost – Ivan Antunović i njegovi slidbenici = Bunjevci, Subotika
  • Kujundžić Ostojić. Suzana: Od Mihovila Radnića do Ivana Antunovića = Bunjevci, Subotika
  • Kujundžić Ostojić, Suzana: Antropološka funkcija i značenje groktalica kod backih bunjevaca Doktorska disertacija. Beograd, 2016. 333.
  • Kujundžić Ostojić, Suzana: Iz istorije i kulture Bunjevaca = Bunjevački Književni Klub. Gornjovarac (2017.6.24.)
  • Mándics Mihály: A magyarországi bunyevácokról és címerükről = Honismeret, 47/4. (2019. augusztus) 67-68.

Bibliográfia[szerkesztés]

Jegyzetek[szerkesztés]

  1. Matematikáról és bunyevácokról. 85 éves Obádovics J. Gyula (magyar nyelven). Nyelv és Tudomány, 2012. március 22. (Hozzáférés: 2019. augusztus 15.)

Cikkek, honlapok[szerkesztés]