Kommunista kiáltvány

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Ugrás a navigációhoz Ugrás a kereséshez
A Kommunista kiáltvány első kiadása (1848)

A Kommunista Párt kiáltványa vagy röviden Kommunista kiáltvány (németül Manifest der Kommunistischen Partei) Karl Marx és Friedrich Engels közös munkája, végső megszövegezését tekintve Marx műve, mely 1848 február végén jelent meg névtelenül, a titkos nemzetközi szervezetként működő Kommunisták Szövetsége hivatalos pártprogramjaként.[1] Előzményei közé tartozik Engels két írása, „A kommunista hitvallás tervezete”[2] illetve „A kommunizmus alapelvei”[3], melyek csak vitaanyag funkciót töltöttek be a Kommunisták Szövetségében. A szövetség 1847. november 30-tól december 8-ig ülésező II. kongresszusa megbízta Marxot és Engelst programadó dokumentumának kiáltvány formában történő megírásával. Marx halogatta a rá váró végleges formába öntést, s csak a londoni vezetőség erélyes sürgetésére kezdett neki a mű megírásának, amely mindössze körülbelül három hét alatt született meg. Megjelenése után nem váltott ki szinte semmilyen visszhangot, az 1848-as forradalmakra nem volt kimutatható hatással. Felívelő pályafutása az Első Internacionálé és a párizsi kommün után kezdődött, s az 1917-es októberi orosz forradalommal vett újabb lendületet. A Kiáltványt tekintik a történelmi materializmus első kiérlelt, rövidsége ellenére teljességre törekvő dokumentumának. Korunkban a világtörténelem legnagyobb hatású és legismertebb politikai szövegei közé tartozik.

Tartalma[szerkesztés]

I. Burzsoák és proletárok[szerkesztés]

A Kommunista kiáltvány első fejezetében a történelmi materializmus legösszefüggőbb, leglényegretörőbb kifejtése található. Ebben Marx az ősközösség felbomlása utáni társadalmakat osztálytársadalmakként ábrázolja, melyek legfontosabb mozzanatai minden korban az ellentétes érdekű osztályok közötti harc:

„Minden eddigi társadalom története[* 1] osztályharcok története.

Szabad és rabszolga, patrícius és plebejus, báró és jobbágy, céhmester és mesterlegény, egyszóval: elnyomó és elnyomott folytonos ellentétben álltak egymással, szakadatlan, hol palástolt, hol nyílt harcot vívtak, olyan harcot, amely mindenkor az egész társadalom forradalmi átalakulásával vagy a harcban álló osztályok közös pusztulásával végződött.

A történelem korábbi korszakaiban majdnem mindenütt a társadalomnak különböző rendekre való teljes tagoltságát, a társadalmi állások sokféle fokozatát látjuk. Az ókori Rómában patríciusok, lovagok, plebejusok, rabszolgák; a középkorban hűbérurak, hűbéresek, céhmesterek, mesterlegények, jobbágyok, s ezenkívül még ezeknek az osztályoknak majd mindegyikében ismét külön fokozatok vannak.

A hűbéri társadalom pusztulásából keletkezett modern polgári társadalom nem szüntette meg az osztályellentéteket. Csak új osztályokkal, az elnyomás új feltételeivel, a harc új formáival cserélte fel a régieket.

A mi korszakunkat, a burzsoázia korszakát azonban az jellemzi, hogy egyszerűsítette az osztályellentéteket. Az egész társadalom mindinkább két nagy ellenséges táborra szakad, két nagy, egymással homlokegyenest szembenálló osztályra: burzsoáziára és proletariátusra.”

– Karl Marx – Friedrich Engels, [4]

A továbbiakban egy rövid történeti áttekintés keretében vázolja a burzsoázia kialakulási folyamatát. A jobbágyi eredetű középkori városok polgárságából „fejlődtek ki a burzsoázia első elemei”. A nagy földrajzi felfedezések, a gyarmatosítás gyors ütemben bővítette a kereskedelmet, létrehozta a világpiacot, melynek óriási szükségletei a termelés és közlekedés technikai és szervezeti fejlesztését vonta maga után. A gyors ipari és kereskedelmi fejlődés a burzsoázia fejlődését is jelentette, mely mint feltörekvő osztály egyre inkább háttérbe szorította felbomló középkor hűbéri osztályait. Ezt a társadalmi fejlődést a politikai haladás kísérte: a burzsoázia elnyomott rendből előbb felfegyverzett, önkormányzati társulás a kommunában, az abszolút monarchiában a nemesség ellensúlya, majd végül a modern képviseleti államban megszerzi a kizárólagos politikai hatalmat. A szerzők ezt a gondolatot a burzsoá állam definíciójával zárják:

„A modern államhatalom nem más, mint az egész burzsoáosztály közös ügyeit igazgató bizottság.”

– Karl Marx – Friedrich Engels, [5]

Marx és Engels mindazonáltal hangsúlyozza a burzsázia forradalmi szerepét, szembe állítva a prekapitalista uralkodó osztályokkal, melyek a termelési viszonyok változatlan fenntartásában voltak érdekeltek, tehát a burzsoáziával ellentétben konzervatív szerepet játszottak.

„A burzsoázia, ahol uralomra jutott, szétrombolt minden hűbéri, patriarchális, idillikus viszonyt. Könyörtelenül széttépte a tarkabarka hűbéri kötelékeket, melyek az embert természetes feljebbvalójához fűzték, s nem hagyott meg más köteléket ember és ember között, mint a meztelen érdeket, az érzés nélküli „készpénzfizetést”. A jámbor rajongás, a lovagi lelkesedés, a nyárspolgári érzelgősség szent borzongását az önző számítás jeges vizébe fojtotta. A személyi méltóságot csereértékké oldotta fel, és az oklevelekben biztosított, nehezen szerzett számtalan szabadság helyébe az egy lelkiismeretlen kereskedelmi szabadságot iktatta. Egyszóval, a vallási és politikai illúziókba burkolt kizsákmányolás helyébe a nyílt, szemérmetlen, közvetlen, sivár kizsákmányolást állította.

A burzsoázia megfosztotta dicsfényüktől az összes eleddig tisztelt és jámbor félelemmel szemlélt tevékenységeket. Fizetett bérmunkásává változtatta az orvost, a jogászt, a papot, a költőt, a tudomány emberét.

A burzsoázia leszaggatta a családi viszonyról meghatóan szentimentális fátylát és e viszonyt puszta pénzviszonyra redukálta.

A burzsoázia leleplezte, hogy annak a brutális erőmegnyilvánulásnak, amelyet a reakció a középkoron annyira csodál, megfelelő kiegészítője a legrenyhébb semmittevés volt. Csak a burzsoázia mutatta meg, mit tud az emberi tevékenység létrehozni. Különb csodaműveket létesített, mint az egyiptomi piramisok, a római vízvezetékek és a gótikus katedrálisok, különb hadjáratokat vitt véghez, mint a népvándorlás és a kereszteshadjáratok.

A burzsoázia nem létezhet anélkül, hogy ne forradalmasítsa folyton a termelési szerszámokat, tehát a termelési viszonyokat, tehát az összes társadalmi viszonyokat. Ezzel szemben minden korábbi ipari osztály első létfeltétele a régi termelési mód változatlan fenntartása volt. A burzsoá korszakot minden előbbi korszaktól a termelés folytonos átalakítása, az összes társadalmi állapotok szakadatlan megrendítése, az örökös bizonytalanság és mozgás különbözteti meg. Az összes szilárd, berozsdásodott viszonyok, a nyomukban járó régtől tisztelt képzetekkel és nézetekkel együtt felbomlanak, az összes újonnan kialakuló viszonyok elavulnak, mielőtt még megcsontosodhatnának. Minden, ami rendi és állandó, elpárolog, mindent, ami szent, megszentségtelenítenek, és az emberek végre arra kényszerülnek, hogy józan szemmel vizsgálják léthelyzetüket, kölcsönös kapcsolataikat.”

– Karl Marx – Friedrich Engels, [6]

A tőkés fejlődés fokozatosan megszüntette a termelési eszközök, a birtok, és a népesség szétforgácsoltságát, mely maga után vonta a politikai centralizációt is.

„A burzsoázia alig százéves osztályuralma alatt tömegesebb és kolosszálisabb termelőerőket hozott létre, mint valamennyi letűnt nemzedék együttvéve. Természeti erők leigázása, gépi berendezés, a vegyészet alkalmazása iparban és földművelésben, gőzhajózás, vasutak, villamos távírók, egész világrészek megművelés alá vétele, folyók hajózhatóvá tétele, lábdobbantásra a földből előpattanó egész népességek – mely korábbi század sejthette, hogy a társadalmi munka méhében ilyen termelőerők szunnyadnak! ”

– Karl Marx – Friedrich Engels, [7]

Ám a létrehozott hatalmas termelőerők egyre jobban ellentmondásba kerülnek a tőkés termelési viszonyokkal, a magántulajdon intézményével. A periodikusan visszatérő kereskedelmi (túltermelési) válságok mutatják meg a legvilágosabban ezt a folyamatot, melyben megsemmisül nemcsak az előállított termékek, hanem a termelőerők nagy tömege is. A burzsoázia új piacok megszerzésével és a régiek hatékonyabb kiaknázásával próbál úrrá lenni a válságokon, de csak még hatalmasabb válságokat készít elő.

„A fegyverek, amelyekkel a burzsoázia a feudalizmust leterítette, most maga a burzsoázia ellen fordulnak.

De a burzsoázia nemcsak kikovácsolta a fegyvereket, amelyek halálát okozzák; megszülte azokat a férfiakat is, akik e fegyvereket forgatni fogják – a modern munkásokat, a proletárokat.

Amilyen mértékben a burzsoázia, azaz a tőke fejlődik, ugyanolyan mértékben fejlődik a proletariátus, a modern munkások osztálya, akik csak addig élnek, amíg munkát kapnak, és akik csak addig kapnak munkát, amíg munkájuk a tőkét gyarapítja. Ezek a munkások, akik darabonként kénytelenek eladni magukat, éppen olyan áruk, mint minden egyéb kereskedelmi cikk, s ezért éppúgy ki vannak téve a konkurencia minden viszontagságának, a piac minden ingadozásának.

A proletárok munkája a gépi berendezés terjedésével és a munkamegosztással elvesztette minden önálló jellegét és ezzel minden vonzóerejét a munkás számára. A munkás a gép puszta tartozékává válik, akitől csak a legegyszerűbb, legegyhangúbb, legkönnyebben megtanulható fogást kívánják meg. Ezért a munkás okozta költségek szinte kizárólag a megélhetéséhez és faja fenntartásához szükséges létfenntartási eszközökre korlátozódnak. De az áruk ára, tehát a munka ára is egyenlő termelési költségeivel. Ezért amilyen mértékben nő a munka ellenszenvessége, olyan mértékben csökken a munkabér. Sőt mi több, amilyen mértékben nő a gépi berendezés és a munkamegosztás, ugyanolyan mértékben nő a munka tömege[* 2] is, akár a munkaórák szaporítása, akár az adott idő alatt elvégzendő munka szaporítása, a gépek gyorsabb járatása stb. révén.”

– Karl Marx – Friedrich Engels, [8]

A munkások kizsákmányolásának vázolása után a proletariátus létszáma növekedésének forrásait veszik számba a szerzők.

„Az eddigi kis középrendek, a kisiparosok, kiskereskedők és járadékosok, a kézművesek és parasztok, mindezek az osztályok[* 3] a proletariátusba süllyednek; részben azért, mert kis tőkéjük nagyipar űzésére nem elegendő és a nagyobb tőkések konkurrenciáját nem bírja ki, részben azért, mert szakmai ügyességüket új termelési módszerek elértéktelenítik. Így toborzódik a proletariátus a népesség minden osztályából.”

– Karl Marx – Friedrich Engels, [9]

Majd áttérnek a proletariátus fejlődésének és harcának leírására, mely kezdetben ösztönös, csupán közvetlen célok elérésére irányul.

„Eleinte az egyes munkások, azután egy gyár munkásai, majd egy munkaág egy helységben dolgozó munkásai harcolnak az ellen az egyes burzsoá ellen, aki közvetlenül kizsákmányolja őket. Támadásuk nemcsak a polgári termelési viszonyok ellen irányul, hanem maguk a termelési szerszámok ellen is; megsemmisítik a konkurráló idegen árut, szétzúzzák a gépeket, felgyújtják a gyárakat, igyekeznek a középkori munkás már letűnt helyzetét visszaszerezni maguknak.

Ezen a fokon a munkások az egész országban szétszórt és a konkurencia által szétforgácsolt tömeget alkotnak. A munkások tömegesebb összetartása még nem a saját egyesülésüknek, hanem a burzsoázia egyesülésének a következménye, mert a burzsoáziának, saját politikai céljai elérésére, az egész proletariátust mozgósítania kell, s egyelőre még mozgósíthatja is. Ezen a fokon a proletárok tehát nem saját ellenségeik, hanem ellenségeik ellenségei ellen harcolnak, az abszolút monarchia maradványai, a földtulajdonosok, a nem-ipari burzsoák, a kispolgárok ellen. Így az egész történelmi mozgalom a burzsoázia kezében összpontosul; minden így kivívott győzelem a burzsoázia győzelme.”

– Karl Marx – Friedrich Engels, [10]

Az ipar fejlődése nemcsak a proletariátus számbeli növekedését, hanem egyre nagyobb tömegekbe, nagyüzemekbe, ipari övezetekbe való koncentrációját vonja maga után. A proletariátus egyre inkább érzi saját erejét, osztályhelyzetének fokozatos változását osztálytudatának fejlődése kíséri. A munkások egyesüléseket, szakszervezeteket alakítanak érdekeik megvédelmezésére, s a helyi jellegű harcok – a közlekedés fejlődése, mindenekelőtt a vasutak elterjedése révén – nemzeti méretű harccá, osztályharccá alakulnak. A szakszervezeti harc, a gazdasági küzdelem azonban csak egy lépcsőfoka az osztályfejlődésnek, a szerzők egy igen fontos definitív megállapítást tesznek az osztályharc jellegét illetően:

„De minden osztályharc politikai harc.”

– Karl Marx – Friedrich Engels, [11]

E törvényszerűségből adódó következtetés, hogy az osztályszerveződés nélkülözhetetlen eleme a proletariátus politikai pártjának megszerveződése, melynek útja ellentmondásokon keresztül halad. Ilyen ellentmondás például a munkások egymás közötti konkurenciája, mely számtalanszor az egyesülés ellen ható tényező, illetve az, hogy a haladó burzsoázia az arisztokrácia és a reakciós burzsoá csoportok elleni harcban igénybe veszi a munkásság támogatását, s ezáltal bevonja a politikai küzdelmekbe, amivel elősegíti a proletariátus osztálytudatának fejlődését. Ezen ellentmondások sorát gyarapítja az is, amikor az uralkodó osztályon belüli bomlási folyamat következtében, annak egyes felvilágosultabb része, köztük befolyásos ideológusok átállnak a proletariátus oldalára:

„Végül olyan időkben, amikor az osztályharc döntéshez közeledik, a bomlási folyamat az uralkodó osztályban, az egész régi társadalomban annyira heves, annyira kirívó jelleget ölt, hogy az uralkodó osztály egy kis része elszakad osztályától és a forradalmi osztályhoz csatlakozik, ahhoz az osztályhoz, amelyé a jövő. Ezért ugyanúgy, ahogy korábban a nemesség egy része átpártolt a burzsoáziához, most a burzsoázia egy része pártol át a proletariátushoz, és nevezetesen a burzsoá ideológusok egy része, azok, akik felküzdötték magukat az egész történelmi mozgalom elméleti megértéséig.”

– Karl Marx – Friedrich Engels, [12]

Végül a szerzők arra a végkövetkeztetésre jutnak, hogy az egyetlen valóban forradalmi osztály a proletariátus, mindamellett számba veszik a konzervatív, reakciós osztályokat, nem hagyva figyelmen kívül a lumpenproletariátust sem.

„Valamennyi osztály közül, amely napjainkban a burzsoáziával szemben áll, csakis a proletariátus valóban forradalmi osztály. A többi osztály a nagyipar kifejlődésével lezüllik és elpusztul, a proletariátus a nagyipar legsajátabb terméke.

A középrendek, a kisiparos, a kiskereskedő, a kézműves, a paraszt – mind azért harcolnak a burzsoázia ellen, hogy középrendként való létezésüket a pusztulástól megóvják. Ezek tehát nem forradalmiak, hanem konzervatívak. Sőt mi több: reakciósak, mert megpróbálják a történelem kerekét visszafelé forgatni. Ha forradalmiak, akkor azért azok, mert előttük áll a proletariátusba való átmenetük, akkor nem jelenlegi, hanem jövő érdekeiket védelmezik, akkor elhagyják saját álláspontjukat, hogy a proletariátuséra térjenek át.

A lumpenproletariátust, a régi társadalom legalsó rétegeinek ezt a passzív rothadását a proletárforradalom hellyel-közzel belesodorja a mozgalomba, de egész élethelyzete következtében inkább hajlandó arra, hogy magát reakciós üzelmekhez megvásároltassa.”

– Karl Marx – Friedrich Engels, [13]

A fejezet végén a szerzők kiemelik a proletariátus osztályharcának néhány fontos sajátosságát és ezen osztály történelmi küldetését: a hatalom meghódítását, a magántulajdonon alapuló tőkés termelési mód megszüntetését.

„Minden eddigi osztály, amely az uralmat meghódította, a már megszerzett életpozícióját úgy igyekezett biztosítani, hogy az egész társadalmat alávetette az ő szerzési feltételeinek. A proletárok csak úgy hódíthatják meg a társadalmi termelőerőket, hogy megszüntetik a maguk eddigi elsajátítási módját és ezzel az egész eddigi elsajátítási módot. A proletároknak nincs semmi sajátjuk, amit biztosítaniok kellene, – nekik le kell rombolniok minden eddigi magánbiztonságot és magánbiztosítékot.

Minden eddigi mozgalom kisebbségek mozgalma vagy kisebbségek érdekében folytatott mozgalom volt. A proletármozgalom az óriási többség önálló mozgalma az óriási többség érdekében. A proletariátus, a mai társadalom legalsóbb rétege, nem emelkedhet fel, nem egyenesedhet ki anélkül, hogy levegőbe ne röpítse a hivatalos társadalmat alkotó rétegek fölötte emelkedő egész felépítményét. [...]

A proletariátus fejlődésének legáltalánosabb szakaszait felvázolva, a fennálló társadalmon belül dúló többé vagy kevésbé burkolt polgárháborút követtük nyomon addig a pontig, amelyen nyílt forradalomban tör ki, és a proletariátus a burzsoázia erőszakos megdöntése útján megalapítja uralmát.”

– Karl Marx – Friedrich Engels, [14]

Legvégül a szerzők megállapítják, hogy a tőkés kizsákmányolás következtében a proletariátus egyre nagyobb rétegei szegényednek el, pauperizálódnak, rabszolgalétbe süllyednek, s ez az egyik legfőbb hajtóereje a forradalmi harcnak. A burzsoázia uralkodásra képtelen osztállyá válik, mert uralma még a minimális életfeltételeket sem tudja biztosítani az általa elnyomott munkásosztály számára.

„A burzsoáosztály létének és uralmának leglényegesebb feltétele a gazdagságnak magánosok kezében való felhalmozódása, a tőke képződése és gyarapodása; a tőke feltétele a bérmunka. A bérmunka kizárólag a munkások egymás közötti konkurrenciáján nyugszik. Az ipar haladása, amelynek az akarat nélküli és ellenállásra képtelen hordozója a burzsoázia, a munkásoknak a konkurencia okozta elszigetelődése helyébe a munkásoknak a társulás révén létrejövő forradalmi egyesülését állítja. A nagyipar fejlődésével tehát kicsúszik a burzsoázia lába alól maga a talaj, amelyen termel és a termékeket elsajátítja. Mindenekelőtt saját sírásóját termeli. Pusztulása és a proletariátus győzelme egyaránt elkerülhetetlen.”

– Karl Marx – Friedrich Engels, [15]

II. Proletárok és kommunisták[szerkesztés]

Ebben a fejezetben a szerzők a kommunizmus sajátosságait, illetve képviselőinek, a kommunistáknak a jellemzőit gyűjtik össze. „Milyen viszonyban állanak a kommunisták a proletárokkal általában?” – teszik fel a kérdést. Válaszuk a következő:

„A kommunisták nem külön párt a többi munkáspárttal szemben.

Nincsenek az egész proletariátus érdekeitől elütő érdekeik.

Nem állítanak fel külön[* 4] elveket, hogy ezek kaptájára húzzák a proletármozgalmat.

A kommunisták a többi proletárpárttól csak abban különböznek, hogy egyrészt a proletárok különböző nemzeti harcaiban az egész proletariátus közös, a nemzetiségtől független érdekeit hangsúlyozzák és érvényesítik, másrészt abban, hogy a proletariátus és a burzsoázia között folyó harc különböző fejlődési fokain mindig az összmozgalom érdekét képviselik.

A kommunisták tehát a gyakorlatban minden ország munkáspártjainak leghatározottabb[* 5], szüntelen továbbhaladásra ösztökélő részét alkotják; az elmélet terén a proletariátus többi tömegével szemben az az előnyük, hogy világosan látják a proletármozgalom feltételeit, menetét és általános eredményeit.

A kommunisták legközelebbi célja ugyanaz, mint valamennyi többi proletárpárté: a proletariátus osztállyá alakítása, a burzsoá uralom megdöntése, a politikai hatalom meghódítása a proletariátus által.”

– Karl Marx – Friedrich Engels, [16]

A tulajdonviszonyok a történelem során számos átalakuláson mentek keresztül, tehát a korábbi tulajdonviszonyok eltörlése nem kizárólag a kommunizmus sajátossága. Majd így folytatják:

„Ami a kommunizmust megkülönbözteti, az nem általában a tulajdon eltörlése, hanem a polgári tulajdon eltörlése.

De a modern polgári magántulajdon, az utolsó és legtökéletesebb kifejezése a termékek olyan előállításának és elsajátításának, amely osztályellentéteken alapul, azon, hogy az egyik ember a másikat[* 6] kizsákmányolja.

Ilyen értelemben a kommunisták ebben az egyetlen kifejezésben foglalhatják össze elméletüket: a magántulajdon megszüntetése.”

– Karl Marx – Friedrich Engels, [17]

Ezek után visszautasítják azokat a vádakat, melyek azt vetik a kommunisták szemére, hogy a „munkával keresett, szerzett, megszolgált tulajdont” kívánják eltörölni. A kispolgári tulajdont nem kell eltörölni, mert azt az ipar fejlődése eltörli. Majd leleplezik a vádakban rejlő demagógiát:

„De teremt-e a bérmunka, a proletár munkája a proletárnak tulajdont? Semmi esetre. A bérmunka a tőkét teremti meg, vagyis azt a tulajdont, amely a bérmunkát kizsákmányolja, amely csak azzal a feltétellel gyarapodhat, hogy új bérmunkát hoz létre, hogy azt újra kizsákmányolja. A tulajdon mai alakjában a tőke és a bérmunka ellentétében mozog. Vegyük szemügyre ennek az ellentétnek mindkét oldalát.

Tőkésnek lenni nemcsak tisztán személyi, hanem társadalmi helyzet elfoglalását is jelenti a termelésben. A tőke közösségi termék és csak a társadalom sok tagjának együttes tevékenységével, sőt végeredményben csak valamennyi tagjának együttes tevékenységével hozható mozgásba.

A tőke tehát nem személyi, hanem társadalmi tulajdon.

Ha tehát a tőkét közösségi tulajdonná változtatjuk át, amely a társadalom valamennyi tagjáé, akkor nem személyi tulajdon változik át társadalmivá. Csupán a társadalmi jellege változik meg a tulajdonnak. A tulajdon elveszti osztályjellegét.

A bérmunka átlagos ára a munkabér minimuma, azaz azoknak a létfenntartási eszközöknek az összege, melyek szükségesek ahhoz, hogy a munkást mint munkást életben tartsák. Amit tehát a bérmunkás a maga tevékenységével elsajátít, az pusztán arra elég, hogy csupasz életét újratermelje. Mi semmi esetre sem akarjuk eltörölni a közvetlen élet újratermelésére szolgáló munkatermékeknek ezt a személyi elsajátítását, azt az elsajátítást, amely nem tesz lehetővé idegen munka fölött hatalmat adó többletet. Mi csak ennek az elsajátításnak nyomorúságos jellegét akarjuk megszüntetni, amikor a munkás csak azért él, hogy a tőkét gyarapítsa, csak annyiban él, amennyiben az uralkodó osztály érdeke megkívánja.

A polgári társadalomban az eleven munka csak eszköz a felhalmozott munka gyarapítására. A kommunista társadalomban a felhalmozott munka csak eszköz a munkások életfolyamatának kibővítésére, gazdagítására, előmozdítására.”

– Karl Marx – Friedrich Engels, [18]

A szerzők kigúnyolják a burzsoázia azon ideológiai törekvését, hogy saját osztályuk szabadságjogait mint általános szabadságjogokat tüntessék fel.

„Rémüldöztök, hogy mi meg akarjuk szüntetni a magántulajdont. De fennálló társadalmatokban a társadalom tagjainak kilenctized részére nézve megszűnt a magántulajdon; a magántulajdon éppen azáltal létezik, hogy a társadalom kilenctized részére nézve nem létezik. Azt vetitek tehát szemünkre, hogy olyan tulajdont akarunk megszüntetni, amelynek szükségszerű előfeltétele, hogy a társadalom óriási többségének nincs tulajdona.

Egyszóval azt vetitek szemünkre, hogy a ti tulajdonotokat akarjuk megszüntetni. Valóban, ezt akarjuk.

Attól a pillanattól kezdve, hogy a munka nem változtatható át tőkévé, pénzzé, földjáradékká, egyszóval monopolizálható társadalmi hatalommá, azaz attól a pillanattól, hogy a személyi tulajdon nem csaphat át polgári tulajdonba, attól a pillanattól kezdve szerintetek megszűnt a személyiség.

Beismeritek tehát, hogy személyiségen senki mást nem érttek, mint a burzsoát, a polgári tulajdonost. És ezt a személyiséget csakugyan meg kell szüntetni.

A kommunizmus senkitől sem veszi el azt a hatalmat, hogy társadalmi termékeket elsajátítson, csupán azt a hatalmat veszi el, hogy ezen elsajátítás révén idegen munkát leigázzon.”

– Karl Marx – Friedrich Engels, [19]

Visszautasítják a család, továbbá az otthoni nevelés megszüntetésének, illetve a társadalmi nevelés vádját is.

„Teljesen kifejlett alakban ez a család csak a burzsoázia számára létezik; de kiegészítői a proletár kényszerű családtalansága és a nyilvános prostitúció.

A burzsoá családja természetesen megszűnik e kiegészítőjének a megszűnésével és mindkettő eltűnik a tőke eltűnésével.”

– Karl Marx – Friedrich Engels, [20]

„Vajon nem a társadalom határozza-e meg a ti nevelésteket is? Nem azok a társadalmi viszonyok határozzák-e meg, amelyek közt neveltek, a társadalomnak az iskola stb. révén történő közvetlenebb vagy közvetettebb beavatkozása? Nem a kommunisták találták ki a társadalom hatását a nevelésre; ők csupán megváltoztatják e hatás jellegét, kiragadják a nevelést az uralkodó osztály befolyása alól.

A családról és a nevelésről, a szülők és gyermekek közötti meghitt viszonyról hangoztatott polgári szólamok annál visszataszítóbbak, minél inkább széttépi a nagyipar a proletárok minden családi kötelékét, minél inkább változtatja a gyermekeket közönséges kereskedelmi cikké és munkaszerszámmá.”

– Karl Marx – Friedrich Engels, [21]

Kigúnyolják a nőközösség bevezetésének vádját.

„A burzsoá puszta termelési szerszámnak tekinti feleségét. Hallja, hogy a termelési szerszámok közösségi kiaknázását követelik, és persze nem tud egyebet gondolni, mint azt, hogy ez a közösségi sors a nőket szintén éri majd.

Nem sejti, hogy éppen arról van szó, hogy megszüntessük a nőknek azt a helyzetét, amelyben puszta termelési szerszámok.

Egyébként semmi sem nevetségesebb, mint burzsoáink magasztos erkölcsi felháborodása a kommunisták állítólagos hivatalos nőközösségén. A kommunistáknak nem kell a nőközösséget bevezetniök, mert ez majdnem mindig létezett.

Burzsoáink nem elégednek meg azzal, hogy proletárjaik felesége és leányai rendelkezésükre állanak, a hivatalos prostitúcióról nem is beszélve, hanem fő gyönyörűségüket abban lelik, hogy egymás feleségét elcsábítják.

A polgári házasság a valóságban feleségközösség. Legfeljebb azt lehetne a kommunistáknak szemükre vetni, hogy a képmutatóan leplezett nőközösség helyett hivatalos, őszinte nőközösséget akarnak bevezetni. Egyébként magától értetődik, hogy a mostani termelési viszonyok megszűnésével a belőlük fakadó nőközösség, vagyis a hivatalos és nem hivatalos prostitúció is eltűnik majd.”

– Karl Marx – Friedrich Engels, [22]

Egy további vád a kommunisták ellen, hogy el akarják törölni a hazát, a nemzetiséget, amire szintén maró gúnnyal válaszolnak:

„A munkásoknak nincs hazájuk. Nem lehet tőlük elvenni azt, amijük nincs. Minthogy a proletariátusnak mindenekelőtt a politikai hatalmat kell meghódítania, nemzeti osztállyá[* 7] kell emelkednie, önmagát nemzetté kell szerveznie, ezért maga is még nemzeti, bár semmi esetre sem burzsoá értelemben.

A népek nemzeti elkülönülése és ellentétei már a burzsoázia fejlődésével, a szabadkereskedelemmel, a világpiaccal, az ipari termelés és az ennek megfelelő életviszonyok egyformaságával egyre inkább és inkább eltűnnek.

A proletariátus uralma még inkább eltünteti majd őket. Együttes cselekvés – legalábbis a civilizált országoké – a proletariátus felszabadulásának egyik első feltétele.

Amilyen mértékben megszűnik az egyik egyén kizsákmányolása a másik által, olyan mértékben szűnik meg az egyik nemzet kizsákmányolása a másik által.

A nemzeten belüli osztályellentéttel együtt a nemzetek egymással szemben ellenséges magatartása is eltűnik.”

– Karl Marx – Friedrich Engels, [23]

Bár a szerzők nem szándékoznak részletesen tárgyalni a kommunizmus elleni vallási, filozófiai, ideológiai ellenvetéseket, a történelmi materializmusra vonatkozó néhány fontos megállapítást tesznek:

„Kell-e mélységes belátás annak megértéséhez, hogy az emberek életviszonyaival, társadalmi vonatkozásaival, társadalmi létével együtt megváltoznak képzeteik, nézeteik és fogalmaik, egyszóval tudatuk is?

Mi egyebet bizonyít az eszmék története, mint azt, hogy a szellemi termelés az anyagi termeléssel együtt alakul át? Valamely kor uralkodó eszméi mindenkor csak az uralkodó osztály eszméi voltak.”

– Karl Marx – Friedrich Engels, [24]

Majd a fejezet végén a hatalom meghódítása utáni átmeneti történelmi fázis legfontosabb feladatait vázolják fel a proletariátus számára:

„[...] a munkásforradalom első lépése a proletariátus uralkodó osztállyá emelése, a demokrácia kivívása.

A proletariátus arra használja majd fel politikai uralmát, hogy a burzsoáziától fokról fokra elragadjon minden tőkét, hogy az állam, azaz az uralkodó osztállyá szervezett proletariátus kezében centralizáljon minden termelési szerszámot és a lehető leggyorsabban növelje a termelőerők tömegét.

Ez természetesen eleinte csak a tulajdonjogba és a polgári termelési viszonyokba való zsarnoki beavatkozások útján történhetik, tehát olyan rendszabályok útján, amelyek gazdasági szempontból elégteleneknek és tarthatatlanoknak látszanak, amelyek azonban a mozgalom folyamán túlhajtanak önmagukon[* 8], és mint az egész termelési mód átalakításának eszközei elkerülhetetlenek. Ezek a rendszabályok természetesen országonként különbözők lesznek.

A legelőrehaladottabb országokban azonban meglehetős általánosan alkalmazhatók lesznek a következők:

1. A földtulajdon kisajátítása és a földjáradék állami kiadásokra fordítása.

2. Erős progresszív adó.

3. Az örökösödési jog eltörlése.

4. Az összes emigránsok és lázadók tulajdonának elkobzása.

5. A hitel centralizálása az állam kezében nemzeti bank révén, amely állami tőkével és kizárólagos monopóliummal rendelkezik.

6. Az egész közlekedésügy centralizálása az állam kezében.

7. A nemzeti gyárak, termelési szerszámok gyarapítása, a földek megművelhetővé tétele és javítása közös terv szerint.

8. Mindenkire kiterjedő egyenlő munkakötelezettség, ipari hadseregek felállítása, különösen a mezőgazdaság számára.

9. A mezőgazdaság és az ipar űzésének egyesítése, a város és a falu közötti ellentét[* 9] fokozatos megszüntetésének előmozdítása[* 10].

10. Minden gyermek nyilvános és ingyenes nevelése. A gyermekek mai formában való gyári munkájának eltörlése. A nevelés egyesítése az anyagi termeléssel stb. stb.

Amikor majd a fejlődés folyamán az osztálykülönbségek eltűntek, és minden termelés a társult egyének kezében összpontosult, akkor a közhatalom elveszti politikai jellegét. A politikai hatalom, voltaképpeni értelmében, valamely osztálynak egy más osztály elnyomására szolgáló szervezett hatalma. Ha a proletariátus a burzsoázia elleni harcában szükségszerűen osztállyá egyesül, forradalom útján uralkodó osztállyá teszi magát, és mint uralkodó osztály a régi termelési viszonyokat erőszakkal megszünteti, akkor e termelési viszonyokkal együtt megszünteti az osztályellentétnek, egyáltalában az osztályoknak a létfeltételeit[* 11], és ezzel sajátmagának mint osztálynak az uralmát is.

A régi polgári társadalom s a vele járó osztályok és osztályellentétek helyébe olyan társulás lép, amelyben minden egyes ember szabad fejlődése az összesség szabad fejlődésének feltétele.”

– Karl Marx – Friedrich Engels, [25]

III. Szocialista és kommunista irodalom[szerkesztés]

Ez a fejezet számba veszi a különféle szocialista és kommunista irányzatokat, s kíméletlen kritikát gyakorol fölöttük. Az első csoportba a „reakciós szocializmus” névvel illetett ideológiákat sorolja, azokat, melyeknek haladásellenessége a legnyilvánvalóbb.

1. A reakciós szocializmus[szerkesztés]

A feudális szocializmus a francia és angol arisztokrácia körében született meg, miután elvesztették hatalmukat, s erőtlen támadásuk a burzsoázia ellen egy letűnt korszak visszahozatala iránti szándékukat tükrözi.

„[...] a feudális szocializmus – félig siratóének, félig gúnydal, félig a múlt utórezgése, félig a jövő fenyegetődzése – hellyel-közzel szíven találva a burzsoáziát keserű, szellemesen maró ítéletével, de mindig nevetséges hatást keltve azáltal, hogy teljesen képtelen a modern történelem menetének megértésére. […]

Amikor a feudálisok azt bizonyítják, hogy a kizsákmányolás általuk alkalmazott módja másféle volt, mint a polgári kizsákmányolás, csak arról feledkeznek meg, hogy ők egészen más és ma már idejüket múlt körülmények és feltételek között zsákmányoltak ki. Amikor bebizonyítják, hogy az ő uralmuk alatt a modern proletariátus nem létezett, csak arról feledkeznek meg, hogy éppen a modern burzsoázia az ő társadalmi rendjüknek a szükségszerű hajtása volt.

Egyébként oly kevéssé titkolják kritikájuknak reakciós jellegét, hogy fő vádjuk a burzsoázia ellen éppen az, hogy annak uralma alatt egy olyan osztály fejlődik, amely az egész régi társadalmi rendet a levegőbe fogja röpíteni.

Sokkal inkább azt vetik a burzsoázia szemére, hogy forradalmi proletariátust, mint azt, hogy egyáltalában proletariátust hoz létre.

A politikai gyakorlatban ezért részt vesznek a munkásosztály ellen irányuló minden erőszakos intézkedésben, a köznapi életben pedig nem tartják méltóságukon alulinak, hogy hangzatos szólamaik ellenére aranyalmákat[* 12] szüreteljenek és a hűséget, szeretetet, becsületet a gyapjú-, cukorrépa- és pálinka-kalmárkodással cseréljék fel.[* 13]

– Karl Marx – Friedrich Engels, [26]

Ide sorolja még az ún. papi szocializmust, vagy szent szocializmust mely az 1872-es és az azt követő kiadásokban a keresztény szocializmus elnevezést viselte.

„Mi sem könnyebb, mint a keresztény aszketizmust szocialista mázzal bevonni. Nem kelt-e ki a kereszténység is a magántulajdon ellen, a házasság ellen, az állam ellen? Nem prédikálta-e helyébe a jótékonyságot és a koldulást, a cölibátust és a test sanyargatását, a szerzetesi életet és az egyházat? A szent[* 14] szocializmus csupán az a szenteltvíz, amellyel a pap az arisztokraták bosszúságát megszenteli.”

– Karl Marx – Friedrich Engels, [27]

IV. A kommunisták viszonya a különböző ellenzéki pártokhoz[szerkesztés]

A kiáltvány záró fejezete: A kommunisták viszonya a különböző ellenzéki pártokhoz, röviden kitér a kommunizmus helyzetére a különböző államokban (Lengyelország, Németország stb.) a 19. század közepén.

„Németországra irányítják a kommunisták legnagyobb figyelmüket, mert Németország polgári forradalom küszöbén áll, és mert ezt az átalakulást általában az európai civilizáció előrehaladottabb feltételei között és sokkal fejlettebb proletariátussal hajtja végre, mint Anglia a XVII. és Franciaország a 18. században, a német polgári forradalom tehát csak egy proletárforradalom közvetlen előjátéka lehet.”

A mű végén lévő cselekvésre buzdító felszólítás később a kommunizmus jelszava lett: „Világ proletárjai, egyesüljetek!”

Előszók[szerkesztés]

Előszó az 1872-es német kiadáshoz[szerkesztés]

A szerzőket igen váratlanul érte a hirtelen jött németországi kiadás, ezért a sietség miatt csak a leglényegesebb gondolatokat érintik. Az eltelt negyedszázad alatt a kapitalizmus óriási fejlődésen ment keresztül, ami a Kiáltványt új kontextusba helyezi:

„Bármennyire megváltoztak is a viszonyok az utóbbi huszonöt esztendő alatt, az ebben a »Kiáltvány«-ban kifejtett általános alapelvek nagyjában és egészében még ma is teljesen helyesek. Egyes részletek itt-ott javítandók lennének. Ezen alapelvek gyakorlati alkalmazása, jelenti ki maga a »Kiáltvány«, mindenütt és mindenkor a történelmileg meglevő körülményektől fog függni, és ezért egyáltalában nem helyezünk különös súlyt a II. fejezet végén javasolt forradalmi rendszabályokra. Ez a passzus ma sok tekintetben másképp hangzanék. Tekintettel a nagyiparnak az utóbbi 25 esztendőben tett óriási továbbfejlődésére és a munkásosztálynak ezzel együtt továbbhaladó pártszervezettségére, az először a februári forradalomból, majd, még sokkal inkább, A Párizsi Kommünből adódó gyakorlati tapasztalatokra – amikor a proletariátus első ízben volt két hónapon át a politikai hatalom birtokában –, ma ez a program helyenként elavult. Nevezetesen a Kommün bebizonyította, hogy »a munkásosztály nem veheti egyszerűen birtokába a kész államgépezetet, hogy azt saját céljaira működésbe hozza«[28].”

– Karl Marx – Friedrich Engels, [29]

A burzsoá államgépezet szétzúzásának követelménye – melyre fontossága miatt a szerzők hivatkoznak –, fordulópontot jelentett a marxizmus államelméletének történetében, és az egyik legtöbbet idézett hellyé, illetve az egyik legtöbbet vitatott gondolattá vált az idők során.

Előszó az 1893-as olasz kiadáshoz[szerkesztés]

Engels rövid történelmi visszatekintést tesz az 1848-as forradalmakra, kiemelve a berlini és a milánói forradalmak jelentőségét, melyeknek egyik legfőbb következménye volt az olasz és német nemzeti egység megteremtése, a nemzeti függetlenségük kivívása. Megállapítja, hogy:

„Az akkori forradalom mindenütt a munkásosztály műve volt; a munkásosztály volt az, amely a barikádokat emelte és életét vásárra vitte. De csak a párizsi munkásoknak volt eltökélt szándékuk, hogy a kormányt megdöntvén, megdöntik a burzsoázia uralmát is. Bármennyire tudatában voltak azonban a saját osztályuk és burzsoázia között létező végzetes antagonizmusnak, sem az ország gazdasági haladása, sem a francia munkástömegek szellemi fejlődése nem érkezett el arra a fokra, amely a társadalmi átalakulást lehetővé tette volna. A forradalom gyümölcseit tehát végeredményben a tőkésosztály szakította le.”

– Friedrich Engels, [30]

A többi országban – Olaszországban, Németországban, Ausztriában, Magyarországon – pedig a munkások legfőbb tette, hogy a burzsoáziát hatalomra juttatták. A burzsoázia uralma azonban nem lehetséges nemzeti függetlenség nélkül, így tehát ez a kérdés került Olaszországban, Németországban, Magyarországon a középpontba, s „Lengyelországé is sorra fog kerülni” – írja Engels. Ezek a forradalmak bár csupán polgári forradalmak voltak, de előkészítették a társadalmi feltételeit a későbbi szocialista forradalom bekövetkezésének. A tőkés fejlődés mindenhol megteremtette a nagyipari proletariátust, mely ezen forradalom végrehajtója lesz. Végül a következő gondolattal zárja előszavát:

„A »Kiáltvány« teljes igazságot szolgáltat a kapitalizmus múltbeli forradalmi akciójának. Az első kapitalista nemzet Itália volt. A feudális középkor végét, a modern kapitalista korszak hajnalát gigászi alak jelzi. Az olasz Dante ez, a középkor utolsó és egyben az újkor első költője. Ma is, mint 1300-ban, új történelmi korszak bontakozik ki. Vajon kitermeli-e számunkra Olaszország az új Dantét, aki jelezni fogja e proletár korszak megszületésének óráját?”

– Friedrich Engels, [31]

Kiadásai, hatástörténete[szerkesztés]

A „történelmi feledés homálya”[szerkesztés]

A Kommunista kiáltvány egyetlen (kézzel írott) fönnmaradt lapja

A Kiáltvány első, német nyelvű, 23 oldal terjedelmű kiadása 1848 februárjának végén került kinyomtatásra a J. E. Burghard féle Munkás Művelődési Társaság (Bildunksgesellchhaft der Arbeiter) [másik ismert nevén] (Communistischer Arbeiterbildungsverein) nyomdájában Londonban, a Liverpool Street 46 szám alatt. Márciustól júliusig folytatásokban újra publikálták az emigráns német demokraták lapjában, a Deutsche Londoner Zeitungban. Ugyanebben az évben újra megjelent Burghardnál az első kiadás hibáinak korrigálásával, 30 oldal terjedelemben, és ez szolgált a későbbi kiadások alapjául. Egyik 1848-as kiadás sem tüntette fel a szerzők nevét. 1848-ban megjelent még egy nem teljes svéd fordítás, amely szöveghűség tekintetében is sok kívánnivalót hagyott maga után, például a fordító a híres Világ proletárjai, egyesüljetek! jelmondatot A nép szava, Isten szava! mondattal helyettesítette.[32] Az első angol fordítást egy skót, chartista, feminista újságíró és filozófus, Helen Macfarlane készítette, s George Julian Harney hetilapja, a Red Republican hasábjain jelent meg 1850 novemberében négy folytatásos részben. Marx és Engels neve a Kiáltvány szerzőiként először itt tűnt fel egy lábjegyzetben, melyet – a szerzőkkel jó barátságot ápoló – Harney írt. Egy kisebb német kiadás megjelent még Londonban, valószínűleg 1864-ben, és egy másik kis kiadás Berlinben, 1866-ban, mely minden bizonnyal a mű első Németországi publikálása volt.[33] Az első francia nyelvű kiadásra 1872-ben került sor, a New York-i „La Socialiste”-ban. Téves a szerzőknek az 1872-es német kiadás előszavában írt állítása, hogy „rövid idővel az 1848-as júniusi felkelés előtt” Párizsban megjelent volna franciául.[34]

Mindezek a kiadások teljesen visszhangtalanok maradtak, s semmilyen jelentékeny hatást nem fejtettek ki.[35] A Kommunista kiáltványt hosszú évekig a látszólagos feledés homálya borította, szerzőik sem nagyon hivatkoztak rá. A változás a 60-as évek második felében kezdődött, amikor az Első Internacionálé megalakulása nyomán Marx nemzetközi hírnévre tett szert, majd ez felerősödött a Párizsi kommün védelmére írt, A polgárháború Franciaországban című cikke után. Marxra ekkortól, mint veszélyes felforgatóra tekintettek az európai kormányok. Amikor 1872 márciusában a német szociáldemokrata vezetőket, Wilhelm Liebknechtet, August Bebelt and Adolf Hepnert hazaárulás vádjával perbe fogták, a Kiáltvány váratlanul óriási publicitást nyert, mivel szövege bekerült a vádiratba, s ezáltal a bírósági jegyzőkönyvekbe. Hivatkozván arra, hogy a szöveg a bírósági eljárás részét képezi, lehetőséget adott a szociáldemokratáknak, hogy legálisan, nagy példányszámban kinyomathassák. Az 1872-es új német kiadás, melyhez a szerzők külön előszót írtak, szimbolikus határkő a Kiáltvány történetében, melyet az is szemléltet, hogy 1871 és 1873 között legalább kilenc különböző kiadás, hat különböző nyelven jelent meg.[36]

Felívelő pályafutása[szerkesztés]

Marx és Engels

A következő mintegy negyven évben a Kiáltvány meghódította a világot, mely a megélénkülő munkásmozgalomnak, a gyors fejlődésen keresztül menő szociáldemokrata és munkáspártoknak, illetve azokban az 1880-as évektől a marxizmus folyamatos térnyerésének volt köszönhető. Az 1917-es orosz forradalomig több mint harminc nyelven, százas nagyságrendű kiadása jelent meg világszerte, köztük három japán és egy kínai nyelven. Leggyorsabb terjedésére Európa középső övezetében került sor Franciaországtól Oroszországig. Orosz nyelven 70 alkalommal publikálták, amihez még hozzájön az Orosz Birodalom többi nyelvein történő 35 kiadás: 11 lengyel, 7 jiddis, 6 finn, 5 ukrán, 4 grúz, 2 örmény. Német nyelven 55, továbbá 9 magyar, 8 cseh, 3 horvát, egy-egy szlovák és szlovén, 34 angol – beleértve az Egyesült Államokat is –, 26 francia, 11 olasz kiadás került napvilágra. Dél-európai térhódítása észrevehetően kisebb volt, mindössze 6 spanyol – Latin-Amerikát is beleszámítva –, s egy portugál, illetve 7 bolgár, 4 szerb, 4 román és egy ladino megjelenés valósult meg. Észak-európai terjedése szintén mérsékeltebb volt, 6 dán, 5 svéd és 2 norvég kiadással.[37]

Az egyenlőtlen földrajzi elterjedés nemcsak a szocialista mozgalom, s azon belül a marxizmus egyenlőtlen térhódítására reflektál, hanem arra a tényezőre is felhívja a figyelmet, hogy nem volt szoros megfelelés a szociáldemokrata és munkáspártok mérete és ereje, illetve a Kiáltvány elterjedése között. A több százezer taggal, és szavazók millióival bíró Németország Szociáldemokrata Pártja (SPD) 1905-ig kiadásonként csupán 2000–3000 példányt nyomatott ki belőle. Míg a párt 1891-es erfurti programjának példányszáma elérte a 120.000-et, addig a Kiáltvány 1895 és 1905 között aránytalanul kevés, mindössze 16.000 példányban került az olvasókhoz. Ezzel szemben a 70 orosz nyelvű kiadás csak egy néhány ezer fős illegális párttagságot képviselt, s ugyanígy a 34 angol nyelvű kiadás is csak egy a munkás- és szocialista pártok balszárnyát alkotó, kicsiny angolszász marxista „szektát” reprezentált.[38]

Az 1917-es októberi orosz forradalom után a helyzet a kommunista pártok esetében gyökeresen megváltozott. A Második Internacionálé tömegpártjaitól eltérően, a Kommunista Internacionálé pártjai elvárták tagjaiktól, hogy a marxista elmélet alapvető vonatkozásaival tisztában legyenek. Az SPD-től eltérően, ahol a tényleges politikai döntéshozók és a teoretikusok elkülönültek egymástól, az orosz bolsevik szociáldemokraták, majd kommunisták vezetői, élükön Leninnel, felkészült elméleti tudással rendelkeztek, amit a gyakorlatban is igyekeztek alkalmazni. Ennek következtében a Második Internacionálé pártjaival összehasonlítva, a Marx és Engels szövegek publikálása és terjesztése sokkal fontosabb szerepet játszott a mozgalomban. A Kiáltvány ebből az új helyzetből több módon profitált. A terjesztése jelentősen megnőtt, különösen a Szovjetunióban. De például 1932-ben az amerikai és a brit kommunista pártok hivatalos kiadói is megvalósítottak egy százezres nagyságrendű, olcsó verziót, amely minden bizonnyal minden idők legnagyobb angol nyelvű kinyomtatását jelentette. Azáltal, hogy a Kiáltvány közvetlenül kapcsolódott az aktuális politikához, hogy egy nagyobb állam hivatalosan képviselte a marxista ideológiát, politikai olvasata és pozíciója megerősödött, aminek következtében bekerült az egyetemek tanítási programjába. A második világháború után, a Szovjetunió nemzetközi szerepének, befolyási övezetének megnövekedésével, a nyugat-európai kommunista pártok megerősödésével 1948-ra, a Kiáltvány centenáriumának évére, már nem csupán kommunista vagy marxista kötődésű, hanem polgári kiadók is, neves akadémikusok bevezetésével, nagy példányszámban publikálták. Ekkortól többé már nem pusztán egy klasszikus marxista dokumentum volt, hanem külön jelző nélküli politikai klasszikussá vált.[39]

Magyar nyelvű kiadásai[szerkesztés]

Első magyar nyelvű kiadása 1896-ban jelent meg – sorrendben a 11. fordítási nyelvként –, a “Vass József mintaantikvárium és könyvkereskedés” kiadásában, 2000 példányban. Sajtó alá rendezte Bokányi Dezső és Pfeifer Sándor, a Magyarországi Szociáldemokrata Párt két közismert vezetője. Mivel a címlapon is az ő nevük szerepelt, a rövid előszót pedig csupán a „fordító” aláírás zárta, ezért a köztudatba tévesen a könyv fordítóiként vonultak be.[40] Czóbel Ernő a következőképpen ír erről a Kommunista kiáltvány megjelenésének 100. évfordulójára írt tanulmányában:

„Bokányitól tudom, hogy a fordító Krejcsi Rezső volt, a Budapesti Kereskedelmi és Iparkamara későbbi főtitkára, aktív tisztviselője s szintén egyike azoknak a régi magyar marxista intellektueleknek, akik […] akkor a Szociáldemokrata Párt egyes vezetőinek az elméleti önképzésben a segítségére voltak. A „Kiáltvány”-t Krejcsi Rezső Bokányi és Pfeifer kérésére fordította le, a fordítást együtt megtárgyalták, együtt húzták alá a dőlt betűvel szedendő főbb tételeket s Bokányi volt az, aki ragaszkodott ahhoz, hogy a „Kiáltvány” jelmondatát, csatakiáltását, ne szószerint fordítsák: „Minden ország proletárjai, egyesüljetek!” (Proletarier aller Länder...), hanem abban a harsányabb formában, amelyet magyar fül már el sem tud képzelni másként: „Világ proletárjai, egyesüljetek!”

– Czóbel Ernő, [41]

Az első fordítás, több más nyelvhez hasonlóan elég gyengére sikeredett. Ezt a csorbát a Szabó Ervin által szerkesztett, Marx és Engels válogatott műveinek első kötetében megjelent, 1906-os második kiadás köszörülte ki, Politzer Zsigmond és Fia kiadásában. Szabados Sándor fordítása „mind stílus, mind pedig hűség tekintetében kielégítőnek mondható” – írta róla Czóbel.[42]

A harmadik magyar fordítás Kunfi Zsigmond munkája, mely „Ipolyi Tamás” álnév alatt jelent meg a Radó Antal féle „Magyar Könyvtár” 555. számú füzeteként, 1913-ban. Kunfi a fordításon túl egy történeti és elméleti bevezetőt is írt a mű elé. Czóbel kritikusan megjegyzi: „Ez a stílus tekintetében színvonalas fordítás hűség és szabatosság tekintetében határozott visszaesést jelent a Szabadoséval szemben.” – s véleményét konkrét példákkal is szemlélteti.

1918-ban két újabb kiadás is napvilágot látott, az egyik Moszkvában, Kun Béla fordításában, a másik pedig az őszirózsás forradalom után, a szociáldemokrata párt publikálásában. A Magyarországi Tanácsköztársaság alatt elkészült egy nagyalakú díszkiadása, de forgalomba már nem került, a fehérterror idején összes példányát elégették. 1920-ban Moszkvában és Bécsben, 1923-ban Berlinben jelent meg egy-egy magyar nyelvű kiadás. A Horthy-rendszer alatt legalább egy illegálisan, szteklográffal sokszorosított kiadás készült.[43]

1945 és 1948 között összesen négy kiadás került ki a nyomdákból. Ebből 1946-ban a Magyar Kommunista Párt jelentette meg „A Marxizmus-Leninizmus Kis Könyvtára” sorozat 7–8. számában, két 10 ezres példányszámú nyomásban. Fordítását Rudas László készítette, mely kijavította a Szabados-féle fordítás gyengéit. Ebben a kiadásban jelenik meg először Marx és Engels összes, – szám szerint hét, – korábbi kiadásokhoz írt előszava. Függelékében helyet kapott Engels „A Kommunisták Szövetségének történetéhez” című, forrásértékű cikke, továbbá a Kommunisták Szövetségének két alapszabályverziója.[44]

1948 után a Kiáltvány több tucatnyi magyar nyelvű kiadást megért, összpéldányszáma százezres nagyságrendű volt. Mindezek közül kiemelkedik a Karl Marx és Friedrich Engels Művei (MEM) 4. kötetében, 1959-ben megjelent, a korabeli legmagasabb tudományos, filológiai, könyvészeti standardoknak megfelelő publikáció.[45]

Első magyar nyelvű kiadásai[szerkesztés]

  • Marx–Engels: A kommunisták kiáltványa; sajtó alá rendezte Bokányi Dezső, Pfeifer Sándor; fordította Krejcsi Rezső; rövidített kiadás; Minta-Antiquarium, Bp., 1896
  • A kommunista kiáltvány. Marxtól és Engelstől; in: Marx és Engels válogatott művei, 1–2.; szerk., bev., jegyz. Szabó Ervin, életrajzok Garami Ernő, ford. Szabados Sándor; Népszava, Bp., 1905–1909
  • Marx: A kommunista kiáltvány; ford., bev. Kunfi Zsigmond (Ipolyi Tamás álnév alatt); Lampel, Bp., 1910 (Magyar könyvtár, 585.)
  • A kommunista kiáltvány. Marx Károly és Engels Frigyes bevezetéseivel és Kautsky Károly előszavával; ford. Szabados Sándor; Népszava, Bp., 1918 (Munkáskönyvtár)
  • Marx Károly–Engels Frigyes: Kommunista kiáltvány; ford. Kun Béla; Moszkva, 1918, OK(b)P Magyar Csoportja. V, (Kommunista könyvtár, 4.)[46]
  • Marx–Engels: Kommunista kiáltvány; ford. Kun Béla; Külföldi Munkások és Földmívesek Kommunista szervezete Országos Bizottsága, hely és év nélkül. [feltehetőleg Moszkva, 1919][47]
  • Marx Károly–Engels Frigyes: Kommunista kiáltvány; ford. Kun Béla; Moszkva, 1920, OK(b)P Magyar Csoportja, (Kommunista könyvtár) 2. kiadás[48]

Aktualitása[szerkesztés]

Samir Amin szerint a Kiáltvány semmit sem vesztett időszerűségéből az elmúlt 170 év alatt, sőt: „Éppen manapság, a szöveg néhány teljes bekezdése jobban egyezik a valósággal mint 1848-ban. A történelem 170 éves fejlődése teljesen igazolta mind a premisszákat, melyek Marx és Engels korában még alig voltak láthatók, mind a szerzők által megrajzolt következtetéseket.” – vélekedik a világhírű tudós 2018-ban, egyik utolsó írásában. Egy sor példával szemlélteti a Kiáltvány időtállóságát, melyek közül kiemelhető az a tendencia, melyet Marx és Engels a tőkés társadalom két alapvető osztályára, a burzsoáziára és a proletariátusra szakadásként írt le. Korunkban ez a tendencia világosabban kirajzolódik, mint valaha. Ma a legfejlettebb centrumországok lakosságának csaknem teljes egésze kényszerül munkaereje eladására, s ezzel bérmunkás helyzetbe. A periféria országaiban a parasztság független termelői státusza felmorzsolódik, a kereskedelmi hálózatok uralma alá kerülnek mint alvállalkozók, de valódi helyzetük a bérmunkásokhoz teszi őket nagyon hasonlatosakká. A Kiáltvány által leírt pauperizálódási folyamat mai megjelenéséről pedig Amin a következőképpen ír: „[…] a kapitalizmus világrendszerének szintjén – az egyedüli szinten, mely a valóság elemzésének teljes látókörét adja, – ez a pauperizáció jelentősen jobban láthatóbb és valóságosabb mint Marx elképzelte. Mindazonáltal ezzel párhuzamosan, a kapitalista erők sikeresen gyengítették az általános proletarizálódás által képviselt veszélyt, végrehajtva a munkásosztályok szisztematikus megosztását, mind országos, mind nemzetközi szinten.”[49]

Megjegyzések[szerkesztés]

  1. Engels jegyzete: (1888; 1890) Azaz minden írott történet. 1847-ben a társadalom őstörténete, az a társadalmi szervezet, mely a feljegyzett történetet megelőzően létezett, jóformán ismeretlen volt. Azóta Haxthausen felfedezte az oroszországi közös földtulajdont, Maurer bebizonyította, hogy ez az a társadalmi alap, amelyből valamennyi germán törzs történelmi fejlődése kiindult, s fokozatosan kiderült, hogy Indiától Írországig mindenütt a föld közös birtoklásán alapuló faluközösségek képviselik vagy képviselték a társadalom ősi formáját. Végül Morgannek a nemzetség igazi természetére és a törzshöz való viszonyára vonatkozó, betetőző felfedezése feltárta ennek az ősi kommunista társadalomnak belső szervezetét annak tipikus formájában. Ezeknek az őseredeti közösségeknek a felbomlásával kezdődik a társadalomnak különálló és végeredményben antagonisztikus osztályokra való hasadása. Ezt a bomlási folyamatot megpróbáltam nyomon követni „A család, a magántulajdon és az állam eredete” c. könyvemben, II. kiad. Stuttgart 1886.
  2. Az 1888-as angol kiadásban: tömege helyett: terhe
  3. Az 1888-as angol kiadásban kiegészítve: fokozatosan
  4. Az 1888-as angol kiadásban: szektás
  5. Az 1888-as angol kiadásban: leghaladóbb és leghatározottabb
  6. Az 1888-as angol kiadásban: a kisebbség a többséget
  7. Az 1888-as angol kiadásban: a nemzet vezető osztályává
  8. Az 1888-as angol kiadásban: felülmúlják önmagukat, a régi társadalmi rendbe való további beavatkozásokat tesznek szükségessé
  9. Az 1872-es és az azt követő kiadásokban: különbség
  10. Az 1888-as angol kiadásban kiegészítve: a népességnek az egész országban való egyenletesebb elosztása révén
  11. Az 1872-es és az azt követő kiadásokban: [egyáltalában az osztályoknak a létfeltételeit] helyett: létfeltételeit, egyáltalában az osztályokat
  12. Az 1888-as angol kiadásban: az ipar fájáról lehullott aranyalmákat
  13. Engels jegyzete: (1888) Ez főképp Németországra vonatkozik, ahol a földbirtokos arisztokrácia és a junkerek birtokaik nagy részét saját számlájukra, intézőikkel műveltetik meg, és ezen felül répacukrot gyártanak és burgonyaszeszt főznek nagy mennyiségben. A gazdagabb angol arisztokraták még nem jutottak el idáig, de azok is tudják, hogyan kárpótolhatják magukat földjáradékuk csökkentéséért azzal, hogy nevüket odakölcsönzik többé-kevésbé kétes részvénytársaságok alapítóinak.
  14. Az 1872-es és az azt követő kiadásokban: keresztény

Jegyzetek[szerkesztés]

  1. MEM 4 437–470. old. MIA 2004
  2. MEM 42 296–301. old. Friedrich Engels: A kommunista hitvallás tervezete
  3. MEM 4 348–363. old. Friedrich Engels: A kommunizmus alapelvei
  4. MEM 4 442–443. old. MIA 2004
  5. MEM 4 444. old. MIA 2004
  6. MEM 4 444–445. old. MIA 2004
  7. MEM 4 446. old. MIA 2004
  8. MEM 4 447. old. MIA 2004
  9. MEM 4 448. old. MIA 2004
  10. MEM 4 448–449. old. MIA 2004
  11. MEM 4 450. old. MIA 2004
  12. MEM 4 450. old. MIA 2004
  13. MEM 4 450–451. old. MIA 2004
  14. MEM 4 451. old. MIA 2004
  15. MEM 4 452. old. MIA 2004
  16. MEM 4 452–453. old. MIA 2004
  17. MEM 4 453. old. MIA 2004
  18. MEM 4 454. old. MIA 2004
  19. MEM 4 455. old. MIA 2004
  20. MEM 4 456. old. MIA 2004
  21. MEM 4 456–457. old. MIA 2004
  22. MEM 4 457. old. MIA 2004
  23. MEM 4 457–458. old. MIA 2004
  24. MEM 4 458. old. MIA 2004
  25. MEM 4 459–460. old. MIA 2004
  26. MEM 4 461. old. MIA 2004
  27. MEM 4 462. old. MIA 2004
  28. MEM 17 306. o. Karl Marx: A polgárháború Franciaországban; 544. old. A polgárháború Franciaországban / Második fogalmazvány
  29. MEM 4 563. old.
  30. MEM 4 577. old.
  31. MEM 4 578. old.
  32. Czóbel 1963 110. old.
  33. MEM 4 611. old. Hobsbawm 2011 101–103. old.
  34. MEM 4 563. old. MIA 2010 2. old.
  35. Hobsbawm 2011 103. old.
  36. Hobsbawm 2011 104. old.
  37. Hobsbawm 2011 104. old.
  38. Hobsbawm 2011 104–105. old.
  39. Hobsbawm 2011 105–107. old.
  40. Czóbel 1963 107–110. old.
  41. Czóbel 1963 110. old.
  42. Czóbel 1963 110. old.
  43. Czóbel 1963 111. old.
  44. Czóbel 1963 111–112. old.
  45. MEM 4 437–470. old.
  46. Terbe 1967 452. o.
  47. Terbe 1967 452. o.
  48. Terbe 1967 452. o.
  49. Amin 2018

Források[szerkesztés]

  • Hobsbawm 2011: Eric Hobsbawm: How to Change the World: Reflections on Marx and Marxism. (angolul) New Haven & London: Yale University Press. 2011. ISBN 9780300176162  
  • Carver–Farr 2015: The Cambridge Companion to the Communist Manifesto. (angolul) Szerkesztők: Terrell Carver, James Farr. Cambridge: Cambridge University Press. 2015. ISBN 9781107683075  
  • Lamb 2015: Peter Lamb: Marx and Engels’ Communist Manifesto: A Reader’s Guide. (angolul) London – New Delhi – New York – Sydney: Bloomsbury Academic. 2015. ISBN 9781472508096  
  • Marx–Engels 2017: Karl Marx és Friedrich Engels: The Communist Manifesto. (angolul) Bevezetés: Jodi Dean, Utószó: David Harvey. London: Pluto Press. 2017. ISBN 9781786800251  
  • Ali 2017: Tariq Ali: Introduction to The Communist Manifesto. Verso (angolul). London: Verso Books (2017) (Hozzáférés: 2018. okt. 5.) (htm)
  • Amin 2018: Samir Amin: The Communist Manifesto, 170 Years Later. Monthly Review (angolul). New York: Monthly Review Press (2018) (Hozzáférés: 2018. okt. 2.) (htm)

További információk[szerkesztés]

Wikiforrás
A magyar Wikiforrásban további forrásszövegek találhatóak