Kommunista kiáltvány

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Ugrás a navigációhoz Ugrás a kereséshez
A Kommunista Párt kiáltványa
A Kommunista kiáltvány első kiadásának címlapja
A Kommunista kiáltvány első kiadásának címlapja
Szerző Karl MarxFriedrich Engels
Eredeti cím Manifest der Kommunistischen Partei
Nyelv német
Műfaj esszé
Kiadás
Kiadó J. E. Burghard
Kiadás dátuma 1848
Média típusa nyomtatott könyv
Commons
A Wikimédia Commons tartalmaz A Kommunista Párt kiáltványa témájú médiaállományokat.

A Kommunista Párt kiáltványa vagy röviden Kommunista kiáltvány (németül Manifest der Kommunistischen Partei) Karl Marx és Friedrich Engels közös munkája, végső megszövegezését tekintve Marx műve, amely 1848 február végén jelent meg névtelenül, a titkos nemzetközi szervezetként működő Kommunisták Szövetsége hivatalos pártprogramjaként.[1] Előzményei közé tartozik Engels két írása, „A kommunista hitvallás tervezete”[2] illetve „A kommunizmus alapelvei”[3], melyek csak vitaanyag funkciót töltöttek be a Kommunisták Szövetségében. A szövetség 1847. november 30-tól december 8-ig ülésező II. kongresszusa megbízta Marxot és Engelst programadó dokumentumának kiáltvány formában történő megírásával. Marx halogatta a rá váró végleges formába öntést, s csak a londoni vezetőség erélyes sürgetésére kezdett neki a mű megírásának, amely mindössze körülbelül három hét alatt született meg. Megjelenése után a kommunisták körein kívül nem váltott ki szinte semmilyen visszhangot, az 1848-as forradalmakra nem volt kimutatható hatással. Felívelő pályafutása az Első Internacionálé és a párizsi kommün után kezdődött, s az 1917-es októberi orosz forradalommal vett újabb lendületet. A nemzetiszocialista Harmadik Birodalom idején hatóságilag üldözték, tiltó listára került, legálisan nem jelenhetett meg, továbbá a náci könyvégetés egyik áldozata volt. Ismertségének tetőpontját a második világháború után érte el, amikortól a világ sok országában a történelmi műveltség fontos elemének ismerték el, s iskolai tananyaggá vált. A 2008-ban kirobbant gazdasági világválság óta újra megnövekedett iránta az érdeklődés, számos új kiadása, új fordítása látott napvilágot. Korunkban a világtörténelem legnagyobb hatású és legismertebb történelmi-politikai szövegei közé tartozik. Pályája során sok tekintetben jelentős elavuláson ment át, ami főleg a konkrét történelmi helyzetleírásokra vonatkozik, – ezt már annak idején maguk a szerzők is önkritikusan elismerték, – ugyanakkor történetbölcseleti lényege, mint a kapitalizmus szükségszerű bukásának korszakokon átívelő történelmi előrejelzése, egyre több szerző szerint nehezen kétségbe vonható aktualitással bír.

A Kiáltványt tekintik a történelmi materializmus első kiérlelt, rövidsége ellenére teljességre törekvő dokumentumának. Ebben a szerzők az emberiség írott történelmére mint osztálytársadalmak történetére tekintenek. Nézetük szerint a történelem fő mozgatóereje az ellentétes érdekű társadalmi osztályok közötti kibékíthetetlen harc, az osztályharc. A kapitalizmus jelentősen leegyszerűsíti a társadalom osztályszerkezetét az uralkodó, kizsákmányoló burzsoáziára, illetve az elnyomott, kizsákmányolt proletariátusra. A proletariátus történelmi küldetése, hogy uralkodó osztállyá szervezze magát, eltöröljön minden osztályt, minden kizsákmányolást, s megteremtse az osztályok és kizsákmányolás nélküli, igazi szabadságot megvalósító társadalmat, a kommunizmust. Ennek legfőbb mozzanata a termelő eszközök tőkés magántulajdonának az eltörlése, társadalmi tulajdonba vétele, majd társadalmi működtetése. Ez csak a polgári tulajdonviszonyokba való elkerülhetetlen, zsarnoki beavatkozás útján lehetséges. Marx és Engels számára 1848-ban még elképzelhetetlen volt egy békés politikai forradalom, ezért mint írják: „A kommunisták nem titkolják nézeteiket és szándékaikat. Nyíltan kijelentik, hogy céljaik csakis minden eddigi társadalmi rend erőszakos megdöntésével érhetők el. Reszkessenek az uralkodó osztályok egy kommunista forradalomtól.”

Tartalma[szerkesztés]

Bevezetés[szerkesztés]

Umberto Eco a Kiáltvány stílusát elemző, s méltató írásában a híres kezdő mondatot Ludwig van Beethoven 5. (c-moll) szimfónia nyitányának dobütéseihez hasonlítja:[* 1][4]

„Kísértet járja be Európát – a kommunizmus kísértete. Szent hajszára szövetkezett e kísértet ellen a régi Európának minden hatalma: a pápa és a cár, Metternich és Guizot, francia radikálisok és német rendőrök.

Akad-e ellenzéki párt, amelyről kormányon levő ellenfelei nem híresztelték, hogy kommunista, akad-e ellenzéki párt, amelyik nem vágta vissza a kommunizmus megbélyegző vádját a haladottabb ellenzékieknek éppúgy, mint reakciós ellenfeleinek?

Ebből a tényből két dolog következik.

A kommunizmust immár az összes európai hatalmak hatalomnak ismerik el.

Legfőbb ideje, hogy a kommunisták az egész világ előtt nyíltan kifejtsék nézeteiket, céljaikat, törekvéseiket, és a kommunizmus kísértetéről szóló mesékkel magának a pártnak a kiáltványát állítsák szembe.”

– Karl Marx – Friedrich Engels, [5]

I. Burzsoák és proletárok[szerkesztés]

A Kommunista kiáltvány első fejezetében a történelmi materializmus legösszefüggőbb, leglényegretörőbb kifejtése található. Ebben Marx az ősközösség felbomlása utáni társadalmakat osztálytársadalmakként ábrázolja, melyek legfontosabb mozzanatai minden korban az ellentétes érdekű osztályok közötti harc:

„Minden eddigi társadalom története[* 2] osztályharcok története.

Szabad és rabszolga, patrícius és plebejus, báró és jobbágy, céhmester és mesterlegény, egyszóval: elnyomó és elnyomott folytonos ellentétben álltak egymással, szakadatlan, hol palástolt, hol nyílt harcot vívtak, olyan harcot, amely mindenkor az egész társadalom forradalmi átalakulásával vagy a harcban álló osztályok közös pusztulásával végződött.

A történelem korábbi korszakaiban majdnem mindenütt a társadalomnak különböző rendekre való teljes tagoltságát, a társadalmi állások sokféle fokozatát látjuk. Az ókori Rómában patríciusok, lovagok, plebejusok, rabszolgák; a középkorban hűbérurak, hűbéresek, céhmesterek, mesterlegények, jobbágyok, s ezenkívül még ezeknek az osztályoknak majd mindegyikében ismét külön fokozatok vannak.

A hűbéri társadalom pusztulásából keletkezett modern polgári társadalom nem szüntette meg az osztályellentéteket. Csak új osztályokkal, az elnyomás új feltételeivel, a harc új formáival cserélte fel a régieket.

A mi korszakunkat, a burzsoázia korszakát azonban az jellemzi, hogy egyszerűsítette az osztályellentéteket. Az egész társadalom mindinkább két nagy ellenséges táborra szakad, két nagy, egymással homlokegyenest szembenálló osztályra: burzsoáziára és proletariátusra.”

– Karl Marx – Friedrich Engels, [6]

A továbbiakban egy rövid történeti áttekintés keretében vázolja a burzsoázia kialakulási folyamatát. A jobbágyi eredetű középkori városok polgárságából „fejlődtek ki a burzsoázia első elemei”. A nagy földrajzi felfedezések, a gyarmatosítás gyors ütemben bővítette a kereskedelmet, létrehozta a világpiacot, melynek óriási szükségletei a termelés és közlekedés technikai és szervezeti fejlesztését vonta maga után. A gyors ipari és kereskedelmi fejlődés a burzsoázia fejlődését is jelentette, mely mint feltörekvő osztály egyre inkább háttérbe szorította felbomló középkor hűbéri osztályait. Ezt a társadalmi fejlődést a politikai haladás kísérte: a burzsoázia elnyomott rendből előbb felfegyverzett, önkormányzati társulás a kommunában, az abszolút monarchiában a nemesség ellensúlya, majd végül a modern képviseleti államban megszerzi a kizárólagos politikai hatalmat. A szerzők ezt a gondolatot a burzsoá állam definíciójával zárják:

„A modern államhatalom nem más, mint az egész burzsoáosztály közös ügyeit igazgató bizottság.”

– Karl Marx – Friedrich Engels, [7]

Marx és Engels mindazonáltal hangsúlyozza a burzsázia forradalmi szerepét, szembe állítva a prekapitalista uralkodó osztályokkal, melyek a termelési viszonyok változatlan fenntartásában voltak érdekeltek, tehát a burzsoáziával ellentétben konzervatív szerepet játszottak.

„A burzsoázia, ahol uralomra jutott, szétrombolt minden hűbéri, patriarchális, idillikus viszonyt. Könyörtelenül széttépte a tarkabarka hűbéri kötelékeket, melyek az embert természetes feljebbvalójához fűzték, s nem hagyott meg más köteléket ember és ember között, mint a meztelen érdeket, az érzés nélküli „készpénzfizetést”. A jámbor rajongás, a lovagi lelkesedés, a nyárspolgári érzelgősség szent borzongását az önző számítás jeges vizébe fojtotta. A személyi méltóságot csereértékké oldotta fel, és az oklevelekben biztosított, nehezen szerzett számtalan szabadság helyébe az egy lelkiismeretlen kereskedelmi szabadságot iktatta. Egyszóval, a vallási és politikai illúziókba burkolt kizsákmányolás helyébe a nyílt, szemérmetlen, közvetlen, sivár kizsákmányolást állította.

A burzsoázia megfosztotta dicsfényüktől az összes eleddig tisztelt és jámbor félelemmel szemlélt tevékenységeket. Fizetett bérmunkásává változtatta az orvost, a jogászt, a papot, a költőt, a tudomány emberét.

A burzsoázia leszaggatta a családi viszonyról meghatóan szentimentális fátylát és e viszonyt puszta pénzviszonyra redukálta.

A burzsoázia leleplezte, hogy annak a brutális erőmegnyilvánulásnak, amelyet a reakció a középkoron annyira csodál, megfelelő kiegészítője a legrenyhébb semmittevés volt. Csak a burzsoázia mutatta meg, mit tud az emberi tevékenység létrehozni. Különb csodaműveket létesített, mint az egyiptomi piramisok, a római vízvezetékek és a gótikus katedrálisok, különb hadjáratokat vitt véghez, mint a népvándorlás és a kereszteshadjáratok.

A burzsoázia nem létezhet anélkül, hogy ne forradalmasítsa folyton a termelési szerszámokat, tehát a termelési viszonyokat, tehát az összes társadalmi viszonyokat. Ezzel szemben minden korábbi ipari osztály első létfeltétele a régi termelési mód változatlan fenntartása volt. A burzsoá korszakot minden előbbi korszaktól a termelés folytonos átalakítása, az összes társadalmi állapotok szakadatlan megrendítése, az örökös bizonytalanság és mozgás különbözteti meg. Az összes szilárd, berozsdásodott viszonyok, a nyomukban járó régtől tisztelt képzetekkel és nézetekkel együtt felbomlanak, az összes újonnan kialakuló viszonyok elavulnak, mielőtt még megcsontosodhatnának. Minden, ami rendi és állandó, elpárolog, mindent, ami szent, megszentségtelenítenek, és az emberek végre arra kényszerülnek, hogy józan szemmel vizsgálják léthelyzetüket, kölcsönös kapcsolataikat.”

– Karl Marx – Friedrich Engels, [8]

A tőkés fejlődés fokozatosan megszüntette a termelési eszközök, a birtok, és a népesség szétforgácsoltságát, mely maga után vonta a politikai centralizációt is.

„A burzsoázia alig százéves osztályuralma alatt tömegesebb és kolosszálisabb termelőerőket hozott létre, mint valamennyi letűnt nemzedék együttvéve. Természeti erők leigázása, gépi berendezés, a vegyészet alkalmazása iparban és földművelésben, gőzhajózás, vasutak, villamos távírók, egész világrészek megművelés alá vétele, folyók hajózhatóvá tétele, lábdobbantásra a földből előpattanó egész népességek – mely korábbi század sejthette, hogy a társadalmi munka méhében ilyen termelőerők szunnyadnak! ”

– Karl Marx – Friedrich Engels, [9]

Ám a létrehozott hatalmas termelőerők egyre jobban ellentmondásba kerülnek a tőkés termelési viszonyokkal, a magántulajdon intézményével. A periodikusan visszatérő kereskedelmi (túltermelési) válságok mutatják meg a legvilágosabban ezt a folyamatot, melyben megsemmisül nemcsak az előállított termékek, hanem a termelőerők nagy tömege is. A burzsoázia új piacok megszerzésével és a régiek hatékonyabb kiaknázásával próbál úrrá lenni a válságokon, de csak még hatalmasabb válságokat készít elő.

„A fegyverek, amelyekkel a burzsoázia a feudalizmust leterítette, most maga a burzsoázia ellen fordulnak.

De a burzsoázia nemcsak kikovácsolta a fegyvereket, amelyek halálát okozzák; megszülte azokat a férfiakat is, akik e fegyvereket forgatni fogják – a modern munkásokat, a proletárokat.

Amilyen mértékben a burzsoázia, azaz a tőke fejlődik, ugyanolyan mértékben fejlődik a proletariátus, a modern munkások osztálya, akik csak addig élnek, amíg munkát kapnak, és akik csak addig kapnak munkát, amíg munkájuk a tőkét gyarapítja. Ezek a munkások, akik darabonként kénytelenek eladni magukat, éppen olyan áruk, mint minden egyéb kereskedelmi cikk, s ezért éppúgy ki vannak téve a konkurencia minden viszontagságának, a piac minden ingadozásának.

A proletárok munkája a gépi berendezés terjedésével és a munkamegosztással elvesztette minden önálló jellegét és ezzel minden vonzóerejét a munkás számára. A munkás a gép puszta tartozékává válik, akitől csak a legegyszerűbb, legegyhangúbb, legkönnyebben megtanulható fogást kívánják meg. Ezért a munkás okozta költségek szinte kizárólag a megélhetéséhez és faja fenntartásához szükséges létfenntartási eszközökre korlátozódnak. De az áruk ára, tehát a munka ára is egyenlő termelési költségeivel. Ezért amilyen mértékben nő a munka ellenszenvessége, olyan mértékben csökken a munkabér. Sőt mi több, amilyen mértékben nő a gépi berendezés és a munkamegosztás, ugyanolyan mértékben nő a munka tömege[* 3] is, akár a munkaórák szaporítása, akár az adott idő alatt elvégzendő munka szaporítása, a gépek gyorsabb járatása stb. révén.”

– Karl Marx – Friedrich Engels, [10]

A munkások kizsákmányolásának vázolása után a proletariátus létszáma növekedésének forrásait veszik számba a szerzők.

„Az eddigi kis középrendek, a kisiparosok, kiskereskedők és járadékosok, a kézművesek és parasztok, mindezek az osztályok[* 4] a proletariátusba süllyednek; részben azért, mert kis tőkéjük nagyipar űzésére nem elegendő és a nagyobb tőkések konkurrenciáját nem bírja ki, részben azért, mert szakmai ügyességüket új termelési módszerek elértéktelenítik. Így toborzódik a proletariátus a népesség minden osztályából.”

– Karl Marx – Friedrich Engels, [11]

Majd áttérnek a proletariátus fejlődésének és harcának leírására, amely kezdetben ösztönös, csupán közvetlen célok elérésére irányul.

„Eleinte az egyes munkások, azután egy gyár munkásai, majd egy munkaág egy helységben dolgozó munkásai harcolnak az ellen az egyes burzsoá ellen, aki közvetlenül kizsákmányolja őket. Támadásuk nemcsak a polgári termelési viszonyok ellen irányul, hanem maguk a termelési szerszámok ellen is; megsemmisítik a konkurráló idegen árut, szétzúzzák a gépeket, felgyújtják a gyárakat, igyekeznek a középkori munkás már letűnt helyzetét visszaszerezni maguknak.

Ezen a fokon a munkások az egész országban szétszórt és a konkurencia által szétforgácsolt tömeget alkotnak. A munkások tömegesebb összetartása még nem a saját egyesülésüknek, hanem a burzsoázia egyesülésének a következménye, mert a burzsoáziának, saját politikai céljai elérésére, az egész proletariátust mozgósítania kell, s egyelőre még mozgósíthatja is. Ezen a fokon a proletárok tehát nem saját ellenségeik, hanem ellenségeik ellenségei ellen harcolnak, az abszolút monarchia maradványai, a földtulajdonosok, a nem-ipari burzsoák, a kispolgárok ellen. Így az egész történelmi mozgalom a burzsoázia kezében összpontosul; minden így kivívott győzelem a burzsoázia győzelme.”

– Karl Marx – Friedrich Engels, [12]

Az ipar fejlődése nemcsak a proletariátus számbeli növekedését, hanem egyre nagyobb tömegekbe, nagyüzemekbe, ipari övezetekbe való koncentrációját vonja maga után. A proletariátus egyre inkább érzi saját erejét, osztályhelyzetének fokozatos változását osztálytudatának fejlődése kíséri. A munkások egyesüléseket, szakszervezeteket alakítanak érdekeik megvédelmezésére, s a helyi jellegű harcok – a közlekedés fejlődése, mindenekelőtt a vasutak elterjedése révén – nemzeti méretű harccá, osztályharccá alakulnak. A szakszervezeti harc, a gazdasági küzdelem azonban csak egy lépcsőfoka az osztályfejlődésnek, a szerzők egy igen fontos definitív megállapítást tesznek az osztályharc jellegét illetően:

„De minden osztályharc politikai harc.”

– Karl Marx – Friedrich Engels, [13]

E törvényszerűségből adódó következtetés, hogy az osztályszerveződés nélkülözhetetlen eleme a proletariátus politikai pártjának megszerveződése, melynek útja ellentmondásokon keresztül halad. Ilyen ellentmondás például a munkások egymás közötti konkurenciája, amely számtalanszor az egyesülés ellen ható tényező, illetve az, hogy a haladó burzsoázia az arisztokrácia és a reakciós burzsoá csoportok elleni harcban igénybe veszi a munkásság támogatását, s ezáltal bevonja a politikai küzdelmekbe, amivel elősegíti a proletariátus osztálytudatának fejlődését. Ezen ellentmondások sorát gyarapítja az is, amikor az uralkodó osztályon belüli bomlási folyamat következtében, annak egyes felvilágosultabb része, köztük befolyásos ideológusok átállnak a proletariátus oldalára:

„Végül olyan időkben, amikor az osztályharc döntéshez közeledik, a bomlási folyamat az uralkodó osztályban, az egész régi társadalomban annyira heves, annyira kirívó jelleget ölt, hogy az uralkodó osztály egy kis része elszakad osztályától és a forradalmi osztályhoz csatlakozik, ahhoz az osztályhoz, amelyé a jövő. Ezért ugyanúgy, ahogy korábban a nemesség egy része átpártolt a burzsoáziához, most a burzsoázia egy része pártol át a proletariátushoz, és nevezetesen a burzsoá ideológusok egy része, azok, akik felküzdötték magukat az egész történelmi mozgalom elméleti megértéséig.”

– Karl Marx – Friedrich Engels, [14]

Végül a szerzők arra a végkövetkeztetésre jutnak, hogy az egyetlen valóban forradalmi osztály a proletariátus, mindamellett számba veszik a konzervatív, reakciós osztályokat, nem hagyva figyelmen kívül a lumpenproletariátust sem.

„Valamennyi osztály közül, amely napjainkban a burzsoáziával szemben áll, csakis a proletariátus valóban forradalmi osztály. A többi osztály a nagyipar kifejlődésével lezüllik és elpusztul, a proletariátus a nagyipar legsajátabb terméke.

A középrendek, a kisiparos, a kiskereskedő, a kézműves, a paraszt – mind azért harcolnak a burzsoázia ellen, hogy középrendként való létezésüket a pusztulástól megóvják. Ezek tehát nem forradalmiak, hanem konzervatívak. Sőt mi több: reakciósak, mert megpróbálják a történelem kerekét visszafelé forgatni. Ha forradalmiak, akkor azért azok, mert előttük áll a proletariátusba való átmenetük, akkor nem jelenlegi, hanem jövő érdekeiket védelmezik, akkor elhagyják saját álláspontjukat, hogy a proletariátuséra térjenek át.

A lumpenproletariátust, a régi társadalom legalsó rétegeinek ezt a passzív rothadását a proletárforradalom hellyel-közzel belesodorja a mozgalomba, de egész élethelyzete következtében inkább hajlandó arra, hogy magát reakciós üzelmekhez megvásároltassa.”

– Karl Marx – Friedrich Engels, [15]

A fejezet végén a szerzők kiemelik a proletariátus osztályharcának néhány fontos sajátosságát és ezen osztály történelmi küldetését: a hatalom meghódítását, a magántulajdonon alapuló tőkés termelési mód megszüntetését.

„Minden eddigi osztály, amely az uralmat meghódította, a már megszerzett életpozícióját úgy igyekezett biztosítani, hogy az egész társadalmat alávetette az ő szerzési feltételeinek. A proletárok csak úgy hódíthatják meg a társadalmi termelőerőket, hogy megszüntetik a maguk eddigi elsajátítási módját és ezzel az egész eddigi elsajátítási módot. A proletároknak nincs semmi sajátjuk, amit biztosítaniok kellene, – nekik le kell rombolniok minden eddigi magánbiztonságot és magánbiztosítékot.

Minden eddigi mozgalom kisebbségek mozgalma vagy kisebbségek érdekében folytatott mozgalom volt. A proletármozgalom az óriási többség önálló mozgalma az óriási többség érdekében. A proletariátus, a mai társadalom legalsóbb rétege, nem emelkedhet fel, nem egyenesedhet ki anélkül, hogy levegőbe ne röpítse a hivatalos társadalmat alkotó rétegek fölötte emelkedő egész felépítményét. […]

A proletariátus fejlődésének legáltalánosabb szakaszait felvázolva, a fennálló társadalmon belül dúló többé vagy kevésbé burkolt polgárháborút követtük nyomon addig a pontig, amelyen nyílt forradalomban tör ki, és a proletariátus a burzsoázia erőszakos megdöntése útján megalapítja uralmát.”

– Karl Marx – Friedrich Engels, [16]

Legvégül a szerzők megállapítják, hogy a tőkés kizsákmányolás következtében a proletariátus egyre nagyobb rétegei szegényednek el, pauperizálódnak, rabszolgalétbe süllyednek, s ez az egyik legfőbb hajtóereje a forradalmi harcnak. A burzsoázia uralkodásra képtelen osztállyá válik, mert uralma még a minimális életfeltételeket sem tudja biztosítani az általa elnyomott munkásosztály számára.

„A burzsoáosztály létének és uralmának leglényegesebb feltétele a gazdagságnak magánosok kezében való felhalmozódása, a tőke képződése és gyarapodása; a tőke feltétele a bérmunka. A bérmunka kizárólag a munkások egymás közötti konkurrenciáján nyugszik. Az ipar haladása, amelynek az akarat nélküli és ellenállásra képtelen hordozója a burzsoázia, a munkásoknak a konkurencia okozta elszigetelődése helyébe a munkásoknak a társulás révén létrejövő forradalmi egyesülését állítja. A nagyipar fejlődésével tehát kicsúszik a burzsoázia lába alól maga a talaj, amelyen termel és a termékeket elsajátítja. Mindenekelőtt saját sírásóját termeli. Pusztulása és a proletariátus győzelme egyaránt elkerülhetetlen.”

– Karl Marx – Friedrich Engels, [17]

II. Proletárok és kommunisták[szerkesztés]

Ebben a fejezetben a szerzők a kommunizmus sajátosságait, illetve képviselőinek, a kommunistáknak a jellemzőit gyűjtik össze. „Milyen viszonyban állanak a kommunisták a proletárokkal általában?” – teszik fel a kérdést. Válaszuk a következő:

„A kommunisták nem külön párt a többi munkáspárttal szemben.

Nincsenek az egész proletariátus érdekeitől elütő érdekeik.

Nem állítanak fel külön[* 5] elveket, hogy ezek kaptájára húzzák a proletármozgalmat.

A kommunisták a többi proletárpárttól csak abban különböznek, hogy egyrészt a proletárok különböző nemzeti harcaiban az egész proletariátus közös, a nemzetiségtől független érdekeit hangsúlyozzák és érvényesítik, másrészt abban, hogy a proletariátus és a burzsoázia között folyó harc különböző fejlődési fokain mindig az összmozgalom érdekét képviselik.

A kommunisták tehát a gyakorlatban minden ország munkáspártjainak leghatározottabb[* 6], szüntelen továbbhaladásra ösztökélő részét alkotják; az elmélet terén a proletariátus többi tömegével szemben az az előnyük, hogy világosan látják a proletármozgalom feltételeit, menetét és általános eredményeit.

A kommunisták legközelebbi célja ugyanaz, mint valamennyi többi proletárpárté: a proletariátus osztállyá alakítása, a burzsoá uralom megdöntése, a politikai hatalom meghódítása a proletariátus által.”

– Karl Marx – Friedrich Engels, [18]

A tulajdonviszonyok a történelem során számos átalakuláson mentek keresztül, tehát a korábbi tulajdonviszonyok eltörlése nem kizárólag a kommunizmus sajátossága. Majd így folytatják:

„Ami a kommunizmust megkülönbözteti, az nem általában a tulajdon eltörlése, hanem a polgári tulajdon eltörlése.

De a modern polgári magántulajdon, az utolsó és legtökéletesebb kifejezése a termékek olyan előállításának és elsajátításának, amely osztályellentéteken alapul, azon, hogy az egyik ember a másikat[* 7] kizsákmányolja.

Ilyen értelemben a kommunisták ebben az egyetlen kifejezésben foglalhatják össze elméletüket: a magántulajdon megszüntetése.”

– Karl Marx – Friedrich Engels, [19]

Ezek után visszautasítják azokat a vádakat, melyek azt vetik a kommunisták szemére, hogy a „munkával keresett, szerzett, megszolgált tulajdont” kívánják eltörölni. A kispolgári tulajdont nem kell eltörölni, mert azt az ipar fejlődése eltörli. Majd leleplezik a vádakban rejlő demagógiát:

„De teremt-e a bérmunka, a proletár munkája a proletárnak tulajdont? Semmi esetre. A bérmunka a tőkét teremti meg, vagyis azt a tulajdont, amely a bérmunkát kizsákmányolja, amely csak azzal a feltétellel gyarapodhat, hogy új bérmunkát hoz létre, hogy azt újra kizsákmányolja. A tulajdon mai alakjában a tőke és a bérmunka ellentétében mozog. Vegyük szemügyre ennek az ellentétnek mindkét oldalát.

Tőkésnek lenni nemcsak tisztán személyi, hanem társadalmi helyzet elfoglalását is jelenti a termelésben. A tőke közösségi termék és csak a társadalom sok tagjának együttes tevékenységével, sőt végeredményben csak valamennyi tagjának együttes tevékenységével hozható mozgásba.

A tőke tehát nem személyi, hanem társadalmi tulajdon.

Ha tehát a tőkét közösségi tulajdonná változtatjuk át, amely a társadalom valamennyi tagjáé, akkor nem személyi tulajdon változik át társadalmivá. Csupán a társadalmi jellege változik meg a tulajdonnak. A tulajdon elveszti osztályjellegét.

A bérmunka átlagos ára a munkabér minimuma, azaz azoknak a létfenntartási eszközöknek az összege, melyek szükségesek ahhoz, hogy a munkást mint munkást életben tartsák. Amit tehát a bérmunkás a maga tevékenységével elsajátít, az pusztán arra elég, hogy csupasz életét újratermelje. Mi semmi esetre sem akarjuk eltörölni a közvetlen élet újratermelésére szolgáló munkatermékeknek ezt a személyi elsajátítását, azt az elsajátítást, amely nem tesz lehetővé idegen munka fölött hatalmat adó többletet. Mi csak ennek az elsajátításnak nyomorúságos jellegét akarjuk megszüntetni, amikor a munkás csak azért él, hogy a tőkét gyarapítsa, csak annyiban él, amennyiben az uralkodó osztály érdeke megkívánja.

A polgári társadalomban az eleven munka csak eszköz a felhalmozott munka gyarapítására. A kommunista társadalomban a felhalmozott munka csak eszköz a munkások életfolyamatának kibővítésére, gazdagítására, előmozdítására.”

– Karl Marx – Friedrich Engels, [20]

A szerzők kigúnyolják a burzsoázia azon ideológiai törekvését, hogy saját osztályuk szabadságjogait mint általános szabadságjogokat tüntessék fel.

„Rémüldöztök, hogy mi meg akarjuk szüntetni a magántulajdont. De fennálló társadalmatokban a társadalom tagjainak kilenctized részére nézve megszűnt a magántulajdon; a magántulajdon éppen azáltal létezik, hogy a társadalom kilenctized részére nézve nem létezik. Azt vetitek tehát szemünkre, hogy olyan tulajdont akarunk megszüntetni, amelynek szükségszerű előfeltétele, hogy a társadalom óriási többségének nincs tulajdona.

Egyszóval azt vetitek szemünkre, hogy a ti tulajdonotokat akarjuk megszüntetni. Valóban, ezt akarjuk.

Attól a pillanattól kezdve, hogy a munka nem változtatható át tőkévé, pénzzé, földjáradékká, egyszóval monopolizálható társadalmi hatalommá, azaz attól a pillanattól, hogy a személyi tulajdon nem csaphat át polgári tulajdonba, attól a pillanattól kezdve szerintetek megszűnt a személyiség.

Beismeritek tehát, hogy személyiségen senki mást nem érttek, mint a burzsoát, a polgári tulajdonost. És ezt a személyiséget csakugyan meg kell szüntetni.

A kommunizmus senkitől sem veszi el azt a hatalmat, hogy társadalmi termékeket elsajátítson, csupán azt a hatalmat veszi el, hogy ezen elsajátítás révén idegen munkát leigázzon.”

– Karl Marx – Friedrich Engels, [21]

Visszautasítják a család, továbbá az otthoni nevelés megszüntetésének, illetve a társadalmi nevelés vádját is.

„Teljesen kifejlett alakban ez a család csak a burzsoázia számára létezik; de kiegészítői a proletár kényszerű családtalansága és a nyilvános prostitúció.

A burzsoá családja természetesen megszűnik e kiegészítőjének a megszűnésével és mindkettő eltűnik a tőke eltűnésével.”

– Karl Marx – Friedrich Engels, [22]

„Vajon nem a társadalom határozza-e meg a ti nevelésteket is? Nem azok a társadalmi viszonyok határozzák-e meg, amelyek közt neveltek, a társadalomnak az iskola stb. révén történő közvetlenebb vagy közvetettebb beavatkozása? Nem a kommunisták találták ki a társadalom hatását a nevelésre; ők csupán megváltoztatják e hatás jellegét, kiragadják a nevelést az uralkodó osztály befolyása alól.

A családról és a nevelésről, a szülők és gyermekek közötti meghitt viszonyról hangoztatott polgári szólamok annál visszataszítóbbak, minél inkább széttépi a nagyipar a proletárok minden családi kötelékét, minél inkább változtatja a gyermekeket közönséges kereskedelmi cikké és munkaszerszámmá.”

– Karl Marx – Friedrich Engels, [23]

Kigúnyolják a nőközösség bevezetésének vádját.

„A burzsoá puszta termelési szerszámnak tekinti feleségét. Hallja, hogy a termelési szerszámok közösségi kiaknázását követelik, és persze nem tud egyebet gondolni, mint azt, hogy ez a közösségi sors a nőket szintén éri majd.

Nem sejti, hogy éppen arról van szó, hogy megszüntessük a nőknek azt a helyzetét, amelyben puszta termelési szerszámok.

Egyébként semmi sem nevetségesebb, mint burzsoáink magasztos erkölcsi felháborodása a kommunisták állítólagos hivatalos nőközösségén. A kommunistáknak nem kell a nőközösséget bevezetniök, mert ez majdnem mindig létezett.

Burzsoáink nem elégednek meg azzal, hogy proletárjaik felesége és leányai rendelkezésükre állanak, a hivatalos prostitúcióról nem is beszélve, hanem fő gyönyörűségüket abban lelik, hogy egymás feleségét elcsábítják.

A polgári házasság a valóságban feleségközösség. Legfeljebb azt lehetne a kommunistáknak szemükre vetni, hogy a képmutatóan leplezett nőközösség helyett hivatalos, őszinte nőközösséget akarnak bevezetni. Egyébként magától értetődik, hogy a mostani termelési viszonyok megszűnésével a belőlük fakadó nőközösség, vagyis a hivatalos és nem hivatalos prostitúció is eltűnik majd.”

– Karl Marx – Friedrich Engels, [24]

Egy további vád a kommunisták ellen, hogy el akarják törölni a hazát, a nemzetiséget, amire szintén maró gúnnyal válaszolnak:

„A munkásoknak nincs hazájuk. Nem lehet tőlük elvenni azt, amijük nincs. Minthogy a proletariátusnak mindenekelőtt a politikai hatalmat kell meghódítania, nemzeti osztállyá[* 8] kell emelkednie, önmagát nemzetté kell szerveznie, ezért maga is még nemzeti, bár semmi esetre sem burzsoá értelemben.

A népek nemzeti elkülönülése és ellentétei már a burzsoázia fejlődésével, a szabadkereskedelemmel, a világpiaccal, az ipari termelés és az ennek megfelelő életviszonyok egyformaságával egyre inkább és inkább eltűnnek.

A proletariátus uralma még inkább eltünteti majd őket. Együttes cselekvés – legalábbis a civilizált országoké – a proletariátus felszabadulásának egyik első feltétele.

Amilyen mértékben megszűnik az egyik egyén kizsákmányolása a másik által, olyan mértékben szűnik meg az egyik nemzet kizsákmányolása a másik által.

A nemzeten belüli osztályellentéttel együtt a nemzetek egymással szemben ellenséges magatartása is eltűnik.”

– Karl Marx – Friedrich Engels, [25]

Bár a szerzők nem szándékoznak részletesen tárgyalni a kommunizmus elleni vallási, filozófiai, ideológiai ellenvetéseket, a történelmi materializmusra vonatkozó néhány fontos megállapítást tesznek:

„Kell-e mélységes belátás annak megértéséhez, hogy az emberek életviszonyaival, társadalmi vonatkozásaival, társadalmi létével együtt megváltoznak képzeteik, nézeteik és fogalmaik, egyszóval tudatuk is?

Mi egyebet bizonyít az eszmék története, mint azt, hogy a szellemi termelés az anyagi termeléssel együtt alakul át? Valamely kor uralkodó eszméi mindenkor csak az uralkodó osztály eszméi voltak.”

– Karl Marx – Friedrich Engels, [26]

Majd a fejezet végén a hatalom meghódítása utáni átmeneti történelmi fázis legfontosabb feladatait vázolják fel a proletariátus számára:

„[…] a munkásforradalom első lépése a proletariátus uralkodó osztállyá emelése, a demokrácia kivívása.

A proletariátus arra használja majd fel politikai uralmát, hogy a burzsoáziától fokról fokra elragadjon minden tőkét, hogy az állam, azaz az uralkodó osztállyá szervezett proletariátus kezében centralizáljon minden termelési szerszámot és a lehető leggyorsabban növelje a termelőerők tömegét.

Ez természetesen eleinte csak a tulajdonjogba és a polgári termelési viszonyokba való zsarnoki beavatkozások útján történhetik, tehát olyan rendszabályok útján, amelyek gazdasági szempontból elégteleneknek és tarthatatlanoknak látszanak, amelyek azonban a mozgalom folyamán túlhajtanak önmagukon[* 9], és mint az egész termelési mód átalakításának eszközei elkerülhetetlenek. Ezek a rendszabályok természetesen országonként különbözők lesznek.

A legelőrehaladottabb országokban azonban meglehetős általánosan alkalmazhatók lesznek a következők:

1. A földtulajdon kisajátítása és a földjáradék állami kiadásokra fordítása.

2. Erős progresszív adó.

3. Az örökösödési jog eltörlése.

4. Az összes emigránsok és lázadók tulajdonának elkobzása.

5. A hitel centralizálása az állam kezében nemzeti bank révén, amely állami tőkével és kizárólagos monopóliummal rendelkezik.

6. Az egész közlekedésügy centralizálása az állam kezében.

7. A nemzeti gyárak, termelési szerszámok gyarapítása, a földek megművelhetővé tétele és javítása közös terv szerint.

8. Mindenkire kiterjedő egyenlő munkakötelezettség, ipari hadseregek felállítása, különösen a mezőgazdaság számára.

9. A mezőgazdaság és az ipar űzésének egyesítése, a város és a falu közötti ellentét[* 10] fokozatos megszüntetésének előmozdítása[* 11].

10. Minden gyermek nyilvános és ingyenes nevelése. A gyermekek mai formában való gyári munkájának eltörlése. A nevelés egyesítése az anyagi termeléssel stb. stb.

Amikor majd a fejlődés folyamán az osztálykülönbségek eltűntek, és minden termelés a társult egyének kezében összpontosult, akkor a közhatalom elveszti politikai jellegét. A politikai hatalom, voltaképpeni értelmében, valamely osztálynak egy más osztály elnyomására szolgáló szervezett hatalma. Ha a proletariátus a burzsoázia elleni harcában szükségszerűen osztállyá egyesül, forradalom útján uralkodó osztállyá teszi magát, és mint uralkodó osztály a régi termelési viszonyokat erőszakkal megszünteti, akkor e termelési viszonyokkal együtt megszünteti az osztályellentétnek, egyáltalában az osztályoknak a létfeltételeit[* 12], és ezzel sajátmagának mint osztálynak az uralmát is.

A régi polgári társadalom s a vele járó osztályok és osztályellentétek helyébe olyan társulás lép, amelyben minden egyes ember szabad fejlődése az összesség szabad fejlődésének feltétele.”

– Karl Marx – Friedrich Engels, [27]

III. Szocialista és kommunista irodalom[szerkesztés]

Ez a fejezet számba veszi a különféle szocialista és kommunista irányzatokat, s kíméletlen kritikát gyakorol fölöttük. Az első csoportba a „reakciós szocializmus” névvel illetett ideológiákat sorolja, azokat, melyeknek haladásellenessége a legnyilvánvalóbb.

1. A reakciós szocializmus[szerkesztés]

A feudális szocializmus a francia és angol arisztokrácia körében született meg, miután elvesztették hatalmukat, s erőtlen támadásuk a burzsoázia ellen egy letűnt korszak visszahozatala iránti szándékukat tükrözi.

„[…] a feudális szocializmus – félig siratóének, félig gúnydal, félig a múlt utórezgése, félig a jövő fenyegetődzése – hellyel-közzel szíven találva a burzsoáziát keserű, szellemesen maró ítéletével, de mindig nevetséges hatást keltve azáltal, hogy teljesen képtelen a modern történelem menetének megértésére. […]

Amikor a feudálisok azt bizonyítják, hogy a kizsákmányolás általuk alkalmazott módja másféle volt, mint a polgári kizsákmányolás, csak arról feledkeznek meg, hogy ők egészen más és ma már idejüket múlt körülmények és feltételek között zsákmányoltak ki. Amikor bebizonyítják, hogy az ő uralmuk alatt a modern proletariátus nem létezett, csak arról feledkeznek meg, hogy éppen a modern burzsoázia az ő társadalmi rendjüknek a szükségszerű hajtása volt.

Egyébként oly kevéssé titkolják kritikájuknak reakciós jellegét, hogy fő vádjuk a burzsoázia ellen éppen az, hogy annak uralma alatt egy olyan osztály fejlődik, amely az egész régi társadalmi rendet a levegőbe fogja röpíteni.

Sokkal inkább azt vetik a burzsoázia szemére, hogy forradalmi proletariátust, mint azt, hogy egyáltalában proletariátust hoz létre.

A politikai gyakorlatban ezért részt vesznek a munkásosztály ellen irányuló minden erőszakos intézkedésben, a köznapi életben pedig nem tartják méltóságukon alulinak, hogy hangzatos szólamaik ellenére aranyalmákat[* 13] szüreteljenek és a hűséget, szeretetet, becsületet a gyapjú-, cukorrépa- és pálinka-kalmárkodással cseréljék fel.[* 14]

– Karl Marx – Friedrich Engels, [28]

Ide sorolja még az ún. papi szocializmust vagy szent szocializmust, amely az 1872-es és az azt követő kiadásokban a keresztény szocializmus elnevezést viselte.

„Mi sem könnyebb, mint a keresztény aszketizmust szocialista mázzal bevonni. Nem kelt-e ki a kereszténység is a magántulajdon ellen, a házasság ellen, az állam ellen? Nem prédikálta-e helyébe a jótékonyságot és a koldulást, a cölibátust és a test sanyargatását, a szerzetesi életet és az egyházat? A szent[* 15] szocializmus csupán az a szenteltvíz, amellyel a pap az arisztokraták bosszúságát megszenteli.”

– Karl Marx – Friedrich Engels, [29]

A reakciós szocializmusok következő kategóriája a kispolgári szocializmus. Társadalmi bázisa a középkorból örökölt polgári rend és kisparaszti rend, melyek eredetileg a modern burzsoázia előfutárai voltak, s helyzetük a fejletlenebb országokban a tengődés, stagnálás a felemelkedő burzsoázia mellett. Ezzel szemben a fejlettebb országokban egy új kispolgári osztály képződik, mely a proletariátus és a burzsoázia között lebeg, s szüntelen bizonytalanság jellemzi, mivel a konkurencia következtében tagjai tömegesen deklasszálódnak és beolvadnak a proletariátus soraiba. Legfontosabb ideológiai képviselőjük Sismondi. A kispolgári szocializmus a kapitalizmus bírálatával pozitív szerepet játszott, ámde szándéka a történelem kerekének visszaforgatására „reakciós és utópikus egyszerre”, vélik a szerők:

„Ez a szocializmus felette éleselméjűen szedte ízekre a modern termelési viszonyokban levő ellentmondásokat. Leleplezte a közgazdászok képmutató szépítgetéseit. Cáfolhatatlanul kimutatta a gépi berendezés és a munkamegosztás romboló hatásait, a tőkék és a földbirtok koncentrációját, a túltermelést, a válságokat, a kispolgárok és kisparasztok szükségszerű pusztulását, a proletariátus nyomorát, a termelés anarchiáját, a gazdagság megoszlásának kiáltó visszásságait, a nemzetek között dúló ipari megsemmisítő háborút, a régi erkölcsöknek, a régi családi viszonyoknak, a régi nemzetiségeknek a felbomlását. Ami azonban a pozitív tartalmát illeti, ez a szocializmus vagy a régi termelési és érintkezési eszközöket akarja visszaállítani és velük együtt a régi tulajdonviszonyokat és a régi társadalmat, vagy pedig a modern termelési és érintkezési eszközöket akarja visszaerőszakolni a régi tulajdonviszonyok keretébe, amelyet ezek már szétfeszítettek, szét kellett hogy feszítsenek. Mindkét esetben reakciós és utopikus egyszerre.

Céhrendszer az iparban és patriarchális gazdálkodás a falun, ebben merül ki minden tudománya.”

– Karl Marx – Friedrich Engels, [30]

Végül a reakciós szocializmusok utolsó típusát, a német vagy az „igazi” szocializmust teszik kritikai elemzésük tárgyává. Megállapítják, hogy ez az irányzat a sokkal fejlettebb társadalmi bázison létrejött francia szocializmus üres filozófiai spekulációvá torzított másolata, mely elvesztette minden gyakorlati jelentőségét, forradalmi politikai arculatát. Társadalmi bázisát tekintve a felbomlóban lévő német feudális rendi kispolgárság érdekeinek ideológiai kifejeződése.

„E kispolgárság retteg a burzsoázia ipari és politikai uralmától, mert saját biztos pusztulását látja benne, egyrészt a tőke koncentrációja, másrészt egy forradalmi proletariátus felemelkedése következtében. Úgy tűnt néki, hogy az »igazi« szocializmus egy csapásra agyonüti mind a két legyet. S az »igazi« szocializmus járványként terjedt el.

A spekulatív pókhálóból szőtt, finomkodó lelkek szóvirágaival kihímzett, az ömlengő szeretet kedélyharmatától átitatott köntös, ez az agyoncicomázott köntös, amelybe a német szocialisták néhány vézna »örök igazságukat« bebugyolálták, csak növelte árujuk kelendőségét ennél a közönségnél.

A német szocializmus pedig a maga részéről mindinkább felismerte azt a hivatását, hogy ennek a rendi polgárságnak fellengző képviselője legyen.”

– Karl Marx – Friedrich Engels, [31]

Az „igazi” szocializmus egyfelől támadja a feltörekvő burzsoázia ideológiáját, a liberalizmust, a képviseleti államot, a polgári konkurenciát, a polgári sajtószabadságot, a polgári jogot, a polgári szabadságot és egyenlőséget, igyekszik visszatartani a néptömegeket a polgári mozgalomban való részvételtől, másfelől támadja a kommunizmus szerinte „nyersen destruktív” irányzatát, arra való hivatkozással, hogy fölötte áll minden osztályharcnak. A reakciós szocializmusok egy már meghaladott történelmi állapothoz való visszatérés hívei, s mint ilyenek a történelmi fejlődés gátjai.[32]

2. A konzervatív vagy burzsoá szocializmus[szerkesztés]

A burzsoá szocializmus ideológiai irányzata tényleges reformokat szeretne, hogy a fennálló polgári társadalmi rendet megtartsa. Egyik legbefolyásosabb gondolkodójuk Pierre-Joseph Proudhon, akinek bírálatát Marx A filozófia nyomorúsága című könyvében már részletesen kifejtette.

„A burzsoázia egy része orvosolni akarja a társadalmi visszásságokat, hogy ezzel a polgári társadalom fennmaradását biztosítsa.

Közgazdászok, emberbarátok, jótétlelkek, a dolgozó osztályok helyzetén javítók, jótékonyságszervezők, állatvédők, antialkoholista egyesületek alapítói, zugreformerek tartoznak ide a legtarkább változatosságban. S ezt a burzsoá szocializmust egész rendszerekké is kidolgozták.

Példaként Proudhon »Philosophie de la misére«-jét említjük meg.

A szocialistáskodó burzsoák a modern társadalom életfeltételeit akarják, a belőlük szükségszerűen fakadó harcok és veszedelmek nélkül. A fennálló társadalmat akarják, az azt forradalmasító és felbomlasztó elemek híjával. Burzsoáziát akarnak proletariátus nélkül. A burzsoázia azt a világot, amelyben ő uralkodik, természetesen minden világok legjobbikának tartja. A burzsoá szocializmus ezt a vigasztaló elképzelést többé vagy kevésbé teljes rendszerré dolgozza ki. Amikor a proletariátust felszólítja, hogy váltsa valóra az ő rendszereit, hogy bevonulhasson az új Jeruzsálembe, akkor alapjában véve nem mást követel tőle, mint azt, hogy rekedjen meg a mai társadalomban, de róla alkotott gyűlöletes elképzeléseit vetkezze le.”

– Karl Marx – Friedrich Engels, [33]

3. A kritikai-utopikus szocializmus és kommunizmus[szerkesztés]

A fejezet legvégén az utópista szocialisták, Saint-Simon, Charles Fourier és Robert Owen kritikája kerül sorra. A rendszeralkotó utópisták a proletariátus és a burzsoázia közötti osztályharc fejletlen időszakában kerülnek előtérbe.

„E rendszerek feltalálói látják ugyan az osztályok ellentétét, valamint a szétbomlasztó elemek működését magában az uralkodó társadalomban. De nem látnak a proletariátus részéről semminemű történelmi öntevékenységet, semminemű őt sajátosan jellemző politikai mozgalmat.

Minthogy az osztályellentét fejlődése egy ütemben halad az ipar fejlődésével, ugyanígy nem találják meg a proletariátus felszabadításának anyagi feltételeit sem, és olyan társadalmi tudományt, olyan társadalmi törvényeket kutatnak, amelyek ezeket a feltételeket megteremtenék.

A társadalmi tevékenység helyébe személyes feltaláló tevékenységüknek kell lépnie, a felszabadítás történelmi feltételeinek helyébe képzeletalkotta feltételeknek, a proletariátus fokozatosan végbemenő osztállyá szerveződése helyébe a társadalom külön kieszelt szervezetének. A világ jövendő történelme számukra a maguk társadalmi tervezeteinek propagandájává és gyakorlati megvalósításává oldódik fel.

Tudatában vannak ugyan annak, hogy tervezeteikben főképpen a munkásosztálynak mint a legszenvedőbb osztálynak érdekeit képviselik. A proletariátus csak ebből a szempontból, csak mint a legszenvedőbb osztály létezik számukra.

Az osztályharc fejletlen formája, valamint saját élethelyzetük azonban azzal jár, hogy úgy vélik, magasan fölötte állnak ennek az osztályellentétnek. A társadalom minden tagjának élethelyzetén, a legjobb sorban levőkén is javítani akarnak. Ezért szüntelen az egész társadalomhoz apellálnak, megkülönböztetés nélkül, sőt kiváltképpen az uralkodó osztályhoz. Hiszen csak meg kell érteni rendszerüket ahhoz, hogy a lehető legjobb társadalom lehető legjobb tervezetének ismerjék el.

Elvetnek tehát minden politikai, s főként minden forradalmi akciót, céljukat békés úton akarják elérni, és megpróbálnak apró, természetesen kudarcba fulladó kísérletekkel, a példa erejével utat törni az új társadalmi evangéliumnak.”

– Karl Marx – Friedrich Engels, [34]

A szerzők ugyanakkor megállapítják, hogy az utópisták alapjaiban bírálják a kapitalista társadalmat, amivel fontos szerepet játszanak a munkások felvilágosításában, és hozzáteszik, hogy jelentőségük fordított arányban van a történelmi fejlődéssel, annak előrehaladásával egyre reakciósabbakká válnak.

„Amilyen mértékben fejlődik és alakul az osztályharc, ugyanolyan mértékben veszti el ez az osztályharcon való képzeletbeli felülemelkedés, az osztályharcnak ez a képzeletben való leküzdése minden gyakorlati értékét, minden elméleti jogosultságát. Ezért ha e rendszerek megalapítói sok tekintetben forradalmiak voltak is, tanítványaik mindenkor reakciós szektákat alkotnak. A proletariátus további történelmi fejlődésével szemben ragaszkodnak a mesterek régi nézeteihez. Ezért következetesen azon igyekeznek, hogy az osztályharc újból eltompuljon és az ellentétek kiegyenlítődjenek. Még mindig álmodoznak társadalmi utópiáik kísérleti megvalósításáról, különálló falanszterek alakításáról, home-kolóniák alapításáról, kis Ikária felállításáról[* 16] – az új Jeruzsálem zsebkiadásáról –, és mindezeknek a légváraknak felépítéséhez a polgári szívek és pénzeszsákok emberszeretetére kell apellálniok. Lassacskán az előbb jellemzett reakciós vagy konzervatív szocialisták kategóriájába süllyednek és már csak abban különböznek tőlük, hogy pedantériájuk rendszeresebb, s hogy fanatikus, babonás hittel bíznak társadalmi tudományuk csodahatásaiban.

Ezért elkeseredetten szembeszállnak a munkások minden politikai mozgalmával, mert azok csakis az új evangéliumban nem bízó vak hitetlenségből fakadhatnak.”

– Karl Marx – Friedrich Engels, [35]

IV. A kommunisták viszonya a különböző ellenzéki pártokhoz[szerkesztés]

A kiáltvány záró fejezete röviden kitér a kommunista mozgalomnak a korukban haladó szerepet játszó politikai pártokhoz való viszonyára Franciaországban, Svájcban, Lengyelországban és Németországban. A kommunisták a munkásosztály legöntudatosabb részét alkotják, s miközben támogatják ezen ellenzéki pártokat a konzervatív és a radikális burzsoázia, illetve az abszolút monarchia ellen, mindig szem előtt tartják, hogy a kommunista társadalom megvalósítására vonatkozó távlati céljaik messze túlmutatnak a fennálló politikai helyzeten, így támogatásuk sohasem feltétel nélküli, hanem kritikai támogatás.

„A kommunisták a munkásosztály közvetlen céljaiért és érdekeiért küzdenek, de a jelen mozgalomban egyszersmind a mozgalom jövendőjét képviselik. […]

Németországban a kommunista párt, mihelyt a burzsoázia forradalmi módon lép fel, együtt küzd a burzsoáziával az abszolút monarchia, a feudális földtulajdon és a kispolgáriság ellen.

Egyetlen pillanatra sem mulasztja el azonban, hogy a munkásokban a lehető legvilágosabban tudatosítsa a burzsoázia és a proletariátus közötti kibékíthetetlen ellentétet, hogy így a német munkások azokat a társadalmi és politikai feltételeket, amelyeket a burzsoáziának uralmával meg kell teremtenie, azonnal mint megannyi fegyvert a burzsoázia ellen fordíthassák, hogy így, a németországi reakciós osztályok megdöntése után, nyomban meginduljon a harc maga a burzsoázia ellen.

Németországra irányítják a kommunisták legnagyobb figyelmüket, mert Németország polgári forradalom küszöbén áll, és mert ezt az átalakulást általában az európai civilizáció előrehaladottabb feltételei között és sokkal fejlettebb proletariátussal hajtja végre, mint Anglia a XVII. és Franciaország a XVIII. században, a német polgári forradalom tehát csak egy proletárforradalom közvetlen előjátéka lehet.”

– Karl Marx – Friedrich Engels, [36]

A fejezet végén a szerzők utalnak néhány fontos gondolatukra: a fennálló rendszerrel szembeszálló forradalmi mozgalom támogatására, a tulajdon kérdésének kiemelt fontosságára és a proletár internacionalizmusra.

„Egyszóval, a kommunisták mindenütt támogatnak a fennálló társadalmi és politikai állapotokkal szembeforduló minden forradalmi mozgalmat.

Mindezekben a mozgalmakban a kommunisták a mozgalom alapvető kérdéseként a tulajdon kérdését helyezik előtérbe, függetlenül attól, hogy ez a kérdés többé vagy kevésbé fejlett formát öltött-e.

A kommunisták végül mindenütt az egész világ demokratikus pártjainak szövetkezésén és egyetértésén munkálkodnak.”

– Karl Marx – Friedrich Engels, [37]

Legvégül a Kiáltvány híres utolsó bekezdése, majd a mű lezárásaként a kommunista mozgalom összefogásra felszólító, közismert jelmondata áll:

„A kommunisták nem titkolják nézeteiket és szándékaikat. Nyíltan kijelentik, hogy céljaik csakis minden eddigi társadalmi rend erőszakos megdöntésével érhetők el. Reszkessenek az uralkodó osztályok egy kommunista forradalomtól. A proletárok e forradalomban csak láncaikat veszíthetik. Cserébe egy egész világot nyerhetnek.

Világ proletárjai, egyesüljetek!”

– Karl Marx – Friedrich Engels, [38]

Előszók[szerkesztés]

Előszó az 1872-es német kiadáshoz[szerkesztés]

A szerzőket igen váratlanul érte a hirtelen jött németországi kiadás, ezért a sietség miatt csak a leglényegesebb gondolatokat érintik. Az eltelt negyedszázad alatt a kapitalizmus óriási fejlődésen ment keresztül, ami a Kiáltványt új kontextusba helyezi:

„Bármennyire megváltoztak is a viszonyok az utóbbi huszonöt esztendő alatt, az ebben a »Kiáltvány«-ban kifejtett általános alapelvek nagyjában és egészében még ma is teljesen helyesek. Egyes részletek itt-ott javítandók lennének. Ezen alapelvek gyakorlati alkalmazása, jelenti ki maga a »Kiáltvány«, mindenütt és mindenkor a történelmileg meglevő körülményektől fog függni, és ezért egyáltalában nem helyezünk különös súlyt a II. fejezet végén javasolt forradalmi rendszabályokra. Ez a passzus ma sok tekintetben másképp hangzanék. Tekintettel a nagyiparnak az utóbbi 25 esztendőben tett óriási továbbfejlődésére és a munkásosztálynak ezzel együtt továbbhaladó pártszervezettségére, az először a februári forradalomból, majd, még sokkal inkább, A Párizsi Kommünből adódó gyakorlati tapasztalatokra – amikor a proletariátus első ízben volt két hónapon át a politikai hatalom birtokában –, ma ez a program helyenként elavult. Nevezetesen a Kommün bebizonyította, hogy »a munkásosztály nem veheti egyszerűen birtokába a kész államgépezetet, hogy azt saját céljaira működésbe hozza«[39].”

– Karl Marx – Friedrich Engels, [40]

A burzsoá államgépezet szétzúzásának követelménye – melyre fontossága miatt a szerzők hivatkoznak –, fordulópontot jelentett a marxizmus államelméletének történetében, és az egyik legtöbbet idézett hellyé, illetve az egyik legtöbbet vitatott gondolattá vált az idők során.

Előszó az 1882-es orosz kiadáshoz[* 17][szerkesztés]

A szerzők bevezetésként megjegyzik, hogy a Kiáltvány Mihail Bakunyin által fordított, első orosz kiadása (1869)[* 18] óta hatalmasat változott a világ. Abban az időben ez csak egy irodalmi kuriózumnak számított, míg 1882-ben valódi aktualitással bír. Az 1860-as években mind Oroszország, mind az Egyesült Államok a fennálló európai rend támaszai voltak, mivel nyersanyagokkal látták el a nyugat-európai tőkés gazdaságokat és egyúttal ipari termékeik felvevőpiacai voltak. Ezzel szemben az Egyesült Államokban a nagy arányú bevándorlás nyújtotta tömeges munkaerő, a szinte korlátlanul rendelkezésre álló földterületek művelésbe vétele hozzájárult egy hatalmas méretű mezőgazdaság létrejöttéhez, mely termékeivel konkurensként lép fel az európai piacon, ami megrengeti a fennálló földtulajdoni struktúrát. Ráadásul az ipari fejlődés is roppant méreteket ölt, mely rövid időn belül meg fogja törni Nyugat-Európa, s főként Anglia egyeduralmát. Ezzel párhuzamosan jelentős tőkekoncentráció megy végbe, melyet a proletariátus számszerű növekedése, és ipari területeken való összpontosulása kísér.

„És hát Oroszország! Az 1848/49-es forradalom idején nemcsak az európai fejedelmek, hanem az európai burzsoák is az orosz beavatkozásban találtak egyetlen menekvésre az éppen hogy ébredező proletariátus elől. A cárt az európai reakció főnökeként proklamálták. Ma a cár a forradalom hadifoglya Gatcsinában és Oroszország az európai forradalmi akció élcsapata.”

– Karl Marx – Friedrich Engels, [41]

Majd egy érdekfeszítő problémafelvetés következik. Oroszországban a földtulajdon döntő része a parasztok közös birtokában van. Mi lesz az ősrégi, közösségi paraszti földtulajdon, az obscsina sorsa? Felbomlik és a törvényszerű kapitalista magántulajdon irányában fejlődik, vagy közvetlenül átmegy a magasabb rendű, kommunista tulajdonfomába?

„Az egyetlen válasz, amely erre manapság lehetséges, a következő: ha az orosz forradalom jeladás lesz egy nyugati proletárforradalomra, úgy, hogy a kettő egymást kiegészíti, akkor a mostani orosz közös földtulajdon kiindulópontja lehet egy kommunista fejlődésnek.”

– Karl Marx – Friedrich Engels, [42]

Előszó az 1883-as német kiadáshoz[szerkesztés]

Ebben a Marx halála után után íródott, egészen rövid előszóban Engels fontosnak tartotta leszögezni, hogy a Kiáltványon végigvonuló alapeszme „egyedül és kizárólag Marxé”:

„A Kiáltványon végighúzódó alapgondolat: hogy a gazdasági termelés és minden történelmi korszaknak ebből szükségszerűen folyó társadalmi tagozódása az alapja e korszak politikai és szellemi történetének; hogy ennek megfelelően (a föld ősrégi közös birtoklásának felbomlása óta) az egész történelem osztályharcok története volt, kizsákmányolt és kizsákmányoló, elnyomott és elnyomó osztályok között a társadalmi fejlődés különböző fokain folytatott harcok története; hogy ez a harc azonban most olyan fokot ért el, amelyen a kizsákmányolt és elnyomott osztály (a proletariátus) már csak úgy szabadíthatja fel magát az őt kizsákmányoló és elnyomó osztály (a burzsoázia) alól, ha egyidejűleg az egész társadalmat mindenkorra megszabadítja a kizsákmányolástól, az elnyomástól és az osztályharcoktól – ez az alapgondolat egyedül és kizárólag Marxé.”

– Friedrich Engels, [43]

Előszó az 1888-as angol kiadáshoz[szerkesztés]

Engels áttekinti az első megjelenéstől eltelt történelmi időszakot, s benne a Kiáltvány kiadástörténetét. Ezek alatt az évtizedek alatt a munkásmozgalom nagy utat tett meg, melynek legfontosabb állomásai az 1848 júniusi felkelés Párizsban, az Első Internacionálé és a párizsi kommün voltak. Megállapítja, hogy a Kiáltvány ekkorra a szocialista irodalom legelterjedtebb, legnemzetközibb termékévé, közös programjává vált.[44] Engels ebben az előszóban is hangsúlyozza, hogy a Kiáltvány leglényegesebb alapgondolata Marxé:

„Bár a „Kiáltvány” kettőnk közös munkája, kötelességemnek tartom megállapítani, hogy alapgondolata, mely az egésznak magva, Marxé. Ez a gondolat a következő: hogy minden történelmi korszakban az uralkodó gazdasági termelési és cseremód és az ebből szükségszerűen folyó társadalmi szervezet az az alap, amelyre e korszak politikai és szellemi története épült és amelyből ez egyedül megmagyarázható; hogy következésképpen az emberiség egész története (a földet közös tulajdonban birtokló kezdetleges nemzetségi társadalom felbomlása óta) osztályharcok története volt, kizsákmányoló és kizsákmányolt, uralkodó és elnyomott osztályok küzdelmeié; hogy ezeknek az osztályharcoknak története a fejlődés során most olyan fokot ért el, amelyen a kizsákmányolt és elnyomott osztály – a proletariátus – csak úgy érheti el felszabadulását a kizsákmányoló és uralkodó osztály – a burzsoázia – járma alól, ha egyidejűleg az egész társadalmat egyszer s mindenkorra megszabadítja minden kizsákmányolástól és elnyomástól, osztálykülönbségektől és osztályharctól.

Ehhez a gondolathoz, amely véleményem szerint arra van hivatva, hogy a történelemtudományban ugyanolyan haladásnak legyen az alapja, mint aminőnek Darwin elmélete volt a természettudományban – ehhez a gondolathoz mindketten már több esztendővel 1845 előtt fokozatosan közeledtünk. Hogy mennyire haladtam ebben az irányban előre, legjobban mutatja A munkásosztály helyzete Angliában című munkám. Mikor azonban 1845 tavaszán Brüsszelben ismét találkoztam Marxszal, ő már teljesen kidolgozta ezt a gondolatot és majdnem olyan világos szavakkal tárta elém, mint amelyekkel azt itt összefoglaltam.”

– Friedrich Engels, [45]

Majd hosszan idézi az 1872-es német kiadás előszavában írottakat, mely szerint bár a Kiáltvány helyenként, egyes részleteiben – különösen a II. fejezet végén javasolt forradalmi rendszabályok, a III. és IV. fejezetek – elavult, az alapelvek semmi nem vesztettek helyességükből, időtállónak bizonyultak. Végül közli, hogy az angol fordítás Samuel Moore munkája, amit Engels is átnézett és jóváhagyott.[46]

Előszó az 1893-as olasz kiadáshoz[szerkesztés]

Engels rövid történelmi visszatekintést tesz az 1848-as forradalmakra, kiemelve a berlini és a milánói forradalmak jelentőségét, melyeknek egyik legfőbb következménye volt az olasz és német nemzeti egység megteremtése, a nemzeti függetlenségük kivívása. Megállapítja, hogy:

„Az akkori forradalom mindenütt a munkásosztály műve volt; a munkásosztály volt az, amely a barikádokat emelte és életét vásárra vitte. De csak a párizsi munkásoknak volt eltökélt szándékuk, hogy a kormányt megdöntvén, megdöntik a burzsoázia uralmát is. Bármennyire tudatában voltak azonban a saját osztályuk és a burzsoázia között létező végzetes antagonizmusnak, sem az ország gazdasági haladása, sem a francia munkástömegek szellemi fejlődése nem érkezett el arra a fokra, amely a társadalmi átalakulást lehetővé tette volna. A forradalom gyümölcseit tehát végeredményben a tőkésosztály szakította le.”

– Friedrich Engels, [47]

A többi országban – Olaszországban, Németországban, Ausztriában, Magyarországon – pedig a munkások legfőbb tette, hogy a burzsoáziát hatalomra juttatták. A burzsoázia uralma azonban nem lehetséges nemzeti függetlenség nélkül, így tehát ez a kérdés került Olaszországban, Németországban, Magyarországon a középpontba, s „Lengyelországé is sorra fog kerülni” – írja Engels. Ezek a forradalmak bár csupán polgári forradalmak voltak, de előkészítették a társadalmi feltételeit a későbbi szocialista forradalom bekövetkezésének. A tőkés fejlődés mindenhol megteremtette a nagyipari proletariátust, mely ezen forradalom végrehajtója lesz. Végül a következő gondolattal zárja előszavát:

„A »Kiáltvány« teljes igazságot szolgáltat a kapitalizmus múltbeli forradalmi akciójának. Az első kapitalista nemzet Itália volt. A feudális középkor végét, a modern kapitalista korszak hajnalát gigászi alak jelzi. Az olasz Dante ez, a középkor utolsó és egyben az újkor első költője. Ma is, mint 1300-ban, új történelmi korszak bontakozik ki. Vajon kitermeli-e számunkra Olaszország az új Dantét, aki jelezni fogja e proletár korszak megszületésének óráját?”

– Friedrich Engels, [48]

Kiadásai, hatástörténete[szerkesztés]

A „történelmi feledés homálya”[szerkesztés]

A Kommunista kiáltvány egyetlen (kézzel írott) fönnmaradt lapja

A Kiáltvány első, német nyelvű, 23 oldal terjedelmű kiadása 1848 februárjának végén került kinyomtatásra a J. E. Burghard-féle Munkás Művelődési Társaság (Bildunksgesellchhaft der Arbeiter) [másik ismert nevén] (Communistischer Arbeiterbildungsverein) nyomdájában Londonban, a Liverpool Street 46 szám alatt. Márciustól júliusig folytatásokban újra publikálták az emigráns német demokraták lapjában, a Deutsche Londoner Zeitungban. Ugyanebben az évben újra megjelent Burghardnál az első kiadás hibáinak korrigálásával, 30 oldal terjedelemben, és ez szolgált a későbbi kiadások alapjául. Egyik 1848-as kiadás sem tüntette fel a szerzők nevét. 1848-ban megjelent még egy nem teljes svéd fordítás, amely szöveghűség tekintetében is sok kívánnivalót hagyott maga után, például a fordító a híres Világ proletárjai, egyesüljetek! jelmondatot A nép szava, Isten szava! mondattal helyettesítette.[49] Az első angol fordítást egy skót, chartista, feminista újságíró és filozófus, Helen Macfarlane készítette, s George Julian Harney hetilapja, a Red Republican hasábjain jelent meg 1850 novemberében négy folytatásos részben. Marx és Engels neve a Kiáltvány szerzőiként először itt tűnt fel egy lábjegyzetben, melyet – a szerzőkkel jó barátságot ápoló – Harney írt. Egy kisebb német kiadás megjelent még Londonban, valószínűleg 1864-ben, és egy másik kis kiadás Berlinben, 1866-ban, mely minden bizonnyal a mű első Németországi publikálása volt.[50] Az első francia nyelvű kiadásra 1872-ben került sor, a New York-i „La Socialiste”-ban. Téves a szerzőknek az 1872-es német kiadás, illetve Engelsnek az 1888-as angol kiadás előszavában írt állítása, hogy „rövid idővel az 1848-as júniusi felkelés előtt” Párizsban megjelent volna franciául.[51][52]

Mindezek a kiadások teljesen visszhangtalanok maradtak, s semmilyen jelentékeny hatást nem fejtettek ki.[53] A Kommunista kiáltványt hosszú évekig a látszólagos feledés homálya borította, szerzőik sem nagyon hivatkoztak rá. A változás a 60-as évek második felében kezdődött, amikor az Első Internacionálé megalakulása nyomán Marx nemzetközi hírnévre tett szert, majd ez felerősödött a párizsi kommün védelmére írt, A polgárháború Franciaországban című cikke után. Marxra ekkortól, mint veszélyes felforgatóra tekintettek az európai kormányok. Amikor 1872 márciusában a német szociáldemokrata vezetőket, Wilhelm Liebknechtet, August Bebelt and Adolf Hepnert hazaárulás vádjával perbe fogták, a Kiáltvány váratlanul óriási publicitást nyert, mivel szövege bekerült a vádiratba, s ezáltal a bírósági jegyzőkönyvekbe. Hivatkozván arra, hogy a szöveg a bírósági eljárás részét képezi, lehetőséget adott a szociáldemokratáknak, hogy legálisan, nagy példányszámban kinyomathassák. Az 1872-es új német kiadás, melyhez a szerzők külön előszót írtak, szimbolikus határkő a Kiáltvány történetében, melyet az is szemléltet, hogy 1871 és 1873 között legalább kilenc különböző kiadás, hat különböző nyelven jelent meg.[54]

Felívelő pályafutása[szerkesztés]

Marx és Engels

A következő mintegy negyven évben a Kiáltvány meghódította a világot, mely a megélénkülő munkásmozgalomnak, a gyors fejlődésen keresztül menő szociáldemokrata és munkáspártoknak, illetve azokban az 1880-as évektől a marxizmus folyamatos térnyerésének volt köszönhető. Az 1917-es orosz forradalomig több mint harminc nyelven, százas nagyságrendű kiadása jelent meg világszerte, köztük három japán és egy kínai nyelven. Leggyorsabb terjedésére Európa középső övezetében került sor Franciaországtól Oroszországig. Orosz nyelven 70 alkalommal publikálták, amihez még hozzájön az Orosz Birodalom többi nyelvein történő 35 kiadás: 11 lengyel, 7 jiddis, 6 finn, 5 ukrán, 4 grúz, 2 örmény. Német nyelven 55, továbbá 9 magyar, 8 cseh, 3 horvát, egy-egy szlovák és szlovén, 34 angol – beleértve az Egyesült Államokat is –, 26 francia, 11 olasz kiadás került napvilágra. Dél-európai térhódítása észrevehetően kisebb volt, mindössze 6 spanyol – Latin-Amerikát is beleszámítva –, s egy portugál, illetve 7 bolgár, 4 szerb, 4 román és egy ladino megjelenés valósult meg. Észak-európai terjedése szintén mérsékeltebb volt, 6 dán, 5 svéd és 2 norvég kiadással.[55]

Az egyenlőtlen földrajzi elterjedés nemcsak a szocialista mozgalom, s azon belül a marxizmus egyenlőtlen térhódítására reflektál, hanem arra a tényezőre is felhívja a figyelmet, hogy nem volt szoros megfelelés a szociáldemokrata és munkáspártok mérete és ereje, illetve a Kiáltvány elterjedése között. A több százezer taggal, és szavazók millióival bíró Németország Szociáldemokrata Pártja (SPD) 1905-ig kiadásonként csupán 2000–3000 példányt nyomatott ki belőle. Míg a párt 1891-es erfurti programjának példányszáma elérte a 120.000-et, addig a Kiáltvány 1895 és 1905 között aránytalanul kevés, mindössze 16.000 példányban került az olvasókhoz. Ezzel szemben a 70 orosz nyelvű kiadás csak egy néhány ezer fős illegális párttagságot képviselt, s ugyanígy a 34 angol nyelvű kiadás is csak egy a munkás- és szocialista pártok balszárnyát alkotó, kicsiny angolszász marxista „szektát” reprezentált.[56]

Az 1917-es októberi orosz forradalom után a helyzet a kommunista pártok esetében gyökeresen megváltozott. A Második Internacionálé tömegpártjaitól eltérően, a Kommunista Internacionálé pártjai elvárták tagjaiktól, hogy a marxista elmélet alapvető vonatkozásaival tisztában legyenek. Az SPD-től eltérően, ahol a tényleges politikai döntéshozók és a teoretikusok elkülönültek egymástól, az orosz bolsevik szociáldemokraták, majd kommunisták vezetői, élükön Leninnel, felkészült elméleti tudással rendelkeztek, amit a gyakorlatban is igyekeztek alkalmazni. Ennek következtében a Második Internacionálé pártjaival összehasonlítva, a Marx és Engels szövegek publikálása és terjesztése sokkal fontosabb szerepet játszott a mozgalomban. A Kiáltvány ebből az új helyzetből több módon profitált. A terjesztése jelentősen megnőtt, különösen a Szovjetunióban. De például 1932-ben az amerikai és a brit kommunista pártok hivatalos kiadói is megvalósítottak egy százezres nagyságrendű, olcsó verziót, amely minden bizonnyal minden idők legnagyobb angol nyelvű kinyomtatását jelentette. Azáltal, hogy a Kiáltvány közvetlenül kapcsolódott az aktuális politikához, hogy egy nagyobb állam hivatalosan képviselte a marxista ideológiát, politikai olvasata és pozíciója megerősödött, aminek következtében bekerült az egyetemek tanítási programjába. A második világháború után, a Szovjetunió nemzetközi szerepének, befolyási övezetének megnövekedésével, a nyugat-európai kommunista pártok megerősödésével 1948-ra, a Kiáltvány centenáriumának évére, már nem csupán kommunista vagy marxista kötődésű, hanem polgári kiadók is, neves akadémikusok bevezetésével, nagy példányszámban publikálták. Ekkortól többé már nem pusztán egy klasszikus marxista dokumentum volt, hanem külön jelző nélküli politikai klasszikussá vált.[57]

Magyar nyelvű kiadásai[szerkesztés]

Első magyar nyelvű kiadása 1896-ban jelent meg – sorrendben a 11. fordítási nyelvként – a „Vass József mintaantikvárium és könyvkereskedés” kiadásában, 2000 példányban. Sajtó alá rendezte Bokányi Dezső és Pfeifer Sándor, a Magyarországi Szociáldemokrata Párt két közismert vezetője. Mivel a címlapon is az ő nevük szerepelt, a rövid előszót pedig csupán a „fordító” aláírás zárta, ezért a köztudatba tévesen a könyv fordítóiként vonultak be.[58] Czóbel Ernő a következőképpen ír erről a Kommunista kiáltvány megjelenésének 100. évfordulójára írt tanulmányában:

„Bokányitól tudom, hogy a fordító Krejcsi Rezső volt, a Budapesti Kereskedelmi és Iparkamara későbbi főtitkára, aktív tisztviselője s szintén egyike azoknak a régi magyar marxista intellektueleknek, akik […] akkor a Szociáldemokrata Párt egyes vezetőinek az elméleti önképzésben a segítségére voltak. A „Kiáltvány”-t Krejcsi Rezső Bokányi és Pfeifer kérésére fordította le, a fordítást együtt megtárgyalták, együtt húzták alá a dőlt betűvel szedendő főbb tételeket s Bokányi volt az, aki ragaszkodott ahhoz, hogy a „Kiáltvány” jelmondatát, csatakiáltását, ne szószerint fordítsák: „Minden ország proletárjai, egyesüljetek!” (Proletarier aller Länder…), hanem abban a harsányabb formában, amelyet magyar fül már el sem tud képzelni másként: „Világ proletárjai, egyesüljetek!”

– Czóbel Ernő, [59]

Az első fordítás, több más nyelvhez hasonlóan elég gyengére sikeredett. Ezt a csorbát a Szabó Ervin által szerkesztett, Marx és Engels válogatott műveinek első kötetében megjelent, 1906-os második kiadás köszörülte ki, Politzer Zsigmond és Fia kiadásában. Szabados Sándor fordítása „mind stílus, mind pedig hűség tekintetében kielégítőnek mondható” – írta róla Czóbel.[60]

A harmadik magyar fordítás Kunfi Zsigmond munkája, amely „Ipolyi Tamás” álnév alatt jelent meg a Radó Antal-féle „Magyar Könyvtár” 555. számú füzeteként, 1913-ban. Kunfi a fordításon túl egy történeti és elméleti bevezetőt is írt a mű elé. Czóbel kritikusan megjegyzi: „Ez a stílus tekintetében színvonalas fordítás hűség és szabatosság tekintetében határozott visszaesést jelent a Szabadoséval szemben.” – s véleményét konkrét példákkal is szemlélteti.

1918-ban két újabb kiadás is napvilágot látott, az egyik Moszkvában, Kun Béla fordításában, a másik pedig az őszirózsás forradalom után, a szociáldemokrata párt publikálásában. A Magyarországi Tanácsköztársaság alatt elkészült egy nagyalakú díszkiadása, de forgalomba már nem került, a fehérterror idején összes példányát elégették. 1920-ban Moszkvában és Bécsben, 1923-ban Berlinben jelent meg egy-egy magyar nyelvű kiadás. A Horthy-rendszer alatt legalább egy illegálisan, szteklográffal sokszorosított kiadás készült.[61]

1945 és 1948 között összesen négy kiadás került ki a nyomdákból. Ebből 1946-ban a Magyar Kommunista Párt jelentette meg „A Marxizmus-Leninizmus Kis Könyvtára” sorozat 7–8. számában, két 10 ezres példányszámú nyomásban. Fordítását Rudas László készítette, mely kijavította a Szabados-féle fordítás gyengéit. Ebben a kiadásban jelenik meg először Marx és Engels összes, – szám szerint hét, – korábbi kiadásokhoz írt előszava. Függelékében helyet kapott Engels „A Kommunisták Szövetségének történetéhez” című, forrásértékű cikke, továbbá a Kommunisták Szövetségének két alapszabályverziója.[62]

1948 után a Kiáltvány több tucatnyi magyar nyelvű kiadást megért, összpéldányszáma százezres nagyságrendű volt. Mindezek közül kiemelkedik a Karl Marx és Friedrich Engels Művei (MEM) 4. kötetében, 1959-ben megjelent, a korabeli legmagasabb tudományos, filológiai, könyvészeti standardoknak megfelelő publikáció.[63]

Első magyar nyelvű kiadásai[szerkesztés]

  • Marx–Engels: A kommunisták kiáltványa; sajtó alá rend. Bokányi Dezső, Pfeifer Sándor, ford. Krejcsi Rezső; rövidített kiad.; Minta-Antiquarium, Budapest, 1896
  • A kommunista kiáltvány. Marxtól és Engelstől; in: Marx és Engels válogatott művei, 1–2.; szerk., bev., jegyz. Szabó Ervin, életrajzok Garami Ernő, ford. Szabados Sándor; Népszava, Budapest, 1905–1909
  • Marx: A kommunista kiáltvány; ford., bev. Kunfi Zsigmond (Ipolyi Tamás álnév alatt); Lampel, Budapest, 1910 (Magyar könyvtár, 555.)
  • A kommunista kiáltvány. Marx Károly és Engels Frigyes bevezetéseivel és Kautsky Károly előszavával; ford. Szabados Sándor; Népszava, Budapest, 1918 (Munkáskönyvtár)
  • Marx Károly–Engels Frigyes: Kommunista kiáltvány; ford. Kun Béla; Moszkva, 1918, OK(b)P Magyar Csoportja (Kommunista könyvtár, 4.)[64]
  • Marx–Engels: Kommunista kiáltvány; ford. Kun Béla; Külföldi Munkások és Földmívesek Kommunista szervezete Országos Bizottsága, hely és év nélkül [feltehetőleg Moszkva, 1919][65]
  • Marx Károly–Engels Frigyes: Kommunista kiáltvány; ford. Kun Béla; Moszkva, 1920, OK(b)P Magyar Csoportja (Kommunista könyvtár) 2. kiadás[66]

Újabb magyar nyelvű kiadása[szerkesztés]

  • Marx–Engels: Kommunista kiáltvány; előszó A. J. P. Taylor, ford. Nagy György; Scolar, Budapest, 1998

Aktualitása[szerkesztés]

Samir Amin szerint a Kiáltvány semmit sem vesztett időszerűségéből az elmúlt 170 év alatt, sőt: „Éppen manapság, a szöveg néhány teljes bekezdése jobban egyezik a valósággal mint 1848-ban. A történelem 170 éves fejlődése teljesen igazolta mind a premisszákat, melyek Marx és Engels korában még alig voltak láthatók, mind a szerzők által megrajzolt következtetéseket.” – vélekedik a világhírű tudós 2018-ban, egyik utolsó írásában. Egy sor példával szemlélteti a Kiáltvány időtállóságát, melyek közül kiemelhető az a tendencia, melyet Marx és Engels a tőkés társadalom két alapvető osztályára, a burzsoáziára és a proletariátusra szakadásként írt le. Korunkban ez a tendencia világosabban kirajzolódik, mint valaha. Ma a legfejlettebb centrumországok lakosságának csaknem teljes egésze kényszerül munkaereje eladására, s ezzel bérmunkás helyzetbe. A periféria országaiban a parasztság független termelői státusza felmorzsolódik, a kereskedelmi hálózatok uralma alá kerülnek mint alvállalkozók, de valódi helyzetük a bérmunkásokhoz teszi őket nagyon hasonlatosakká. A Kiáltvány által leírt pauperizálódási folyamat mai megjelenéséről pedig Amin a következőképpen ír: „[…] a kapitalizmus világrendszerének szintjén – az egyedüli szinten, mely a valóság elemzésének teljes látókörét adja, – ez a pauperizáció jelentősen jobban láthatóbb és valóságosabb mint Marx elképzelte. Mindazonáltal ezzel párhuzamosan, a kapitalista erők sikeresen gyengítették az általános proletarizálódás által képviselt veszélyt, végrehajtva a munkásosztályok szisztematikus megosztását, mind országos, mind nemzetközi szinten.”[67]

Megjegyzések[szerkesztés]

  1. „Emlékezetes metaforák kitalálásának egyértelműen költői képességén túl, a Kommunista kiáltvány a politikai (és nem csak a politikai) retorika mesterműve; az iskolában ugyanúgy foglalkozni kellene vele, mint Cicero Catilina elleni szónoklataival, illetve Shakespeare Marcus Aureliusának Caesar holtteste felett elmondott beszédével. Már csak azért is, mert Marx jóféle klasszikus műveltségét alapul véve, nem elképzelhetetlen, hogy épp ezek a szövegek szolgáltak mintául.” – állapítja meg Eco.
  2. Engels jegyzete: (1888; 1890) Azaz minden írott történet. 1847-ben a társadalom őstörténete, az a társadalmi szervezet, mely a feljegyzett történetet megelőzően létezett, jóformán ismeretlen volt. Azóta Haxthausen felfedezte az oroszországi közös földtulajdont, Maurer bebizonyította, hogy ez az a társadalmi alap, amelyből valamennyi germán törzs történelmi fejlődése kiindult, s fokozatosan kiderült, hogy Indiától Írországig mindenütt a föld közös birtoklásán alapuló faluközösségek képviselik vagy képviselték a társadalom ősi formáját. Végül Morgannek a nemzetség igazi természetére és a törzshöz való viszonyára vonatkozó, betetőző felfedezése feltárta ennek az ősi kommunista társadalomnak belső szervezetét annak tipikus formájában. Ezeknek az őseredeti közösségeknek a felbomlásával kezdődik a társadalomnak különálló és végeredményben antagonisztikus osztályokra való hasadása. Ezt a bomlási folyamatot megpróbáltam nyomon követni „A család, a magántulajdon és az állam eredete” c. könyvemben, II. kiad. Stuttgart 1886.
  3. Az 1888-as angol kiadásban: tömege helyett: terhe
  4. Az 1888-as angol kiadásban kiegészítve: fokozatosan
  5. Az 1888-as angol kiadásban: szektás
  6. Az 1888-as angol kiadásban: leghaladóbb és leghatározottabb
  7. Az 1888-as angol kiadásban: a kisebbség a többséget
  8. Az 1888-as angol kiadásban: a nemzet vezető osztályává
  9. Az 1888-as angol kiadásban: felülmúlják önmagukat, a régi társadalmi rendbe való további beavatkozásokat tesznek szükségessé
  10. Az 1872-es és az azt követő kiadásokban: különbség
  11. Az 1888-as angol kiadásban kiegészítve: a népességnek az egész országban való egyenletesebb elosztása révén
  12. Az 1872-es és az azt követő kiadásokban: [egyáltalában az osztályoknak a létfeltételeit] helyett: létfeltételeit, egyáltalában az osztályokat
  13. Az 1888-as angol kiadásban: az ipar fájáról lehullott aranyalmákat
  14. Engels jegyzete: (1888) Ez főképp Németországra vonatkozik, ahol a földbirtokos arisztokrácia és a junkerek birtokaik nagy részét saját számlájukra, intézőikkel műveltetik meg, és ezen felül répacukrot gyártanak és burgonyaszeszt főznek nagy mennyiségben. A gazdagabb angol arisztokraták még nem jutottak el idáig, de azok is tudják, hogyan kárpótolhatják magukat földjáradékuk csökkentéséért azzal, hogy nevüket odakölcsönzik többé-kevésbé kétes részvénytársaságok alapítóinak.
  15. Az 1872-es és az azt követő kiadásokban: keresztény
  16. Engels jegyzetei: (1888) Falansztereknek hívták a Charles Fourier tervezte szocialista kolóniákat; Ikáriának nevezte Cabet a maga Utópiáját, majd később az általa létesített amerikai kommunista kolóniát. (1890) Home-kolóniáknak (anyaországon belüli kolóniáknak) nevezte Owen a maga kommunista mintatársaságait. Falansztereknek a Fourier által tervbe vett társadalmi palotákat nevezték. Ikária volt a neve annak az utopikus képzeletbeli országnak, amelynek kommunista intézményeit Cabet vázolta fel.
  17. E kiadás fordítója Georgij Valentyinovics Plehanov. Engels az 1888-as angol kiadás és az 1890-es német kiadás előszavában ezt tévesen Vera Zaszulicsnak tulajdonítja.
  18. A szerzők ennek időpontját tévesen az 1860-as évek elejére teszik.

Jegyzetek[szerkesztés]

  1. MEM 4 437–470. old. MIA 2004
  2. MEM 42 296–301. old. Friedrich Engels: A kommunista hitvallás tervezete
  3. MEM 4 348–363. old. Friedrich Engels: A kommunizmus alapelvei
  4. Eco 2004 10–12. old.
  5. MEM 4 441. old. MIA 2004
  6. MEM 4 442–443. old. MIA 2004
  7. MEM 4 444. old. MIA 2004
  8. MEM 4 444–445. old. MIA 2004
  9. MEM 4 446. old. MIA 2004
  10. MEM 4 447. old. MIA 2004
  11. MEM 4 448. old. MIA 2004
  12. MEM 4 448–449. old. MIA 2004
  13. MEM 4 450. old. MIA 2004
  14. MEM 4 450. old. MIA 2004
  15. MEM 4 450–451. old. MIA 2004
  16. MEM 4 451. old. MIA 2004
  17. MEM 4 452. old. MIA 2004
  18. MEM 4 452–453. old. MIA 2004
  19. MEM 4 453. old. MIA 2004
  20. MEM 4 454. old. MIA 2004
  21. MEM 4 455. old. MIA 2004
  22. MEM 4 456. old. MIA 2004
  23. MEM 4 456–457. old. MIA 2004
  24. MEM 4 457. old. MIA 2004
  25. MEM 4 457–458. old. MIA 2004
  26. MEM 4 458. old. MIA 2004
  27. MEM 4 459–460. old. MIA 2004
  28. MEM 4 461. old. MIA 2004
  29. MEM 4 462. old. MIA 2004
  30. MEM 4 462–463. old. MIA 2004
  31. MEM 4 465. old. MIA 2004
  32. MEM 4 463–466. old. MIA 2004
  33. MEM 4 466. old. MIA 2004
  34. MEM 4 467–468. old. MIA 2004
  35. MEM 4 468–469. old. MIA 2004
  36. MEM 4 469–470. old. MIA 2004
  37. MEM 4 470. old. MIA 2004
  38. MEM 4 470. old. MIA 2004
  39. MEM 17 306. o. Karl Marx: A polgárháború Franciaországban; 544. old. A polgárháború Franciaországban / Második fogalmazvány
  40. MEM 4 563. old.
  41. MEM 4 565. old.
  42. MEM 4 566. old.
  43. MEM 4 567. old.
  44. MEM 4 569. old. MIA 2010 8. old.
  45. MEM 4 570. old.
  46. MEM 4 571. old.
  47. MEM 4 577. old.
  48. MEM 4 578. old.
  49. Czóbel 1963 110. old.
  50. MEM 4 611. old. Hobsbawm 2011 101–103. old.
  51. MEM 4 563. old. MIA 2010 2. old.
  52. MEM 4 568. old. MIA 2010 7. old.
  53. Hobsbawm 2011 103. old.
  54. Hobsbawm 2011 104. old.
  55. Hobsbawm 2011 104. old.
  56. Hobsbawm 2011 104–105. old.
  57. Hobsbawm 2011 105–107. old.
  58. Czóbel 1963 107–110. old.
  59. Czóbel 1963 110. old.
  60. Czóbel 1963 110. old.
  61. Czóbel 1963 111. old.
  62. Czóbel 1963 111–112. old.
  63. MEM 4 437–470. old.
  64. Terbe 1967 452. o.
  65. Terbe 1967 452. o.
  66. Terbe 1967 452. o.
  67. Amin 2018

Források[szerkesztés]

További információk[szerkesztés]

Wikiforrás
A magyar Wikiforrásban további forrásszövegek találhatóak