Kulturális forradalom

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából

A kínai kulturális forradalom, teljes hivatalos nevén Nagy Proletár Kulturális Forradalom (kínai nyelven 无产阶级文化大革命, vagy röviden 文革, pinjin, hangsúlyjelekkel: wéngé) a kínai kommunista vezetésen belüli, Mao Ce-tung által kezdeményezett hatalmi harc volt 1966 és 1976 között, ami a bürokrácia elleni harc jegyében elsősorban Kínai Kommunista Párt addigi intézményei, szervezete, funkcionáriusai ellen irányult. A forradalom áldozatai a renitens és potenciálisan renitens párttagokon kívül a gazdaság, az oktatás és a kulturális intézmények tisztségviselői voltak. Az állítólagos cél a kínai társadalomnak a „burzsoá” befolyásoktól való „megtisztítása” volt.

Az eseménysorozat révén Mao megszilárdította egyeduralmát, de ez a Kínai Kommunista Párt (KKP) lefejezésével, a társadalmi struktúrák szétverésével, a kínai értelmiség meghurcolásával, felbecsülhetetlen kulturális értékek megsemmisítésével járt.

Előzményei és okai[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A kulturális forradalom fő oka az volt, hogy a nagy ugrás után Mao veszélyeztetve látta saját vezető szerepét. Az általa indított és szorgalmazott társadalmi-gazdasági kísérlet teljes kudarca után Mao háttérbe vonult. Az ország vezetésének napi munkáját Liu Sao-csire és Teng Hsziao-pingre hagyta. Az ő mérsékelt és gyakorlatias politikájuk kezdett eredményeket hozni, emiatt Mao hatalmának végleges elvesztésétől tartott.[1]

A kommunista hatalom átvétel után kialakított politikai rendszer lényege az egy nagy vezető és a párt diktatúrája volt. Ez jól illeszkedett a kínai hagyományokhoz, amikben az az elv érvényesült, hogy „az egyén kormányoz, nem a törvény”, azaz a törvény eszköz volt a hatalmon lévők kezében, nem pedig a tevékenységüket korlátozó keret.[2]

A hatalmi kérdések mellett mély ideológiai ellentétek is kialakultak a két csoport között. Mao a Sztálin halála után a Szovjetunióban kialakult helyzetet, a sztálini terror elvetését és a racionálisabb gazdaságfejlesztés elemeinek megjelenését revizionizmusnak, a szocialista forradalom alapelveitől való eltérésnek tekintette, és mindenképpen meg akarta akadályozni, hogy ez az „elpuhulás, eltévelyedés” Kínára is átterjedjen, és ezzel meginduljon a „kapitalizmus restaurációja”. Féltette a forradalmiság, az önfeláldozás és az egyenlőség elveit az anyagi érdekeltség térnyerésétől – ami törvényszerűen együtt járt a korrupció újra megjelenésével, és a társadalmi egyenlőtlenségek növekedésével. Ugyancsak bírálta a bürokrácia növekedését is. A negatív jelenségekből szélsőséges következtetéseket vont le:[3]

„Ha a dolog így megy tovább, akkor nem kell hozzá sok idő, ha kevesebbet számítunk, néhány év vagy tíz-egynéhány év, ha többet, néhány évtized, s elkerülhetetlenül bekövetkezik az országos méretű ellenforradalmi restauráció. A marxista-leninista párt kétségkívül revizionista, fasiszta párttá változna, egész Kína megváltoztatná a színét.”

– Mao Ce-tung: Beszédek és írások 1956-1974, 436. o.

Maonak volt megfelelő hatalmi bázisa is politikai ellenfelei megtámadásához. Mindenekelőtt a Népi Felszabadító Hadsereg számított ide, amit Peng Tö-huaj korábbi védelmi miniszter eltávolítása után, Lin Piao vezetése alatt, többek között a rendfokozatok újbóli eltörlésével, szinte teljes mértékben „forradalmasítottak”, Mao pártjára állítottak. Ez azonban nem járt a hadsereg harckészültségének csökkenésével, vagy a modernizációról való teljes lemondással, amint azt jól mutatta a győzelem a kínai–indiai háborúban, valamint az atomfegyver kifejlesztése, a légierő korszerűsítése – a Szovjetunió támogatása nélkül.[4]

Emellett számos feszültség jelentkezett a társadalomban. Ezekben az években jelentősen csökkentették a diákság felső középiskolai, főiskolai és egyetemi továbbtanulási lehetőségeit, ami elégedetlenséget okozott az ifjúság körében. A munkások körében az ekkor létrehozott új csoport, az úgynevezett „munkások is, parasztok is” rétege okozott súlyos megosztottságot. Ez a rendszer a dolgozók egyik jogfosztott rétegét hozta létre a városok környéki parasztság soraiból, akiket időszakos munkára, szerződésese formában alkalmaztak, és semmiféle szociális juttatásban nem részesültek. Feszültségeket okoztak az állami és a szövetkezeti szektor dolgozói és a különböző bérezési rendszerek közötti jelentős eltérések is. A különböző okokból elégedetlen tömegeket, miután a nagy ugrás kudarca erősen rombolta a hatalom legitimitását, Mao és közvetlen hívei ügyesen tudták manipulálni a fő felelősnek beállított pártapparátus ellen.[5]

Mao a hatalmi harchoz fűződő személyes érdekein, ellenfeleinek félreállításán kívül azért fordult a kulturális forradalom eszközeihez, mert a felduzzadt párt- és állami apparátus negatív jelenségeiben, a társadalmi differenciálódás fokozódásában, az anyagi érdekeltség terjedésében a elfajulást, revizionizmust, a „kapitalista úton járók” tevékenységének eredményét látta. Sztálinhoz hasonlóan ú is egy nagy tisztogatásban kereste a szocializmus megmentésének lehetőségét, bár az általa alkalmazott módszerek egészen mások voltak.[6]

A kulturális forradalom évtizede során Mao emellett jó érzékkel kamatoztatta a párton belül, már az illegalitásban is folytatott küzdelmekben szerzett hatalomtechnikai tapasztalatait. Mesteri módon tudta kivárni a megfelelő pillanatot, megszervezni szövetségeseit, megosztani ellenfeleit, akik a legtöbbször csak késve ismerték fel szándékait, és egyenként buktak el az politikai küzdelmekben.[6]

Története[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Maoista propagandaplakát, a Vörös Könyvecskével, amely Mao-idézeteket tartalmazott

Hivatalosan 1966. augusztus 8-án indult a mozgalom. Ezután Mao Ce-tung elnök szavai, véleménye határozta meg, hogy mi számítható elfogadható, normális magatartásnak. A bevett magatartási formákat mind megkérdőjelezték, Mao parancsait pedig szinte vallásos fanatizmussal követték.[7]

Összesen mintegy 3 millió embert jelentettek fel, és több tízezren haltak meg a börtönökben vagy munkatáborokban. 1967-re a körülmények anarchia-közeli állapotig fajultak, diákokból álló vörösgárdista csapatok terrorizálták a utca emberét. 1968-ban a hadsereget is bevetették a rendteremtés érdekében, hivatalosan azonban a kulturális forradalom csak Mao halálával ért véget (1976).

Nagyrészt városi jelenség volt, Kína városi lakosságának mintegy felét érintette. A Kommunista Párton belül is nagyfokú bomláshoz vezetett, mivel a kormányzati és a pártvezetők több mint 70%-át lecserélték. Közel félmillió ember vesztette életét a kulturális forradalom következményeként, és számos felbecsülhetetlen értékű antik műtárgy, műemlék és relikvia semmisült meg. Mao szempontjából a forradalom elérte célját, ugyanis a forradalom keretében sikerült eltávolítania hivatalaikból a legtöbb ellenfelét és kritikusát, és újra saját kezében összpontosítania a párthierarchia fölötti uralmat.

Noha a kulturális forradalmat általában a kíméletlen terrorral azonosítják, a társadalmi mobilitás erőszakos felgyorsítása alapvetően kedvező volt a munkások és parasztok tömegeire nézve, és hozzájárulhatott a Mao-korszak iránti nosztalgia kialakulásához is. [8]

A kulturális forradalom és a kínai tradíciók[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A kulturális forradalom egyik fő célja és tartalma a tradíciók lebontása, az ellenük folytatott kérlelhetetlen harc volt. Mao nem csak a politikai ellenfelének tekintett pártstruktúrák és állami hierarchiák elleni harcra buzdította híveit és az ifjúságot, hanem frontális támadást hirdetett a hagyományos családi értékek, a szülők tisztelete ellen. A családi házon kívül az ifjúságot arra biztatták, hogy hurcolják meg tanáraikat, a házastársakat és barátokat arra, hogy jelentsék fel egymást. Bezárták az iskolákat, üldözték az értelmiséget. Nemzedékek maradtak ki az iskolai képzésből.[9]

Mao Ce-tung és hívei, különösen a „négyek bandája”, kíméletlen harcot hirdettek a kínai múlt tárgyi emlékei ellen is. Pótolhatatlan műkincseket semmisítettek meg. A mérsékeltebb vezetők titokban próbálták meg menteni a menthetőt. Jellemző, hogy a hivatalban lévő miniszterelnöknek, Mao évtizedes harcostársának, Csou En-lajnak is sajátos praktikákhoz kellett folyamodnia a legértékesebb kincsek megmentése érdekében. Megbízható katonai egységeket küldött például a Tiltott Város védelmére azzal, hogy az ottani „mételytől”, éppen „a mérgezés elkerülése érdekében”, meg kell óvni a vörösgárdistákat is. A katonák öt éven át tartották hermetikusan elzárva a külvilágtól a volt császári palotát és múzeumait.[10]

Országszerte a műemlékek sokaságát azonban nem sikerült ilyen védelemben részesíteni. A „feudális” és a „burzsoá” hagyományok elleni harc jegyében rengeteg műkincset megrongáltak, elpusztítottak. A „marhafejű démonok és kígyóistenek” megvetése jegyében betiltották a hagyományos irodalmi és művészeti alkotásokat.[9]

A filozófia szintjén a harmónia értékeinek korábbi hangsúlyozása helyébe az ellentétek abszolutizálása került. A Kínában szokásos, számokat alkalmazó jelszavak nyelvén elvetették „a kettő eggyé válik” elvét, ami a harmóniára, az ellentétek összebékíthetőségére utalt, helyette abszolutizálták „az egy kettéválik” tételt, ami minden belső ellentét manifesztálódását, az állandó harcot jelentette.[9]

Társadalmi síkon a fékevesztett „osztályharc” volt a jelszó, és e harc érdekében kreáltak ellenséget szó szerint egymásból, nem lévén már igazi burzsoázia. Igazságosságról szó sem lehetett, a „forradalmi bíráskodás” a gyakorlatban azt hozta előnyös helyzetbe, aki megelőzte társát a feljelentéssel.[9]

A kulturális forradalom a külföld elleni kultúrharc is volt, az idegengyűlölet felszításával. A boxer-lázadás hagyományai is szinte életre keltek, bár az akkori gyilkosságok helyett a zaklatás különféle módszereivel. A külföldi követségek dolgozóit súlyos atrocitások érték.[9]

A hagyományok elleni harc paradoxona, hogy a kínai hagyományokban a kulturális forradalomnak is van előképe, hagyománya: ez az antikonfuciánus, legista Csin állam és vezetője, a paranoiás Csin Si Huang-ti császárt, aki i. e. 221-ben egyesítette a kínai fejedelemségeket és aki a hagyomány szerint elégettette a konfuciánus könyveket, élve eltemettette a konfuciánus írástudókat. Mao Ce-tung rokonszenvesnek találta ezt a kínai császárt.[11]

Jegyzetek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  1. ELTE
  2. Jordán 318. o.
  3. Jordán 319. o.
  4. Jordán 320. o.
  5. Jordán 321. o.
  6. ^ a b Jordán 322. o.
  7. Short, Phillip: Mao's Bloody Revolution: Revealed. Letöltve: 2011. november 1.
  8. Gao, Mobo (2008): The Battle for China's Past: Mao and the Cultural Revolution. London: Pluto Press. ISBN 978-0-7453-2780-8.
  9. ^ a b c d e Juhász 83. o.
  10. Juhász 100. o.
  11. Juhász 84. o.

Források[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • ELTE: Kulturális forradalom. (Hozzáférés: 2014. december 6.)
  • Jordán: Jordán, Gyula. Kína története. Budapest: Aula. ISBN 9639215198 (1999) 
  • Juhász: Juhász Ottó (2012.). „A modernizáció és a tradíció kérdései Kínában, 1840–2012”. Külügyi Szemle XI (2), 75–104. o. ISSN 1587-9089.  

További információk[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]