Kulturális forradalom

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából

A kínai kulturális forradalom, teljes hivatalos nevén Nagy Proletár Kulturális Forradalom (kínai nyelven 无产阶级文化大革命, vagy röviden 文革, pinjin, hangsúlyjelekkel: wéngé) a kínai kommunista vezetésen belüli, Mao Ce-tung által kezdeményezett hatalmi harc volt 1966 és 1976 között, ami a bürokrácia elleni harc jegyében elsősorban Kínai Kommunista Párt addigi intézményei, szervezete, funkcionáriusai ellen irányult. A forradalom áldozatai a Mao politikai ellenfeleinek befolyása alatt álló párttagokon kívül a gazdaság, az oktatás és a kulturális intézmények tisztségviselői voltak. Az állítólagos cél a kínai társadalomnak a „burzsoá” befolyásoktól való „megtisztítása” volt.

Az eseménysorozat révén Mao megszilárdította egyeduralmát, de ez a Kínai Kommunista Párt (KKP) lefejezésével, a társadalmi struktúrák szétverésével, a kínai értelmiség meghurcolásával, felbecsülhetetlen kulturális értékek megsemmisítésével járt.

Előzményei és okai[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Mao Ce-tung, a kulturális forradalom elindítója

A kulturális forradalom fő oka az volt, hogy a nagy ugrás után Mao veszélyeztetve látta saját vezető szerepét. Az általa indított és szorgalmazott társadalmi-gazdasági kísérlet teljes kudarca után Mao háttérbe vonult. Az ország vezetésének napi munkáját Liu Sao-csire és Teng Hsziao-pingre hagyta. Az ő mérsékelt és gyakorlatias politikájuk kezdett eredményeket hozni, emiatt Mao hatalmának végleges elvesztésétől tartott.[1]

A kommunista hatalomátvétel után kialakított politikai rendszer lényege az egy nagy vezető és a párt diktatúrája volt. Ez jól illeszkedett a kínai hagyományokhoz, ahol az az elv érvényesült, hogy „az egyén kormányoz, nem a törvény”, azaz a törvény eszköz volt a hatalmon lévők kezében, nem pedig a tevékenységüket korlátozó keret.[2]

A hatalmi kérdések mellett mély ideológiai ellentétek is kialakultak a két csoport között. Mao a Sztálin halála után a Szovjetunióban kialakult helyzetet, a sztálini terror elvetését és a racionálisabb gazdaságfejlesztés elemeinek megjelenését revizionizmusnak, a szocialista forradalom alapelveitől való eltérésnek tekintette, és mindenképpen meg akarta akadályozni, hogy ez az „elpuhulás, eltévelyedés” Kínára is átterjedjen, és ezzel meginduljon a „kapitalizmus restaurációja”. Féltette a forradalmiság, az önfeláldozás és az egyenlőség elveit az anyagi érdekeltség térnyerésétől – ami törvényszerűen együtt járt a korrupció újra megjelenésével, és a társadalmi egyenlőtlenségek növekedésével. Ugyancsak bírálta a bürokrácia növekedését is. A negatív jelenségekből szélsőséges következtetéseket vont le:[3]

„Ha a dolog így megy tovább, akkor nem kell hozzá sok idő, ha kevesebbet számítunk, néhány év vagy tíz-egynéhány év, ha többet, néhány évtized, s elkerülhetetlenül bekövetkezik az országos méretű ellenforradalmi restauráció. A marxista-leninista párt kétségkívül revizionista, fasiszta párttá változna, egész Kína megváltoztatná a színét.”

– Mao Ce-tung: Beszédek és írások 1956-1974, 436. o.

Maonak volt megfelelő hatalmi bázisa is politikai ellenfelei megtámadásához. Mindenekelőtt a Népi Felszabadító Hadsereg számított ide, amit Peng Tö-huaj korábbi védelmi miniszter eltávolítása után, Lin Piao vezetése alatt, többek között a rendfokozatok újbóli eltörlésével, szinte teljes mértékben „forradalmasítottak”, Mao pártjára állítottak. Ez azonban nem járt a hadsereg harckészültségének csökkenésével, vagy a modernizációról való teljes lemondással, amint azt jól mutatta a győzelem a kínai–indiai háborúban, valamint az atomfegyver kifejlesztése, a légierő korszerűsítése – a Szovjetunió támogatása nélkül.[4]

Emellett számos feszültség jelentkezett a társadalomban. Ezekben az években jelentősen csökkentették a diákság felső középiskolai, főiskolai és egyetemi továbbtanulási lehetőségeit, ami elégedetlenséget okozott az ifjúság soraiban. A munkások körében az ekkor létrehozott új csoport, az úgynevezett „munkások is, parasztok is” rétege okozott súlyos megosztottságot. Ez a rendszer a dolgozók egyik új, jogfosztott rétegét hozta létre a városok környéki parasztság soraiból, akiket időszakos munkára, szerződésese formában alkalmaztak, és semmiféle szociális juttatásban nem részesültek. Feszültségeket okoztak az állami és a szövetkezeti szektor dolgozói, valamint a különböző bérezési rendszerek közötti jelentős eltérések is. A változatos okokból elégedetlen tömegeket, miután a nagy ugrás kudarca erősen rombolta a hatalom legitimitását, Mao és közvetlen hívei ügyesen tudták manipulálni a fő felelősnek beállított pártapparátus ellen.[5]

Mao a hatalmi harchoz fűződő személyes érdekein, ellenfeleinek félreállításán kívül azért fordult a kulturális forradalom eszközeihez, mert a felduzzadt párt- és állami apparátus negatív jelenségeiben, a társadalmi differenciálódás fokozódásában, az anyagi érdekeltség terjedésében a elfajulást, revizionizmust, a „kapitalista úton járók” tevékenységének eredményét látta. Sztálinhoz hasonlóan ő is egy nagy tisztogatásban kereste a „szocializmus megmentésének” lehetőségét, bár az általa alkalmazott módszerek egészen mások voltak.[6]

A kulturális forradalom évtizede során Mao emellett jó érzékkel kamatoztatta a párton belül, már az illegalitásban is folytatott küzdelmekben szerzett hatalomtechnikai tapasztalatait. Mesteri módon tudta kivárni a megfelelő pillanatot, megszervezni szövetségeseit, megosztani ellenfeleit, akik a legtöbbször csak késve ismerték fel szándékait, és egyenként buktak el az politikai harcban.[6]

Története[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A kulturális forradalom megindítása[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Maoista propagandaplakát, a Vörös Könyvecskével, amely Mao-idézeteket tartalmazott
Liu Sao-csi, Mao egyik fő ellenfele
Peng Tö-huaj és Mao
Kulturforradalmi plakát Maóval

Mao a kulturális forradalomnak nevezett hatalmi harcot nagy óvatossággal, taktikázva indította meg. 1965 szeptemberében egyik legnagyobb korábbi és későbbi ellenfelének, a kegyvesztett Peng Tö-huaj marsallnak látszólag megbocsátott és egy nagy délnyugat-kínai fejlesztési projekt vezetésével bízta meg. Ezután novemberben elhagyta a fővárost és 1966 júliusáig főleg Sanghajban tartózkodott, de más tartományokba is elutazott hatalmi bázisát erősítendő. Mint később világossá vált, első megsemmisítendő ellenfelének Peng Csent, a pekingi városi pártszervezet vezetőjét, egyben polgármestert szemelte ki. A taktikázás további jele volt, hogy a harc egy kulturális téma, mégpedig Vu Han 1959-ben megjelent történelmi drámája, a Han Zsuj menesztése hivatalából körül indult meg. A színmű lényege az volt, hogy egy megközelíthetetlen császár meneszti igazságtalanul hivatalából hűséges hivatalnokát, aki szót emelt a parasztok érdekében. Mao kezdetben dicsérte a darabot, de aztán magára vette annak társadalomkritikáját és Peng Tö-huaj sorsának allegóriáját látta a darabban. 1965 novemberében Mao egyik leghűségesebb követője, Jao Ven-jüan sanghaji irodalomkritikus, politikus, a „négyek bandája” későbbi tagja rendkívül éles támadást indított lapjában a darab ellen, azt Mao elnök és a rendszer elleni támadásnak értékelve.[7]

Vu Han irodalmi munkássága mellett a pekingi városi közigazgatásban tevékenykedett, így Peng Csen beosztottja volt. Peng egyébként már 1964 óta, egy Mao által kinevezett öttagú csoport élén már munkálkodott a szóban forgó dráma politikai elemzésén. 1966 februárjában – a központi pártvezetés jóváhagyásával – közzé is tettek egy dokumentumot, az úgynevezett „februári vázlatot”, amelyben arra tettek kísérletet, hogy a vitát megfosszák politikai töltetétől és művészeti jellegűként kezeljék. A Sanghajban megjelent cikk azonban nyilvánvalóvá tette, hogy a cikk Peng személye elleni politikai támadás. A pekingi pártvezetés egy ideig megakadályozta a cikknek a pekingi lapokban történő szokásos utánközlését, de aztán átszakadt a gát. Egyre több cikk jelent meg Jao Ven-jüan írásának szellemében, majd a hadsereg is véleményt nyilvánított, azt állítva, hogy a „kulturális ügyek Kínában egy fekete pártellenes és szocialista-ellenes vonal diktatúrája” alatt állnak. Hiába gyakorolt önkritikát a szerző, tagadva a darab politikai párhuzamait, a támadások nem csökkentek, sőt Jao Ven-jüan 1966 májusában új cikket jelentetett meg, hangsúlyozva, hogy „mindenkit, aki ellenzi Mao Ce-tung gondolatát, akadályozza a szocialista forradalom előrehaladását, vagy ellenséges Kína és a világ forradalmi népének érdekeivel szemben, le kell leplezni, bírálni kell őket és vereséget mérni rájuk”.[8]

1966. május 16-án a Politikai Bizottság ülése alapján kiadott körlevélben már személy szerint bírálták Peng Csent, ami a politikai vég kezdete volt a számára. A dokumentum már egyértelműen a burzsoáziának a pártba, a kormányzatba és a hadseregbe befurakodott képviselőiről szólt. Feloszlatták a Peng által vezetett öt fős „irodalomkritikai” csoportot és helyette új, már „kulturális forradalminak” nevezett csoportot hoztak létre Mao hűséges embere, Csen Po-ta vezetésével. A csoport tagjai lettek a kulturális forradalom későbbi főszereplői, Csiang Csing asszony, Mao negyedik, aktuális felesége, Kang Seng, Jao Ven-jüan és Csang Csun-csiao, ugyancsak a négyek bandája leendő tagja. Kínában ezért általában 1966. május 16-át tekintik a kulturális forradalom kezdetének.Június 4-én bejelentették a pekingi pártbizottság átszervezését és hasonló változásokat a Pekingi Egyetem pártbizottságában és a legfontosabb fővárosi lapok szerkesztőségeiben.[9]

Egyidejűleg a kulturális forradalmi csoport ösztönzésére az egyetemeken és más oktatási intézményekben fiatal radikális oktatókból és diákokból csoportok szerveződtek az intézmény vezetésének bírálatára. A legaktívabb diákokból álló csoportok lettek és a később „vörösgárdisták”. A párt- és állami vezetés júniusban bejelentette az esedékes vizsgaidőszak fél éves elhalasztását, hogy lehetővé tegyék a diákok küzdelmét a „burzsoá hatalom” ellen. A felsőoktatás munkája azonban nem fél, hanem sok évre állt le.[9] Az elemi és a középiskolák is zárva maradtak két évig, az egyetemek hat évig nem fogadtak diákokat. amikor akadozva újra megindult az oktatás, a lerövidített tanítási idő és az ideológiai politikai oktatás túlsúlya hatalmas színvonalcsökkenést okozott. Lényegében egy egész generáció maradt érdemi képzés nélkül.[10]

A hivatalban lévő pártvezetés mérsékelt tagjai Liu Sao-csi vezetésével még megpróbálták menteni a menthetőt, a pártszervezetek befolyását. Az úgymond a revizionizmus felszámolására irányuló törekvések ellen azonban nem léphettek fel. Ehelyett azzal próbálkoztak, hogy maguk a meglévő pártszervezetek vezessék ezt a kampányt, mint korábban annyi más politikai kampányt, és kiszorítsák abból a szélsőséges vörösgárdistákat. Mao azonban felismerte a veszélyt és visszautazott Pekingbe. Útját a Jangce partján megszakította, hogy ússzon egyet a folyóban. Erről az eseményről kísérői és az országos sajtó már elképesztő, egyfajta vallásos rajongással emlékeztek meg („a folyó vize aznap mosolyogni látszott”, „a víz különösen édes ízű volt”). Mao Pekingbe visszaérkezve azonnal elrendelte a vörösgárdisták korlátozására a felsőoktatási intézményekbe kiküldött munkacsoportok visszahívását, amit a pekingi pártbizottság azonnal végrehajtott.[11]

Mao 1966 augusztus elejére összehívta a KKP Központi Bizottságának teljes ülését (11. plénum), amire akkor már négy éve nem került sor, éppen azért, mert Mao nem érezte biztosnak támogatottságát. Ezen az ülésen a megosztottság és a viták miatt már csak a KB-tagok mintegy fele vett részt, sokakat a már megindult erőszakos „kritika” akadályozott meg ebben. Ugyanakkor a szervezeti szabályzattal ellentétben nagy számban jelentek meg a plénumon a „forradalmi tömegek” képviselői és egyes, Mao számára megbízható más pártemberek. Az augusztus 1. és 12. közötti ülésezés során, augusztus 5-én függesztette ki Mao a teremben híres tacepaóját, Bombázzátok a főhadiszállásokat címmel. Ebben „néhány vezető elvtársat” azzal vádolt, hogy[11]

Reakciós és burzsoá álláspontra helyezkedve burzsoá diktatúrát erőszakoltak ki és elfojtották a proletariátus nagy kulturális forradalmának áradó mozgalmát

Mao taktikázására jellemző, hogy a plénumon elmondott beszédében mérsékeltebb hangot ütött meg, és kiemelte, hogy akik hibáztak, azoknak meg kell adni a lehetőséget a javításra. A plénum mindenesetre Maonak a fő kérdésekben aratott teljes győzelmével ért véget, minden kezdeményezését jóváhagyták, a 16 pontos határozat (A KKP KB határozata a nagy proletár kulturális forradalomról) teljes mértékben az ő elképzeléseit tükrözte. A politikai kampány jellegét, további alakulását meghatározta az, hogy a dokumentum a szélsőséges eseteket (emberölés, gyújtogatás, mérgezés és hasonlók) kivételével eleve felmentést adott a résztvevők cselekedeteire, sőt egyenesen felszólította a tömegeket a radikalizmusra: „Merjünk forradalmat csinálni. Ne féljünk a rend megzavarásától.” Bizonyos óvatosságra utal, és talán a plénumon lezajlott vitákat tükrözi, hogy a dokumentum a tudósokat, technikusokat és egyszerű dolgozókat illetően enyhe elbánást írt elő. Ez azt jelezhette, hogy a nagy ugrás katasztrófáját elkerülendő, az anyagi termelés ágazatait lehetőség szerint meg akarták kímélni a felfordulástól és az ezzel járó visszaeséstől.[12]

A KB vonatkozó döntése 1966. augusztus 8-án született meg, ezért ezt a dátumot tartják a kulturális forradalom hivatalos kezdetének. A plénumon megtörténtek a párt felső vezetésében a Mao által legfontosabbnak tartott személyi változások is. Lin Piao kapta a párt alelnöki posztját Liu Sao-csi helyett, Peng Tö-huajt, Peng Csent és másokat kizártak a Politikai Bizottságból, a KB titkárságának 13 tagjából hetet leváltottak.[12]

A Központi Bizottság ezen az ülésén a „kulturális forradalmi csoportokat” (vörös gárdákról nem esett szó) „kiváló új szervezeti formákként” fogadta el, de a folyamatos belső vitákra és egyensúlyozási kísérletekre utal, hogy azt is hozzátették: ezek hidak a párt és a tömegek között – azaz a meglévő pártszervezetek velük való helyettesítéséről nem esett szó. Ugyancsak figyelmet érdemel, hogy a dokumentumba bekerült a gazdasági termelőmunka zavartalan folytatásának szükségessége, amiről persze a gyakorlatban már nem lehetett szó.[12]

Mao a terveinek ezzel csak az első lépését látta megvalósítva. Szükségesnek tartotta a kulturális forradalom országos elterjesztését a meglévő pártszervezetekkel szemben, amelyek a párton belüli politikai ellenfeleinek bázisát képezhették. A fiatalokból, diákokból álló vörös gárdák vették át a kulcsszerepet. Ingyen vehették igénybe az összes közlekedési eszközt országszerte. A hadsereg támogatást, ruhát, ellátást nyújtott számukra. 1966 augusztusa és novembere között nyolc óriási gyűlést tartottak Pekingben, amelyeken összesen 10-11 millió fiatal vett részt az ország minden részéből. Ezeken megjelent Mao is, vörös karszalaggal, ami eksztázist váltott ki a közönségből. A lelkesítő beszédeket Lin Piao és Csou En-laj tartották.[13]

A gyűlésekről távozva a vörösgárdisták országszerte megkezdték „forradalmi” tevékenységüket, a harcot a „négy régi”, a „régi eszmék, kultúra, szokások és magatartás” ellen. Különböző szintű tanárokat, pártkádereket, egykori gyárosokat kiáltottak ki osztályellenségnek, „harci gyűléseken” rendezett nyilvános kihallgatásokkal gyötörték, kínozták őket, aminek következtében a „célszemélyek” időnként életüket is vesztették, de az elsődleges cél nem a fizikai likvidálás, hanem a tömegek „nevelése” volt e példák révén. Könyvtárakat, múzeumokat, irattárakat dúltak fel, régi művészeti alkotásokat semmisítettek meg. Egy érdekes mellékszál volt, hogy a hivatalos archívumokban megszerzett bizalmas iratok egy részét nyilvánosságra hozták, ami a későbbiekben aztán értékes forrást jelentett a sinológusok számára.[13]

Csou En-laj a maga óvatos és diplomatikus módján igyekezett fékezni a kilengéseket. Miközben folyamatosan támogatásáról biztosította Mao és a kulturális forradalmat általában, hosszú beszédeiben figyelmeztetett az erőszak elkerülésére, a párt tiszteletére, a tanulásra, a helyi kisebbségek szokásinak tiszteletben tartására is.[13] Szun Jat-szen özvegye védelmében is neki kellett szót emelnie. Mao ugyanakkor a kilengésekkel kapcsolatban így nyilatkozott:[14]

Ahogy én látom, a zavargások Pekingben nem túl komolyak... Peking túlságosan civilizált... Jelenleg nem kell beavatkoznunk.

A vörösgárdisták esztelen vandalizmusa nem egy helyen ellenállásba ütközött. A helyi szervek, intézmények, pártbizottságok megpróbáltak fékezőleg fellépni, illetve esetenként a a saját befolyásuk alatt álló vörösgárdista szervezeteket létrehozni. Mao azonban átlátott ezeken a taktikákon és maga tiltotta meg ezt. Így is érték őt csalódások, mert az elszabadított szenvedélyek nem annyira az általa célba venni szándékozott személyeket támadták, hanem általában a „négy régi” (eszmék, kultúra, szokások és magatartás) ellen irányultak. A helyi „hatalmon lévők”, ahogy a központi propaganda stigmatizálta a pártszervezetek, a közigazgatás és a termelési egységek vezetőit, sokfelé némi sikerrel álltak ellen, főleg a kezükben lévő anyagi eszközök, a gazdasági ösztönzők felhasználásával. A központi direktívák ezt súlyosan elítélték:[14]

„A gazdasági megvesztegetés különböző eszközeivel megpróbálják a tömegek egy részét az ökonomizmus rossz útjára vezetni, ahol kizárólag személyes és ideiglenes érdekeiket követnék, semmibe véve az állam és a kollektíva érdekét. Nem csak helyreállítani, hanem bővíteni is akarják a múlt bizonyos téves intézkedéseit a béreket és a jóléti rendszereket illetően.”

A falvakban azonban a kulturális forradalom irányítói is óvatosabbak voltak, mivel még élénken élt a kollektív emlékezetben a nagy ugrás katasztrófája, az utópikus eszmék hajszolásának tömeges éhínségbe fordulása. Ezért a kulturális forradalom mindvégig elsősorban városi jelenség maradt.[15]

A kulturális forradalom hívei számára a legnagyobb gondot a megosztottság, a belső ellentétek jelentették. Mindenki Maóra hivatkozott, de az általános jellegű útmutatások tág teret hagytak bármiféle helyi értelmezésnek. Az egyes csoportok között fegyveres összecsapásokra is sor került. A központ, Mao elnök ezt látva, új, konkrét célt tűzött ki az egység érdekében: a forradalmi csoportok döntsék meg a helyi pártbizottságokat és ragadják magukhoz a hatalmat. A végrehajtás során azonban kiderült, hogy a szervezetlen ifjúsági csoportok nemigen tudták, hogyan is lehetne működtetni a hatalmat. A „hatalom megragadása” egyes helyeken abban merült ki, hogy feldúlták az irodákat és magukhoz vették a hatalom szimbólumait, a pecséteket, aztán elmentek.[16]

A hadsereg szerepe[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A nehézségeket látva a Mao vezette központi hatalom, a KB, az Államtanács és a Kulturális Forradalmi Csoport a hadsereget szólította fel, hogy támogassa a „baloldalt” a helyi hatalom megszerzésében. A hadsereg eddig elég ellentmondásos szerepet játszott. A kulturális forradalom és a vörösgárdisták általános támogatása mellett a helyi parancsnokok esetenként védelmet adtak helyi párt- és kormányzati hivatalnokoknak, korlátozták a szélsőséges megnyilvánulásokat. Az új határozat ezt a gyakorlatot külön pontban tiltotta meg. Ugyanakkor a hadsereg feladatává tették a rend fenntartását, a gazdaság támogatását, a lakosság ideológiai oktatását is.[17]

A hadsereg elé állított új feladatok nem csak egymással voltak feloldhatatlan ellentétben (a kulturális forradalom egymással is vetélkedő helyi erőinek támogatása egyrészt, másrészt a rend fenntartása és a gazdasági élet védelme) hanem a katonai feladatokkal is: ebben az időben zajlott Kína déli határai mentén a vietnami háború, északon pedig a Szovjetunióval volt rendkívül kiélezett a helyzet.[17]

Nagy volt a bizonytalanság a létrehozandó új hatalom jellegét, formáját illetően is. A párt elméleti folyóirata, a Vörös Zászló 1967 februárjában meghirdette, hogy a helyi hatalmi szervek három erő koalíciójából kell állniuk: a hadsereg, a forradalmi tömegek, és a Mao irányvonalához hű káderek képviselőiből („három az egyben”) – azaz elismerték, hogy a szükség van a korábbi tisztviselők szakértelmére is. A szervezeti formákat illetően a KB augusztusi, 11. plénumán is megemlített párizsi kommün gyakorlata alapján keresték. Ez azonban sok problémát vetett fel: a modell nem tartalmazott élcsapat pártot; nem volt összeegyeztethető a „három az egyben” formulával; az ehhez szükséges általános választásoknak, közvetlen demokráciának nem volt realitása az adott körülmények között. Mao ezért a forradalmi bizottságok elnevezésű hatalmi szervek létrehozását javasolta.[18]

Forradalmi bizottságok[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A nagyjából szétvert régi hatalmi struktúra helyére tehát a forradalmi bizottságok léptek. Az erre vonatkozó határozatot 1967. február 19-én a Központi Bizottság hozta, és egyben betiltotta a „nép kommün” fogalom használatát.[18] A semmiféle alkotmányos alappal nem rendelkező forradalmi bizottságokat választások nélkül, felülről, tartományi szinten kezdve hozták létre a korábbi irányelv szellemében a hadsereg, a tömegszervezetek és a káderek Maóhoz hűnek tartott tagjai közül. A résztvevők belső ellentétei miatt ez a folyamat 1967 elejétől egészen 1968 szeptemberéig tartott. Szervezésüket főleg a hadsereg és a Mao környezetében létrehozott új, a Központi Bizottság és a kormány mellett és helyett a tényleges hatalom nagy részét gyakorló új központi szerv, a Kulturális Forradalmi Csoport irányította a befolyása alatt álló tömegszervezeteken keresztül. A központi irányítás azonban csak áttételesen, ellentmondásosan érvényesült, ezért a helyi viszonyokra még sokfelé és huzamosan a káosz volt a jellemző, annak, ellenére, hogy a forradalmi bizottságok létrehozása valamiféle konszolidáció irányába vitte a fejleményeket.[19]

Mindeközben a korábbi rend hívei sem adták fel a politikai küzdelmet. Összejöveteleiken nem csak a káoszt, a termelés megzavarását, a vezető káderek meghurcolását ítélték el, hanem a kulturális forradalom egészét megkérdőjelezték. Gyűléseiken olyan neves vezetők vettek részt, mint Je Csien-jing marsall, Csen Ji, Li Fu-csun, Li Hszien-nien és Tan Csen-lin miniszterelnök-helyettesek. Február közepén Csou En-laj, a nagy manőverező rajtuk kívül a Kulturális Forradalmi Csoport képviselőit is meghívta egy egyeztető értekezletre. Mao azonban ezeket a lépéseket kihívásnak vette és az egész mozgolódást mint „februári ellenáramlatot” ítéltette el propagandájában. Még erősebb támadások indultak ellenük, egyetlen vezető sem érezhette magát biztonságban.[19] A hadseregnek azonban legalább egy része a mérsékelt vezetők befolyása alatt állt, és ezek az egységek határozottan léptek fel a helyi radikális vörösgárdista csoportokkal szemben. Mao a KB útján direktívában igyekezett korlátozni a hadsereg ilyen tevékenységét. A hadsereg és a vörösgárdisták között komoly incidenske is kialakultak, mint Vuhanban 1967 nyarán, ahol csapatmozdulatokra is sor került. A vörösgárdisták ennek nyomán is tovább radikalizálódtak, megtámadták a külföldi képviseleteket is Pekingben, felgyújtották a brit képviseletet. A túlkapások már Maót is aggasztani kezdték, ezért megtiltotta a vörösgárdisták számára a fegyverek szerzését és felhatalmazta a hadsereget, hogy „defenzív erőszakot” alkalmazzon velük szemben. Tiszteletet követelt a hadseregnek, „nagy forradalmi egységre” szólított fel; még azt is kijelentette, hogy „a funkcionáriusok többsége jó”, és velük is egységre kell törekedni a „harc–bírálat–átalakítás” folyamatában. Mao tehát fő ellenfeleinek eltávolítása és az apparátus megfélemlítése után megkezdte a konszolidációt, hogy a pártot és a kormányzatot a saját elképzelései szerint szervezze újjá.[20]

1968 folyamán a fő központi törekvés a konszolidáció volt, de ez a „forradalmárok” erős ellenállásába ütközött. Az új testületekben növekedett a katonák és a régi káderek aránya. Ez kiváltotta a vörösgárdisták elégedetlenségét, bár a régi veteránok helyébe sok radikális fiatal vagy kevésbé fiatal új ember is került. A hatalom minden szintű szervezeteit jellemezte azonban a megosztottság, a belső vita.[21] Ezek olykor összecsapásokba is torkollottak. 1968 márciusában például a Pekingi Egyetemen a rivális radikális csoportok heteken át kővel, cserepekkel „bombázták” egymást, amihez saját készítésű hajítógépeket alkalmaztak. A hatóságok nem avatkoztak közbe. Másutt komolyabb harcok is voltak. Kuanghszi tartományban a vörösgárdisták különböző frakcióinak összecsapásai nyomán holttestek tucatjai úsztak le a folyókon. A kulturális forradalom egyik leghátrányosabb következménye a gazdaságra a vasúti közlekedés szétzilálása volt. A tömegesen, ingyen utazó vörösgárdisták és a vasutasok erős szakszervezetei között is összetűzések alakultak ki. Sok fontos vonalon időről időre teljesen leállt a közlekedés.[22]

A konszolidáció ellen balos hullám keretében minden addiginál élesebb támadásokat intéztek a sajtóban Liu Sao-csi és Teng Hsziao-ping ellen. Megkezdődtek a forradalom állítólagos ellenfelei feletti nyilvános ítélkezések – tízezres gyűléseken – és a nyilvános kivégzések is. Mao ekkor kísérletet tett a radikális vörösgárdisták megfékezésére. 1968. július 28-án egész éjszaka tartó megbeszélésen fogadta a vörösgárdisták képviselőit, és a szélsőségek ellen érvelt. Ezután új szervezetek is alakultak, a „munkás-paraszt csoportok”, amik az egyre inkább vallási jellegű tiszteletben álló Mao támogatását élvezték. Az új csoportokban a munkások, mint vezető osztály szerepét hangsúlyozták, de többségükben katonák voltak. Az ő feladatuk lett a vörösgárdisták visszaszorítása. A vörösgárdistákat felszólították, hogy „egyesüljenek a munkásokkal, parasztokkal és katonákkal”, ami a gyakorlatban azt jelentette, hogy csoportjaikat feloszlatták, vezetőiket letartóztatták és tagjaik tömegeit százezres nagyságrendben küldték vidékre fizikai munkára.[23] A kulturális forradalom évtizede alatt ez aztán általános gyakorlattá vált, és összességében mintegy 12 millió fiatalt és kevésbé fiatalt érintett. A gyakorlat hangoztatott célja az volt, hogy a parasztok „neveljék át” a fiatalokat. A két év alatt az anarchiába beleszokott vörösgárdisták, akik eddig a „régi értelmiség átnevelőjének” szerepében tetszelegtek, most maguk is „átnevelésre” kényszerültek. De hasonló jelleggel küldték vidékre a hivatalnokok, értelmiségiek nagy tömegeit is, hosszabb-rövidebb időig tartó „tapasztalatszerzésre”.[24]

A párt átalakítása, a KKP IX. kongresszusa[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Mao célja nem a KKP lerombolása volt, mint ahogy őt korabeli szovjet kritikusai vádolták, hanem annak átalakítása a saját céljaira. Ezért nem járult hozzá a közvetlen demokrácián alapuló szervezeti formák elterjedéséhez, a „népi kommün” típusú hatalomgyakorláshoz. A forradalmi bizottságok rendszerének kiépítése után, 1968 októberében összehívta a Központi Bizottság 12. plénumát. A KB-nak az előző kongresszuson megválasztott tagjai közül már sokan nem lehettek jelen, mert közben „kitisztogatták” őket, helyettük a Kulturális Forradalmi Csoport tagjai és katonák jelentek meg.[25]

A pártértekezlet Mao újabb győzelmével ért véget, de a sinológusok ki tudták mutatni a belső viták bizonyos jeleit. Az elfogadott dokumentumok elítélték az 1967-es „februári ellenáramlatot”, jóváhagyták Mao tevékenységét, határozatot hoztak a következő, IX. pártkongresszus„megfelelő időben” történő összehívásáról. Liu Sao-csit eltávolították minden posztjáról és jóváhagyták a bűneiről szóló jelentést. Ebben azonban az 1949 előtti évek mondvacsinált bűneinek („ellenforradalmi” cselekmények) felsorolása mellett az az 1949 utáni szerep értékelése szegényes, ami ellentétekre utal.[25]

A kommüniké alapján megállapítható, hogy a plénum nem mélyült el a létfontosságú gazdasági kérdésekben sem, viszont a külpolitikában a Mao által a 60-as évek eleje óta képviselt vonalnak megfelelően egységre szólított fel a két fő ellenség, a Szovjetunió és az Egyesült Államok ellen.[25]

A kulturális forradalom szentesítését, a párt új alapokon történő újjáépítésének bevégzését célzó IX. kongresszust 1969. április 1-jén kezdték meg. Mao bevezetőjét és Lin Piao beszámolóját egyaránt a régtől ismert rituális szövegek jellemezték. Éles támadásokat intéztek a Szovjetunió, az „áruló szovjet revizionista klikk” ellen, különösen a prágai tavasz elfojtása, az 1968-as csehszlovákiai beavatkozás miatt. Lin Piao beszédében felszólított a háborúra való felkészülésre, utalt egy nagy háború kívánatosságára, ami az amerikai imperializmus és a szovjet revizionizmus pusztulását hozza majd el.[26]

A plénum új szervezeti szabályzatot fogadott el, mi addig példátlan módon meghatározta a párt vezetőjének örökösét is Lin Piao személyében. Egyébként az új szabályzat eltörölte a párt vezető szervei közül a KB Titkárságát, és általában is csak vázlatosan határozta meg a felső vezetés szerkezetét és munkarendjét, tág teret hagyva a legszűkebb felső vezetés korlátlan hatalomgyakorlása számára. A pártba való belépést a megfelelő osztályhátterű (munkás, paraszt, katona) személyekre korlátozta, a tagoknak csak a kötelességeivel foglalkozott, jogaival nem. Az új KB tagjai közé a régi grémiumnak csak a 20%-a került be,, a tagság nagy részét, 45%-át katonák alkották. Nagyrészt kimaradtak a kulturális forradalom tömegeinek képviselői is.[27]

A IX. kongresszus kísérlet volt a kulturális forradalom tartalmi lezárására, és a korabeli külföldi értékelések ennek is tekintették. a későbbi fejlemények és a hivatalos kínai értékelés tükrében azonban utóbb külföldön is elfogadták, hogy a kulturális forradalom lezárását 1976-ra, Mao halála idejére kell tenni.[27]

Lin Piao bukása[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Lin Piao

A kongresszus után Lin Piao, mint Mao kijelölt örököse nagy aktivitásba kezdett hatalmának megszilárdítása érdekében, azonban számottevő ellenállásba ütközött. Az ő előretörése egyben a hadsereg szerepének növekedését is jelentette, pedig a kínai kommunisták a 20-as évek óta ragaszkodtak ahhoz az elvhez, hogy „a párt parancsol a puskának”, nem pedig fordítva. Lin Piao a hadsereg parancsnokainak körében sem élvezett osztatlan támogatást, de széles körű személycserékkel igyekezett javítani ezen a helyzeten. A kongresszus után a párt újjászervezésére irányuló erőfeszítések is csak lassan hoztak eredményt, másfél év alatt a 2185 megyéből csak 45-ben alakult meg a pártbizottság. Tartományi szinten jobb volt a helyzet, ezek a pártbizottságok 1971-ig mindenütt megalakultak, de a 29 tartományból 21-ben katonák lettek az első titkárok.[28]

Lin Piao elfogadottsága nem csak a pártban és a hadseregben hagyott maga után kívánni valókat, hanem Mao elnök számára is világossá vált, hogy védence túlságos személyes ambíciókat táplál. Lin Piao fenn kívánta tartani az államelnöki posztot, amiben hű szövetséges, Csen Po-ta aktívan támogatta, bár Mao maga ezt ellenezte. Emellett felvetette az úgynevezett géniusz-elméletet, ami szerint Mao olyan zseni, amilyen több évszázadban is csak egyszer születhet, és minden mondata mások tízezer mondatával ér fel. A személyi kultusznak ez a végletes formája Mao számára is elfogadhatatlan volt, és felismerte, hogy Lin Piao ezen törekvései saját későbbi uralmának megszilárdítását célozzák. Ezért Mao határozottan fellépett kijelölt örököse ellen, Lin és csoportja fellépését „orvtámadásnak” és „illegális tevékenységnek” minősítette.[29]

A Lin és Mao közötti ellentétek másik, külpolitikai vetülete a kínai-amerikai kapcsolatok kérdése volt. Lin Piao ellenezte a kapcsolatfelvételt az Egyesült Államokkal, ami ekkor már előkészítés alatt állt a színfalak mögött. Lin továbbra is mindkét szuperhatalmat ellenségnek tekintette, és a korábbi kínai álláspontokhoz ragaszkodva a bekerítettség érzését kultiválta az országban annak érdekében, hogy a hadsereg jelentősége még inkább erősödjön.[30]

1970 végén Mao elégedetlensége abban nyilvánult meg, hogy Lin Piao legfőbb politikai szövetséges, Csen Po-ta a támadások kereszttüzébe került. Lin Piao ebből azt a helyes következtetést vonat le, hogy ezután ő következik, és fegyveres puccs szervezésébe kezdett, hogy még Mao halála előtt magához ragadja a hatalmat. Terve azonban meghiúsult, 1971 szeptemberében menekülni kényszerült, aminek során repülőgépe Mongóliában lezuhant és ő családjával és kíséretével együtt életét vesztette.[31]

Csou En-laj és a X. pártkongresszus[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Csou En-laj (1946)

Lin Piao bukása nagy kudarcot és tekintélyvesztést jelentett Mao számára, megrendítette a csalhatatlanságába vetett hitet. Közvetlen politikai haszna a fejleményekből először Lin Piao riválisainak, a Csiang Csing vezette szélsőbalos radikálisoknak voltak, de ez nem volt egyértelmű, mert a botrány súlyos árnyat vetett magára a kulturális forradalomra is, mivel az éppen az apparátus megtisztítása igényével lépett fel és mégis ilyen vezetőket termelt ki.[32] A katonai vezetők közül Vang Tung-hszing, a legfelső vezetők védelmére szolgáló erők parancsnokának a helyzete erősödött. A nagy hatalmú Központi Katonai Bizottság elnöke Lin Piao után Je Csien-jing, Kína tíz marsalljának egyike lett, aki a puccskísérlettel kapcsolatos vizsgálatokat is irányította a hadseregen belül.[33]

Mao az eset kapcsán el akarta kerülni a balos irányzatok háttérbe szorítását, a mérsékeltek túlzott térnyerését. Ezért segített abban, hogy Lin Piaot – meglepő módon – „jobboldali” elhajlóként ítéljék el, mivel ellenkező esetben az egész kulturális forradalom diszkreditálódott volna.[34]

Csou En-laj, a mindig óvatos és mérsékelt miniszterelnök megpróbálta felhasználni a helyzetet az ország rendbetételére. Erősítették az anyagi ösztönzést a mezőgazdaságban, a termelési fegyelmet az iparban, törekedtek az oktatás színvonalának javítására. Csou azonban továbbra sem kívánt Mao utódjává válni, sőt az is kiderült, hogy rákbetegségben szenved. Mao ezért sürgős lépésekre kényszerült, és a különböző politikai irányzatok képviselőinek bevonásával erősítette meg a vezetést. Tisztában volt felesége gyengéivel, ezért a radikális baloldal köreiből nem őt, hanem egy hozzá közel álló, Sanghaj vezetésében sikereket felmutató kádert, Vang Hung-vent emelte fel a Politikai Bizottságba, együtt Hua Kuo-fenggel, Hunan tartomány párttitkárával. A már többször kiátkozott Teng Hsziao-ping, szintén visszatért Pekingbe vidéki száműzetéséből. Anélkül, hogy formálisan rehabilitálták volna, 1973 áprilisában már miniszterelnök-helyettesként szerepelt, sőt Mao 1973 decemberében már vezérkari főnöki kinevezését javasolta, pedig Teng korábban ilyen magas katonai posztot soha nem töltött be.[34]

Ugyancsak a helyzet rendezése érdekében Mao szükségesnek látta a KKP következő kongresszusának gyors összehívását. Ez a párt történetének egyik legkülönösebb kongresszusa lett, mert a 28 millió párttagot képviselő 1249 küldött mindössze négy napig ülésezett, teljes titokban 1973 augusztus 24. és 28. között. Az eseményről a csak utólag adtak hírt. A beszámolót Csou En-laj tartotta, mai jelezte, hogy ő lett a párt aktuális második embere. Ebben azt a feladatot kellett megoldania, hogy a legutóbbi kongresszus fő előadóját megbélyegezze, de a mondandóját továbbra is érvényesnek állítsa be. Ezt úgy oldotta meg, hogy Lin Piao bűnei közé besorolta: a IX. kongresszus beszámolóját, amit tulajdonképpen Mao elnök írt, csak vonakodva olvasta fel. A másik fő vádlott Lin egyik fő követője, Csen Po-ta lett, aki hosszú éveken át volt Mao személyi titkára, most viszont minden lehetséges ellenséges tevékenységgel megvádolták.[35]

A kongresszuson megint új szervezeti szabályzatot fogadtak el, amiből természetesen törölték Lin Piao utódjelöltségét. Az annyira hangoztatott egység hiányára utaltak azok a passzusok, amelyekben szorgalmazták: „egyesüljetek és ne szakadjatok szét; legyetek nyíltak és őszinték, s ne intrikáljatok és ne konspiráljatok.” Az új KB tagjai között valamelyest csökkent a katonák aránya. A legfelső formális vezető grémium, a Politikai Bizottság Állandó Bizottsága tagjainak számát 5-ről 9-re emelték. A balos radikális Vang Hung-ven a hierarchia harmadik helyére emelkedett, Mao és Csou En-laj után.[35]

A kongresszus után sem következett be politikai megnyugvás, a radikális baloldal újabb harcot indított a kulturális forradalom tüzének ébren tartására. Különös témában bontakoztattak ki kampányt: összekapcsolták Lin Piao és Konfuciusz bírálatát. A Lin Piao bukása után a korabeli kínai szokások szerint „kötelező” kampányt, amelyben a széles néptömegek számára „megmagyarázták”, hogyan kerülhetett sor Lin felemelkedésére és dicstelen távozására, összekapcsolták – ugyancsak a kínai szokások szerint – egy olyan történelmi figura „bírálatával”, akinek a személye aktuális politikai áthallások keltésére adott lehetőséget. A Konfuciusz által helyesnek hirdetett alapértékeket, mint a helyes út, az erények, a tradíciók, az igazság, a kötelességtudat és sok más elvet a mérsékeltek aktuális politikai álláspontjaival kapcsolták össze és szembeállították a kulturális forradalom alapelveivel, így az ókori filozófus elveinek tagadásával küzdöttek a radikális baloldal törekvéseinek életben tartásáért. Még közvetlenebb jele volt a kampány igazi célpontjának az a tény, hogy a Konfuciusz idején és az ő elvi támogatásával uralkodó Csou-dinasztia nevét ugyanazzal az írásjellel írták, mint Csou En-laj vezetéknevét. A kampány tehát aktuálisan a rendszer második embere, a mérsékeltnek számító miniszterelnök ellen irányult, aki sok taktikázás után kezdte visszaemelni a hatalomba a régi szakemberek egy részét az ország jobb működtetése érdekében. A történelmi parabola azzal egészült ki, hogy a baloldali radikálisok dicsőítették a Konfuciusz könyveit elégető Csin Si Huang-ti császárt, elsősorban a központosított hatalom vaskezű kiépítéséért. Gyakorlatából a tartományi vezetők cseréjét is átemelték, azaz a helyi bázist kiépítő katonai vezetőket rotálva más tartományokba vitték, növekedő politikai hatalmuk megtörésére.[36]

Csou En-laj a támadások ellen betegsége miatt is egyre nehezebben tudott védekezni. A baloldaliak szerették volna elérni leváltását, de Mao továbbra is egyensúlyozott, és ehhez nem járult hozzá. A személyi kultusz által mitikussá emelt legfelső vezető nem volt elégedett a felesége körül csoportosuló szélsőbalos vezetők politikájával sem. A modern kínai legendárium szerint ebből az időből származik tőle a „négyek bandája” kifejezés, amivel a feleségét figyelmeztette 1974 júliusában: „Ne engedd, hogy a négyek kis frakciójává váljatok”.[37]

Csiang Csingnek hatalmas politikai ambíciói voltak, és ezt Mao is jól tudta. Ő a kínai történelem gazdag tárházából az általában negatív színben feltüntetett császárnékat emelte ki, és igyekezett nekik kedvezőbb értékelést adni, ezzel is jelezve, hogy – Mao halála után – a legfelső hatalom közelében képzeli el jövőjét.

1975 januárjában a Csou En-laj által szorgalmazott rendteremtés jegyében összehívták a kínai parlamentet, az Országos Népi Gyűlést, ami 1965 januárja óta nem ülésezett. A miniszterelnök ott folytatta, ahol a hatvanas évek derekán abba kellett hagynia: meghirdette a gazdasági fejlesztés részletes programját, amit a legutóbbi ONGY-ülésen már felvetett. Ebben szerepelt a mezőgazdaság, az ipar, a nemzetvédelem, valamint a tudomány és technika modernizációja, ami aztán a „négy modernizáció” néven vált ismertté. Az ONGY új alkotmányt is elfogadott Csang Csun-csiao előterjesztésében. Ez megszüntette az államelnöki posztot, a hadsereg főparancsnoka a KKP KB elnöke lett. Az alkotmány szentesítette a kulturális forradalmat és a létrejött forradalmi bizottságokat. A demokratikus jogokat illetően rendkívül szűkszavú, az ügyészségeket pedig egyszerűen megszüntette. Pozitívum, hogy a parasztok, a népi kommuna tagjai jogot kaptak háztáji földre, mellékfoglalkozásra, állattartásra, és az alkotmány rögzíti a tulajdonjogot lakóházakra, takarékbetétekre.

A gazdaság súlyos gondjainak megoldására, a hosszabb távú fejlődés beindítására a nemrégiben – formális rehabilitáció, nyilvános politikai magyarázat nélkül – reaktivált Teng Hsziao-ping tett hatalmas erőfeszítéseket. 1975 májusa és októbere között nagy országos szakértői konferenciákat szerveztek az ipar, a mezőgazdaság, az oktatás, a tudomány legsürgetőbb gondjainak megoldására irányuló tervek kidolgozására. Teng fellépett a külföldi technológia importja, az anyagi ösztönzés és más olyan ügyek mellett, amelyekkel újra kivívta a szélsőbal haragját. A négyek bandájának két tagja, Csang Csun-csiao és Jao Ven-jüan új sajtókampányt indítottak ellene, ezúttal a Vízparti történet alapján. A kínai irodalom e klasszikus művét az osztályellenség előtti kapituláció történeteként bírálták és ezen keresztül folytatták a hatalmi harcot Teng és Csou En-laj ellen.

Csou En-laj halála, Teng újbóli leváltása[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Teng Hsziao-ping

A hatalmi harc a miniszterelnök halála után rendkívüli módon kiéleződött. A miniszterelnöki posztra logikusan Teng lett volna esélyes, hiszen Csou En-laj is benne bízott meg, ő irányította a gyakorlatban már hónapok óta a kormányzati munkát. Ő mondta a gyászbeszédet is, ami a kommunista országok koreográfiájában általában az utód feladata volt. A radikális baloldal ezzel szemben alkalmat látott az ő végleges eltávolítására. Mao a szokásos egyensúlyozó módján igyekezett köztes megoldást találni. Meglepetésre Hua Kuo-fenget, az akkori közbiztonsági minisztert jelölte – egyelőre ideiglenesen – miniszterelnöknek, aki ugyan a kulturális forradalom idején emelkedett fel, annak a haszonélvezője volt, nem tartozott azonban szorosan a négyek bandájához. Teng helyzete azáltal is gyengült, hogy támogatóját, Je Csien-jinget Mao leváltotta a Központi Katonai Bizottság vezetői posztjáról. Utóda Csen Hszi-lien, a pekingi katonai körzet parancsnoka, a kulturális forradalom egy másik haszonélvezője lett, a hatalom minél szélesebb „terítésének” maoi törekvése jegyében.

A baloldali radikálisok nagy elégedetlenséggel fogadták Mao döntéseit. Történészi elemzések szerint ekkor vesztették el a Mao utáni öröklési lehetőségeiket, mert türelmetlenül és durván megtámadták Hua Kuo-fenget, és a Teng ellen folytatott kampány mellett burkoltan tovább bírálták a halott Csou En-lajt is.

Április elején, a kínai halottak napja idején Pekingben példátlan ellenzéki tömegmegmozdulásra került sor. A párt mér régen igyekezett ezt a hagyományos kínai ünnepet a forradalmi hősökre való emlékezés napjává átalakítani, ami most visszaütött. Már márciusban elkezdtek koszorúkat hordani, kínai szokás szerint fából és papírból emléktáblákat állítani a Tienanmen téren, a hősök központi emlékművénél Csou En-laj emlékére. A kilátogató tömeg napról napra nőtt, április 4-én már két millióra becsülték a külföldi tudósítók a hatalmas téren megfordulók számát. A koszorúk feliratai az elhunyt méltatása mellett egyre gyakrabban támadták a „négyek bandáját”. Sebtében összeült a Politikai Bizottság és Mao támogatásával ellenforradalmi tevékenységnek értékelte a tömegmegmozdulást. Április 5-én hajnalban a rendőrség eltávolította a koszorúkat és feliratokat. A nap folyamán tüntetők ezrei jelentek meg, akik rendőrkocsikat gyújtottak fel és megrohamozták a közbiztonságiak egyik épületét. Rendőri és katonai egységek csak estére tisztították meg a teret, egyes halálesetekről is szóltak hírek.

Az este ismét összeülő Politikai Bizottság az eseményekért Tenget tette felelőssé és minden tisztségéből eltávolították. Személyes biztonsága érdekében a hadsereg egyes vezetői azonnal Dél-Kínába menekítették. Mao Hua Kuo-fenget nevezte ki miniszterelnöknek és a párt első elnökhelyettesének.

1976 júliusában több százezer áldozatot követelő földrengés pusztított a Pekinghez közeli Hopej tartományban, ami a kínai lakosság körében további katasztrófák előjele is volt. Szélesebb körben is nyugtalanságot okozott Teng eltávolítása, az ellen újonnan felhozott vádak, valamint Mao közelgő halálának egyre terjedő híre is. Mao májusban jelent meg utoljára a nyilvánosság előtt, de már alig tudott beszélni, számos betegség kínozta. A kínai vezetők körében mindenki az utódlásra készült. A négyek bandája folytatta elhibázott stratégiáját, és erősen támadta Hua Kuo-fenget, akit Teng eltávolítása után a fő riválisának érzett. A hadsereg Je Csien-jing befolyása alatt álló tekintélyes része felkészült a négyek bandájával való leszámolásra, csakúgy, mint a Hua Kuo-feng irányítása alatt álló közbiztonsági erők. Ezzel szemben a négyek a hagyományosan befolyásuk alatt álló népi milíciát igyekeztek megerősíteni, és próbálkoztak a katonai és rendőri szervezetekben is befolyásuk kiterjesztésével.

Mao 1976. szeptember 9-én halt meg. közvetlen és legitim örököse Hua Kuo-feng volt, aki a párt és a Központi Katonai Bizottság elnöke lett, valamint megőrizte a miniszterelnöki pozíciót is. A „négyek bandája” is optimista volt azonban, Pekingben folytatták a szervezkedést. nem vonultak vissza a saját bázisuknak számító Sanghajba. Hua Kuo-feng és Je Csien-jing azonban egyetértésre jutottak abban, hogy az általuk okozott problémát végleg meg kell oldani, és október 6-áról 7-ére virradó éjszaka Vang Tung-hszing különleges testőralakulata letartóztatta a négyek bandáját, Csiang Csinget, Csang Csun-csiaot, Jao Ven-jüant és Vang Hung-vent, valamint fő támogatóikat. Ezzel a kulturális forradalom véget ért. A mozgalom megtervezője halott volt, fő szervezői pedig börtönben.

Gazdaság a kulturális forradalom idején[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Mao a nagy ugrástól eltérően a kulturális forradalommal kapcsolatosan nem fogalmazott meg gazdasági célokat. Ellenkezőleg, a korábbi tragikus tapasztalatok nyomán, különösen a mezőgazdaság területén el akarta kerülni a nagyobb felfordulást. Ennek eredményeképpen a gabonatermelés például 1966 és 1970 között évi 4%-kal növekedett.[38]

A politikai káosz azonban 1967-től azonban mégis súlyos hatással volt az ország gazdaságára. A tervgazdálkodásban szokásos éves tervet 1967-ben már nem központilag, hanem csak a tartományokban dolgozták ki, 1968-ban pedig – példátlan módon – nem is fogadtak el éves gazdasági tervet. A szélsőbalosok az igazgatói felelősség rendszerét „burzsoá diktatúrának” nevezték, „profithajszaként” elítélték a gazdasági eredményekre törekvést általában. A termelés csökkent, a termékek minősége romlott, a szállítás és a kommunikáció akadozott. A nemzeti jövedelem 1967-ben 7,2%-kal, 1968-ban további 6,5%-kal csökkent, a munka – amúgy is nagyon alacsony – termelékenysége 19,2, illetve további 7%-kal esett vissza.[39]

1969-től bizonyos konszolidáció következett a gazdaságban is, de a ideológiai okokból erőltetett háborús készülődés miatt a dolgozók életszínvonalán ez nem volt érezhető, sőt az az 1957-es szintről 20%-ot csökkent.[40] 1972-73-ban Csou En-laj erőfeszítéseket tett az ultrabalos törekvések visszaszorítására, az anyagi érdekeltség elvének alkalmazására. Ekkorra az ország a kínai-amerikai kapcsolatok javítása révén kitört nemzetközi elszigeteltségből, visszanyerte ENSZ- és Biztonsági Tanács-tagságát, megnyílt a technika és technológia importjának lehetősége a fejlett nyugati államokból. 1973-ban azonban újabb balos ellentámadás taszította káoszba a gazdaságot, és az alapvető élelmiszereken kívül gyakorlatilag minden fogyasztási cikkből hiány volt. A felszínre tört a dolgozó rétegek elégedetlensége, terjedtek a népi megmozdulások. A falura küldött fiatalok kezdtek illegálisan visszatérni a városokba, a parasztok csak a háztájiban akartak dolgozni, a munkások körében sztrájkhullám bontakozott ki.[41]

Egyetlen területet óvott meg a kínai vezetés a kulturális forradalom zűrzavarától, és ez a hadiipari termelés és kutatás-fejlesztés volt. 1967 júniusában, mindössze 32 hónappal az első atombomba felrobbantása után, Kína sikeres hidrogénbomba-kísérletet hajtott végre, 1970 áprilisában pedig fellőtte első műholdját, mindezt a nemzetközi elszigeteltség körülményei között, saját fejlesztés eredményeképpen. [42]

Külpolitika a kulturális forradalom idején[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Kínai forradalmi balett. Az előadáson Nixon és felesége is jelen volt

A kulturális forradalom idején Kína külkapcsolataira – egészen az 1971-es kínai-amerikai kapcsolatfelvételig – a vállalt elszigeteltség volt a jellemző. A Szovjetunióval már korábban megromlottak a kapcsolatok, 1966-67-ben pedig Peking szinte minden országból hazahívta követeit. A vörösgárdisták „burzsoá csökevénynek” bélyegezték meg a diplomáciát és a diplomáciai mentességet, elfoglalták a szovjet és a brit képviseletet.[43]

Egyetlen országban volt jelentős befolyása Kínának a hatvanas évek elején, mégpedig Indonéziában, ahol Szukarno elnök hatalma a hadsereg és az 1963 végén már 2,5 milliós kommunista párt közötti egyensúlyozásra épült. 1965 szeptemberében azonban puccs döntötte meg Szukarno hatalmát és ezzel a kínai befolyásnak is vége szakadt.[43]

Kína ebben az időszakban a többi szocialista blokk többi országával is minimalizálta a kapcsolatait. Nyíltan támogatták az ezekben az országokban is megjelenő kis maoista csoportosulásokat, mint Magyarországon Haraszti Miklóst és körét. Peking csak Albániát tartotta valódi szocialsita országnak, vele sokoldalú kapcsolatokat tartott fenn. Értékelte emellett Ceausescu különutasságát, és ezért Romániával is jobb kapcsolatai voltak, mint a többi szocialista országgal.[44]

A folyamatosan imperialistaellenes jelszavakkal dobálózó kulturális forradalom idején világszerte nagy meglepetést okozott a kínai-amerikai kapcsolatok gyorsa megjavulása a 70-es évek elején. Ezt a színtisztán geopolitikai érdekekből fakadó fordulatot elsősorban Csou En-laj és Henry Kissinger diplomáciai tehetsége hozta tető alá. A kínai felet elsősorban a már fő ellenségnek tekintett Szovjetunió nyomasztó katonai fölénye, az Egyesült Államokat a vietnami háború számukra kedvezőtlen alakulása késztette erre. Nixon kínai látogatása 1972 februárjában betetőzte a folyamatot, aminek eredményeképpen Kína újra világpolitikai tényezővé vált, annak ellenére, hogy nem utolsó sorban a kulturális forradalom miatt továbbra is súlyos belső gondokkal küzdött.[45]

A kulturális forradalom és a kínai tradíciók[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A kulturális forradalom egyik fő célja és tartalma a tradíciók lebontása, az ellenük folytatott kérlelhetetlen harc volt. Mao nem csak a politikai ellenfelének tekintett pártstruktúrák és állami hierarchiák elleni harcra buzdította híveit és az ifjúságot, hanem frontális támadást hirdetett a hagyományos családi értékek, a szülők tisztelete ellen. A családi házon kívül az ifjúságot arra biztatták, hogy hurcolják meg tanáraikat, a házastársakat és barátokat arra, hogy jelentsék fel egymást. Bezárták az iskolákat, üldözték az értelmiséget. Nemzedékek maradtak ki az iskolai képzésből.[46]

Mao Ce-tung és hívei, különösen a „négyek bandája”, kíméletlen harcot hirdettek a kínai múlt tárgyi emlékei ellen is. Pótolhatatlan műkincseket semmisítettek meg. A mérsékeltebb vezetők titokban próbálták meg menteni a menthetőt. Jellemző, hogy a hivatalban lévő miniszterelnöknek, Mao évtizedes harcostársának, Csou En-lajnak is sajátos praktikákhoz kellett folyamodnia a legértékesebb kincsek megmentése érdekében. Megbízható katonai egységeket küldött például a Tiltott Város védelmére azzal, hogy az ottani „mételytől”, éppen „a mérgezés elkerülése érdekében”, meg kell óvni a vörösgárdistákat is. A katonák öt éven át tartották hermetikusan elzárva a külvilágtól a volt császári palotát és múzeumait.[47]

Országszerte a műemlékek sokaságát azonban nem sikerült ilyen védelemben részesíteni. A „feudális” és a „burzsoá” hagyományok elleni harc jegyében rengeteg műkincset megrongáltak, elpusztítottak. A „marhafejű démonok és kígyóistenek” megvetése jegyében betiltották a hagyományos irodalmi és művészeti alkotásokat.[46]

A filozófia szintjén a harmónia értékeinek korábbi hangsúlyozása helyébe az ellentétek abszolutizálása került. A Kínában szokásos, számokat alkalmazó jelszavak nyelvén elvetették „a kettő eggyé válik” elvét, ami a harmóniára, az ellentétek összebékíthetőségére utalt, helyette abszolutizálták „az egy kettéválik” tételt, ami minden belső ellentét manifesztálódását, az állandó harcot jelentette.[46]

Társadalmi síkon a fékevesztett „osztályharc” volt a jelszó, és e harc érdekében kreáltak ellenséget szó szerint egymásból, nem lévén már igazi burzsoázia. Igazságosságról szó sem lehetett, a „forradalmi bíráskodás” a gyakorlatban azt hozta előnyös helyzetbe, aki megelőzte társát a feljelentéssel.[46]

A kulturális forradalom a külföld elleni kultúrharc is volt, az idegengyűlölet felszításával. A boxer-lázadás hagyományai is szinte életre keltek, bár az akkori gyilkosságok helyett a zaklatás különféle módszereivel. A külföldi követségek dolgozóit súlyos atrocitások érték.[46]

A hagyományok elleni harc paradoxona, hogy a kínai hagyományokban a kulturális forradalomnak is van előképe, hagyománya: ez az antikonfuciánus, legista Csin állam és vezetője, a paranoiás Csin Si Huang-ti császárt, aki i. e. 221-ben egyesítette a kínai fejedelemségeket és aki a hagyomány szerint elégettette a konfuciánus könyveket, élve eltemettette a konfuciánus írástudókat. Mao Ce-tung rokonszenvesnek találta ezt a kínai császárt.[48]

Jegyzetek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  1. ELTE
  2. Jordán 318. o.
  3. Jordán 319. o.
  4. Jordán 320. o.
  5. Jordán 321. o.
  6. ^ a b Jordán 322. o.
  7. Jordán 322. o.
  8. Jordán 323. o.
  9. ^ a b Jordán 324. o.
  10. Jordán 364. o.
  11. ^ a b Jordán 325. o.
  12. ^ a b c Jordán 326. o.
  13. ^ a b c Jordán 327. o.
  14. ^ a b Jordán 328. o.
  15. Jordán 329. o.
  16. Jordán 330. o.
  17. ^ a b Jordán 331. o.
  18. ^ a b Jordán 332. o.
  19. ^ a b Jordán 333. o.
  20. Jordán 334. o.
  21. Jordán 335. o.
  22. Jordán 336. o.
  23. Jordán 338. o.
  24. Jordán 339. o.
  25. ^ a b c Jordán 341. o.
  26. Jordán 342. o.
  27. ^ a b Jordán 343. o.
  28. Jordán 344. o.
  29. Jordán 345. o.
  30. Jordán 346. o.
  31. Jordán 347. o.
  32. Jordán 349. o.
  33. Jordán 348. o.
  34. ^ a b Jordán 350. o.
  35. ^ a b Jordán 351. o.
  36. Jordán 352. o.
  37. Jordán 352. o.
  38. Jordán 363. o.
  39. Jordán 367. o.
  40. Jordán 367. o.
  41. Jordán 365. o.
  42. Jordán 368. o.
  43. ^ a b Jordán 369. o.
  44. Jordán 371. o.
  45. Jordán 373-374. o.
  46. ^ a b c d e Juhász 83. o.
  47. Juhász 100. o.
  48. Juhász 84. o.

Források[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • ELTE: Kulturális forradalom. (Hozzáférés: 2014. december 6.)
  • Jordán: Jordán, Gyula. Kína története. Budapest: Aula. ISBN 9639215198 (1999) 
  • Juhász: Juhász Ottó (2012.). „A modernizáció és a tradíció kérdései Kínában, 1840–2012”. Külügyi Szemle XI (2), 75–104. o. ISSN 1587-9089.  

További információk[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Commons
A Wikimédia Commons tartalmaz Kulturális forradalom témájú médiaállományokat.