Négyek bandája
A négyek bandája (kínaiul: szezsen pang (四人帮, )) négyfős kínai politikai csoportnak adott név, amely a kulturális forradalom (1966–1976) alatt jutott mind nagyobb politikai hatalomhoz. Tagjai voltak Csiang Csing (), Mao Ce-tung () negyedik felesége, egyben a csoport vezetője; valamint Vang Hung-ven (), Jao Ven-jüan () és Csang Csun-csiao (). Az elnevezés állítólag Mao Ce-tung ()tól származik, aki 1974-ben figyelmeztette feleségét, hogy „nehogy a négyek kis frakciójává váljanak”.[1]
Története
[szerkesztés]A csoport a kulturális forradalom radikális híve volt, legnagyobb befolyásra 1969-től tettek szert. A hetvenes években a négyek bandájának működése lett a kulturális forradalom mögötti legerősebb hajtóerő. Politikai hatalmuk 1976 elején tetőzött, amikor Csou En-laj () januári halála után elérték, hogy legnagyobb ellenségüket, Teng Hsziao-ping ()et – akinek politikáját kapitalista restaurációként támadták[2] – eltávolították minden tisztségéből. Azonban ekkor sem rendelkeztek teljhatalommal: Csou () utódja nem a „banda” egyik tagja, hanem a korábban kevéssé ismert Hua Kuo-feng () lett a miniszterelnöki poszton ügyvezetőként, aki a kulturális forradalom haszonélvezője volt. A négyek szövetségkötés helyett támadást indítottak Hua és a halott Csou () ellen, maguk ellen hangolva a tömegeket, ami a gyászolók és a rendőrség közötti összecsapásokban tetőzött.[3]
A csoport legnagyobb ereje a Maóra gyakorolt befolyásuk volt, de ez az erős kapcsolat lett későbbi bukásuk oka is. A párt többi tagja ugyanis féltékenyen figyelte működésüket, valamint megfelelő tömegbázisuk sem volt, hiszen mind Teng ()et, mind Huát támadták.[4] Mao 1976. szeptember 9-én bekövetkezett halála után kísérletet tettek a vezető pozíciók megszerzésére, ám a bázisuknak számító Sanghaj () helyett Pekingben maradtak, ami súlyos hibának bizonyult. Kísérletük nem egészen egy hónap múlva teljesen összeomlott, mikor október 6-án éjszaka a négyeket Hua parancsára letartóztatták.[5]
Az ügyükben 1980 novemberében indult eljárás, amely 1981 januárjában ért véget, és rajtuk kívül a már halott Lin Piaót () is jelképesen megvádolták. A négyeket 730 ezer ember üldözésével és 35 ezer ember halálba kergetésével vádolták meg. Csiang () azzal védekezett, hogy csak Mao utasításait hajtotta végre. Utóbbi megítélése végül úgy alakult, hogy a tévedésekkel teli késői korszakától megkülönböztették korábbi tevékenységét.[6] Január 25-én hirdettek ítéletet, amiben Csiang ()ot és Csang ()ot halálra, Vang ()ot életfogytiglanra, Jaót () húsz év; támogatóikat: Csen Po-tá ()t 18 év, a többi vádlottat 16–18 év börtönre ítélték.[7] A periratokat máig sem hozták nyilvánosságra.
A halálos ítéleteket később életfogytiglanra változtatták, majd idővel mindannyiukat szabadon engedték: Jao Ven-jüan ()t büntetésének letöltése után, a többieket pedig egészségügyi állapotukra való tekintettel. Csiang Csing () 1991-ben öngyilkosságot követett el, Vang () 1992-ben, Csang () pedig 2005-ben halt meg kórházban. Jao Ven-jüan () szabadulása után szülővárosába vonult vissza, és a négyek bandája utolsó tagjaként 2005 decemberében halt meg.
Jegyzetek
[szerkesztés]Források
[szerkesztés]- Jordán Gyula: Kína története. (hely nélkül): Aula. 1999. ISBN 9639215198
- Jan Palmowski: Oxford Dictionary of Contemporary World History. Oxford University Press, 2004
