Ugrás a tartalomhoz

Párizsi Kommün

Ellenőrzött
A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
(Párizsi kommün szócikkből átirányítva)
Párizsi Kommün
a közvetlen demokrácia elve alapján igazgatott autonóm község
Commune de Paris
1871. március 18. – 1871. május 21.
Párizsi Kommün zászlaja
Párizsi Kommün zászlaja
Párizs és környéke 1871-ben
Párizs és környéke 1871-ben
Általános adatok
FővárosaPárizs
Népesség1 799 980 fő (1866)
Hivatalos nyelvekfrancia
Beszélt nyelvekfrancia
Pénznemfrancia frank
Kormányzat
Államformaköztársaság
ElődállamUtódállam
← Harmadik Francia KöztársaságHarmadik Francia Köztársaság →
A Wikimédia Commons tartalmaz Párizsi Kommün témájú médiaállományokat.

A párizsi kommün 1871. március 18. és május 28. között fennálló forradalmi kormányzat volt Franciaország fővárosában. Az ország által az 1870–1871-es francia–porosz háborúban elszenvedett vereség, a Második Francia Császárság bukása és a Harmadik Köztársaság kikiáltása nyomán jött létre. Ennek politikai berendezkedését mérsékelt, polgári köztársaságpártiak határozták meg mint általános választással létrehozott parlamenti rendszert a képviseleti demokrácia elve alapján. A kommünt ez ellen hozták létre az előbbiekhez viszonyítva szélsőséges, köztük különféle szocialista irányzatú köztársaságpártiak. Ők a közvetlen demokrácia hívei voltak és úgy képzelték el az országot, mint szabad, önigazgatásos és autonóm kommünök föderációját. Ugyanakkor a kormány kapitulálását is ellenezték a háborúban. Rövid fennállásának ideje alatt a kommün néhány szociális intézkedést hozott és több elvi szándékot fogalmazott meg, melyeket nem tudott megvalósítani. Kormányzatának a törvényes kormánnyal vívott véres polgárháború vetett véget.

Előzmények

[szerkesztés]
Léon Gambetta kikiáltja a köztársaságot 1871. szeptember 4-én a városháza ablakából.

1870. augusztus 2-án háború tört ki Franciaország és a Porosz Királyság között. A francia hadsereg nem volt felkészülve a háborúra és egy hónap múltán, szeptember 2-án az egyik része vereséget szenvedett Sedannál és kapitulált. A jelen lévő III. Napóleon császárt elfogták a poroszok.[1]

Szeptember 4-én, amikor a Bourbon-palotában összegyűlt a Törvényhozó Testület, az üléstermet megszállta egy felkelőcsoport. A köztársaságpárti képviselők kimondták a császár trónfosztását, Léon Gambettával és Jules Favre-val élükön a városházára mentek és kikiáltották a köztársaságot.[2] Hasonló események zajlottak le több vidéki városban is, mint Lyon és Marseille.[3]

Ún. „nemzetvédelmi kormány” alakult meg Louis-Jules Trochu(wd) tábornokkal, Párizs katonai kormányzójával az élen. A miniszterek csaknem mind párizsi köztársaságpárti képviselők voltak. Két irányzathoz tartoztak: egyesek mérsékeltek voltak, mások radikálisok.[3][4]

A kormány Alkotmányozó Nemzetgyűlés megalkotására akart választásokat kiírni október 2-ra és ugyanakkor helyhatósági választásokat is, de a háborús helyzet miatt ez lehetetlennek bizonyult. Béketárgyalásokat is kezdett Otto von Bismarck porosz kancellárral, de akkor még nem fogadta el feltételeit.[5]

A hadsereg François Achille Bazaine marsall vezette másik része még mindig ellenállt, miközben Párizst is kezdték ostromolni a poroszok szeptember 19-én. Október 7-én Gambetta légballonnal hagyta el Párizst és Tours-ban csatlakozott a már ott tartózkodó három miniszterhez,[5] hogy megpróbálja újraszervezni a védelmet, de Bazaine elhamarkodott kapitulálása súlyosan sújtotta Franciaországot, pedig a kormány Gambetta vezette küldöttségének sikerült az ún. Loire-i hadsereget megszerveznie. Így a poroszok a Gambetta által felállított felkészületlen és gyengén felszerelt sereget le tudták győzni.[6]

Párizs különös helyzetben volt elszigeteltsége miatt. Reakcióként a császárság alatti helyzet ellen a gyülekezési és a sajtószabadság teljes volt. Mivel kizárták őket a kormányzásból, különböző irányzatokhoz tartozó forradalmi szellemű szocialisták, köztük az I. Internacionálé tagjai helyhatósági választásokat követeltek, közvetlenül a népből származó városvezetés megválasztását, hogy ezzel álljon vissza Párizs a francia forradalom alatt először megszerzett és az utána következő rendszerekben megszüntetett szabadsága. Ugyanakkor a békekötés ellen voltak és már szeptember 5-e és 10-e között ún. „éberségi bizottságok”-at szerveztek meg Párizs és a köztársaság megvédésére. Ezek szeptember 11-én föderációt alkottak „Párizs Húsz Kerületének Nemzetvédelmi Köztársaságpárti Központi Bizottság” néven. Már előbb a kormány megnövelte a Nemzetőrség(wd) létszámát több mint 300 000-re és kiosztott 280 000 puskát. A Nemzetőrségnek sok ágyúja is volt. Október 8-án tüntetés volt a helyhatósági választások elnapolása ellen, 31-én pedig felkelési kísérlet. Válaszul a kormány népszavazást tartott november 2-án azzal a kérdéssel, hogy a párizsi lakosság kitart-e a kormány mellet, és nagy többséggel megnyerte. November 5-e és 8-a között csak Párizsban helyhatósági választásokat tartottak, és ezeket a mérsékelt köztársaságpártiak nyerték meg. Ezzel konfliktus keletkezett köztük és a forradalmi szelleműek között. Vidéken egész más volt a helyzet. Ott Gambettának sikerült megőriznie a köztársaságpártiak egységét, még a nagyvárosokban is.[7]

Január 22-étől kezdve Jules Favre külügyminiszter, aki a fővárosban maradt a kormány tagjainak többségével, újból tárgyalásokat folytatott a németekkel.[8] Három heti időszakra kötöttek tűzszünetet január 28-án. Ez alatt az idő alatt választásokat kellett tartani, hogy a megválasztott parlament nevében lehessen tárgyalni a békeszerződésről.[9][10]

Az 1871. február 8-án megválasztott Nemzetgyűlés többségében királyságpárti volt. A második legnagyobb képviselőcsoportot köztársaságpártiak alkották, benne egy szocialista kisebbséggel, és volt még egy kis bonapartista csoport,[11] Azért nem a köztársaságpártiak nyerték meg ezeket a választásokat, mert a közvéleményben élt a két első köztársaság tekintélyuralmi rendszerekbe való torkollásának emléke.[10]

Német csapatok bevonulása Párizsba 1871. március 1-én

1871. február 17-én Adolphe Thierst, I. Lajos-Fülöp király volt belügyminiszterét csaknem egyhangúlag választották meg ún. „végrehajtó hatalom főnökének”, azaz államfőnek, ugyanis a köztársaságot kikiáltották, de nem volt hivatalosan az, ezért még nem használták a „köztársasági elnök” címet. Thiers február 19-én mérsékelt köztársaságpárti és orleanista[12] királyságpárti miniszterekből alkotott kormányt.[13][14] Programjában Thiers arra hívta fel a Nemzetgyűlést, hogy tegye zárójelbe az államforma kérdését és koncentráljon a legfontosabbra, azaz a béketeremtésre.[10]

1871. február 21-én Thiers találkozott Bismarckkal. A kancellár közölte vele a Franciaországgal szemben támasztott azon feltételeket, amelyek teljesítése nélkül nem volt hajlandó békeszerződést kötni. Ezek szerint Németországnak járt 5 milliárd aranyfrank hadisarcként, Elzász (Belfort nélkül) és Lotaringia egy része. 1871. március 1-én drámai ülésen a Nemzetgyűlés jóváhagyta a szerződést 546 szavazattal 106 ellenében. Az ellenszavazók között ott volt az összes párizsi, elzászi és lotaringiai képviselő.[15] Ugyanazon a napon német csapatok jelképesen elfoglalták a Champs-Élysées-t március 3-ig.[1]

A többségében királyság- és békepárti Nemzetgyűlésnek, egyes párizsiak szemében „falusiak gyülekezetének” a hozzáállása hozzájárult a kedélyek felborzolásához, ezért 1871. március 10-én az akkor Bordeaux-ban ülésező Nemzetgyűlés inkább Versailles-ba költözött, nem Párizsba. Ugyanazon a napon megszavazott törvénnyel véget vetett annak a moratóriumnak, amely egyes kötelezettségektől mentett fel több ezer iparost és kereskedőt, ezzel csődre ítélve őket, valamint megszüntette napi másfél frankos zsoldjuk folyósítását a Nemzetőrség tagjainak.[16]

Felkelők a hadseregtől visszavett ágyúkkal 1871. március 18-án

Közben Párizsban a forradalmárok folytatták szervezkedésüket. 1871. február 15-én a nemzetőrök elkezdték szervezni a Nemzetőrség Föderációját és március 15-én ez megválasztotta a központi bizottságát. Innen származik a kommün harcosainak fédérés (föderáltak) elnevezése.[17]

A Kommün története

[szerkesztés]

Felkelés tört ki akkor, amikor Thiers megpróbálta 1871. március 18-án kivonni a Nemzetőrség ellenőrzése alól ennek 227 ágyúját, melyeket a párizsiak pénzével szereztek be. A felkelők visszaszerezték ezeket és sommásan kivégeztek két tábornokot. A kormány sebtében Versailles-ba költözött. Miközben tárgyalások folytak a megbékélést kívánó párizsi kerületi polgármesterek, élükön Georges Clemenceau-val és a versailles-i kormány között, a Nemzetőrség Föderációjának központi bizottsága maradt Párizs ura, a városházában helyezkedett el, elfoglalta a kerületi polgármesteri hivatalokat és március 26-ára írt ki helyhatósági választásokat. Csatlakozott hozzá az 1870 szeptemberében megalkotott Húsz Kerület Központi Bizottsága is. Valójában a választás kevéssé volt reprezentatív, mivel a választók fele nem szavazott, részben mert a gazdagok nem voltak a városban, részben mert törvénytelennek tartották ezt a választást. Kitűnt ebből, hogy a párizsiak többsége nem volt szélsőséges. 85 tagú tanácsot választottak meg a város élére. Kimondottan forradalmár 41 volt, főleg különféle szocialista irányzatokhoz tartozók.[18][19]

Női klub egy párizsi templomban

Március 28-án kikiáltották a kommünt.[20] A kommün fogalmát ellenző 15 legmérsékeltebb képviselő lemondott,[18] mert a forradalmárok, akiket a francia forradalom hagyománya vezérelt, ezzel az 1792. augusztus 10-én létrejött forradalmi párizsi kommünre utaltak. Kommün allatt 1871-ben egy egyelőre Párizsra korlátozott francia köztársaságot is értettek.[21]

Az összes képviselő csak abban volt egységes, hogy köztársaságpártiak voltak, a városvezetés autonómiáját és decentralizációt kívántak ellentétben a császári rendszer központosítottságával. A forradalmárok megvetették a politikusokat és nem hittek a képviseleti demokráciában, még ha az általános választójog alapján is jött létre. Ők a közvetlen demokráciáért szálltak síkra, azért, hogy a megválasztottak közvetlenül legyenek felelősek a nép előtt és legyenek akármikor visszahívhatók. Forradalmukat kommünálisnak nevezték és ez alatt azt is értették, hogy az ország a párizsihoz hasonló kommünök föderációja kell legyen. Mindezt később, egy április 19-én elfogadott Nyilatkozat a francia néphez című programban fogalmazták meg.[18][22] A kommünnek nem volt sem egy, sem több főnöke. A képviselők között végig irányzataikból kiinduló viták folytak, főleg a proudhonista szocialisták és a jakobinusokat követő blanquista szocialisták között. Az előbbiek népi önigazgatásról való álmát hamarosan az utóbbiak forradalmi diktatúrának eszméje helyettesítette.[23]

Barikád a Párizsi Kommün idején

A kommün egyszerű hívei proletárok, de főleg kézművesek voltak. A nyomor, az ostrom okozta szenvedések és a vereség megaláztatása indította őket felkelésre. Demokratikus és szociális köztársaság eljövetelét, valamint a betolakodók feletti győzelmet remélték a kommüntől. A francia forradalom sans-culotte-jainak és katonáinak emléke lelkesítette őket.[24] A francia forradalom hagyományát követve az ostrom kezdetétől a harcok kezdetéig sok politikai ún. „klub” működött, főleg templomokban, ahol élénken vitattak meg társadalmi és politikai kérdéseket.[25] Sok nő is tevékenyen vett részt a kommün alatti cselekményekben. Részt vettek a klubokban, sőt volt néhány csak női vagy női többségű klub is. Részt vettek a harcokban is szanitécekként,[26] de volt egy női zászlóalj is.[27] Emblematikus figurájuk Louise Michel tanítónő volt, aki belépett a Nemzetőrségbe és harcolt is.[28]

A női zászlóalj által védett barikád

Thiers kihasználta azt, hogy a vidék általában nem volt szolidáris Párizzsal. Csupán néhány városban voltak kommünalista felkelések, mint Lyonban és Marseilles-ben. Ezekben kommünöket is létrehoztak, a lyoni volt a legjelentősebb és ott tartott ki a legtöbb ideig vidéken.[4][29][30]

Thiers jól előkészítette a kommün elleni harcot. Bismarckkal összejátszva, aki hadifoglyokat engedett szabadon számára, jelentős katonai erőket vont össze. Ezzel szemben a kommün sokkal kevesebb és fegyelmezetlen nemzetőrökkel rendelkezett. A város alkata sem kedvezett nekik, mivel úgy építették át a Második Császárság idején Georges Eugène Haussmann, Seine megye prefektusa vezetése alatt, széles körutakkal és sugárutakkal, hogy nem lehetett mindenütt barikádokat emelni.[15][31][32]

Április 2-án volt az első csata a Párizsból kitörő föderáltak és az ún. „versailles-i” hadsereg között. A föderáltakat visszaverték, többet elfogtak, köztük parancsnokaikat, és azonnal kivégezték őket. Erre április 5-én a párizsi tanács elrendelte a versailles-i kormánnyal közrejátszó személyek letartóztatását és túszokként való fogva tartását.[33] Hat radikális képviselő nem értett egyet ezzel és ők is lemondtak. Április 16-án a szabadon maradt helyek elfoglalására kiegészítő választásokat tartottak, melyeken a szavazóknak már csak 15%-a vett részt.[34]

Kommünárok kivégzése

Közben április 11-én elindult a versailles-i csapatok offenzívája Párizs ellen. Lassan haladtak előre a Párizzsal szomszédos helységekben a föderáltak védekezésével szemben. Elég közel kerülve ágyúzták is a várost. Május 21-én behatoltak a városba egy védtelenül hagyott ponton és elkezdődött az ún. „véres hét”. Egyes negyedekben könnyen haladtak előre, másokban heves védekezésbe ütköztek. A leghevesebb harcok május 25-e és 28-a között a város keleti részén, a népi negyedekben zajlottak, ahol a föderáltak késtégbeesetten védekeztek, de 28-án az utolsó barikádok is elestek.[35] Az utolsó csaták egyike a Père-Lachaise temetőben zajlott le és a legyőzött és elfogott föderalisták kivégzésével végződött. Az az ottani fal, ahová állították őket utólag a „föderáltak fala” nevet kapta és zarándokhelye lett a kommün tisztelőinek.[36]

A versailles-iak különösen kegyetlen atrocitásokat követtek el. Ezrével lőttek le elfogott föderáltakat, de más gyanúsnak tekintett embereket, beleértve nőket és gyerekeket is. A kommünárok azzal válaszoltak, hogy kb. 100 túszt lőttek le, köztük a párizsi érseket, és felgyújtottak több középületet: a városházát, a Tuileriák palotáját, az igazságügyi palotát, az állami tanács épületét, a számvevőszék épületét stb.[32][37][38]

A lángokban álló vározháza

A harcokban különböző becslések szerint 3000–4000 föderált esett el. A versailles-iaknak hivatalos adatok szerint 877 halottjuk és 6454 sebesültjük volt, valamint 183-at nyilvánítottak eltűntnek.[39] Nem tudni hány halott volt összesen, a civileket is beleértve. A legtöbb szerző 20 000-re becsüli az áldozatok számát, de Robert Tombs angol kutató kb. 10 000-ről ír.[40] Minden esetre a 19. század legnagyobb európai vérfürdőjéről van szó.[41]

Kényszermunkára ítéltek Új-Kaledóniában 1875 táján

Hivatalosan 43 522 személyt tartóztattak le. Helyhiány miatt kb. húszezret különösen kemény körülmények között tartottak hónapokon át pontonokon több kikötőben. Kb. tízezret elengedtek és 34 952 férfit, 819 nőt és 538 gyereket perbe fogtak.[42] A férfiak közül elítéltek 87-et halálra (26-ot végeztek ki), 231-et kényszermunkára különböző időtartamokra (egyeseket életfogytiglan), 1157-et elzárásos deportálásra, 3400-at egyszerű deportálásra, a többit hosszabb-rövidebb börtönbüntetésre. 130 nőt is elítéltek (nyolcat halálra, de nem végezték ki őket), 19-et kényszermunkára, 28-at deportálásra. 55 gyereket javítóintézetbe küldtek, ötöt börtönbüntetésre és egyet egyszerű deportálásra ítéltek. A francia gyarmat Új-Kaledóniára szállították a kényszermunkára, az elzárásos deportálásra és az egyszerű deportálásra ítélteket.[43] 3000-től 10 000-ig menő becslések vannak azokról, akik Angliába, Belgiumba vagy Svájcba menekültek, esetleg családostul. A következő években voltak megkegyelmezések és részleges amnesztia, de az összes többi elítélt csak 1880-ban kapott amnesztiát.[44]

A kommün mérlege

[szerkesztés]
Emlékhely a Père-Lachaise temetőben a föderáltak falánál

A kommün mint Párizs kormányzata csak 54 napon át tudta betölteni funkcióját. Ezek alatt csak néhány konkrét dolgot valósított meg, és egyes elvi határozatokat hozott. Az előbbiek között voltak szociális intézkedések a szegények javára: a kiskereskedők tartozásainak visszafizetésére vonatkozó moratórium, a még ki nem fizetett lakbérekre vonatkozó moratórium, a megüresedett lakások rekvírálása, a legszegényebbek által zálogházba beadott tárgyak ingyenes visszaszolgáltatása. Munkaügyi intézkedéseket is hoztak, mint a pénzbüntetések bérből való levonásának tiltása, a pékségi dolgozók éjjeli munkájának beszüntetése, a városi vállalatok tevékenységének újraindítása a szakszervezetek segítségével, a tulajdonosaik által elhagyott műhelyek a munkások szövetkezetének önigazgatásába való átadása, a kerületi munkaközvetítő irodák helyettesítése állásbörzékkel.[45]

A kommün alatt olyan elvi szándék fogalmazódott meg elsősorban, mint a termelés újraszervezése a termelők szövetsége alapján, melyben férfiak és nők együtt és egyenlő jogokkal vennének részt. Jelentős szándék volt az oktatás radikális reformja: ingyenes és kötelező közoktatás bevezetése, a lányok oktatásának és a szakoktatás kiterjesztése, mindez új pedagógiára alapozva és az egyházak befolyása nélkül. Egyébként a kommün általában is antiklerikális volt, ami a papok üldözésében is megnyilvánult. Egy másik szándék volt az állandó hadsereg helyettesítése népi milíciákkal.[32][45][46]

A Párizsi Kommün 100. évfordulója alkalmából a Szovjetunióban kiadott bélyeg

Következménye volt a kommünnek, hogy a közvélemény elfogadta azokat a köztársaságpártiakat, akik elutasították a kommünt, majd a Harmadik Köztársaságban megtestesülő polgári köztársaságot.[19] A forradalmi zavargásoktól félő lakosság azt tapasztalta, hogy általános választás nyomán létrejött köztársaságpárti kormány is helyre tudja állítani a rendet.[38][47] Ezt tükrözte az is, hogy az 1871. július 2-án 47 megyében megtartott kiegészítő törvényhozási választásokon 113 mandátumból 99 jutott köztársaságpártiaknak. Ellenben a szocialista mozgalom vezetők nélkül maradt az országban és több mint tíz évig nem tért magához.[48]

François Furet történész szerint a kommün nagy jelentőségű esemény emlékét hagyta maga után. Jelentőségét egyrészt a szocialista gondolkodás csodálata, másrészt a polgárság általa keltett félelme nagyította fel.[49]

Az események után a kommünnek egymással ellentétes értelmezései fogalmazódtak meg a különféle irányzatú politikusok, ideológusok, később történészek gondolkodásában. Két fő értelmezése van. A kommunista ideológiában a kommünt a történelem első szocialista jellegű munkásforradalmának minősítették és ezzel az 1917-es októberi orosz bolsevista forradalom és az azt követő sikertelen vagy sikeres kommunista hatalomátvételi kísérletek elődjévé tették. Ezzel ellentétben, például Furet nézetében a Párizsi Kommün nem volt ezek elődje, hanem csak lezárta a francia forradalmak 1789-ben kezdődött sorozatát,[19] hiszen részvevői az 1792–1793-as, az 1830-as és az 1848-as francia forradalmakra hivatkoztak. André Encrevé történész szerint ez a francia történészek többségének a véleménye.[41]

Jegyzetek

[szerkesztés]
  1. ↑ a b Rougerie 1979, 152. o.
  2. ↑ Encrevé 2014, 446. o.
  3. ↑ a b Rougerie 1979, 14. o.
  4. ↑ a b Encrevé 2014, 450. o.
  5. ↑ a b Encrevé 2014, 451. o.
  6. ↑ Rougerie 1979, 16. o.
  7. ↑ Encrevé 2014, 451–452. o.
  8. ↑ 1871. január 18-a után már nem poroszokról van szó, mivel aznap létrejött az egyesült Német Birodalom, amikor a versailles-i kastélyban összegyűlt német fejedelmek Németország császárjának kiáltották ki I. Vilmos porosz királyt.
  9. ↑ Furet 1988, 484. o.
  10. ↑ a b c Dupeux 2011, 923. o.
  11. ↑ Bonapartistáknak nevezték azokat, akik bonaparte-házi taggal akarták visszahozni a császárságot.
  12. ↑ Az Orléans-ház(wd) uralma visszaállításának a hívei. Ehhez tartozott I. Lajos Fülöp, akit 1848-ban buktattak meg.
  13. ↑ Rougerie 1979, 20. o.
  14. ↑ Encrevé 2014, 454. o.
  15. ↑ a b Encrevé 2014, 551. o.
  16. ↑ Rougerie 1979, 20-21. o.
  17. ↑ Rougerie 1979, 21–22. o.
  18. ↑ a b c Encrevé 2014, 456–457. o.
  19. ↑ a b c Furet 1988, 487. o.
  20. ↑ Rougerie 1979, 35. o.
  21. ↑ Rougerie 1979, 38–39. o.
  22. ↑ (franciául) Déclaration au peuple français (Nyilatkozat a francia néphez). In Journal officiel de la République française, 110.sz., 1871. április 21. (Hozzáférés: 2025. október 20.).
  23. ↑ Furet 1988, 487–488. o.
  24. ↑ Encrevé 2014, 456. o.
  25. ↑ Rougerie 1979, 78–79. o.
  26. ↑ Rougerie 1979, 81. o.
  27. ↑ Rougerie 1979, 94. o.
  28. ↑ (franciául) Chronologie de la vie de Louise Michel (Louise Michel életének konológiája). archive.is (Hozzáférés: 2025. október 20.).
  29. ↑ Rougerie 1979, 90. o.
  30. ↑ Plessis 1979, 228. o.
  31. ↑ Plessis 1979, 228–229. o.
  32. ↑ a b c Furet 1988, 488. o.
  33. ↑ Rougerie 1979, 96–97. o.
  34. ↑ Rougerie 1979, 33. o.
  35. ↑ Rougerie 1979, 97–101, 106–107. o.
  36. ↑ Rougerie 1979, 126. o.
  37. ↑ Rougerie 1979, 107–109. o.
  38. ↑ a b Plessis 1979, 229. o.
  39. ↑ Rougerie 1979, 107. o.
  40. ↑ Robert Tombs. La Guerre contre Paris 1871 (Háború Párizs ellen. 1871). Párizs: Aubier, 1997, 332. o., idézi Encrevé 2014, 455. o.
  41. ↑ a b Encrevé 2014, 455. o.
  42. ↑ Rougerie 1979, 114. o.
  43. ↑ Rougerie 1979, 117. o.
  44. ↑ Rougerie 1979, 120–122. o.
  45. ↑ a b Plessis 1979, 227–228. o.
  46. ↑ Encrevé 2014, 457. o.
  47. ↑ Dupeux 2011, 924. o.
  48. ↑ Encrevé 2014, 458–459. o.
  49. ↑ Furet 1988, 486. o.

Források

[szerkesztés]
  • (franciául) Dupeux, Georges. La IIIe République, 1871-1914 (A Harmadik Köztárság). In Duby, Georges (szerk.). Histoire de la France. Des origines à nos jours (Franciaország története. A kezdetektől napjainkig). Párizs: Larousse, 2011. ISBN 978-2-03-586104-7, 921–854. o.
  • (franciául) Encrevé, André. V – La vie politique sous la III République (Politikai élet a Harmadik Köztásaságban). In Barjot, Dominique – Chaline, Jean-Pierre – Encrevé, André. La France au XIXe siècle. 1814-1914 (Franciaország a 19. században. 1814–1914). 3. kiadás. Párizs: Presses Universitaires de France, Quadrige manuels sorozat, 2014. ISBN 978-2-13-063257-3, 447–530. o.
  • (franciául) Furet, François. La Révolution de Turgot à Jules Ferry. 1770–1880 (A forradalom Turgot-tól Jules Ferryig. 1770–1880). Párizs: Hachette, Histoire de France sorozat, 1988. ISBN 2-01-009462-X
  • (franciául) Plessis, Alain. Nouvelle histoire de la France contemporaine (A jelenkori Franciaország új történelme). 9. kötet: De la fête impériale au mur des fédérés. 1852–1871 (A császári ünneptől a föderáltak faláig). 2. kiadás. Párizs: Seuil, 1979. ISBN 2-02-000669-3
  • (franciául) Rougerie, Jacques. Paris insurgé. La Commune de 1871 (A felkelő Párizs. Az 1871-es kommün). Párizs: Gallimard, Découvertes Gallimard. Histoire sorozat, 1979. ISBN 2-07-053289-5

Kapcsolódó szócikkek

[szerkesztés]
A lap eredeti címe: „https://hu.wikipedia.org/w/index.php?title=Párizsi_Kommün&oldid=28515130”