5. szimfónia (Beethoven)

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Ugrás a navigációhoz Ugrás a kereséshez
Beethoven: 5. szimfónia
szimfónia
Az 5. szimfónia kezdőlapja
Az 5. szimfónia kezdőlapja
Zeneszerző Ludwig van Beethoven
Opusszám op. 67.
Keletkezés 1804–1808
Ajánlás Lobkowitz hercegnek és Rasumoffsky grófnak
Ősbemutató 1808. december 22.
Megjelenés 1809. április
Hangnem c-moll
Időtartam kb. 35 perc
Tételek

1. tétel – Allegro con brio
2. tétel – Andante con moto
3. tétel – Allegro

4. tétel – Finale:Allegro

Az 5., c-moll szimfónia (op. 67.) Ludwig van Beethoven 1804 és 1808 között íródott szimfóniája, az egyik legismertebb zenei kompozíció a klasszikus zenében, és egyike a legtöbbet játszott műnek a műfaján belül.[1] Először a bécsi Theater an der Wien színházban adták elő a darabot 1808. december 22-én, ezután nyerte el a mű hatalmas hírnevét.

A második világháború óta néha a „győzelem szimfóniájának” (Victory Symphony) nevezik a művet.[2] A „V” római szám megfelelője az arab 5-ös számnak; a második világháborúban a V-jel a győzelem szimbólumává vált a szövetségesek körében, ez okozta ezt az egybeesést. Egy másik véletlen összefüggés, hogy a V betű morzekódban három rövid és egy hosszú jelből áll, ami megegyezik a szimfónia első négy hangjának ritmusával.

A szimfónia kezdőmotívuma egy jellegzetes négyhangú ti-ti-ti-tá-á, kétszer ismételve: (Hallgat hallgat)

{\clef treble \key c \minor \time 2/4 {r8 g'8[ g'8 g'8] | ees'2\fermata | r8 f'8[ f'8 f'8] | d'2~ | d'2\fermata | } }

A mű és különösen a kezdőmotívuma az egész világon ismert, a motívum gyakran előfordul a popkultúrában.

A szimfónia négy tételből áll, és összesen 30–40 perc hosszú előadva. A négy tétel: Allegro con brio, Andante con moto, Scherzo. Allegro és Allegro.

Története[szerkesztés]

Beethoven 1804-ben, amikor elkezdett dolgozni az 5. szimfónián

Keletkezése[szerkesztés]

A zeneköltő feltehetően nyomban az Eroica után belekezdett a c-moll szimfónia komponálásába, az első vázlatait 1804-ben írta.[3] A mű elkészítése rengeteg időbe telt, mivel számos más zenedarabot írt Beethoven az 5. szimfóniával párhuzamosan, köztük a 4., B-dúr szimfóniát, a 23. zongoraszonátát, a 4. zongoraversenyt, a „Razumovszkij”-vonósnégyeseket, a Hegedűversenyt és a Fideliót. E művek írása közben Beethoven a harmincas évei közepén volt, magánéleti problémákkal küzdött folyamatosan előretörő siketsége következtében.[4] Az 5. szimfónia legnagyobb részét 1807-ben írta, majd 1808-ban mutatták be először, a 6., F-dúr szimfóniával egy koncerten.

Bemutatója[szerkesztés]

A Theater an der Wien, ahogy a 19. században nézett ki

Az 5. szimfóniát 1808. december 22-én mutatták be először a bécsi Theater an der Wienben, egy olyan óriáskoncerten, ahol csak Beethoven-műveket játszottak, és a koncertet is Beethoven rendezte.[5] A több mint négyórás rendezvényen a két előadott szimfónia fordított sorrendben volt a programban: a 6. szimfónia az első, míg az 5. szimfónia a második felvonást indította.[6] A koncert programja a következő volt:

  1. 6., F-dúr szimfónia (Op. 68)
  2. Ah! perfido (ária, Op. 65)
  3. A C-dúr mise Gloria tétele
  4. 4. zongoraverseny (ezt maga Beethoven játszotta)
  5. Szünet
  6. 5. szimfónia
  7. A C-dúr mise Sanctus és Benedictus tételei
  8. Beethoven zongorán játszott inmprovizációja
  9. c-moll karfantázia zongorára, kórusra és zenekarra

Beethoven az 5. szimfóniát Lobkowitz hercegnek és Rasumoffsky grófnak ajánlotta, az ajánlás 1809 áprilisában jelent meg a mű első nyomtatott verziójával együtt.

Fogadtatása és hatása[szerkesztés]

Az ősbemutatót érte némi kritika, mivel a zenekar nem játszott túl jól, mert a koncert előtt mindössze egyetlen egy próba volt. Egy idő után, amikor az egyik előadó hibázott a karfantáziában, Beethoven leállította a zenét, és újrakezdték a darabot.[7] Másfél évvel később a német Allgemeine musikalische Zeitung zenei újságban jelent meg a szimfóniáról egy rendkívül dicsérő, ám aláíratlan cikk; később kiderült, hogy ennek írója E. T. A. Hoffmann német író volt.

A szimfónia nem sokkal később elérte máig tartó ismertségi státuszát, 1842. december 7-én a New York-i Filharmonikusok, 1931. november 2-án pedig az amerikai Nemzeti Szimfonikus Zenekar avató koncertjén is játszották. A művet először 1910-ben rögzítették hanglemezre Friedrich Kark karmesterrel és az Odeon Zenekarral.[8] Az 5. szimfónia első tétele szerepel mindkét Voyager-szonda aranylemezén.[9] Technikai úttörésével és érzelmi tölteteivel az 5. szimfónia hatalmas hatást gyakorolt különböző zeneszerzőkre és zenekritikusokra,[10] továbbá olyan művészek munkáját inspirálta, mint például Brahms, Csajkovszkij, Bruckner és Berlioz.[11][12]

Hangszerelés[szerkesztés]

A c-moll szimfóniát vonós szekcióra, két fuvolára, két oboára, egy szoprán és egy C-re hangolt klarinétre, egy esz-re és egy C-re hangolt kürtre, két trombitára és üstdobra szerezte Beethoven. A negyedik tételhez további hangszerek is becsatlakoznak: egy piccolo, egy kontrafagott és három harsona.

A c-moll szimfónia hangszerelése, zenekari színei egyaránt különböznek az Eroica dús és fényes effektusaitól és a 4. szimfónia szántszándékkal redukált, kamarazenekari hanghatásaitól.

Felépítés[szerkesztés]

Első tétel: Allegro con brio[szerkesztés]

Az 5. szimfónia első tétele tradicionális szonátaformában íródott, ezt Beethoven bécsi klasszikus elődeitől, Joseph Haydn-től és Wolfgang Amadeus Mozart-tól örökölte. Ütemjelzése 2/4.

Az első tétel, így tulajdonképpen az egész mű egy úgynevezett sors-motívummal kezdődik, ez három rövid és egy hosszan kitartott hangból áll, majd a motívum megismétlésre kerül. Állítólag Beethoven úgy magyarázta a motívum elnevezését, hogy „így kopogtat a sors az ajtón”.[13] Ez gyakran megismétlődik a tételen belül. A második téma Esz-dúrban íródott, ami a c-moll hozzátartozó dúrja, és két részre lehet osztani. Az első részben kürtökön, míg a második részben vonósokon, aztán fúvósokon szólal meg, majd pedig lefele haladó energikus szekvencia-menetek hallhatók. Ezek a témák a tételen belül többször megismétlődnek, majd egy kóda zárja le a műnek ezt a részét.[13]

Második tétel: Andante con moto[szerkesztés]

A második tételben az első tétel feszültsége oldódik, enyhül. Szabad variációs formában íródott Asz-dúrban, ütemjelzése 3/8. A tétel négy tömbre osztható, két témából áll, azonban a második téma dallama lezáratlan maradt. A tömböket általában rövid átvezetők kapcsolják egymáshoz, majd ismét egy kódával zárul le a tétel.[13][14]

Harmadik tétel: Scherzo. Allegro[szerkesztés]

A tétel itt három részre tagolódik: egy scherzóra, egy trió jellegű részre és a scherzo ismétlésére. A harmadik részt, így a tételt is egy kóda zárja le. Ütemjelzése 3/4, és ismét c-mollban van. A harmadik téma egyik jellemző dallama:

\relative c{ \clef bass \key c \minor \time 3/4 \tempo "Allegro" \partial 4 g(\pp | c ees g | c2 ees4 | d2 fis,4) | g2.~ | g2.}

Az első rész egy basszus témából és egy sors motívumból áll össze. Először a basszus témát hallani alulról felfele, ez rögtön megismétlődik, ezután következnek a sors motívum ismétlődései. Majd ez a zenei anyag megismétlődik némi ritmikai és hangszerelési változtatással. Ezt követi ismét a basszustéma, majd az ehhez kapcsolódó ellentéma, az első részt pedig két sors motívum és egy lezárás fejez be. A második résznek mindössze egy dallama van, a trió téma, ez ismétlődik néhány változtatással a második részben, majd egy átvezető a harmadik részt bevezeti, ami az elsőnél sokkal szaggatottabb és fojtottabb, nyomottabb hangulatot tár a hallgató elé. Ezt követően csak a basszus téma váza marad meg, és a kóda lezárja a harmadik tételt, ez azonban az eddigiekhez képest sokkal drámaibb, feszültebb, és megszakítás nélkül vezet a negyedik tételbe.[15] Ezt széles körben vélik az egyik legnagyobb zenei átvezetőnek.[16]

Negyedik tétel: Allegro[szerkesztés]

A negyedik tétel az elsőhöz hasonlóan szonátaformában íródott, egyes zenekritikusok szerint az első tételben megfogalmazott kérdésekre ad választ, de ütemjelzése 4/4. A tételben számos kontraszt található, főleg dinamikai jellegűek. Rendkívül hosszú kóda zárja le a művet, a szimfónia végét 29 ütem C-dúr akkord jelenti, fortissimo dinamikával játszva.[13]

Fordítás[szerkesztés]

  • Ez a szócikk részben vagy egészben a Symphony No. 5 (Beethoven) című angol Wikipédia-szócikk ezen változatának fordításán alapul. Az eredeti cikk szerkesztőit annak laptörténete sorolja fel. Ez a jelzés csupán a megfogalmazás eredetét és a szerzői jogokat jelzi, nem szolgál a cikkben szereplő információk forrásmegjelöléseként.

Jegyzetek[szerkesztés]

  1. ↑ Schauffler, Robert Haven. Beethoven: The Man Who Freed Music. Garden City, New York: Doubleday, Doran, & Company, 211. o. (1933) 
  2. ↑ London Symphony Orchestra, conducted by Josef Krips - The Victory Symphony (Symphony No.5 In C Major, Op.67). Discogs, 2015. (Hozzáférés: 2015. december 17.)
  3. ↑ Hopkins, Antony. The Nine Symphonies of Beethoven. Scolar Press (1977). ISBN 1-85928-246-6 
  4. ↑ Beethoven's deafness. lvbeethoven.com. (Hozzáférés: 2015. december 17.)
  5. ↑ Kinderman, William. Beethoven. Berkeley: University of California Press, 122. o. (1995). ISBN 0-520-08796-8 
  6. ↑ Parsons, Anthony: Symphonic birth-pangs of the trombone. British Trombone Society, 1990. (Hozzáférés: 2015. december 17.)
  7. ↑ Landon, H.C. Robbins. Beethoven: His Life, Work, and World. New York: Thames and Hudson, 149. o. (1992) 
  8. ↑ Archivált másolat. [2013. október 29-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2015. december 19.)
  9. ↑ Golden Record Music List. NASA. (Hozzáférés: 2015. december 18.)
  10. ↑ Moss, Charles K.: Ludwig van Beethoven: A Musical Titan. [2007. december 22-i dátummal az eredetiből archiválva]..
  11. ↑ Freed, Richard: Symphony No. 5 in C minor, Op. 67. [2005. szeptember 6-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2005. szeptember 6.)
  12. ↑ Rushton, Julian. The Music of Berlioz, 244. o. 
  13. ↑ a b c d V. Sors Szimfónia. [2016. január 19-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2015. december 19.)
  14. ↑ The Beethoven Companion. Garden City, New York: Double & Company, 572. o. (1973) 
  15. ↑ Lockwood, Lewis. Beethoven: The Music and the Life. New York: W.W. Norton & Company, 223. o. (2003). ISBN 0-393-05081-5 
  16. ↑ Kinderman, William. Beethoven, 2nd, New York: Oxford University Press, 150. o. (2009) 

További információk[szerkesztés]

Ludwig van Beethoven szimfóniái
Nemzetközi katalógusok
A lap eredeti címe: „https://hu.wikipedia.org/w/index.php?title=5._szimfónia_(Beethoven)&oldid=25936337”