Opusszám
Az opusszám (opus vagy rövidítve op.) egy zenemű sorszáma a zeneszerző életművében. A zeneszerzők – Beethoven óta – műveiket keletkezésük, avagy megjelenésük sorrendjében op. 1., 2. stb. jelzéssekkel szokták ellátni, habár előfordul a francia oeu. [oeuvre] jelzés is. A régebbi szerzőknél viszont az opusszám szerinti kronológia nem tekinthető megbízhatónak, mivel az egyes kiadók a művek sorrendjét és így az opusszámozást is önkényesen határozták meg.[1]
Etimológia[szerkesztés]
A szó eredete a latin opus (többes száma opera) kifejezés, aminek magyar jelentése mű, munka.[2] Magyarul az opusz kifejezést használják, többes számban pedig az opuszok kifejezéssel élnek.[3]
Az opusszámot mondat közben kis betűvel, a számtól szóközzel elválasztva, a szám után ponttal (rövidítés esetén a rövidítés után is ponttal) tüntetik fel.[4] Például opus 146., vagy op. 146.; ill. Beethoven Egmont-nyitány op. 84. Ha egy opusz egynél több kompozíciót tartalmaz, a műveket további sorszámmal látják el, pl. op. 59, no. 2. Az op. poszt. rövidítést használják annak jelölésére, hogy a mű a szerző halála után kapta az opusszámot.[5]
Története[szerkesztés]
A terminust először a reneszánsz korban használták általánosságban a zeneművekre, Johannes Tinctoris 1477-ben született Liber de arte contrapuncti c. munkájában; ill. Nikolaus Listenius, Musica c. 1537-es művében. A korai német zeneműkiadók nem egyedi zeneműveket, hanem köteteket jelöltek opusszámmal, pl. Novum et insigne opus musicum (1537-8), ill. Magnum opus musicum (1604). Az egyik korai példája annak, hogy egyetlen zeneszerző kiadványát jelölték opusszámmal Lodovico Grossi da Viadana Motecta festorum op. 10. 1597-es kiadása volt Velencében. A 17., 18. században az opusszámokat csak alkalmanként használták, inkább a figyelem felkeltésére, egy kötet – szonátákat, vagy concertókat tartalmazó – jelentőségének a felhívására. Biagio Marini olasz zeneszerzőnek Velencében és más városokban 22 számozott kötetét adták ki opusszámmal ellátva 1617 és 1655 között. Egészen az 1800-as évekig inkább csak hangszeres műveket jelöltek opusszámmal, vokális, ill. színpadi műveket alig.[6][5] Nagyjából a 19. század elejéig a zeneműkiadók által adott opusszám pusztán viszonylagos időrendi sorrendbe helyezte egy szerző életművét, ha pl. több kiadónak adta le a kéziratot, akkor az eltérő opusszámot kapott. Beethoven az első szerzők között volt, aki saját kezűleg látta el opusszámmal a műveit.
Ebből adódóan W. A. Mozart műveinek időrendi szignálása az opusszám helyett az ún. Köchel-jegyzék számmal [Köchel Verzeichnis] (pl. K. V. 210) történik. J. S. Bach művei esetében a Wolfgang Schmieder német zenetudós tematikus jegyzékét, azaz a BWV-jegyzék sorszámát [Bach Werke Verzeichnis] (BWV jelzéssel) adják meg, J. Haydnnál pedig a Hoboken-jegyzékét, Schubertnél az Otto Erich Deutsch által összeállított Deutsch-jegyzék megfelelő számát használják az opusszám helyett.[1]
Jegyzetek[szerkesztés]
- ↑ a b Szabolcsi Bence – Tóth Aladár: Zenei lexikon III. (O–Z). Főszerk. Bartha Dénes. Átd. kiadás. Budapest: Zeneműkiadó. 1965. 24. o.
- ↑ Dr. Finály Henrik: A latin nyelv szótára. Franklin Társulat, 1884. (Hozzáférés: 2017. február 20.)
- ↑ Csabai Máté: Mi a fene az az opusz 69?, 2017. június 25. (Hozzáférés: 2023. november 13.)
- ↑ Balázs Géza: Zeneművek címe. Magyar Nyelvi Szolgáltató Iroda, 2013. július 8. (Hozzáférés: 2017. február 19.) (OH. 1141.).
- ↑ a b Encyclopedia of Music. William Collins Sons & Company Ltd., 391. o. (1976). ISBN 000434331X. Hozzáférés ideje: 2023. október 30.
- ↑ The New Grove Dictionary of Music and Musicians, 18. kötet, 503. o.. ISBN 0-333-60800-3. Hozzáférés ideje: 2023. október 31.
