Fidelio

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Fidelio
opera
A Fidelio premierje, Bécs, Kärntnertor Színház, 1814. május 23.
A Fidelio premierje, Bécs, Kärntnertor Színház, 1814. május 23.
Eredeti nyelv német
Zene Ludwig van Beethoven
Librettó Joseph Sonnleithner
Főbb bemutatók 1805. november 20. (Ignaz von Seyfried, Louise Müller, Sebastian Mayer, Anna Milder-Hauptmann, Theater an der Wien)

A Fidelio [fiˈdeːlɨo] Ludwig van Beethoven operája két felvonásban, 3 képben. A librettót Jean-Nicolas Bouilly nyomán Joseph Sonnleithner és Georg Friedrich Treitschke írták.

A mű története[szerkesztés]

Beethoven egyetlen örökéletű színpadi alkotása: a Fidelio. A mű keletkezésének rövid története a következő: 1803-ban Emanuel Schikaneder állt a Theater an der Wien élén. Schikaneder vállalkozott arra is, hogy Beethovennek megfelelő szövegkönyvet ír. A zeneköltő azonban sehogy sem tudott megbarátkozni a színigazgató felszínes, silány tákolmányával. Muzsikájával egyenértékű szöveget, eszményeivel együtt szárnyaló irodalmi hangot kívánt. Ismeretes, hogy még Wolfgang Amadeus Mozartot is megrótta, amiért hajlandó volt a Don Juan "frivol" meséjét muzsikába foglalni.

A Schikaneder-féle librettó tehát nem jöhetett számításba. Beethoven választása végül is Jean Nicolas Bouilly Leonora című színművére esett. A szövegkönyv olyan népszerűségnek örvendett, hogy Bouilly művének olasz fordításához is komponáltak már muzsikát, a zeneszerző a maga idején világhírű mester: Ferdinando Paër volt. Beethoven, mit sem törődve az elődökkel, átdolgoztatta a szövegkönyvet. Ezzel a változattal nem volt megelégedve, átíratta a librettót. Ezúttal Beethoven jó barátja, Stephan von Breuning volt a munkatárs. Ez a változat sem hozott sikert.

Nyolc évvel később hangzott fel ismét a Fidelio, ezúttal Treitschke átdolgozásában. A harmadik bemutató végül is világsikert eredményezett.

E vázlatos történetből megértjük azt is, hogy miképpen keletkezett az I., a II. és a III. Leonóra-nyitány. Beethoven az opera minden újabb változatához egy-egy újabb nyitány-variánst komponált.

A Fidelio háttere – a beethoveni életpálya[szerkesztés]

A Fidelio megértéséhez ismerni kell – ha csak nagy vonalakban is – Beethoven életét.

Ludwig van Beethoven 1770. december 16-án Bonn városában született. Apja udvari muzsikus, aki flamand őseinek féktelen természetét örökölte, és sehogy sem találta helyét a kölni választófejedelem udvarának ünnepélyes, előírásos keretei között. A nagy zeneköltő anyja, Maria Magdalena Kewerich, csendes, örökkön betegeskedő asszony, aki fiatalon távozik az élők sorából. Az egykori feljegyzések alapján valószínű, hogy tüdővészes volt. A lángelme csodálatos ösztönével szerzi meg irodalmi-, történelmi- és nyelvismereteit és a baráti Breuning-házban sajátítja el a társadalmi érintkezés elemi ismereteit. Ez a gyerekember, aki ily korán ismeri meg a nélkülözést, a falat kenyérért vívott küzdelmet, ugyanakkor látja a fejedelmi udvar pazar pompáját és az inassorba taszított muzsikusok megalázó szolgaéletét – ez az ifjú művész egész életére a forradalom, a nép és a szabadság oldalára áll.

Tizenhét esztendős, mikor bemutatkozik Mozartnak, és hamarosan Joseph Haydn is megismeri az ifjú Beethoven néhány kompozícióját. Az akkor már agg mester fényes jövőt jósol az ifjúnak.

E nagy zenei élményekkel egyidejűleg újabb benyomások formálják Beethoven egyéniségét. Ezek talán a zenei élményeknél is jelentősebbek. Párizsban a fegyveres nép egyre-másra veri szét a rátörő intervenciós hadseregeket, majd – miután megszilárdította hatalmát – törvényerőre emeli a Szabadság, egyenlőség, testvériség eszméjét. A lelkes fiatal művész szívének egész forróságával a forradalom mellé áll. Egyelőre csak a demokrata művész önérzete beszél belőle. De hamarosan eljut az egész emberiséghez szóló költő forradalmi magatartásáig: "Az egész emberiség barátjának vallom magam."

Egyre inkább olyan zenei formákat teremt, melyek méltók e hatalmas gondolathoz. Mire valóban megtalálja önmagát és zseniális tanítványból lángeszű költővé lép elő – a sors legkeményebb csapása éri. Fiatal még, kedveli a társaságot, szeretne emberek között mutatkozni, de szégyelli süketségét. Így lelkében fájdalmas hasadás támad: emberkerülő, pedig az egész emberiség üdvéért akar harcolni; zordon, mogorva, néha a durvaságig szókimondó – pedig szíve tele van gyengédséggel.

A testi bajjal együtt még egy nagy csalódás is éri. A lelkes forradalmár, aki azt hitte, hogy Bonaparte Napóleon a forradalom géniuszaként száguld majd végig Európán, és a föld valamennyi népének meghozza a szabadságot – a rajongó republikánus rádöbben, hogy Napóleon áruló, aki a nép, az életüket áldozó szabadságharcosok, a hős "mezítlábasok" vállán emelkedett magasra, hogy végül is lelkiismeretlenebb zsarnok legyen, mint Európa bármelyik más koronás fője.

A Fidelio cselekménye[szerkesztés]

Egy 1830. november 26-i Fidelio-előadást hirdető plakát

A meghasonlottság e nehéz időszakában kezd foglalkozni a Leonora (a császári cenzúra átkeresztelése szerint: Fidelio) szövegkönyvével. Ez a szenvedélyes, romantikus drámai költemény, mintha az ő gyötrő kérdéseire adna választ… Florestan magányát csak a halállal cserélheti fel. És íme, a sziklafalakat, a börtönrácsokat is széttöri a hűséges szerelem és a győzedelmes igazság ereje. Rocco, a börtönőr, akit a világ, a társadalom, a törvények ostoba rendje tett porkolábbá és majdnem hóhérrá. Rocco a kisember tenyeres-talpas, földhöz tapadt filozófiáját képviseli. Egy törvényt ismer: az arany az úr mindenek fölött! De benne is megvan az emberi érzés csírája, mely kivirágzik, ha a szabadság, az igazság verőfénye megérinti. Marcellina és Jaquino csak a maguk kis boldogságával foglalkoznak és észre sem veszik, hogy miközben szerelmes idilljüket szövik, körülöttük emberek harcolnak, hősök buknak el, szabadságharcosok küzdenek egy szebb, jobb életért. S mindezeken a figurákon túl Beethoven megtalálja az igazi hőst – a tömeget. Az embermilliókat, akik évszázadok sötétsége után verőfényre, világosságra, igaz életre áhítoznak.

Florestan börtönére a zsarnok, Don Pizarro árnyéka vetődik. A zsarnoké, aki megcsúfolva a jogot, az igazságot, halálra ítéli Florestant, az emberiség szebb jövőjének harcosát.

A zenés dráma az igazság győzelmével fejeződik be. Beethoven csodálatos diadalhimnusszal koronázza meg a Fideliót és e himnuszban egy nagy ember derűlátása énekel, aki tekintetét messze századokra veti előre.

Lényegében ez a Fidelio mondanivalója és elképzelhető, hogy a zsarnokellenes zenedrámának nem sok kilátása lehetett a sikerre, hiszen a bemutató azokra a napokra esett, amikor Bonaparte Napoleon szétverte az osztrák hadsereget, bevonult Bécsbe és a Habsburg-császárok schönbrunni kastélyában ütötte fel hadiszállását. Menekült mindenki, amerre látott, Beethoven azonban maradt, és néhány ásítozó, unatkozó francia tiszt előtt, akiket a véletlen terelt be a színházba, mégis előadatta remekművét. Beethoven mind keményebb küzdelembe kerül, hogy megértesse magát közönségével. Egyik barátja, Stumpf feljegyzése szerint maga a zeneköltő is érezte, hogy egyre magánosabbá válik a városban, mely valaha az ő ünneplésétől volt hangos.

"Nincs már érzékük az embereknek a jó, az erőteljes, az igazi muzsika iránt! – mondotta Beethoven. – Igen, így vagyunk, ó, bécsiek!"

Keserű túlzás ez, hiszen a haladó szellemű emberek jól tudták, hogy a cenzúra által kerékbe tört irodalom, a kényszerű hallgatásra ítélt költők közepette Beethoven szinte egymaga képviseli a haladást és a jövőt. A kritikusok és az állítólagos műértők azonban mind kevésbé értik a VII. szimfónia mámoros dallamait, a IX. szimfónia országhatárokon át zengő himnuszát, és mind értetlenebbül hallgatják Beethoven jövőbe mutató melódiáit.

1826 decemberében Beethoven súlyosan megbetegszik. 56 éves… A szakadatlan munka a szemét is erősen megviselte: már olvasni is alig tud. Tüdőgyulladás gyötri. Az atléta szervezet hónapokig harcol a halállal, míg 1827. március 26-án délután 5 órakor örökre lehunyta szemét.

A természet különös búcsúztatóról gondoskodott: Beethoven haláltusája közepette künn hullott a hó, majd hatalmas mennydörgés reszkettette meg a bécsi házakat. Most pedig hadd idézzük a szemtanú Hüttenbrenner szavait:
"A mennydörgés, villámlásra… Beethoven felnyitotta a szemét, felemelte jobbját és ökölbe szorított kézzel pillanatokig nézett a magasba, komoly fenyegető kifejezéssel, mintha azt mondaná: dacolok veletek, ellenséges hatalmak!"

Március 29-én délután úgyszólván az egész város elkísérte Beethovent az utolsó útjára. Az iskolákban szünetelt a tanítás, a boltokat bezárták.

"Akit gyászoltok, immár minden idők nagyjai között áll, minden időkre sérthetetlenül. Térjetek hát haza bánatosan, de emelt fővel!"

Szereplők[szerkesztés]

A börtönjelenet Párizsban (1860)
  • Fernando, miniszter (basszbariton)
  • Pizarro, fogházparancsnok (bariton)
  • Florestan, államfogoly (tenor)
  • Leonora (Fidelio), Florestan neje (szoprán)
  • Rocco, fogházgondnok (basszus)
  • Marcellina, leánya (szoprán)
  • Jaquino, kapus (tenor)
  • Első fogoly (tenor)
  • Második fogoly (bariton)
  • tisztek
  • őrség
  • államfoglyok
  • nép

További információk[szerkesztés]

Commons
A Wikimédia Commons tartalmaz Fidelio témájú médiaállományokat.
Wikikönyvek
A magyar Wikikönyvekben
további információk találhatók
Fidelio témában.