Ugrás a tartalomhoz

7. szimfónia (Beethoven)

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Beethoven: 7. szimfónia
szimfónia

ZeneszerzőLudwig van Beethoven
Opusszámop. 92.
Keletkezés1811–1812
AjánlásMoritz von Fries grófnak
Ősbemutató1813. december 8.
Megjelenés1816

HangnemA-dúr
Hangszerelészenekar
Időtartam35–45 perc
Tételek1. tétel – Poco sostenuto – Vivace

2. tétel – Allegretto
3. tétel – Presto – Assai meno presto

4. tétel – Allegro con brio
Beethoven portréja 1815-ből, Joseph Willibrord Mähler alkotása, két évvel a 7. szimfónia premierje után

A 7., A-dúr szimfóniát (op. 92.) Ludwig van Beethoven négy tételben komponálta 1811 és 1812 között, amíg a csehországi fürdőhelyen, Teplicén egészségét kúrálta. A zeneművet barátjának, gróf Moritz von Friesnek ajánlotta.

A szimfónia hangneme A-dúr. „Tételeinek sajátos ritmikája adja a mű jellegzetességét. Mind a négy tételben meghatározó fontosságú az egy hosszú és két rövid hangból álló ritmusképlet.”[1]

Beethoven a premieren megjegyezte, hogy ez volt élete egyik legjobb műve. Az Allegretto népszerűsége azt eredményezte, hogy gyakran játszották önállóan, a teljes szimfóniától elkülönülten.

Premier

[szerkesztés]

A szimfónia bemutatójára a Hanaui csatában megsebesült katonák számára rendezett jótékonysági koncerten, 1813. december 8-án Bécsben került sor, Beethoven személyes közreműködésével. Beethoven indítékát a résztvevők így fogalmazták meg: „Mi más mozgatja, mint a tiszta hazafiság”.[forrás?]

A zenekart Beethoven barátja, Ignaz Schuppanzig vezette, a zenészek között a legkiválóbbak játszottak: Louis Spohr, Johann Nepomuk Hummel, Giacomo Meyerbeer, Antonio Salieri hegedűművészek, Anton Romberg fagottos és az olasz nagybőgő-virtuóz, Domenico Dragonetti, akikkel Beethoven maga játszott „nagy tűzzel és kifejező erővel”. Azt beszélték, hogy a premieren az olasz gitárvirtuóz, Mauro Giuliani játszott csellón.[forrás?]

A darabot nagyon jól fogadták, és a második tételt, az Allegrettót a hatalmas siker miatt meg kellett ismételni.[forrás?]

Hangszerelés

[szerkesztés]

2 fuvola, 2 oboa, 2 klarinét (A), 2 fagott, 2 kürt (A), 2 trombita(D), üstdob és vonósok.

A 7. szimfónia négy tételben:

  • I. Poco sostenuto – Vivace
  • II. Allegretto
  • III. Presto – Assai meno presto (trio)
  • IV. Allegro con brio

A zenemű mintegy 40 perc hosszú, és lényegesen eltér a többi szimfóniától. „Minden tételnek különleges ritmusa van. Ezért figyelni kell az egyes tételek tempóelőírásaira.”[1] A szimfónia egésze táncra utaló ritmikai eszközöket, ritmikusan ismétlődő motívumokat használ. Az apró tónusok a feszültség fokozására szolgálnak.

Első tétel

[szerkesztés]

Az első tétel egy hosszú, Poco sostenuto (kissé vontatottan, kimérten) tempó jelzésű terjedelmes bevezetéssel kezdődik, hogy a hosszan emelkedő lépcsőzetes skálamenetek megkönnyítsék az átmenetet C-dúrba és F-dúrba. Az első tétel tempójelzése Vivace (élénken, gyorsan). A Vivace egy szonátaforma, életteli táncszerű ritmikájával, gyors dinamikus váltásokkal és váratlan hangnemváltásokkal; különösen a zenei kibontakozás nyitó C-dúr részén és a terjedelmes F-dúr epizódoknál. A tétel egy hosszú kódával fejeződik be, amely hasonlóan kezdődik, mint a kibontakozás. A kódában egy kétütemes motívum ismétlődik tízszer, hogy a háttérben a négy oktávval mélyebb E hang orgonapontként állandóan visszatérjen. Az ismétlődések dinamikája fokozatosan nő.

Második tétel

[szerkesztés]

A második tétel (a-moll) tempó jelölése Allegretto (mérsékelten gyors, gyorsacska), a másik három tételhez hasonlítva visszafogottabb. Ez a tétel óriási sikert aratott, amelyet megismételtettek a premieren, és népszerű maradt azóta is. A kettős variációs formában szerkesztett tétel a fő dallamot játszó hegedűvel és csellóval kezdődik. Ezután a második hegedűk veszik át ezt a dallamot, amíg a hegedűk és a csellók a másik fő dallamot játsszák. A dallamról George Grove azt írta, „olyan, mint egy sor gyönyörűség kéz a kézben”. Ezután az első hegedűk veszik át az első dallamot, amíg a másodhegedűk a másodikat. A két dallam egymásba fonódik, a dinamika erősödik, és a tétel elér a csúcspontra; a fúvósok az első dallamot játsszák, az első hegedű a második dallamot. A csúcspontot követően a zene a-mollból A-dúrba vált, a klarinétok nyugodtabb, lírai dallamot játszanak, melyet a háttérben a hegedűk könnyed játéka fest alá. Ezt követően a fődallam feldolgozását halljuk, melynek végén az első dallam hallatszik ismétlődve. Majd a második rész lírai dallama egyre távolodva, egyre messzebbről és halkabban tűnik el.

Harmadik tétel

[szerkesztés]

A harmadik tétel egy scherzo F-dúrban, és a tétel középső része a trió D-dúrban; kedélyes, vidám karakterű tétel, tempójelzése Presto (gyorsan), és Assai meno presto (kevésbé gyorsan). A szokásos hármas szerkezeti forma, A-B-A kibővül az A-B-A-B-A formára, ami Beethovennek ebben az időszakban írt más zeneműveiben is meglehetősen gyakori, mint például a 4. szimfónia, a „Pastorale” szimfónia és a Vonósnégyes Op. 59 No. 2.

Negyedik tétel

[szerkesztés]

Az utolsó tétel a szimfónia megkoronázása, szonátaforma, tempójelzése Allegro con brio (élénken, gyorsan). A coda Beethoven zenéjének egyik ritka példája, erőteljes ƒƒƒ jelöléssel (forte, fortissimo vagy fortississimo). George Grove Beethoven és a 9. szimfónia (1896) című könyvében írta: „Az egész tételen uralkodó erő bámulatos, és emlékeztet egy Carlyle-hősre, Ram Dassra, akiben elég tűz volt ahhoz, hogy felégesse az egész világot”. Donald Tovey A zenei elemzés esszéi című írásában ezt a tételt „bacchusi düh”-ként, több más író pedig a tánc energiájának örvényléseként kommentálta: Beethoven fő témája homályosan hasonlít egy ír népdalra.

Fogadtatása

[szerkesztés]

A kritikusok és a hallgatók a 7. szimfónia hallatán zavarodottságot vagy ihletettséget éreztek.[2]

… az utolsó tétel elfojthatatlan ütemben süvít fel, azzal fenyegetve, hogy lesöpri az egész zenekart és a színházat, … a legtökéletesebb szimfónia, amit valaha írtak.

A zeneszerző és komponista Anthony Hopkins mondta a szimfóniáról.[3]

A VII. szimfónia talán több igazi spontán érzést ad nekünk, mint bárki más; a hangjegyek úgy tűnik, hogy szinte repülnek a kottáról. Beethoven maga mondta szeretettel: „egyik legjobb művem”. Kik vagyunk mi, hogy vitatkozzunk a véleményével?

Másik csodálója, Richard Wagner, utalva az egész zeneművet átható életteli ritmusokra, a tánc apoteózisának nevezte.[4]

Másrészről viszont a Beethoven munkája iránti csodálat nem volt általános. Friedrich Wieck, aki a próbák alatt jelen volt, azt mondta: a zenészek és a hallgatóság megegyezett abban, hogy Beethoven a szimfóniát részeg állapotban írhatta meg, és a karmester, Thomas Beecham a negyedik tételre megjegyezte: „Mit tudsz kezdeni vele? Olyan, mintha egy csomó jak ugrándozna körbe-körbe.”[5]

Úgy tűnik, Beethoven első életrajzírójától, Anton Schindlertől származott az a Carl Maria von Webernek tulajdonított rosszindulatú állítás, miszerint az első tétel codája a bizonyíték arra, hogy Beethoven megérett a bolondokházára. John Hamilton Warrack, Weber életrajzírója szerint azonban szemernyi bizonyíték nincs arra, hogy Weber tette volna ezt a megjegyzést.[6]

Fordítás

[szerkesztés]
  • Ez a szócikk részben vagy egészben a Symphony No. 7 (Beethoven) című angol Wikipédia-szócikk ezen változatának fordításán alapul. Az eredeti cikk szerkesztőit annak laptörténete sorolja fel. Ez a jelzés csupán a megfogalmazás eredetét és a szerzői jogokat jelzi, nem szolgál a cikkben szereplő információk forrásmegjelöléseként.

Források

[szerkesztés]

Jegyzetek

[szerkesztés]
  1. a b Beethoven szimfóniák
  2. Geoff Kuenning. "Beethoven: Symphony No. 7". (saját weblap).. [2007. szeptember 14-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2007. május 2.)
  3. Hopkins 1981, 219
  4. Grove, Sir George (1962). Beethoven and His Nine Symphonies (3rd ed.). New York: Dover Publications. p. 252. OCLC 705665
  5. Bicknell, David (EMI executive). „Sir Thomas Beecham”
  6. Warrack, John Hamilton (1976). Carl Maria Von Weber (reprint, revised ed.). CUP Archive. pp. 98–99. ISBN 0521291216