Ugrás a tartalomhoz

II. Károly román király

Ellenőrzött
A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
II. Károly
Románia királya
Uralkodási ideje
1930. június 8. – 1940. szeptember 6.
Koronázásanem koronázták meg
ElődjeI. Mihály
UtódjaI. Mihály
Életrajzi adatok
UralkodóházHohenzollern–Sigmaringen-ház
Született1893. október 15.
Sinaia; Románia
Elhunyt1953. április 4. (59 évesen)
Estoril; Portugália
NyughelyeEstoril; Portugália (1953–2003)
Curtea de Argeș; Románia (2003–)
ÉdesapjaI. Ferdinánd román király
ÉdesanyjaMária román királyné
Testvére(i)
HázastársaIoana Lambrino(wd) (1918–1919)
Ilona görög királyi hercegnő (1921–1928)
Magda Lupescu(wd) (1947–1953)
GyermekeiCarol Lambrino
I. Mihály román király
A Wikimédia Commons tartalmaz II. Károly témájú médiaállományokat.

II. Károly román király (románul: Carol al II-lea al României; Szinaja, 1893. október 15. – Estoril, 1953. április 4.) Románia királya 1930. június 8. és 1940. szeptember 6. között.

I. Ferdinánd román király és Mária román királyné elsőszülött fiaként született; apja trónra lépését követően lett trónörökös. Életét botrányok kísérték, ezek közül az első az volt, hogy az első világháború idején megszökött a hadseregből, feleségül vette a közrendű Ioana (Zizi) Lambrinót(wd), és lemondott a trónörökösségről, a lemondást azonban apja nem fogadta el. A házasságot utóbb érvénytelenítették, és Károly 1921-ben Ilona görög hercegnővel házasodott össze. 1925-ben szeretőjével, Magda Lupescuval(wd) külföldre szökött, és ismét lemondott a trónörökösségről, utána Carol Caraiman néven külföldön élt.

1927-ben I. Ferdinánd halála után Károly kiskorú fia, I. Mihály lépett a trónra, aki mellé egy régenstanácsot állítottak. 1930-ban Károly visszatért az országba, és megfosztotta Mihályt a tróntól. Saját hatalma érdekében gyakran cserélgette a kormányfőket, és fokról fokra aláásta az amúgy is gyenge alapokon álló romániai demokráciát. 1938-ban új alkotmányt fogadtatott el, amivel megvetette a királyi diktatúra alapját. Brutálisan lépett fel a Vasgárdával szemben, de nem sikerült a mozgalmat megsemmisítenie. Uralkodása alatt fogadták el az ország első zsidóellenes törvényeit.

A külpolitikában legfőbb célja az ország területi épségének megőrzése volt, ennek érdekében próbált a nagyhatalmak között lavírozni. 1940-ben az ország által elszenvedett területi veszteségek következtében népszerűsége megroppant, és arra kényszerült, hogy átadja a végrehajtó hatalmat Ion Antonescu tábornoknak. Az uralkodói feladatokat fiára, Mihályra ruházta át, és Magda Lupescuval együtt külföldre távozott.

Élete

[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Gyermek- és ifjúkora

[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Ferdinánd román trónörökös és Mária edinburgh-i hercegnő gyermekeként született. A trónörökös családja I. Károly árnyékában élt, aki magánéletükben sem engedélyezte a legcsekélyebb függetlenséget; a trónörökös gyermekeinek nevelésével is a király foglalkozott.[1] Arnold Mohrlen svájci magántanítót is ő fogadta fel Károly mellé. Mohrlen szocialista, vallásellenes és antimilitarista volt, aki az ifjú herceget arra tanította, hogy a monarchiák kora leáldozott. Mária megpróbálta eltávolítani a nevelőt fia mellől, de ez csak akkor sikerült neki, amikor a nevelőt homoszexualitással gyanúsították-[2]

Károly utóbb a jászvásári katonaiskolába járt, és időnként neves magántanárokat fogadtak mellé: Nicolae Iorga tanította történelemre és Vasile Păun(wd) román nyelvre. Olvasott fiatalember volt, folyékonyan beszélt románul, franciául, németül és angolul, jó szónokként és zeneszeretőként jellemezték, és apjához hasonlóan vonzódott a botanikához és a művészetekhez.[2]

A király óhajára 1913-tól az első világháború kitöréséig a potsdami 1. gyalogos gárdaezredben szolgált.[3] 1914. júniusban hazatért, hogy részt vegyen II. Miklós orosz cár és családja és a román királyi család találkozóján. Anyja azt tervezte, hogy a cár legidősebb lányával, Olgával házasítja össze, de a lány nem akart egy kis balkáni országban élni.[4]

Trónörökössége és lemondásai

[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Huszonegy éves korában, I. Károly király halálakor (1914) lett trónörökös.

1918-ban megszökött ezredétől, és a németek által elfoglalt Odesszába utazott, ahol 1918. szeptember 13-án házasságot kötött szeretőjével, a közrendű Ioana (Zizi) Lambrinóval(wd), egy katonatiszt lányával. Ezt megelőzően azonban szeptember 2-án lemondott a trónörökösségől. A királyi család csak később értesült a dinasztikus értelemben törvénytelen[5] házasságról. Alexandru Marghiloman(wd) miniszterelnök azt kérte, hogy távolítsák el Károlyt a trónöröklési rendből, és Miklós herceget nevezzék ki trónörökössé, de a király és a királyné nem támogatta ezt a radikális lépést. Károlyt a királyi különvonattal hazahozatták, és büntetésképpen 75 napra kolostorba záratták. A legfelsőbb bíróság 1919. január 8-án érvénytelenítette a házasságot, de a fiatalok továbbra is találkoztak, és Zizi kis idő múlva teherbe esett. Károly el akarta ismerni a gyermeket, és újra össze akart házasodni Zizivel, ezért nem csatlakozott ezredéhez, amely magyarországi hadjáratra indult, és 1919. augusztus 1-jén ismét lemondott a trónörökösségről. Mária királyné határozott fellépésére mégis elindult a frontra, de előtte levelet írt apjának, amelyben lemondott a trónörökösségről. Ferdinánd király nem fogadta el a lemondást, és arra kérte a pártok vezetőit, hogy ne bolygassák az ügyet. Károlyt hét hónapos utazásra küldték (Isztambul, Egyiptom, Ceylon, Kína, Hongkong, Japán, Amerikai Egyesült Államok), amelynek során kifogástalanul viselkedett. Közben a királyi család pénzzel rávette Zizit, hogy hagyja el az országot.[6][7]

1920-ban anyja, Mária királyné megszervezte, hogy Károly találkozzon I. Konstantin görög király lányával, Ilonával, akinek a testvére, György herceg Károly testvérét, Erzsébet hercegnőt készült feleségül venni. A fiatalok vonzódtak egymáshoz, és 1920. novemberben hivatalosan bejelentették az eljegyzést. Az esküvőre 1921. március 10-én került sor Athénban. A fiatalok májusban tértek vissza Romániába, és október 25-én megszületett gyermekük, Mihály.[8]

A házasság rövid ideig tartott: a trónörökös új szeretője, Magda Lupescu(wd) lett. A szakítás érdekében a királyi család a trónörököst küldte Angliába Alexandra királyné temetésére, de szeretője oda is követte, és együtt utaztak Velencébe. 1925. december 12-én táviratban értesítette apját, hogy lemond a trónról. Egyben arra is ígéretet tett, hogy tíz évig nem tér vissza az országba meghívás és a kormány engedélye nélkül. 1925. december 31-én a koronatanács elfogadta Károly lemondását, és fiát, az akkor négy éves Mihályt nyilvánította trónörökössé. 1926. január 4-én a parlament a parlament törvényt hozott az utódlásról, amely szerint Mihály mellé – amennyiben kiskorúsága idején trónra lépne – három tagú régenstanácsot kell állítani, melynek tagjai Miklós román királyi herceg, Miron Cristea pátriárka és Gheorghe Buzdugan(wd), a semmítőszék elnöke lesznek. Ferdinánd király, hogy ne adjon ürügyet fiának a visszatérésre, módosította végrendeletét, és minden vagyonát unokájára, Mihályra hagyta. A Carol Caraiman nevet felvett Károly és szeretője Milánó, Nizza, Monte Carlo, Cannes, Biarritz után Párizsban telepedtek le. 1927. július 4-én a már súlyosan beteg Ferdinánd király levelet írt Párizsba Károlynak, amelyben arra kérte, hogy tegyen közzé nyilatkozatot, miszerint nem szegi meg 1925. decemberében tett ígéretét; Károly ezt nem tette meg.[7][9][10]

Ferdinánd 1927. július 20-án bekövetkezett halála után kiskorú fia, Mihály lett a király.[11] Ion I. C. Brătianu felvetette, hogy a köztársaság kikiáltásával meg tudnák akadályozni Károly visszatérését, de az ötlet nem talált támogatókra.[7]

1928. május 6-án a Nemzeti Parasztpárt(wd) Gyulafehérváron tartotta népgyűléssel egybekötött kongresszusát.[12] Sajtóhírek szerint Károly ex-trónörökös, akit a párt vezetői támogattak, részt akart venni a gyűlésen, és hazatérését előkészítő röpiratokat vitt volna a magával, de a repülőgépét Angliában feltartóztatták, mert a hatóságok nem akartak közreműködni a térség destabilizálásában. Egyes újságok szerint Károly visszatérését Magyarország is támogatta, cserébe Károly megígérte a trianoni béke felülvizsgálatát. Az akció következtében az angol kormány felszólította Károlyt Anglia területének elhagyására.[13][14][15][16][17]

Uralkodása

[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]
II. Károly esküt tesz a parlament előtt, 1930. június 8.

A Mihály nevében uralkodó régenstanács politikailag felkészületlen volt, és az országot gazdasági nehézségek sújtották, így a közvéleményben megerősödött Károly visszahívásának gondolata. A Iuliu Maniu miniszterelnök, a Nemzeti Parasztpárt vezetője támogatását élvező extrónörökös 1930. június 6-án visszatért Romániába. Maniu azt a feltételt szabta, hogy Magda Lupescut ne hozza magával, és mivel ez a feltétel nem teljesült, Maniu június 7-én lemondott. Ugyanazon a napon lemondott a régenstanács is, június 8-án pedig a parlament eltörölte az 1926-ban hozott törvényt, amely Károlyt kizárta az uralkodásból, így II. Károly néven trónra léphetett. (A parlamenti többséghez csatlakozva az Országos Magyar Párt is megszavazta a határozatot; a romániai magyar sajtó reményteljes cikkekben számolt be a trónralépésről.)[18][19][20][21][22]

Belpolitikája

[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Károly kézben tartotta a politikusokat, és fokról fokra aláásta az amúgy is gyenge alapokon álló romániai demokráciát. Saját hatalmának növelése érdekében ügyesen manőverezett a pártok között, és sűrűn cserélgette a politikai vezetést: uralkodásának tíz éve alatt 25 kormány (18 miniszterelnök) és kilenc vezérkari főnök váltotta egymást. A leghosszabb ideig a Gheorghe Tătărescu(wd) által vezetett, Károly bizalmasaiból összeállított kormány maradt hatalmon (1934. január – 1937. december) [23]

Közben az 1927-ben Mihály Arkangyal Légiója néven megalakult Vasgárda nagy népszerűségre tett szert. A szervezetet Ion G. Duca(wd) miniszterelnök kezdeményezésére 1933. december 9-én alkotmányellenes törekvések miatt betiltották; ezt követően a miniszterelnököt december 29-én vasgárdisták meggyilkolták.[24]

Az 1937. decemberben megtartott választásokon egyik párt sem szerzett 40%-os többséget. Az érvényes alkotmány rendelkezéseit mellőzve, Károly a választásokon negyedik helyen végző, szélsőjobboldali Nemzeti Keresztény Párt(wd) vezetőjét, Octavian Gogát bízta meg a kormányalakítással. 1938. februárban Goga és Corneliu Zelea Codreanu német közvetítéssel megegyeztek, hogy a Vasgárda támogatni fogja a kormánypártot.[25][26]

II. Károly aláírja az új alkotmányt, 1938. február 27.
A rendőrség által agyonlőtt vasgárdisták, 1939. szeptember 22-23.

1938. február 10-én Károly lemondatta a Goga-kormányt, feloszlatta a parlamentet és Miron Cristea vezetésével technokrata kormányt nevezett ki. Február 20-án kiáltványt tett közzé, amelyben február 24-ére népszavazást írt ki az új alkotmányról. A népszavazáson 4 289 581:5483 arányban megerősített, február 27-én kihirdetett alkotmány korporatista királyi diktatúrát, gyakorlatilag abszolút monarchiát vezetett be. A politikai pártokat március 31-én betiltották, helyette Károly december 16-án létrehozta a Nemzeti Újjászületési Frontját(wd) (Frontul Renașterii Naționale), amelynek ő maga lett a vezetője.[25][27] A Vasgárda vezetőjét, Corneliu Zelea Codreanut április 16-án hat hónap börtönbüntetésre, május 27-én tíz év kényszermunkára ítélték, novemberben pedig a király parancsára, egy megrendezett szökés közben megfojtották a Vasgárda 13 másik vezetőjével együtt. Bosszúból a vasgárdisták következő évben meggyilkolták Armand Călinescu(wd) miniszterelnököt, aki korábban belügyminiszterként irányította a szervezet elleni akciókat. Gyilkosait kivégezték, és minden megyében megöltek 3-4 vasgárdistát. Ennek ellenére a második világháború kitörése után a Vasgárda meghatározó tényezővé vált a román politikában.[28]

II. Károly uralkodása idején, 1938. január 22-én hirdették ki az ország első zsidóellenes jogszabályát; a törvényerejű rendelet elrendelte a zsidók állampolgárságának felülvizsgálatát. Ez a rendelet még csak a zsidók egy harmadát érintette, viszont az 1940. augusztus 8-i rendelet már az összes zsidót másodosztályú állampolgárrá minősítette, és megtiltotta a zsidók és románok közötti házasságkötést.[29][30]

Gazdasági téren ebben az időszakban relatív fellendülés történt. Bukarestben nagy építkezésekre került sor, és az országban elkészültek az első aszfaltozott utak. Ugyanakkor virágzott a korrupció, a király és Magda Lupescu környezetében levők hatalmas haszonra tettek szert, és a társadalom különböző rétegei között óriási különbség mutatkozott.[31][32]

Következetesen támogatta a kultúrát. (Uralkodásának első évében állítólag kijelentette, hogy a román kultúra Brîncoveanuja akar lenni.) A Fundaţia Culturală Regală [Királyi Kulturális Alapítvány], melyet még trónörökössége idején hozott létre, rengeteg falusi művelődési házat és könyvtárat létesített, biztosította Dimitrie Gusti és munkatársai falukutatási munkájának hátterét, kiadta az Albina című népi folyóiratot, és elindította a Cartea satului A falu könyve című sorozatot, amely a falusi könyvtársak számára szükséges munkákat jelentette meg. care edita lucrări necesare bibliotecilor săteşti. 1933-ban hozta létre másik alapítványát, Fundaţia pentru Literatură şi Artă Regele Carol II [II. Károly Irodalmi és Művészeti Alapítvány] néven, amely kiállítások és koncertek szervezésével állandó külföldi jelenlétet biztosított a román kultúrának. 1933-tól jelent meg a színvonalas Revista Fundaţiilor Regale(wd) című folyóirat. Biztos ízlésével a két világháború közötti legkiválóbb alkotókat támogatta, ilyenek voltak például Lucian Blaga, Tudor Arghezi, George Enescu, George Georgescu(wd), Ion Jalea(wd).[33][34]

II. Károlyt nagy mértékű személyi kultusz övezte, melynek fenntartásában a belügyminisztérium költségvetésből finanszírozott România című lap vállalt fontos szerepet. A lap főszerkesztője az akkor már neves író, Cezar Petrescu(wd) lett, aki mellé azonban egy kormánymegbízottat is állítottak.[35] A sajtó mellett intenzíven használták a rádiót, mozit és képzőművészetet is a Károly körüli személyi kultusz kialakítására.[36]

Külpolitikája

[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]
Kisantant-tárgyalás, 1936. június 6–8. (Mihály trónörökös, Edvard Beneš, II. Károly, Karađorđević Pál herceg, Miklós román herceg)

II. Károly uralkodásának kezdetén Franciaország felé orientálódott, és az 1921-ben alakult kisantant (Csehszlovákia, Jugoszlávia, Románia) illetve az 1934-ben alakult balkáni antant (Görögország, Törökország, Románia, Jugoszlávia) tagjaként az első világháború során megnövekedett területének védelmére törekedett. Ebben az időszakban a külügyminiszter az európai hírű Nicolae Titulescu volt, akit azonban a király 1936. augusztus 29-én elmozdított hivatalából. Ezt követően a király lavírozó külpolitikát folyatott: miközben próbálta fenntartani a jó kapcsolatokat Nagy-Britanniával és Franciaországgal, közeledett Németországhoz és a Szovjetunióhoz is. II. Károly természetesnek tartotta Ausztria Németországhoz csatolását. A Csehszlovákia felosztását eldöntő a müncheni konferencia után látogatást tett Nagy-Britanniában és Franciaországban, és megbizonyosodott arról, hogy a nagyhatalmak Délkelet-Európát német befolyási övezetnek tekintik, ezért nem hivatalosan Adolf Hitlert is felkereste. Csehszlovákia német megszállása során nem állt ki korábbi szövetségese mellett.[37][38][39][40]

1939. március 23-án Románia gazdasági egyezményt kötött Németországgal, de ennek teljesítését halogatta. Továbbra is egyensúlyi politikára törekedett, elfogadta a határainak garantálására vonatkozó brit-francia garanciát, de közben fontos lépéseket tett Németország irányában, ez a politika azonban 1940. nyarára tarthatatlanná vált.[39][41][40]

Külföldre távozása

[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

1940. június 26-án a Szovjetunió ultimátumot adott Romániának, amelyben Besszarábia és Bukovina visszaadását követelte. Románia Németországhoz fordult, de a válasz az volt, hogy engednie kell a szovjet követelésnek. Július 27-én a román koronatanács 15:6 arányban beleegyezett a területek átengedésébe.[42] Augusztusban a második bécsi döntés eredményeképpen Magyarország visszakapta Észak-Erdélyt, és a craiovai román-bolgár tárgyalások Dobrudzsa elvesztésével fenyegettek. A területi veszteségek óriási felháborodást váltottak ki Romániában, ezért II. Károly szeptember 6-án átadta az uralkodói feladatokat fiának (a lemondás szót tudatosan nem használta), a tényleges hatalmat Ion Antonescu tábornoknak adta át, és külföldre távozott.[43][44]

Antonescu 20 millió lej éves tiszteletdíjat engedélyezett a lemondott uralkodónak, aki Magda Lupescu társaságában egy 12 kocsiból álló különvonattal, számos értéktárggyal és műkinccsel indult az emigrációba. Másnap a Romániában maradt értékpapírjait és követeléseit zárolták. Temesváron a legionáriusok várták a vonatot, de az Károly utasítására nem állt meg. A támadók rálőttek a vonatra, és a jugoszláv határig követték, de nem sikerült elérniük. Először Luganóban álltak meg, majd Spanyolországba érkeztek, ahol Franco rendeletére Sitgesben telepedtek le. 1941-ben a kiadatástól tartva Portugálián keresztül Kubába indultak, utóbb Mexikóvárosban lakoztak.[45][46]

A Curtea de Argeș-i kolostor udvarán levő kápolna

II. Károly nem mondott le a trónra való visszatérésről. 1942-ben úgy nyilatkozott, hogy régenssé fogja kikiáltani magát, és az ország német uralom alóli felszabadításáért fog dolgozni.[47] 1943–1944-ben a mexikói szovjet nagykövettel teremtett kapcsolatot a visszatérés érdekében; 1944-ben a Szovjetunió figyelembe is vette Károly esetleges szerepét Románia jövőjében.[43][48]

1945 és 1947 között Rio de Janeiróban élt, és 1947. július 6-án itt kötött házasságot Magda Lupescuval. 1947. októberben költöztek át Portugáliába, ahol Estorilban telepedtek le. Itt élt 1953-ban bekövetkezett haláláig, és itt is temették el. Fia, az addigra lemondatott és száműzött I. Mihály király nem volt hajlandó meglátogatni betegségében, és nem vett részt a temetésén. 2003-ban földi maradványait Romániába szállították, és a Curtea de Argeș-i kolostor udvarán levő kápolnába temették el; Mihály ezen a szertartáson sem vett részt. A királyi család kérésére 2019-ben a maradványokat áthelyezték a Curtea de Argeș-i új székesegyházba.[49][50][51]

Családja

[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

1918. szeptember 13-án házasságot kötött Ioana (Zizi) Lambrinóval(wd); ezt a házasságot a legfelsőbb bíróság 1919. január 8-án érvénytelenítette. Gyermekük, Mircea Grigore Carol Lambrino(wd) a házasság felbontása után született, így anyja nevét viselte.[6] 1929-ben Zizi Lambrino Párizsban pert indított Károly ellen, amelyben tízmillió frank kártérítést követelt, és fia számára Hohenzollern hercegi címet, végül peren kívüli megegyezés született.[52][53] 1955-ben egy portugáliai bíróság elismerte Mircea Grigore Carolt Károly törvényes fiának, és onnantól kezdve a Hohenzollern családnevet használta.[54]

1921. március 10-án házasodott össze I. Konstantin görög király lányával, Ilonával. Egy gyermekük született, a későbbi I. Mihály román király. Miután Károly 1925-től szeretőjével élt külföldön, felesége válást kezdeményezett, amelyet 1928-ban mondtak ki.[55] Hazatérése és trónra lépése után 1931-ben Károly kibékült feleségével.[56]

1940-ben régi szeretőjével, Magda Lupescuval(wd) együtt hagyta el az országot; 1947-ben házasságot kötöttek.[45][50]

Személyisége

[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Neagu Djuvara szerint intelligens és művelt férfi volt, de hiányzott belőle az erkölcs és az önuralom.[57] Testvére, Miklós herceg diktátornak és árulónak tartotta, emlékirataiban pedig mind fizikai, mind erkölcsi értelemben gyávának jellemezte.[58] III. Borisz bolgár cár így jellemezte: „Romániai kuzinomban fellelhető a Hohenzollernek rajongása a pompáért, az egyenruhákért, a kitüntetésekért; a Romanovoktól a szoknyavadászat szenvedélyét örökölte; a Habsburgoktól a gőgöt és a furfangot. Teljesen hiányzik belőle a bátorság és az erkölcsi érzék. Igenis gyáva.”[59]

Paul Teodorescu(wd), aki katonatisztként Károly beosztottja volt, és utóbb miniszteri tisztségig jutott, az uralkodó erényeiként sorolta fel a türelmet, ahogy katonáival bánt, lelkiismeretességét, intelligenciáját és érdeklődő természetét, hibáiként pedig befolyásolhatóságát, gyanakvó természetét, és azt, hogy „gyenge minőségű nők iránt érzett szenvedélyt”, és haszonleső tanácsadókkal vette körül magát.[60]

Emlékezete

[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A kommunista történetírás a román királyok közül II. Károlyról alakította ki a legkedvezőtlenebb képet. A modern kori történelmet tárgyaló tankönyvekben I. Károly és I. Ferdinánd alig jelent meg, és a szerzők II. Károly királyi diktatúráját használták fel monarchiaellenes nézeteik népszerűsítésére. Természetesen felemlegették kalandor életmódját, de őt tették felelőssé a fasizmus romániai térhódításáért és az ország területi veszteségeiért is.[61] Egy 1970-ben megjelent monográfia szerint „örökletesen gyűlölte a néptömegeket, velejéig reakciós volt.”[59]

A rendszerváltás után a történészek valamennyire árnyalták a róla kialakított negatív képet, de alapvetően nem rehabilitálták. Új elemként megjelent II. Károly felelősségének (de legalábbis furcsa viselkedésének) kérdése Ion. G. Duca meggyilkolása kapcsán.[61]

Alakja megjelenik a korszakban játszódó A színész és a vadak(wd) (1975) és Drumeţ în calea lupilor(wd) (1988) című filmekben, mindkét esetben Gheorghe Şimonca(wd) alakításában.[62][63]

Jegyzetek

[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]
  1. ↑ Alexandru Livia-Irina: Ferdinand I - omul din tí Marii Uniri. historia.ro (Hozzáférés: 2025. február 17.)
  2. 1 2 Dan Falcan: Arnold Mohrien, perceptorul elvețian care îl învăța pe Carol al II-lea că este o rușine să fii prinț. historia.ro (Hozzáférés: 2026. február 17.)
  3. ↑ Carol II. www.munzinger.de (Hozzáférés: 2026. február 17.)
  4. ↑ Dan Falcan: Prințul Carol al II-lea, un tânăr cu stil „à la Rică Venturiano”. historia.ro (Hozzáférés: 2026. február 17.)
  5. ↑ Djuvara 2010 : 284. o.
  6. 1 2 Dan Falcan: Prințul Carol, ajutat de germani să se căsătorească în secret cu Zizi Lambrino. historia.ro (Hozzáférés: 2026. február 17.)
  7. 1 2 3 Gabriel Ciotoran: Cum a încălcat Carol al II-lea testamentul regelui Ferdinand. historia.ro (Hozzáférés: 2026. február 17.)
  8. ↑ Ștefania Dinu: Întâlnirea dintre Carol al României și Elena a Greciei şi Danemarcei. historia.ro (Hozzáférés: 2026. február 17.)
  9. ↑ Hillgruber 1976 ; Balkán-kronológia : 59. o.
  10. ↑ Elisabeth Bouleanu: Elena Lupescu, marea dragoste a Regelui Carol al II-lea și mărul discordiei din Casa Regal. historia.ro (Hozzáférés: 2026. február 17.)
  11. ↑ Balkán-kronológia : 64. o.
  12. ↑ Balkán-kronológia : 66. o.
  13. ↑ Petre Ţurlea: 1928, Alba-Iulia şi trădarea Prinţului Carol. www.art-emis.ro (2016. november 2.) (Hozzáférés: 2026. február 1.)
  14. ↑ Államcsínyt tervezett a volt román trónörökös. A Mai Nap, V. évf. 106. sz. (1928. május 8.) 1. o. Előfizetés szükséges
  15. ↑ Károly extrónörökös államcsínyt készített elő Angliában! Kassai Ujság, XC. évf. 106. sz. (1928. május 8.) 3. o. Előfizetés szükséges
  16. ↑ Ellentmondó hírek Károly hercegnek Trianon revíziójára vonatkozó ígéretéről. Magyarság, IX. évf. 104. sz. (1928. május 8.) 3. o. Előfizetés szükséges
  17. ↑ Rothermere lord – Károly extrónörökös? Prágai Magyar Hírlap, VII. évf. 107. sz. (1928. május 9.) 2. o. Előfizetés szükséges
  18. ↑ Hillgruber 1976 ; Djuvara 2010 : 284. o.; Jelavich 1996 : 148–149. o.; Balkán-kronológia : 59. és 75. o.
  19. ↑ A királyválasztás után. Ellenzék, LX. évf. 131. sz. (1930. június 11.) 1. o.
  20. ↑ II. Károly király. Magyar Kisebbség, IX. évf. 12. sz. (1930. június 16.) 3. o.
  21. ↑ II. Károly trónfoglalása. Aranyosvidék, XL. évf. 24. sz. (1930. június 14.) 1. o.
  22. ↑ II. Károly és a második Maniu-kormány. Brassói Lapok, XXXVI. évf. 134. sz. (1930. június 16.) 1. o.
  23. ↑ Hillgruber 1976 ; Jelavich 1996 : 149. és 183. o.; Balkán-kronológia : 77. o.
  24. ↑ Jelavich 1996 : 184–185. o.; Djuvara 2010 : 289. o.; Balkán-kronológia : 89–90. o.
  25. 1 2 Ionuț Marcu: Cum a distrus Carol al II-lea democrația în România. historia.ro (Hozzáférés: 2026. február 18.)
  26. ↑ Hillgruber 1976 ; Djuvara 2010 : 290. o.; Balkán-kronológia : 108. o.
  27. ↑ Hillgruber 1976 ; Jelavich 1996 : 185. o.; Djuvara 2010 : 290. o.; Balkán-kronológia : 109. és 112. o.
  28. ↑ Jelavich 1996 : 185–186. o.; Djuvara 2010 : 291. o.; Balkán-kronológia : 110., 112. és 119. o.
  29. ↑ Eric Victor: Legislația anti-evreiască din timpul lui Carol al II-lea. historia.ro (Hozzáférés: 2026. február 18.)
  30. ↑ Balkán-kronológia : 109. és 122. o.
  31. ↑ Dan Prisăcaru: Blestemul geografiei și vulnerabilitățile statului român interbelic. Rolul și implicațiile factorului intern în evoluția evenimentelor dramatice din perioada 26 iunie-30 august 1940 (2). www.art-emis.ro (2018. november 7.) (Hozzáférés: 2026. február 18.)
  32. ↑ Djuvara 2010 : 291. o.
  33. ↑ România regilor. historia.ro (Hozzáférés: 2026. február 11.)
  34. ↑ Cristina Diac: Voievodul culturii. jurnalul.ro (2008. augusztus 18.) (Hozzáférés: 2026. február 22.)
  35. ↑ Ion Cristoiu: Un mogul: Carol al II-lea. historia.ro (Hozzáférés: 2026. február 18.)
  36. ↑ Philippe Henri Blasen: Fairy-tale prince or voivode? Royalist propaganda and theories of monarchy under Carol II of Romania. History of European Ideas, (2024. március 24.)
  37. ↑ Jelavich 1996 : 189–191. o.; Djuvara 2010 : 292. o.; Balkán-kronológia : 28., 91., 103., 112. o.
  38. ↑ Sorin Arhire: Politica externa a Romaniei 1920-1940 (I). Terra Sebus. Acta Musei Sabesiensis, III. évf. (2011)
  39. 1 2 Sorin Arhire: Politica externa a Romaniei 1920-1940 (II). Terra Sebus. Acta Musei Sabesiensis, IV. évf. (2012)
  40. 1 2 Csepreghy Mátyás: Sikerek és kudarcok: a román kül- illetve katonapolitika II. Károly király diktatúrája alatt. epa.oszk.hu (2010) 87–93. o.
  41. ↑ Jelavich 1996 : 200–201. o.; Djuvara 2010 : 292. o.; Balkán-kronológia : 115. o.
  42. ↑ Jelavich 1996 : 201. o.; Djuvara 2010 : 294–295. o.; Balkán-kronológia : 121. o.
  43. 1 2 Corvin Lupu: Aspecte juridice și istorice ale părăsirii tronului României de către Carol al II-lea și Mihai I. www.art-emis.ro (2017. július 30.) (Hozzáférés: 2026. február 19.)
  44. ↑ Jelavich 1996 : 201. o.; Djuvara 2010 : 297. o.; Balkán-kronológia : 124. o.
  45. 1 2 Alexandru Ionescu: Carol al II-lea și Mihai I – cum au plecat în exil ultimii regi ai României. historia.ro (Hozzáférés: 2026. február 19.)
  46. ↑ Megérkezett Svájcba II. Károly román exkirály. Ellenzék, LXI. évf. 206. sz. (1940. szeptember 10.) 3. o.
  47. ↑ Harold Callender: Carol to Proclaim Himself as Regent; Announces His Intent to Take Leadership in a Rumanian Government in Exile. Plans a Visit to the U. S. Ex-King, in Mexico, Says That Regime Will Assume Place Beside United Nations. The New York Times, (1942. január 7.)
  48. ↑ Dinu Giurescu: Carol al II-lea spera să revină pe tronul României în 1943! historia.ro (Hozzáférés: 2026. február 19.)
  49. ↑ Povestea exilului portughez al regelui Carol al II-lea: Viața în vila „Mar y Sol” din Estoril. historia.ro (Hozzáférés: 2026. február 19.)
  50. 1 2 Ex-king Carol Weds Lupescu in Rio Hotel. The Canberra Times, (1947. július 7.)
  51. ↑ Sînziana Ionescu: De ce nu fost Regele Mihai la înmormântarea tatălui său, Carol al II-lea. historia.ro (Hozzáférés: 2026. február 19.)
  52. ↑ Tíz millió frankos gyermektartási per Károly extrónörökös ellen. Brassói Lapok, XXXV. évf. 238. sz. (1929. október 19.) 4. o.
  53. ↑ Megegyezés jött létre Károly extrónörökös és Lambrino Zizi között. digiteka.ro (1929. október 19.) 6. o.
  54. ↑ A murit Mircea Carol Lambrino, fratele vitreg al Regelui. adevarul.ro (2006. január 30.) (Hozzáférés: 2026. december 17.)
  55. ↑ A volt román trónörökös válóperének aktái. Budapesti Hírlap, XLVIII. évf. 153. sz. (1928. július 8.) 1. o. Előfizetés szükséges
  56. ↑ Károly román király kibékült Helena királynéval. Nagyváradi Napló, XXXIV. évf. 105. sz. (1931. május 18.) 2. o.
  57. ↑ Djuvara 2010 : 285. o.
  58. ↑ Alexandra Șerban: Prințul Nicolae, despre fratele lui, Carol al II-lea: «Ar merita să fie la ghilotină, nu pe tron». historia.ro (Hozzáférés: 2026. február 19.)
  59. 1 2 Al. Gh. Savu: Károly király az intrikák örvényében. Korunk, XXIX. évf. 8. sz. (1970. augusztus) 1220. o.
  60. ↑ Valentin Ciorbea: Marele defect al lui Carol al II-lea: „Patima aprinsă pentru femei de proastă calitate”. historia.ro (Hozzáférés: 2025. február 19.)
  61. 1 2 Andreea Lupşor: Carol al II-lea în istoriografia comunistă. historia.ro (Hozzáférés: 2026. február 22.)
  62. ↑ A színész és a vadak. www.imdb.com (Hozzáférés: 2022. február 22.)
  63. ↑ Drumet în calea lupilor. www.imdb.com (Hozzáférés: 2022. február 22.)

Források

[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]
  • ↑ Balkán-kronológia: Balkán-kronológia III: Válság és háború, 1919–1945. Szerk. Bagdi Róbert, Demeter Gábor, Bíró László, Zahorán Csaba. Budapest: Bölcsészettudományi Kutatóközpont Történettudományi Intézet; Szófia: Institut za Istoricheski Izsledvaniya – Balgarska Akademiya na Naukite. 2022. = A Magyar-Bolgár Vegyes Történész Bizottság Kiadványai, 10. ISBN 978 963 416 312 1  
  • ↑ Djuvara 2010: Neagu Djuvara: A románok rövid története. Kolozsvár: Koinónia. 2010. ISBN 9789731650401  
  • ↑ Hillgruber 1976: Andreas Hillgruber: Karl II. (Carol II.). In Biographisches Lexikon zur Geschichte Südosteuropas. Bd. 2 Hgg. Mathias Bernath, Felix von Schroeder. München: (kiadó nélkül). 1976. 369–371. o.  
  • ↑ Jelavich 1996: Barbara Jelavich: A Balkán története. II. kötet. 20. század Budapest: Osiris–2000. 1996. = Europica Varietas, ISBN 9633791200  

További információk

[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]
A lap eredeti címe: „https://hu.wikipedia.org/w/index.php?title=II._Károly_román_király&oldid=29230530”