Haiku

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából

A haiku a japán költészet egyik jellegzetes versformája, mely a 20. század elejétől egyre több nyelv irodalmában megjelent. Három sorból áll, melyek rendre 5, 7 és 5 morásak (a fordításokban szótagosak). Egyebekben formailag kötetlen, a sorvégek – mintegy mellékesen – rímelhetnek, de ez nem előírás. (Az összecsengő sorvégek sokszor csak a fordítók leleményei.) A haikut ugyanakkor nagyon erős zeneiség jellemzi, részben a szimmetrikus forma ritmusa, részben a magán- és mássalhangzók hangulati értéke miatt, melyekre a vers rövidsége miatt a befogadó is nagyobb figyelemmel van.

A haiku azonban nemcsak versforma, hanem műfaj is. Haiku formában íródnak a szenrjú-k (tréfás alkalmi versek), vagy a dzsiszei-k (halál előtti búcsúversek) is, ezek azonban nem tartoznak a haiku műfaj alá.

Története[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Josza Buszon sírja

A 7. században formálódott ki a tanka (vagy waka), japán népdalokból, némi kínai hatással. A tanka öt sorból áll (5-7-5-7-7), az első három valamely látvány, vagy az általa előidézett benyomás leírása, megfogalmazása, a 4-5. pedig az erre adott reflexió. Erre a jellegzetességére épült egy társasági játék, melyben a valaki által elkezdett vershez másvalakinek kellett a két záró sort kitalálnia, a következő – újabb játékos által mondott – háromsoros egységnek pedig ezzel a kettővel kellett kapcsolatban lennie (renga – láncverselés). Így alakult ki a tanka lerövidítésével a haiku, amely a 17. században egyre nagyobb népszerűségre tett szert, lassan kiszorítva a hosszabb formát.

A tradicionális haiku elméletének kidolgozójaként a 17. század második felében élt Macuo Basót tartják számon. A műkedvelők összejövetelein születő haikai no renga sokszor szójátékokra épülő, humoros vers volt – Basó volt az első, aki súlyosabb tartalommal töltötte meg. Ugyanakkor ő is írt könnyedebb alkotásokat (kjóka – bolond vers) a háromsoros formában, ezen irányzat folytatója a 18. századi Karai Szenrjú (akiről a műfajt is átnevezték szenrjúra). A basói elképzelések megújítói a 18. században Josza Buszon és – részben a 19. század elején – Kobajasi Issza voltak. A 19. század végén Maszaoka Siki lehelt új életet a haikuba (ő alkotta meg magát a szót is, a korábbi haikai, ill. hokku nevekből).

A haiku műfaj jellemzői[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az európai lírai műfajokkal ellentétben a haiku nem én-központú. A természeti jelenségek leírása nem a szubjektum állapotának megjelenítésére szolgál, csupán egyszerű rögzítése azoknak. Ezen elvet úgy hívják: szono mama (éppen ilyen). Mivel a szöveg nem utal a művész saját értelmezésére, a befogadás alkotó jellege erős hangsúlyt kap, az olvasó ugyanolyan aktív részesévé válik a folyamatnak, mintha a tankából elhagyott két sornyi reflexiót kéne hozzáfűznie a haikuhoz. Basó szavaival: "a harang egyhangú kongása után fülünkben még hosszan zúg ez a hang… Ugyanígy a vers elolvasása után is valamilyen hangnak még tovább kell visszhangoznia az olvasóban". Idézi Papp Noémi

A hagyományos haiku tematikája olyannyira a természethez kötött, hogy az évszázadok során egyfajta lexikon alakult ki az egyes évszakokhoz kötődő kifejezésekből, szavakból (növények és állatok, ünnepek stb.); sok antológia ezen évszak-szavak (kigo) alapján csoportosítja a verseket, nem pedig költők vagy korszakok szerint.

Külső hivatkozások, források[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Online[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Könyvek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • Kínai és japán költők, ford. Kosztolányi Dezső, Bp., Sziget Könyvkiadó, 1999. ISBN 963-8138-39-4
  • KAVICSOK – A kard és toll útja, Kiadta a TORII Könyvkiadó Budapesten, 2004-ben, ISBN 963-217-493-3
  • Japán haiku versnaptár, Magyar Helikon, 1981 ISBN 963-207-497-1
  • Macuo Basó: 333 haiku. Ford. Gy. Horváth László, Tandori Dezső. Európa Könyvkiadó, Budapest, 2009. ISBN 978-963-07-8718-5